Szabad Újság, 1992. november (2. évfolyam, 246-270. szám)

1992-11-03 / 247. szám

10 1992. NOVEMBER 3. Félmillióról az oldalbírók döntöttek Egy ezüstérmes olimpiai bajnok Ugye, emlékeznek arra a forró júliusi éjszakára? Arra a nagyon-na­­gyon szomorú éjszakára... Hajtás Bertalan csak állt a tatamin, fogal­ma sem volt, mi történt vele. A bírók meghozták az ítéletüket, s ezzel letaszították a dobogó tetejéről a Bp. Honvéd judósák Mert azon nem lehet vitatkozni, hogy neki lett volna ott a helye. Közel három hónap telt el azóta. Többször találkoztunk, de valahogy egyikünknek sem volt ereje belevágni a témába, s kizsigerelni azt a bizonyos öt percet, a döntő öt percét, amelynek vé­gén a japán Koga is meglepődött. Nála jobban csak mi, magyarok... — Hogy vagy? — Attól függ, hogy kérdezed... Ha az egészségem felől érdeklődsz, azt mondom nagyon jól érzem magam, köszönöm a kérdést.. — De mondjuk, én nem úgy kérdezem. Inkább úgy, hogy megemésztette-e már a lelked azt az aranyérmet, amelyet ezüst for­májában akasztottak a nyakadba? — No, akkor már távolról sem vagyok ilyen jól De azt hiszem, ebben az ügyben százszázalékos már sosem leszek. Egysze­rűen nem lehetek. Azt tudomásul veszem, hogy második lettem, de amikor felteszem magamnak a kérdést, mién, milyen mó­don, akkor képtelen vagyok megnyugtató választ adni S nem is fogok tudni soha.. — Lehet, hogy evésbe fojtod a bána­tod? Olyan kedves, gömbölyű srác let­tél. Hány kiló vagy? — Sok Legalábbis a hetvenegyhez ké­pest sok Van rajtam egy hetes, de ha el­kezdek újra edzeni, akkor nagyon rövid időn belül eltűnik rólam. — Értsem úgy, hogy az olimpia óta nem edzettéi? — Pontosan így van. Olyannyira, hogy cselgáncskabát sem volt rajtam. S ha most azt akarod kérdezni, hogy hiányzik-e a tatami, rögtön válaszolok is. Nem. Egyáltalán nem. Az elmúlt tíz évben gya­korlatilag csak kétszer pihentem. Akkor, amikor operálták a térdem. Sok volt, ne­héz volt, belefáradtam. Teljes regeneráló­dásra volt szükségem. — S túl vagy rajta? — Igen, azt hiszem valóban kipihen­tem magam. — Mikor kezded? —Még pár napot adok magamnak az­tán november kilencedikén bekeményítek — Addig is, amíg készülsz a keményí­tősre, menjünk vissza egy kicsit Barcelo­nába. Legyen mondjuk július harminc­egyediké, s következzék a Hajtós—Ko­ga olimpiai döntő a hetvenegy kilóban... — Jó, szenvedjünk egy kicsit. Olyan sokszor végignéztem már videón, hogy ál­momból felkeltve is elmondom, melyik pillanatban mi történt — Pontosan erre vagyok kíváncsi. Többen azt mondták, hogy értékelhető akciód nem volt, tehát nem kellett volna kokát, jukót vagy waza-arit ítélni neked. — De kellett volna! Úgy a harmadik perc elején volt egy horogledöntés kont­rám. Akkor abban a lendületben nem éreztem, mekkorát is esett Koga. Felpil­lantottam a két oldalbíróra, azok „illedel­mesen" nem ítéltek semmit Vetettem egy pillantást a lelátóra is, s láttam az izraeli edző jelzi, hogy jukó. Legalábbis szerinte. Most, hogy felokosítottam magam a vi­deóval, azt mondom: neki volt igaza. Az az akció öt pontot, jukót ért — Az oldalbírók egyhangúan ítéltek a japán javára a meccs végén. — Ezt is megnéztem vagy százszor. Egyszerre lendítette a zászlót a thaiföldi és a lengyel A kanadai vezetőbíró arra ké­szült hogy engem hoz ki győztesnek Ez látszik a mozdulatából, s csak amikor körbepillantott s látta, hogy mindkettő el­lenem ítélt nos, akkor kényszerült váltani, s Kogára mutatni — Most jön egy nagyon bölcs kérdés: mit éreztél akkor ott, abban a pillanatban? — Semmit Illetőleg nagy marha üres­séget — A két jóakaród félmilcsit vett ki a zsebedből egy pillanat alatt. — Hidd ej egy pillanatig sem jutott az eszembe ott: jézusom, ötszázezerrel keve­sebbet kapok majd. Később már gondol­tam erre is, s persze, hogy sajnálom. — Mit csináltál a pénzzel? — Egy része még megvan, a másikból pedig a lakást újítottuk fel — Nem akarom én a te pénzedet el­költeni, de hogy árulj már el valamit. Ezzel a Zsigulival... Hány éves is? — Öreg már szegénykém, nyolc éves múlt.. — Szóval, ezzel a csodával nem me­hetnél autókiállításra... — Oda sem, de lassan sehova sem. Pedig most nagyon kellene, mert a mis­kolci judóiskolánkban —Nagy Jóskáva j az első edzőmmel csináljuk — gyakran megkell jelennem. — Több olimpiai bajnok kapott au­tót... — Igen, az olimpiai bajnokok közül valóban többen. Csak hát én nem vagyok az Én „csak" ezüstérmes vagyok — Jó hagyjuk, mert megint csak oda lyukadhatunk ki, hogy aranyérmes telje­sítményért kaptál ezüstöt. Mi újság a Honvédban? Szépen alakul a Tüzér ut­cai judóbirodalmatok. Jó a hangulat is? —Ha lenne pénz, akkor valóban hibát­lan lenne minden. A forintokat viszont ne­künk magunknak kell előteremteni Szó szerint értsd Mi kilincselünk Ozsvár Ban­dival cégeknél hogy támogatást szerezzünk — És szereztetek? — Egyet már aláírtunk a Signal dis­­conttaj a Conti Canal pedig... Hogy is szokták mondani? Előrehaladott tárgya­lások zajlanak — A döntő utáni sajtótájékoztatón azt mondtad, hogy most nem sikerült, majd Atlantában... — Hát persze. Harmincegy éves „gyer­kőc ’’ leszek még csak négy év múlva — Szóval, megy tovább a verkli? — Hát persze November kilencedikén megszólal a tatamira szólító harci kiirt, s kö­vetkezik egy nagy fejesugrás—a sportba.. Róth Ferenc Mi a világ legzseniálisabb találmánya? Marina a győztes párbaj után Várkonyi Marina, párbajtőröző Eu­­rópa-bajnoknőnk pontosan és — szoká­sához híven — csinosan érkezik a szer­kesztőség elé. De ha már ilyen jó passz­­ban van, nem is akaija elrontani, a keret­edzésről sem szeretne elkésni. Ergo: mi lenne, ha elvinne a Sport­csarnokig? Jó, majd közben kérdezem. De arról nem volt szó, hogy így fog száguldani! — Hoppá, Marina, bátor vagy, ilyen kis kocsival így manőverezni! Remé­lem, nem az utolsó kérdésemet teszem fel: elégedett vagy ezzel az éveddel? — Hm... — Tudod, vannak némileg szőröző típusú olvasóink is. Nem lehetne az ő kedvükért egy kicsit bővebben? —Jó. Azt hiszem, elégedett vagyok. Ha­vannában bejött egy újabb csapatarany, a Mesterek Tornája, most itt ez az arany, igaz, idén nem nyertem egyéni vb-érmet... Tény­leg, most elégedett vagyok?! — Nézzük csak, maradt beteljesület­len vágyad? — Szóval, papíron hiányzik az egyéni világbajnoki arany. De, ha a folyamatos­ságot nézem, még korai lenne. — Úgy érzed, hogy még fejlődnöd kell? — Mindenképpen, de vannak azért jó jelek. Sokkal nyugodtabb vagyok. Lisz­­szabonban is ezért nyertem. Ha görcsö­sen vívok, megette a fene. — És, ahogy ezt a kanyarvételt né­zem, hátrább is vagy. — Igazság szerint átalakult a vívásom. Úgy érzem, jobban használom a fejem. Minden tuson többet gondolkodom. Hosszú távon ez lesz a jó. — Azért már rövid távon sem rossz. Ki volt a legnehezebb ellenfeled az H>-n? — Chiesa. Nagyon nem szeretem a stílusát. Ráadásul régebben rend­szeresen vert, épp’ Havannában fordult a kocka. — Most mivel verted meg? — Igyekeztem nagyon figyelni, és az első ütemben felszúmi. — Chiesa, Ugn, Kneethi, Horváth, Szulay, Várkonyi — egész becsületes döntő... — Még jó, hogy végre nem kerültem össze a magyarokkal. Lett volna egy-két szavuk az aranyamhoz... — Azt hiszem, a többiek is tartanak már a magyaroktól — Remélem, egyre jobban. Na jó: Havannában azért már rezgett a léc. Azt hiszem, mi azért nyerünk, mert egyfor­mán jó embereink vannak. És a csapat­­szellem is számít. — Másnap, amikor felébredtél, elé­gedett voltál magaddal? — Nézd, ez azért nem világbajnoki arany, inkább egy-két asszómmal voltam elégedett. — Hogy tetszett Lisszabon? — Kár, hogy nem nyáron láttam. A szállásunk a tengerparton volt. Kép­zeld, még most is voltak