Szabad Újság, 1992. november (2. évfolyam, 246-270. szám)

1992-11-10 / 253. szám

1992. november 10. Napjaink szabad ÚJSÁG 5 Fábry Zoltán, egyik tanulmányá­ban ezt írja: „A nyelv az em­beri létet jelenti: szabad, kötet­len lélegzést. A nyelv egy nép életé­nek legfontosabb szerve: ideghálózat. Ha itt bénulás áll be, megérzi az egész szervezet. Népet csak nyelvben és nyelvével lehet felemelni, amiből logi­kusan következik, hogy nyelve meg­bénulásával ki is lehet semmizni. Nyelv nélkül nincs szellem, nincs er­kölcs.“ Amikor az elszakított országrészek magyarságának nyelvéről, annak helyzetéről, állapotáról készítenek a nyelv tudósai felméréseket, általá­ban odáig jutnak el, hogy pontosan leírják a romlás tényeit. A mi tájainkon a Kazinczy Nyelvművelő Napokon - ma már inkább nyelvvédő napokat mondanék a nyelvművelő helyett -, valamikor a hetvenes évek második felében hangzott el az a nem szívderí­tő megállapítás, hogy a szlovákiai ma­gyarság nyelvéből eltűnt, eltűnőben van a középső, a köznyelvi réteg. Ez a megállapítás nagyjában-egészében a valós helyzetet tükrözi. Tény, bár számomra igen szomorú, sőt, több, mint szomorú tény! Ami ebben az időben a csehszlová­kiai magyarság egészének bomlasztá­­sával kapcsolatban megtörtént, az a gazdaságpolitika oldaláról ért ben­nünket. Ismert tény - magam is több esetben írtam már róla -, hogy 1922- ben jóváhagyták és elindították a har­minc évre tervezett földreformtör­vényt. Ennek lényege és máig érő hatása, hogy a színtiszta szlovákiai magyar területekre hetvenöt falu nagyságú cseh és szlovák telepet ékeltek be. Akkor és később is még sokan könnyelműen úgy ítélték meg - komoly és tekintélyes történészek is -, hogy ez az erőszakosan beékelt településrendszer a szlovákiai ,,ma­gyar tengerben“ elvész. Ma már tud­juk, hogy ez az állítás történelmi téve­dés. A Benes-féle föidarabolási straté­gia ugyanis nemcsak gazdasági, ha­nem nemzetiségi, s ezen belül nyelvi arányeltolódásokat is okozott az egész térségben. Ennek a folyamat­nak valójában ma érezzük igazából minden káros következményét. Elég, ha csak arra utalok, hogy a korábban összefüggő magyar etnikum ennek következtében darabolódott föl, s ke­Fábry Zoltán a Cservenülve kap­csán - akkor, 1936-ban - a tehetsé­ges veszedelmekre így figyelmezte­tett: „Amikor egy nyelvből a legprimití­vebb optikai érzékelés szavai, a szín­nevek tűnnek el, amikor egy ilyen fontos résen hatol be az idegen hatás, akkor ez a tény mindennél jobban jelzi a veszélyt, amely itt Szlovenszkón a magyar nyelvet fenyegeti.“ Hadd állítsam Fábry akkori élménye mellé a magamét vagy egyet a maga­méi közűi, napjainkból. Nemrégiben egy látogatás alkalmával a házban lévő kisfiútól, aki már óvodás, azt találtam kérdezni, hogy tanul-e már verset. A fiú büszkén válaszolta, hogy igen. „És el is tudnád mondani?“ - kérdeztem tőle. A gyermek kihúzta magát, s már kezdte is, imigyen: „Ku­­kuljenka, kde is bola.. nagymama és a kisfiú édes­anyja egyszerre fogott vala­miféle magyarázkodásba, mi­szerint a magyar óvoda távol van, ezért nem jár oda a gyerek. A helyzet és a magyarázkodás a jelenkori csehszlovákiai magyar régióban hét­köznapi esemény, hiszen a szlovákiai magyar gyermekeknek több mint negyven százaléka nem magyar isko­ként Sütő András írja - az Édesanya Nyelvet. E veszteség nyomán - egy másik nyelv közegében - nem új kul­túrával gyarapodik, hanem kiesik a sa­játjából. Amíg ezt csupán a városokba felke­rült s ott diaszpórában élő magyarok egyes rétegeinél tapasztaltam, a helyzet realitását a kényszerűség egyik következményeként vettem tu­domásul. Mert a városokban gyakorta hiányzik a magyar óvoda, s a magyar iskola közelsége. Most azonban ez a veszedelem a falusi közösségeket is elérte és - amiként a példa mutatja - hétköznapi gyakorlatként élik azt meg. Vagyis a rontás az utolsó védő­bástyáinkat omlasztja immár: anya­nyelvűnket őrző falvaink közösségét. Fábry Zoltánnak a Rés poeticában megfogalmazott figyelmeztetése döb­ben elém 1959-ből: „A magyar nyelv itteni sorsa - akárcsak tegnapi általá­nos történelmi sorsa - a magyar falu­val áll, vagy bukik.“ Ha ezt elveszítjük, teszem hozzá most már a magam tapasztalatát, nincs tovább. Robert Neide - abban az időben a brüsszeli Többnyelvűségkutató Intézet igazga­tója - egy 1986-os interjúban ezzel kapcsolatban kimértebben s tárgyila-Mivei én sem nyelvész, sem tudós nem vagyok, csupán az anyanyelv alázatos közembere, a fenti megálla­pítást követően azon kezdtem töpren­geni, hogy hogyan is történhetett meg ez a „baleset“ mármint a köznyelvi réteg elsinkófálása?! Boldogtalan diákkoromban - mert ilyen is van, ha az emberi nyolcévesen háborús bű­nössé nyilvánítják - azt tanultam, hogy ok nélkül semmi sem történik ezen a világon. Ha ez így van, akkor a nyelvpusztulásnak is meg kell hogy legyen a maga oka! I ^özemben igyekezetemben az-IK tán az évek során a nyelvrom­* * lásra és nyelvvesztésre talál­tam egy-két olyan magyarázatot, amely nem szívderítő, ám a baj gyöke­reit részben megmutatja. A gyors or­voslás lehetőségét azonban kevésbé. Hogy miért? Még 1977 januárjában Írtam be naplómba a következőket: „Az elmúlt harminc év annyit rontott a nyelvünkön, hogy száz év sem lenne elegendő arra, hogy kigyógyuljon és felépüljön." Ez a bejegyzés ugyan kicsit túlzó, de akkori elkeseredettsé­gemet jól tükrözi. A továbbiakban azonban azt szeret­ném bizonyítani, hogy a nyelvszegé­­nyítés okai csak részben a felépítmé­nyi tartományokban keresendők. Java részük - bármily furcsának is tűnik- a nagypolitika és a gazdasági bi­­tangságok játékterén található. A mi nyelvromlásunk igazából a trianoni el­­butulással vette kezdetét. Az erőszak­kal összefércelt Csehszlovákiában- akkor még idetartozott Kárpátalja is -, több, mint egymilliós magyar népes­ség rekedt. Olyan körülmények között, amelyek ugyan az akkori európai mér­tékkel mérve demokratikusnak mond­hatók, ám a valóságban Benes „cse­­hoszlovakizmusának“ - a csehszlo­vák nemzetállam megteremtésének- filozófiájára épültek. Ez a filozófia és nemzetprogram azonban a huszas és a harmincas években a szlovákiai magyarság nyel­vi tudatát legfeljebb csak megérintette, de különösebb roncsolást nem okozott még. Ugyanis az első köztársaság idején a Saint Germaint-i egyezményt még úgy-ahogy betartották. Például a dél-szlovákiai kompakt magyar terü­letekre ,,lehelyezett“ cseh hivatalno­koknak magyar nyelvvizsgát kellett tenniök, vagyis a hivatalokban a két­nyelvűséget törvény biztosította. Nem úgy manapság! Működött a nemzeti­ségi iskolahálózat is, s ami még meg­jegyzendő: helyén maradt az az értel­miségi réteg - a magyar zsidóságot is ideszámítva -, amely a politikában, a gazdaságban s a kultúrában kellő súllyal védhette a köztársaságban élő kisebbségek általános és sajátos jo­gait. letkeztek szigetek, félszigetek, s létre­jött egy igen jelentős nemzetiségi­nyelvi diaszpóra, beleértve a cseh te­rületeket is, ahol ma mintegy húszezer magyar él, az anyanyelvi művelődés szinte minden lehetőségtől elzártan. A második világháborút követő évek, a jogiosztottság, a lakosságcse­re, a deportáció, a reszlovakizáció s egyéb atrocitások ugyancsak a be­­nesi feldarabolási stratégia elvei alap­ján zajlottak. 1945-48 között gyakorla­tilag megfosztották a szlovákiai ma­gyarságot az értelmiségétől: intéz­ményrendszere, gazdasági prosperi­tása, iskolahálózata megsemmisült. A magyar népesség - az imént emlí­tett ,,intézkedések“ következtében egyharmadára csökkent. Az 1910-es népszámlálás egymilliós tömegéből 1952-re alig több, mint 350 ezer ma­radt. Több ezer családfő írta alá a megalázó reszlovakizációs dekrétu­mokat, s amikor 1949-ben lehetőség nyílott újjászervezni a magyar oktatási rendszert Szlovákiában, összesen 110 képesítéssel rendelkező magyar pedagógusunk volt. A felsorolt tények és adatok látszatra, hogy úgy mond­jam, nem „nyelvközeli“ tartományok. A hétköznapok gyakorlatában azon­ban nagyon is meghatározó erővel bírtak és bírnak ma is. Mégpedig azért, mert magukban hordozzák a nyelvi leépülés, a nyelvvesztés és végső fokon a nyelvcsere kórokozóit. Azt is mondhatnám, hogy ez a politikai gammasugárzás rákosítja el a szlová­kiai magyarság nyelvi tudatát. zt a nyelvi tudatot, amelynek romlására elsőként a már idé­zett Fábry Zoltán figyelmezte­tett több mint ötven évvel ezelőtt a Ma­gyar Nap hasábjain. Fábry arról az elkeserítő élményéről számol be Cser­venülve című írásában, amelyet egy utazása alkalmával tapasztalt Loson­con a vonatban: „A kislány a pádon állva nézi az utasok mozgását - írja Fábry. - Egyszerre csak megszólal »nézd anyu, hogy ki van az cservenül­ve....... A kislány egy feltűnően pi­rosra mázolt hölgyre mutatott.“ lába jár, nem az anyanyelvén tanul. A „cservenülve" és a ,,kukuljenka, kde si bola “ között nem csak több mint öt évtized kisebbségtörténelme feszül, hanem annak felderítetlensége és ki­­mondatlansága is. Az a látszólag egyszerű kérdés, hogy egy közösség- esetünkben a szlovákiai magyarság- miként juthatott annak a belső em­beri és nemzeti bomlásnak a stádiu­mába, amelyre az imént utaltam?! Mi­ként fordulhatott egy korábban bizton­ságosan működő történelmi és nem­zeti-nyelvi tudat önmaga elten oly mér­tékben, hogy már a nagyszülők is helyeslőén fogadják az unokák nyelv­váltását?! a látható már, hogy ami a har­mincas évek derekán még csak veszélyként volt jelen a csehszlovákiai magyarság körében, azóta olyan roncsoló erővé fejlődött- mert azzá fejlesztették! amely azt a közösséget létében fenyegeti. Ami­kor az ember nap mint nap azt tapasz­talja, hogy már a paraszti közösségen belül is általánossá vált az a szemlé­let, hogy a magyar óvoda, a magyar iskola - ezzel együtt a magyar nyelv- a jövőre nézve nem ád elegendő biztosítékot a felnövő nemzedék szá­mára, akkor már nem egy másik nyelv elsajátításáról van szó, hanem egy népcsoport tudatzavaráról, az önma­gába vetett hit elvesztéséről. Olyan belső szellemi erózióról, amely a teljes asszimilációhoz vezethet. Ha nem vetünk elébe gátat. Természetesen nem az a hiba, hogy egy magyar kisgyerek tudja a „Kukuljenka, kde si bola“ kezdetű szlovák népdalt, hanem az, ha a saját­ját nem ismerheti meg az előbbi miatt. S ennek logikus folyamata, hogy ki­esik abból a hagyománykörből és ab­ból a közösségből is, amely évszáza­dokon át összetartotta ezt a népet. S történik mindez a szülők szándéka szerint, a szülőknek azon „hitével“, hogy gyermekük így majd könnyeb­ben boldogul. Arról azonban megfe­ledkeznek, hogy a gyermek - gyerme­kük - elsősorban nem nyelvet tanul, hanem nyelvet veszít. Elveszíti - ami­gosabban szemléltetve a helyzetet a következőket állapította meg: „A nyelv a nemzetiség megnyilvánulá­sainak - kultúra, szokások, viselke­désformák - legfőbb közvetítője, ha elhal, a kisebbségnek nincs esélye a fennmaradásra.“ Ha a szlovákiai magyar falu föladja nyelvét, hagyomá­nyait, rövidesen átrajzolhatják Szlová­kia etnikai térképét. E példák és kitérők után még visszatérnék ahhoz a folya­mathoz, amely a szlovákiai magyarságot nyelvében idáig juttatta. A feldarabolási stratégia második nagy akciója, a híres-nevezetes Kas­sai Kormányprogramban fogalmazó­dott meg, amely a már említett atroci­tások és a kollektív bűnösség mellett a félelemkeltés fegyverét is bevetette ellenünk. Ennek alaptétele: magyar­nak lenni, magyarul beszélni bűn. De úgy bűn, hogy e népcsoport fizikai létezését sem veszik tudomásul. A há­borút követő első törvényerejű rende­let csak 1956-ban tesz említést a csehszlovákiai magyarságról. Bár működtek a magyar iskolák, a reszlo­­vakizált magyarok gyermekei ezeket nem látogathatják: számukra kötelező - egészen a hatvanas évek elejéig - a szlovák nyelvű oktatás. Jelentős, többezres gyermektömegről van szó! Ez volt - ez lett - az az első nemze­dék, amely a következőkben, utódaik­ban zömmel nyelvet váltott és asszimi­lálódott. Ugyanakkor - az ötvenes évek elején - megindult a szövetkeze­­sítés és vele párhuzamosan Dél-Szlo­­vákia iparosítása. Ez utóbbi a falvaink­­ban felszabadult munkaerő-felesleget - s ez tetemes volt! - óriási gyorsa­sággal szívta el. Az ez időben váro­sokba került magyarok nyelvi leépülé­se itt és ekkor kezdődött, s folytatódik mindmáig. Az ipartelepítés pedig szin­te mindenütt - városokról van szó - a népesség nemzetiségi arány­váltását eredményezte, s ma már Szlovákiában magyar többségű, ma­gyar kultúrájú város alig akad. Példá­nak, azt hiszem, elég ha a mai Kassát említem... A már eddig felsorolt politikai és ZJ gazdasági hatásokon kívül ' * a nyelvvesztésnek, nyetvsze­­gényítésnek akad más vonulata is, s ez nem kevésbé veszélyes az előb­bieknél. Ezek közé tartozik az ország felsőoktatási intézményeinek egynyel­­vűsége. Ha egy fiatal magyar jogász, mérnök vagy orvos akar lenni, majdani hivatását csupán szlovák nyelven - el­vétve csehül - sajátíthatja el. Ez nem is volna különösebb baj. Az igazi ve­szedelem abban rejlik, hogy ügyvéd­ként, mérnökként is csak ezen a nyel­ven érvényesülhet. Az szinte már mel­lékes, hogy az adott tudományág ter­minológiáját magyarul nem is ismeri. De - gondoljuk csak meg - milyen lehet az anyanyelvi kultúrája annak- tisztelet a kevés kivételnek -, aki munkahelyén naponta s éveken ke­resztül, nyolc-tíz órán át idegen nyel­ven kénytelen érintkezni környezeté­vel?! Gyárakban, üzemekben, kórhá­zakban, bíróságon... Csoda-e, ha ilyen körülmények között a szlovákiai magyarság nyelve - ahogy Géczi La­jos egy tanulmányának címében ösz­­szesűrítette - a „konyhába szorult!?“ Csoda-e hát, ha azt mondom, hogy a szlovákiai magyar értelmiség jelen­tős részének nyelve nem a magyar, hanem a szlovák? Tudathasadásos állapot... Ami némileg ellensúlyozza ezt a fo­lyamatot, azt a szlovákiai magyar ok­tatási hálózatban lehetne megjelölni. Csakhát itt is több a gond, mint az öröm s az eredmény. A szlovák nem­zetállam megteremtőinek hívei ugyan­is pontosan tudják, hogy az anyanyelvi oktatás a nemzeti kisebbség megma­radásának alfája és ómegája. Meg is tettek és meg is tesznek mindent en­nek elsorvasztására. Az ötvenes években újjászervezett s a hatvanas évek derekára már hatékonyan műkö­dő magyar oktatási hálózatot a hatva­nas évek második felében már túl jónak találták. Ezért a konszolidálódás évtizedének elején hozzáláttak a kisis­kolások integrációjához. Ennek a poli­tikai döntésnek a következtében több mint 240 magyar kisiskolát számoltak fel, s nem sokkal később, 1984-ben, már paragrafálták azt a törvényterve­zetet, amely lényegében megszűntet­te volna a magyar nyelvű oktatást. Ennek elfogadását akkor sikerült meg­akadályozni. Az ún. „bársonyos for­radalmat“ követően elfogadott csinos nyelvtörvény - melynek lényegét e kvázidemokráciában elfogadott al­kotmány is tartalmazza - az elmondot­tak ismeretében egyáltalán nem új­donság, hanem egyenes következmé­nye annak az elnemzetlenitési politi­kának, amelyet Csehszlovákia törté­nelme során eddig még minden kor­mányzat - demokratikus, totalitárius- egyként és lelkesen támogatott... /"\ oda-e hát mindezek után, I iQ ^ a csehszlovákiai ma­­^ ^ gyarság nyelvi devalváló­dása ilyen méreteket öltött? Inkább azt kéne csodának neveznem, hogy még megvan... És ennek az egésznek az adja az abszurditást, hogy az, ami anyanyel­vűnkkel történik, nem látható, mert a kulturális életben, az irodalomban nem a hétköznapok szlovákiai magyar nyelve jelenik meg. így a külső szem­lélő az anyanyelv béklyóba szorított­­ságával nem is találkozhat. Vannak nálunk szerencsésebb nemzetek, amelyeknek az anyanyelv­ről, az anyanyelvi jussról, annak cso­dájáról, csodálatos szépségéről, szük­ségességéről, de főleg védelméről nem kelt soha úgy gondolkodniuk, mint nekünk. Az pedig, hogy küzdeni kell érte, mint létezésünk egyik leg­főbb és meghatározó attribútumáért, szinte nevetségesnek tűnő parado­xon. Ezzel szemben a mi hétköznapi gondjaink - az anyanyelviek - válto­zatlanul megmaradnak. S ha nem vi­gyázunk erre a kincsre, megtörténhet, hogy tájainkon a kakukk egy nyelven számlálja majd az időt... GÁL SÁNDOR A nyelvi leépülés stációi

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents