Szabad Újság, 1992. november (2. évfolyam, 246-270. szám)

1992-11-24 / 265. szám

1992. november 24. Gazdaság Szabad ÚJSÁG 5 Olcsóbb tej, drágább hús? Csehország a húsárak letörésére készül A január elsején bevezetésre kerülő új adórendszer a sorozatos árliberali­zációk után újabb áremelkedést vált ki majd. Ennek mértéke 10-15 száza­lék is lehet, s tekintettel arra, hogy érinti az alapélelmiszereket és az alapszolgáltatásokat, mindannyian megérezzük következményeit a pénz­tárcánkon is. Jelen körülményeink közt arra számítani, hogy a beveze­tésre kerülő ún. hozzáadottérték-adót a gyártók és az értékesítők meglévő nyereségeik rovására fizessék ki ter­mékeik után, naivitás lenne. (Bár ezt egyébként módjukban állna megtenni, amennyiben azt gazdasági helyzetük megengedi.) Napjainkban e kérdések felvetése­kor a kormány sokszor hivatkozik arra, hogy ellenintézkedésként teljes mér­tékben liberalizálta a bérezési rend­szert, tehát most már semmi akadálya annak, hogy a munkáltatók olyan bé­reket fizessének a munkavállalóknak, amelyekből a nagyobb anyagi terhe­ket kívánó körülmények közt is tisztes­ségesen meg lehet élni. A múlt hónap­ban kiadott rendeletével a szlovák kor­mány eltörölte az ún. büntető jellegű bértömegadókat, melyeket akkor kel­lett fizetnie a munkáltatónak, ha túllép­te a központilag megszabott éves bér­­növekedést. A béremelésnek most már az égvilágon semmi akadálya nincs - csupán az, hogy a legtöbb vállalat nem tud magasabb béreket fizetni, mert nem tudja kitermelni az ehhez szükséges pénzt. Az így előálló helyzettel ugyan senki nem lehet elé­gedett, ám amennyiben mégis bér­emelésre kerülne sor, nem lenne ben­ne túl sok köszönet, mert gazdasági teljesítőképességünk mellett ez a pénz fedezetlen, inflációs pénz lenne csu­pán, tehát a több pénz semmiképpen nem vezetne életszínvonal-emelke­déshez. Feszü ftséggerjesztés A statisztikai felmérések szerint or­szágunk lakosságának döntő hányada érzi úgy, aránytalanul sokat romlott az életszínvonala az elmúlt három évben. A rosszabb anyagi helyzethez társult az állandó bizonytalanságérzet, a tu­dat, hogy a munkahely elveszíthető, így az emberekben megsokszorozó­dott a feszültség. Ezt még fokozza, hogy a társadalomban kialakulóban van egy módosabb középréteg, sőt a gazdagok csoportja is, az általános egyenlősdihez szokott állampolgár pe­dig nem képes megemészteni ezt az állapotot. Ugyanakkor a gazdaságátalakulás időszaka - melyben most élünk - le­hetőséget teremt a tisztességtelen meggazdagodásra, a tisztességtelen haszonnyerésre is, mivel sok területen nincsenek még ettől megóvó törvé­nyek. Csehországban pillanatnyilag gazdasági háború dúl a húspiacon. Miközben a hústermelők (főleg a szö­vetkezetek, de magángazdák is) az alacsony felvásárlási árak miatt elége­detlenek, az üzletekben a fogyasztók a magas, szinte megfizethetetlen hús­árak miatt dühöngenek. Az elvégzett vizsgálatok azt mutatják, a fogyasztói árak 48-50 százalékát képezik a hús­termelőknek kifizetett felvásárlási árak. A fogyasztói ár teljes 50 százalé­kát a húsfeldolgozó ipar teszi zsebre. A kereskedelemnek 10-12 százalé­kos árrés jut. (Ez azt jelenti, hogy mondjuk, ha a termelő 30 koronát kap egy kiló húsért, további harminc koro­nát tesz rá erre az árra a feldolgozó­­ipar, mely már 60-ért adja tovább a kereskedőnek, aki további 6-7 koro­nát tesz hozzá az árhoz.) A szövetségi tévében bemutatott képsorok alapján Csehországban az olcsónak számító húsok közül pl. a sertésoldalas kilója 58 korona körül mozgott. A mezőgaz­dasági miniszter ezért kijelentette, a kormány hoz olyan intézkedéseket, hogy letörje a húsiparban kialakult árkartellt. Szerinte ugyanis a feldolgo­zóüzemek megegyeztek az egységes árakban, így nem érvényesülhet a ter­mészetes konkurencia, mely leszoríta­ná az árakat. Elsősorban az állami tartalékalapból és behozatalból akar­nak olcsóbb húst juttatni a piacra. Hogy egy ilyen intézkedés milyen kö­vetkezményekkel jár majd a termelőre nézve, arról egyelőre nem esett szó. Ha ugyanis a cseh húsfeldolgozók nem tudják árujukat értékesíteni, elő­fordulhat, hogy az olcsóbb árak helyett a felvásárlás szüneteltetését választ­ják majd. Hogy ez a hústermelőknél milyen eredményhez vezet, azt Szlo­vákiában már tapasztalhattuk. A szlo­vák piacon jelenleg ugyanis kevés a hús, a húsfeldolgozóknak nincsenek tartalékaik, mivel drasztikusan csök­kent - főleg tavaly - az állatállomány. Szlovákia tehát most nem tud profitál­ni a Csehországban előállt helyzetből, mint ahogy a cseh tejipar tudott és tud még ma is nyereséget húzni abból, hogy Szlovákiában drágábban termel­hető meg egy liter tej, mint Csehor­szágban. A tisztességtelen piaci magatartás az új adózást követően is csak extra­profitra törekedne, s bár mostani nye­resége elbírná, hogy ne áremeléssel oldja meg az adóterhek növekedését, nem ehhez az eszközhöz nyúlna, ha­nem továbbra is átruházná terheit a fo­gyasztóra, miközben maga - a több­ség számára romló helyzet ellenére - gyors ütemben gazdagodna. Egy ilyen helyzetbe még egy fejlett demok­rácia kormánya is beavatkozik - ép­pen az állampolgárok többsége érde­keinek védelmében, a társadalmi egyensúly megőrzése érdekében. Szlovákia még ingadozik Csehországban vélhetőleg még időben robbant ki a húsbotrány, így az új adórendszer bevezetését akár „normalizált“ körülmények közt érheti meg ez az ágazat. Szlovákiában vi­szont még nem tisztázódott, milyen piaci helyzet teremtődik a közeljövő­ben, mert tisztázatlan maga a gazda­sági stratégia is. Az itt-ott elejtett kor­mányfői, miniszteri kijelentésekből ar­ra lehet következtetni, e kérdésekről komoly vita dúl a kormányon belül is. Többen jelentették ki - a vámunióról szóló szerződés megszületését köve­tően hogy azért a mezőgazdaság terén ki-ki védeni fogja a saját terme­lőit és a saját piacát, s Szlovákiában ilyenkor főleg a tejre és a tejtermékek­re gondoltak. Meciar többször hangsú­lyozta, a szlovák mezőgazdaság drá­gábban termel, mert rosszabbak a kö­rülményei, mint a csehországinak, ezért nem engedhető meg, hogy Csehország elárassza tejtermékeivel a szlovák piacot. Amikor az ország vezetése ilyen kijelentéseket tesz, a szlovák mezőgazdaság pozícióit vé­di s védi az ott meglévő munkahelye­ket is, ugyanakkor áttételesen bejelen­ti azt is, hogy a tejtermékekért a fo­gyasztó fogja megfizetni az új adóter­­hetek is, melynek következtében is­mét fellép majd a fogyasztáscsökke­nés, mely visszahat a termelésre, de az állami költségvetés bevételeire is... A végső következmények majd a gyakorlatban mérhetők le, a jövő esztendő folyamán. Azt, hogy a kormány piacpolitikája ingadozó, azon mérhetjük le, ahogyan az iparhoz, azon belül pedig most éppen a szénbányászathoz viszonyul. A szlovák parlamentben egy interpel­lációban a szlovákiai munkásszövet­ség elnöke a múlt héten tolmácsolta többek közt a bányászok követeléseit (és fenyegetéseit is). Erre adott vála­szában Uudovít Őermák gazdasági mi­niszter kerek-perec kimondta: a leg­utóbbi 18 százalékos béremelés volt a bányászatban a kormány "részéről az utolsó bérintézkedés. A szlovákiai szénbányáknak most már maguknak kell megtermelniük a szükséges nye­reségüket: a kormány tisztában van vele, hogy ez a hazai szén árának drasztikus emelkedéséhez vezet majd, ezért a költségvetésben tartalé­kol egy elég nagy összeget a szén fogyasztói árának dotálására, ami olyan formában is megvalósulhat, hogy