hullámlova­sok! — Ebben az öt fokban? Inkább nem is képzelem. Melyik a kedvenc orszá­god? — Kuba. Csodálatos volt az a júliusi vb. — És az augusztus? Olimpia — női párbajtőr nélkül. Hogyan éltétek át? — Már korábban tuti volt, hogy ott mi nem indulhatunk. Ezért aztán ilyen „de jó lenne, ha Atlantában”-féle érzés­sel néztük. — Az ötödik szakág egyre népsze­rűbb. És a hatodik? Jól hallottam, hogy Lisszabonban női kardban bemutatót tartottak? — Csak akartak. De kevesen jelent­keztek. — Neked tetszene? —Nem vagyok én semmi újnak az el­­rontója. — Különben pedig éppen a párbgj­­tőrözőnőknek kellene a legjobban meg­érteni, mit érezhetnek egy új szakág művelői.. — Jó, biztos megnézném. De ahogy érzékelem a tőrben dúló indulatokat! Most képzeld el ugyanezt — karddal! — Hál., még a férfiaknál is zajlik az élei.. — A közönség vevő erre. Most Lisz­­szabonban a döntőket csendben nézték, a kard alatt azonban iszonyú jó hangulat alakult ki. — Továbbra is az újdonságoknál maradva: levágattad a hajad.. — Az unokatestvéremet kísértem el fodrászhoz. Aztán egyszerre csak úgy éreztem: nem kell nekem a hosszú haj! — Más változás? — Semmi. Újabb négyéves szerző­dést kötöttünk. — Az MTK-val? — Az MTK-val. — Hát, köszönöm, hogy elhoztál. Itt nincs semmi dolgom. Úgyhogy megyek vissza a szeribe. Busszal. — Kösz, hogy eljöttél. — Még egy utolsó kérdés: Havanná­ban medencés ünneplés voll És most? — A, ez egészen más volt. Apartma­nokban laktunk, és egyszerűen főztünk magunknak. — És főzésben nrlyen vagy? — Szerintem a világ legzseniálisabb találmánya a félkész étel! Szurmal János Szalma József, aki a céljaiért nagyon tud küzdeni — Újra jöhet a válogatott Nem is olyan régen a magyar labda­rúgó-válogatott egyik biztos pontja volt Szalma József, aki a tatabányai NB I-es együttesben szerzett magá­nak hírnevet. Később, ahogy azt megszokhattuk a magyar focisták esetében, külföldön próbált szeren­csét. Jelenleg a holland első osztályú bajnokságban szereplő Sittard együttesét erősíti. □ Még két évre szól a szerződé­sed. Mi történne veled, ha ki­esne a csapatod? — Nem tudom, de egyelőre nem is gondolkodtam rajta. Tavaly volt egy jó lehetőségem, de a sérülésem­mel elúszott. Az akkori bajnokság­ban is rosszul állt a szénánk, de a végén nagyon összekaptuk magun­kat, és hét meccsből tizenhárom pontot szereztünk. Akkor nagy örömmel utaztam haza az angolok elleni találkozóra, mert a vezetőim szóltak, hogy jelentkezett egy német klub, és a vezetői éppen a magyar— angolon néznek majd meg. No, hát mikor sérültem volna meg, ha nem akkor... Azóta persze nem is hallot­tam a németekről... De most már újra játszom, és ha visszanyerem a formám, elkapom a játék ritmusát, megint nyitva állnak előttem a ka­puk. □ Neked, a tősgyökeres tatabá­nyai srácnak, milyen volt egy csapásra egy vadidegen or­szágban új, teljesen profi kö­rülmények közé kerülve beil­leszkedni? — Sittard valamikor bányászvá­ros volt, ebben közös Tatabányával. De én ezt csak az útikönyvekből tu­dom, mert ez most már egy tipikus kertváros, a szenet pedig Ausztráliá­ból (!) hozatják ide. Gyönyörű a környék, csinos kis házat kaptunk feleségemmel, Ildikóval, na meg egy Volkswagen Golfot. Tehát kelle­mes, csendes hely, a klub pedig, bár nem túl gazdag, minden feltételt ga­rantál a játékosoknak. De már rég túl vagyok az álmélkodáson, hiszen egy éve élünk itt. Persze, néha azért van honvágyam Tatabánya után. De ez volt a célom, profi játékos akar­tam lenni. Már kölyökkoromban csak az hajtott, hogy valaha ismert futballista legyek. □ Gondolom, ehhez nagy lökést adott az akkor remeklő tata­bányai csapat is... — Naná, sőt, szinte csak a Bá­nyász motivált. A suliban, tesiórá­­kon, szinte csak fociztunk, aztán irány haza, egy kis tanulás, és máris le a térre, futballozni. Volt a környé­ken egy kerítéssel körülzárt mező, ami ideális volt a játékra. Na, azt te is tudod, milyen akadály egy kissrác­nak a kétméteres drótkerítés. Sem­milyen... Egy perc alatt bent vol­tunk, két kő jelentette a kaput, és ment a foci sötétedésig. Emlék­szem, hányszor kergetett meg min­ket az őr, sőt, volt, hogy a rendőrö­ket kihívták miattunk. De engem sosem kaptak el... □ Gondolom, valamennyi Bá­nyász-meccsen ott voltál... —■ Sőt, ha tehettem, még edzésen is ott sündörögtem az általam isten­ként tisztelt játékosok körül. Három kilométerre volt tőlünk a pálya, de ez nem lehetett probléma, amikor olyan mérkőzéseket láthattam, mint például a Tatabánya—Real Mad­rid... Sosem felejtem el azt a találko­zót, Weimper tizenegyesével és Csa­pó góljával 2:1-re nyertünk! Hát le­hetett más célom, mint bekerülni ebbe a csodálatos csapatba? □ Azért addig el kellett telnie egy kis időnek... — Igen. Az általános ötödik osz­tályban iratkoztam be az előkészítő­be, és végigjártam az összes korcso­portot. Szerencsére szüleim nem el­lenezték, mert látták, nem megy a tanulás rovására, sőt, az edzéseken is igen jó nevelést kaptunk. Aztán szakmunkásképzőbejártam, lakatos szakmát tanultam. Egy évig még dolgoztam is a gépgyárban, de köz­ben bekerültem a Bicskei Bertalan által irányított ifiválogatottba, ami­vel együtt járt a munkaidő-kedvez­mény, és az első csapattal edzhet­­tem. Akkor ez nagyon nagy szó volt nekem. És végül a legfontosabb, ti­zenkilenc évesen szerződést kap­tam. Hét évig játszottam az együt­tesben, voltam balhátvéd, beállós, középpályás, emberfogó... Szóval, szerepeltem egy-két poszton. És közben csak az a cél lebegett a sze­mem előtt, hogy válogatott játékos­sá küzdjem fel magam. Szerencsére ez sikerült is. □ Kik voltak akkoriban a példa­képeid? — Természetesen kiskoromban a Bányász sztárjait csodáltam. Ott laktak a városban, akár naponta ta­lálkozhattam velük. Csapóval, Ko­váccsal, Halásszal, Kőművessel és a legnagyobbal, aki szinte legendás alakja volt Tatabánya futballjának: Szabó Gyurival. De igazából nem volt példaképem. Nagyon szerettem Csapó Karcsi játékát is, sőt, Kiss Lacit a Vasasból. Pedig ő csatár volt, de mégis lenyűgözött a játéka. Én mindig saját magam akartam lenni, de igyekeztem mindenkitől át­venni azt, amit jónak tartottam. Ed­digi céljaimat mindenesetre elér­tem, NB I-es, válogatott, majd profi játékos lettem. □ Minden játékosnak van leg­emlékezetesebb meccse. Te melyikre emlékszel vissza a legszívesebben? — Nyolcvannyolcban, otthon 2:0- ra vezetett ellenünk a Dózsa az utol­só bajnokin. Aztán a nyolcvanadik percben Moldván, a nyolc­vanhetedikben pedig Kiprich lőtt gólt, és a döntetlen azt jelentette, hogy mi lettünk a másodikok a Hon­véd mögött. A másik örökké emlé­kezetes találkozó Santanderben volt, 4:2-re győztünk a válogatottal Spanyolország ellen. Nézőként a már említett Bányász—Real Mad­rid meccs maradt meg bennem, és a Mezey-féle válogatott csodálatos ausztriai győzelme. Akkor én ifjúsá­gi válogatott voltam, mi játszottuk az előmeccset a Hanappi-stadion­­ban, 6:l-re nyertünk, és aztán jöttek a nagyok és az a káprázatos 3:0... Akkor remek csapatunk volt. □ Néhány évvel később szinte ugyanabba a csapatba kerül­tél be te is. — Igen, bár addigra voltak válto­zások. De mi, akik akkor jöttünk fel az ifiválogatottból, Vincze Pista, Petry Zsolt, Kovács Ervin meg a többiek nagyon büszkék voltunk ar­ra, hogy együtt játszhatunk velük. Nagyon remélem, fogok még játsza­ni a válogatottban. Tudom, addig még nagyon sok munkát kell elvé­geznem. De sosem féltem a felada­toktól, a céljaimért nagyon tudtam küzdeni. Most először vissza kell nyernem a régi formámat, itt, Sit­­tardban kell bizonyítanom, aztán ta­lán újra jöhet a válogatott. Rajtam nem fog múlni... Gonda László

Next

/
Thumbnails
Contents