a fogyasztó olcsóbb importsze­net vehet, ha túlságosan megemelik a hazai szén árát. Új volt Cérnák miniszter felszólalá­sában az a kitétel is, hogy kormá­nyunk letett az eladósodott és fizetés­­képtelen vállalatok általános teher­mentesítéséről. Mint elmondta, ha most bevételeinek nagy részét az álla­mi költségvetés a vállalati adósságok kifizetésére fordítaná, tovább folyna a rossz hatékonyságú, gazdaságtalan termelés, s két év múlva újra a vállalati adósságok kifizetésére kellene fordí­tani az adófizetők pénzét. Ebből az ördögi körből nem lehetne szabadulni, jobb tehát, ha a kormány most felvál­lalja a népszerűtlen lépéseket, a töme­ges csődeljárásokat, a megnövekvő munkanélküliséget, mintha tartaná magát választási nagygyűléseken tett ígéreteihez. Mert minél hamarabb be­következnek e fájdalmas lépések, an­nál hamarabb jöhet el a gazdasági fellendülés korszaka is. N. GYURKOVITS RÓZA Nem tudom, kifejezhető-e pénz­ben, mennyit ér a szellem, a gondolat. Nem tudom, a Föld melyik országában hogyan becsülik meg a szellem embereit. Nem tudom, Ame­rikában ki ér többet: egy Nobel-díjas tudós-e vagy egy multimilliomos egyetlen örököse... Egy államfő ér-e többet, aki nem írja alá a riói környe­zetvédelmi világkonferencia záródoku­mentumát, mert ha aláírná, leggazda­gabb támogatóinak érdekeivel kerülne összeütközésbe, vagy egy Nobel-dí­jas tudós, aki arra figyelmeztet: Föl­dünk, ha így folytatjuk, villámgyorsan katasztrófahelyzetbe kerül, s erre nem kínál gyógyírt a piacgazdaság sem. Annyit tudok csupán: nálunk min­denki, mindenre a piacgazdaságtól vár megoldást. Annyit tudok csupán: nálunk nem nagy becs a szellem em­berének lenni, mert nálunk alapkérdés a „mutasd a pénztárcád“, s szellem emberének a pénztárcája általában üres. Akié meg tele van, meg sem hallgatja azt, aki kérve figyelmezteti: ne mérgezd meg a levegőmet, a kuta­­mat, ne pusztítsd el a fáimat, a virágai­mat, a madaraimat, a bogaraimat. Ne pusztítsd el embertársaimat, gyerme­keimet, unokáimat, önmagadat - a Földet, amelyen élünk. Kilencvenkilenc Nobel-díjas tudós és vagy kétszáz további világhírű gon­dolkodó hívta fel az elmúlt napokban a világ közvéleményének figyelmét: nem elég már, ha az ember minden történést a piacgazdaság működési szabályaira hagy a Földön, mert akkor elpusztítja a Földet. Foszforeszkáló kékes képek járták be a tévéscivilizá­cióval behálózott világot, melyen villo­gó vörös nyilak mutatták: itt lyukas az ózonpajzs. Éltető forrásunk, a Nap gyilkos és láthatatlan sugarakat nyilaz ki ránk, veszélyesebbet minden lézer­fegyverénél. Tengereink, óceánjaink egyre piszkosabbak; az erdők egyre fogynak, szántóföldjeinket elfújja a szél, pusztulnak parányi és hatal­mas állataink, elfogy a levegőnk, tü­dőnkben egyre több a korom, a kosz, egyre kevesebb az oxigén. Tiszta ivó­vizünk is szinte már ihatatlanul szeny­­nyezett... Túlságosan sokan vagyunk már e Földön mi, emberek is, s egyre többen leszünk. Ha csak a piacgazda­ság, a jóléti társadalom eszményei és rideg számításai vezérelnek bennün­ket továbbra is, unokáink nemzedéke akár megérheti - ha megéri egyáltalán -, hogy étlapjára saját fajtája is felke­rül, ha nem akar éhenveszni... A nyári riói környezetvédelmi konfe­rencián kemény csatát vívott egymás­sal a gazdag Észak és a szegény Dél. A szegény Délen ugyanis már most láthatók mindazok a katasztrófatüne­tek, melyek az egész Földet elborít­hatják, ha nem változtat magatartásán az ember. A fekete Afrika népességé­nek nem ad elengedő táplálékot a földrész, amelyen él. Nincs annyi termőföld Dél-Amerikában, de Indiá­ban sem, amennyi eltartana annyi em­bert, ahány ott él. S helyzetüket egyre rontja az a tekintetnélküliség, mellyel az iparilag magasan fejlett Észak or­szágai rombolják a környezetet. A lég­kör - a kibocsátott mérgező gázok következtében - a pólusokon veszíti el legelőbb ózonpajzsát. Az általános fel­­melegedés a trópusokon érezteti leg­előbb gyilkos hatásait. A savas esők a meglévő őserdőket teszik tönkre, s azok életét rombolják legelőbb, akik bennük élnek. Ellep bennünket a szemét. A fejlet­tebb országok már tudják, mennyire komoly probléma ez. S látszólag jó pénzt is hajlandók fizetni azért, hogy nálunk rakhassák le ön- és közveszé­lyes hulladékaikat, s ha nem megy, hajóra rakják, mérgezik vele a nyílt tengereket. A zöldeket, a természetvédőket, a környezetvédőket csodabogárnak tartja a fejlett világ, holott számuk egyre növekszik. Az általuk képviselt eszmék eretneknek számítanak. Va­jon hányán értik igazán ma nálunk, hogy mit jelent az az állítás: „a legol­csóbb energia az el nem fogyasztott energia“. Hányán fogják fel, miben áll a lényegi különbség, ha arról van szó, természeti állapotában tiszta ivóvizet iszunk-e, vagy művileg megtisztítot­tál? Ha arról szól nekünk valaki, ter­mészetes tiszta levegőt szívunk-e, vagy csöveken-szűrőkön átáramló megtisztítottál? I Hányán értik meg, vagy akarják megérteni a tudósok szavát? Hányán értik az indián bölcsességet, hogy „a pénz ehetetlen“, ha közben el­pusztul minden, ami ehető lenne? Há­nyán akarják megérteni, hogy az em­ber is törékeny jószág, elpusztítható; hogy miközben egyre több műszaki csodát építünk magunk köré, egyre inkább pusztulunk magunk is. Galileit, aki saját korában gondolt ki olyasmit, amit kora nem tudott felfogni sem, nemrég rehabilitálta a pápa. A vi­lág legnagyob tudósai most arra fi­gyelmeztetnek, az embernek érték­rendet kell váltania: a természet urá­ból újra vissza kell változnia a termé­szet egyik részévé, s tisztelettel kell bánnia éltető környezetével, saját élet­terével. Képes lesz felfogni ezt az ember? Elég-e, ha 99 Nobel-díjas - köztük sok természettudós - mondja ezt neki? Térségünk lakói most még a piac­­gazdaságban reménykednek, miköz­ben az elérhetetlen álomnak vélt or­szágok legjobb szellemei arról beszél­nek, a gazdaságinál egy sokkal na­gyobb válság is létezik azon a földön, ahol élünk. Ez nem egyik vagy másik országban teremt veszélyhelyzetet, hanem a bolygón, amelyen élünk. Mindenkire terjedőn. Mert a környe­zetrombolás nem ismer nemzeteket, határokat. -ts-Tudósok a Kék Bolygóért A piacgazdaság nem varázsír Megválaszolatlan az alapkérdés Mennyibe kerül a válás? egész világ arról beszél, hogy 1993. január elsejé­től megszűnik létezni Csehszlová­kia, közben találgatják - hol csöndes eszmefuttatásban, hol katasztrofális képet festve - egyik vagy másik országrész jövőbeni fejlődését. Az azonban fel sem merül a politikai szemleírókban, tudósítókban, ezál­tal a politikusokban sem, hogy netán mégis együtt maradhatna az ország. Ilyen értelemben tökéletesen mű­ködik a cseh és a szlovák propagan­da. Ezen nincs mit csodálkozni, hi­szen mindkét országrész politikai reprezentációja úgy valósítja meg külföldi útjait, hogy az már az önálló köztársaságnak segítsen diplomá­ciai, gazdasági, kulturális és egyéb együttműködések kiépítésében. De ugyanezt teszik a szövetségi parla­menti és kormánytisztségviselők is, különösen a Demokratikus Szlová­kiáért Mozgalom képviselői, akik há­tukra vették a nagyvilágot, hogy el­magyarázzák a válás szlovák szem­pontjait. Nem csoda, ha e propaganda itt­hon is hat. Alig van ember az or­szágban, aki még bízik Csehszlová­kia megmenthetőségében. Még ak­kor sem bízik benne, ha egy esetle­ges népszavazáson ő az egység mellett tenné le a voksát, sőt akkor sem, ha az önálló Szlovákiát a köz­vélemény-kutatásokon megkérdezet­tek jelentős hányada nem prosperá­ló országnak látja az önállósulás után. Mégis minden eldöntöttnek tűnik. Csakhogy van ebben az ország­ban ellenzék is, s bár helyzete nem könnyű - különösen a szlovák parla­mentben -, következetesen kiáll eb­ben a kérdésben a választási kam­pányban ígért programja mellett, s nem hajlandó megszavazni a győztesek megállapodását, mely szerint népszavazás nélkül essen szét az ország. Garanciákat követel a jövő fejlődését illetően, a két or­szág szoros együttműködését sza­bályozó szerződéseket, sőt, még olyat is, hogy a válást szorgalmazó kormányok számítsák ki, mennyibe kerül majd az országnak a válás, illetve az önálló országok működé­séhez szükséges intézményrend­szerek kiépítése. Merthogy az sem lesz olcsó mulatság. Csakhogy a kormányok erre nem hajlandók. Állításuk szerint ezt nem lehet megállapítani, bármilyen eddig elvégzett számítás kitaláció. Egy fo­lyamatról van szerintük szó, s a ,,mindennapok“ mutatják majd meg, mennyit kell költenünk az ipar, a mezőgazdaság és a szolgáltatá­sok fejlesztése helyett a hadsereg átcsoportosítására, a külképviselet rezidenciáinak megteremtésére, a vámházak kiépítésére s még nem tudom mi mindenre. A két nemzeti kormányfő ugyan­akkor nem győzi hangoztatni, hogy az országban lejátszódó folyamato­kért az ellenzék is felelős. Sőt, az ellenzéket meg azzal is ijesztgetik, hogy amennyiben nem szavazzák meg a kettéválásról szóló alkot­mánytörvényt, ezáltal ellenőrizhetet­len folyamatként zajlik le a válás, egyenesen az ellenzék okozza az esetleges katasztrófát. S teszik mindezt olyan hévvel, hogy az ellen­zék csak kapkodja a levegőt. S teszi a kormánykoalíció mindezt a jog, a törvényesség nevében, az ígért programok és jóváhagyott határoza­tok nevében. Miközben a szövetségi parla­mentnek van egy határozata, mely szerint bizottságot kellett volna létre­hozni már több mint egy hónapja a Cseh-SzlovákUnió kialakításának a lehetőségére. Miközben van a szlovák parlamentnek néhány ha­tározata, mely szerint a szlovák kor­mánynak ki kellett volna dolgoznia az ország gazdasági stratégiáját, külpolitikai irányvonalát, s pontosíta­nia kellett volna a kormányprogra­mot is, minthogy az jelszavas, s im­már kiderült, használhatatlan is, mi­vel nem számolt az ország ilyen gyors szétesésével, s azokkal a va­lós gazdasági és szociális gondok­kal, amelyekre már a kormányzás idején jött rá. S van a parlamentnek törvényerejű programja is, amely szerint már számtalan gazdasági és szociális jellegű törvényt meg kellett volna tárgyalnia, csakhogy azok nem készültek el. Az állampolgár pedig nemcsak nehéz gazdasági és szociális helyzetben van, hanem jogi bizonytalanságban is, ami csak to­vább növeli általános bizonyta­lanságérzetét. Van ellenben teljes vagyonkimu­tatás. Ha igaz, azt is tudják a kormá­nyok, milyen követelései és tartozá­sai vannak az országnak, sőt azt is, hogyan fogják ezt egymás között elosztani. Állítólag azt is tudják, ho­gyan használják majd ki az EK által megszabott exportlehetőségeket. Ennek alapján viszont hihetetlen, hogy a kormányok ne tudnák, meny­nyibe fog kerülni a válás. Hogy a szabadság megszerzése nevében milyen újabb terhek nehezednek majd az állampolgárra. Olyannyira hihetetlen, hogy képes vagyok elhinni: azért hangsúlyozzák az ellenzék felelősségét oly heve­sen, hogy ezzel csökkentsék sajátju­kat, netán teljesen kibújjanak alóla. Hiszen az államszövetség megszű­néséről kiírandó népszavazást is azért ellenzik, mert szerintük a vá­lasztások egyértelmű választ adtak az államjogi kérdésre is. Tehát a leg­főbb felelős máris az állam­polgár... (?) M _

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents