Szabad Újság, 1992. november (2. évfolyam, 246-270. szám)
1992-11-03 / 247. szám
10 1992. NOVEMBER 3. Félmillióról az oldalbírók döntöttek Egy ezüstérmes olimpiai bajnok Ugye, emlékeznek arra a forró júliusi éjszakára? Arra a nagyon-nagyon szomorú éjszakára... Hajtás Bertalan csak állt a tatamin, fogalma sem volt, mi történt vele. A bírók meghozták az ítéletüket, s ezzel letaszították a dobogó tetejéről a Bp. Honvéd judósák Mert azon nem lehet vitatkozni, hogy neki lett volna ott a helye. Közel három hónap telt el azóta. Többször találkoztunk, de valahogy egyikünknek sem volt ereje belevágni a témába, s kizsigerelni azt a bizonyos öt percet, a döntő öt percét, amelynek végén a japán Koga is meglepődött. Nála jobban csak mi, magyarok... — Hogy vagy? — Attól függ, hogy kérdezed... Ha az egészségem felől érdeklődsz, azt mondom nagyon jól érzem magam, köszönöm a kérdést.. — De mondjuk, én nem úgy kérdezem. Inkább úgy, hogy megemésztette-e már a lelked azt az aranyérmet, amelyet ezüst formájában akasztottak a nyakadba? — No, akkor már távolról sem vagyok ilyen jól De azt hiszem, ebben az ügyben százszázalékos már sosem leszek. Egyszerűen nem lehetek. Azt tudomásul veszem, hogy második lettem, de amikor felteszem magamnak a kérdést, mién, milyen módon, akkor képtelen vagyok megnyugtató választ adni S nem is fogok tudni soha.. — Lehet, hogy evésbe fojtod a bánatod? Olyan kedves, gömbölyű srác lettél. Hány kiló vagy? — Sok Legalábbis a hetvenegyhez képest sok Van rajtam egy hetes, de ha elkezdek újra edzeni, akkor nagyon rövid időn belül eltűnik rólam. — Értsem úgy, hogy az olimpia óta nem edzettéi? — Pontosan így van. Olyannyira, hogy cselgáncskabát sem volt rajtam. S ha most azt akarod kérdezni, hogy hiányzik-e a tatami, rögtön válaszolok is. Nem. Egyáltalán nem. Az elmúlt tíz évben gyakorlatilag csak kétszer pihentem. Akkor, amikor operálták a térdem. Sok volt, nehéz volt, belefáradtam. Teljes regenerálódásra volt szükségem. — S túl vagy rajta? — Igen, azt hiszem valóban kipihentem magam. — Mikor kezded? —Még pár napot adok magamnak aztán november kilencedikén bekeményítek — Addig is, amíg készülsz a keményítősre, menjünk vissza egy kicsit Barcelonába. Legyen mondjuk július harmincegyediké, s következzék a Hajtós—Koga olimpiai döntő a hetvenegy kilóban... — Jó, szenvedjünk egy kicsit. Olyan sokszor végignéztem már videón, hogy álmomból felkeltve is elmondom, melyik pillanatban mi történt — Pontosan erre vagyok kíváncsi. Többen azt mondták, hogy értékelhető akciód nem volt, tehát nem kellett volna kokát, jukót vagy waza-arit ítélni neked. — De kellett volna! Úgy a harmadik perc elején volt egy horogledöntés kontrám. Akkor abban a lendületben nem éreztem, mekkorát is esett Koga. Felpillantottam a két oldalbíróra, azok „illedelmesen" nem ítéltek semmit Vetettem egy pillantást a lelátóra is, s láttam az izraeli edző jelzi, hogy jukó. Legalábbis szerinte. Most, hogy felokosítottam magam a videóval, azt mondom: neki volt igaza. Az az akció öt pontot, jukót ért — Az oldalbírók egyhangúan ítéltek a japán javára a meccs végén. — Ezt is megnéztem vagy százszor. Egyszerre lendítette a zászlót a thaiföldi és a lengyel A kanadai vezetőbíró arra készült hogy engem hoz ki győztesnek Ez látszik a mozdulatából, s csak amikor körbepillantott s látta, hogy mindkettő ellenem ítélt nos, akkor kényszerült váltani, s Kogára mutatni — Most jön egy nagyon bölcs kérdés: mit éreztél akkor ott, abban a pillanatban? — Semmit Illetőleg nagy marha ürességet — A két jóakaród félmilcsit vett ki a zsebedből egy pillanat alatt. — Hidd ej egy pillanatig sem jutott az eszembe ott: jézusom, ötszázezerrel kevesebbet kapok majd. Később már gondoltam erre is, s persze, hogy sajnálom. — Mit csináltál a pénzzel? — Egy része még megvan, a másikból pedig a lakást újítottuk fel — Nem akarom én a te pénzedet elkölteni, de hogy árulj már el valamit. Ezzel a Zsigulival... Hány éves is? — Öreg már szegénykém, nyolc éves múlt.. — Szóval, ezzel a csodával nem mehetnél autókiállításra... — Oda sem, de lassan sehova sem. Pedig most nagyon kellene, mert a miskolci judóiskolánkban —Nagy Jóskáva j az első edzőmmel csináljuk — gyakran megkell jelennem. — Több olimpiai bajnok kapott autót... — Igen, az olimpiai bajnokok közül valóban többen. Csak hát én nem vagyok az Én „csak" ezüstérmes vagyok — Jó hagyjuk, mert megint csak oda lyukadhatunk ki, hogy aranyérmes teljesítményért kaptál ezüstöt. Mi újság a Honvédban? Szépen alakul a Tüzér utcai judóbirodalmatok. Jó a hangulat is? —Ha lenne pénz, akkor valóban hibátlan lenne minden. A forintokat viszont nekünk magunknak kell előteremteni Szó szerint értsd Mi kilincselünk Ozsvár Bandival cégeknél hogy támogatást szerezzünk — És szereztetek? — Egyet már aláírtunk a Signal disconttaj a Conti Canal pedig... Hogy is szokták mondani? Előrehaladott tárgyalások zajlanak — A döntő utáni sajtótájékoztatón azt mondtad, hogy most nem sikerült, majd Atlantában... — Hát persze. Harmincegy éves „gyerkőc ’’ leszek még csak négy év múlva — Szóval, megy tovább a verkli? — Hát persze November kilencedikén megszólal a tatamira szólító harci kiirt, s következik egy nagy fejesugrás—a sportba.. Róth Ferenc Mi a világ legzseniálisabb találmánya? Marina a győztes párbaj után Várkonyi Marina, párbajtőröző Európa-bajnoknőnk pontosan és — szokásához híven — csinosan érkezik a szerkesztőség elé. De ha már ilyen jó passzban van, nem is akaija elrontani, a keretedzésről sem szeretne elkésni. Ergo: mi lenne, ha elvinne a Sportcsarnokig? Jó, majd közben kérdezem. De arról nem volt szó, hogy így fog száguldani! — Hoppá, Marina, bátor vagy, ilyen kis kocsival így manőverezni! Remélem, nem az utolsó kérdésemet teszem fel: elégedett vagy ezzel az éveddel? — Hm... — Tudod, vannak némileg szőröző típusú olvasóink is. Nem lehetne az ő kedvükért egy kicsit bővebben? —Jó. Azt hiszem, elégedett vagyok. Havannában bejött egy újabb csapatarany, a Mesterek Tornája, most itt ez az arany, igaz, idén nem nyertem egyéni vb-érmet... Tényleg, most elégedett vagyok?! — Nézzük csak, maradt beteljesületlen vágyad? — Szóval, papíron hiányzik az egyéni világbajnoki arany. De, ha a folyamatosságot nézem, még korai lenne. — Úgy érzed, hogy még fejlődnöd kell? — Mindenképpen, de vannak azért jó jelek. Sokkal nyugodtabb vagyok. Liszszabonban is ezért nyertem. Ha görcsösen vívok, megette a fene. — És, ahogy ezt a kanyarvételt nézem, hátrább is vagy. — Igazság szerint átalakult a vívásom. Úgy érzem, jobban használom a fejem. Minden tuson többet gondolkodom. Hosszú távon ez lesz a jó. — Azért már rövid távon sem rossz. Ki volt a legnehezebb ellenfeled az H>-n? — Chiesa. Nagyon nem szeretem a stílusát. Ráadásul régebben rendszeresen vert, épp’ Havannában fordult a kocka. — Most mivel verted meg? — Igyekeztem nagyon figyelni, és az első ütemben felszúmi. — Chiesa, Ugn, Kneethi, Horváth, Szulay, Várkonyi — egész becsületes döntő... — Még jó, hogy végre nem kerültem össze a magyarokkal. Lett volna egy-két szavuk az aranyamhoz... — Azt hiszem, a többiek is tartanak már a magyaroktól — Remélem, egyre jobban. Na jó: Havannában azért már rezgett a léc. Azt hiszem, mi azért nyerünk, mert egyformán jó embereink vannak. És a csapatszellem is számít. — Másnap, amikor felébredtél, elégedett voltál magaddal? — Nézd, ez azért nem világbajnoki arany, inkább egy-két asszómmal voltam elégedett. — Hogy tetszett Lisszabon? — Kár, hogy nem nyáron láttam. A szállásunk a tengerparton volt. Képzeld, még most is voltak hullámlovasok! — Ebben az öt fokban? Inkább nem is képzelem. Melyik a kedvenc országod? — Kuba. Csodálatos volt az a júliusi vb. — És az augusztus? Olimpia — női párbajtőr nélkül. Hogyan éltétek át? — Már korábban tuti volt, hogy ott mi nem indulhatunk. Ezért aztán ilyen „de jó lenne, ha Atlantában”-féle érzéssel néztük. — Az ötödik szakág egyre népszerűbb. És a hatodik? Jól hallottam, hogy Lisszabonban női kardban bemutatót tartottak? — Csak akartak. De kevesen jelentkeztek. — Neked tetszene? —Nem vagyok én semmi újnak az elrontója. — Különben pedig éppen a párbgjtőrözőnőknek kellene a legjobban megérteni, mit érezhetnek egy új szakág művelői.. — Jó, biztos megnézném. De ahogy érzékelem a tőrben dúló indulatokat! Most képzeld el ugyanezt — karddal! — Hál., még a férfiaknál is zajlik az élei.. — A közönség vevő erre. Most Liszszabonban a döntőket csendben nézték, a kard alatt azonban iszonyú jó hangulat alakult ki. — Továbbra is az újdonságoknál maradva: levágattad a hajad.. — Az unokatestvéremet kísértem el fodrászhoz. Aztán egyszerre csak úgy éreztem: nem kell nekem a hosszú haj! — Más változás? — Semmi. Újabb négyéves szerződést kötöttünk. — Az MTK-val? — Az MTK-val. — Hát, köszönöm, hogy elhoztál. Itt nincs semmi dolgom. Úgyhogy megyek vissza a szeribe. Busszal. — Kösz, hogy eljöttél. — Még egy utolsó kérdés: Havannában medencés ünneplés voll És most? — A, ez egészen más volt. Apartmanokban laktunk, és egyszerűen főztünk magunknak. — És főzésben nrlyen vagy? — Szerintem a világ legzseniálisabb találmánya a félkész étel! Szurmal János Szalma József, aki a céljaiért nagyon tud küzdeni — Újra jöhet a válogatott Nem is olyan régen a magyar labdarúgó-válogatott egyik biztos pontja volt Szalma József, aki a tatabányai NB I-es együttesben szerzett magának hírnevet. Később, ahogy azt megszokhattuk a magyar focisták esetében, külföldön próbált szerencsét. Jelenleg a holland első osztályú bajnokságban szereplő Sittard együttesét erősíti. □ Még két évre szól a szerződésed. Mi történne veled, ha kiesne a csapatod? — Nem tudom, de egyelőre nem is gondolkodtam rajta. Tavaly volt egy jó lehetőségem, de a sérülésemmel elúszott. Az akkori bajnokságban is rosszul állt a szénánk, de a végén nagyon összekaptuk magunkat, és hét meccsből tizenhárom pontot szereztünk. Akkor nagy örömmel utaztam haza az angolok elleni találkozóra, mert a vezetőim szóltak, hogy jelentkezett egy német klub, és a vezetői éppen a magyar— angolon néznek majd meg. No, hát mikor sérültem volna meg, ha nem akkor... Azóta persze nem is hallottam a németekről... De most már újra játszom, és ha visszanyerem a formám, elkapom a játék ritmusát, megint nyitva állnak előttem a kapuk. □ Neked, a tősgyökeres tatabányai srácnak, milyen volt egy csapásra egy vadidegen országban új, teljesen profi körülmények közé kerülve beilleszkedni? — Sittard valamikor bányászváros volt, ebben közös Tatabányával. De én ezt csak az útikönyvekből tudom, mert ez most már egy tipikus kertváros, a szenet pedig Ausztráliából (!) hozatják ide. Gyönyörű a környék, csinos kis házat kaptunk feleségemmel, Ildikóval, na meg egy Volkswagen Golfot. Tehát kellemes, csendes hely, a klub pedig, bár nem túl gazdag, minden feltételt garantál a játékosoknak. De már rég túl vagyok az álmélkodáson, hiszen egy éve élünk itt. Persze, néha azért van honvágyam Tatabánya után. De ez volt a célom, profi játékos akartam lenni. Már kölyökkoromban csak az hajtott, hogy valaha ismert futballista legyek. □ Gondolom, ehhez nagy lökést adott az akkor remeklő tatabányai csapat is... — Naná, sőt, szinte csak a Bányász motivált. A suliban, tesiórákon, szinte csak fociztunk, aztán irány haza, egy kis tanulás, és máris le a térre, futballozni. Volt a környéken egy kerítéssel körülzárt mező, ami ideális volt a játékra. Na, azt te is tudod, milyen akadály egy kissrácnak a kétméteres drótkerítés. Semmilyen... Egy perc alatt bent voltunk, két kő jelentette a kaput, és ment a foci sötétedésig. Emlékszem, hányszor kergetett meg minket az őr, sőt, volt, hogy a rendőröket kihívták miattunk. De engem sosem kaptak el... □ Gondolom, valamennyi Bányász-meccsen ott voltál... —■ Sőt, ha tehettem, még edzésen is ott sündörögtem az általam istenként tisztelt játékosok körül. Három kilométerre volt tőlünk a pálya, de ez nem lehetett probléma, amikor olyan mérkőzéseket láthattam, mint például a Tatabánya—Real Madrid... Sosem felejtem el azt a találkozót, Weimper tizenegyesével és Csapó góljával 2:1-re nyertünk! Hát lehetett más célom, mint bekerülni ebbe a csodálatos csapatba? □ Azért addig el kellett telnie egy kis időnek... — Igen. Az általános ötödik osztályban iratkoztam be az előkészítőbe, és végigjártam az összes korcsoportot. Szerencsére szüleim nem ellenezték, mert látták, nem megy a tanulás rovására, sőt, az edzéseken is igen jó nevelést kaptunk. Aztán szakmunkásképzőbejártam, lakatos szakmát tanultam. Egy évig még dolgoztam is a gépgyárban, de közben bekerültem a Bicskei Bertalan által irányított ifiválogatottba, amivel együtt járt a munkaidő-kedvezmény, és az első csapattal edzhettem. Akkor ez nagyon nagy szó volt nekem. És végül a legfontosabb, tizenkilenc évesen szerződést kaptam. Hét évig játszottam az együttesben, voltam balhátvéd, beállós, középpályás, emberfogó... Szóval, szerepeltem egy-két poszton. És közben csak az a cél lebegett a szemem előtt, hogy válogatott játékossá küzdjem fel magam. Szerencsére ez sikerült is. □ Kik voltak akkoriban a példaképeid? — Természetesen kiskoromban a Bányász sztárjait csodáltam. Ott laktak a városban, akár naponta találkozhattam velük. Csapóval, Kováccsal, Halásszal, Kőművessel és a legnagyobbal, aki szinte legendás alakja volt Tatabánya futballjának: Szabó Gyurival. De igazából nem volt példaképem. Nagyon szerettem Csapó Karcsi játékát is, sőt, Kiss Lacit a Vasasból. Pedig ő csatár volt, de mégis lenyűgözött a játéka. Én mindig saját magam akartam lenni, de igyekeztem mindenkitől átvenni azt, amit jónak tartottam. Eddigi céljaimat mindenesetre elértem, NB I-es, válogatott, majd profi játékos lettem. □ Minden játékosnak van legemlékezetesebb meccse. Te melyikre emlékszel vissza a legszívesebben? — Nyolcvannyolcban, otthon 2:0- ra vezetett ellenünk a Dózsa az utolsó bajnokin. Aztán a nyolcvanadik percben Moldván, a nyolcvanhetedikben pedig Kiprich lőtt gólt, és a döntetlen azt jelentette, hogy mi lettünk a másodikok a Honvéd mögött. A másik örökké emlékezetes találkozó Santanderben volt, 4:2-re győztünk a válogatottal Spanyolország ellen. Nézőként a már említett Bányász—Real Madrid meccs maradt meg bennem, és a Mezey-féle válogatott csodálatos ausztriai győzelme. Akkor én ifjúsági válogatott voltam, mi játszottuk az előmeccset a Hanappi-stadionban, 6:l-re nyertünk, és aztán jöttek a nagyok és az a káprázatos 3:0... Akkor remek csapatunk volt. □ Néhány évvel később szinte ugyanabba a csapatba kerültél be te is. — Igen, bár addigra voltak változások. De mi, akik akkor jöttünk fel az ifiválogatottból, Vincze Pista, Petry Zsolt, Kovács Ervin meg a többiek nagyon büszkék voltunk arra, hogy együtt játszhatunk velük. Nagyon remélem, fogok még játszani a válogatottban. Tudom, addig még nagyon sok munkát kell elvégeznem. De sosem féltem a feladatoktól, a céljaimért nagyon tudtam küzdeni. Most először vissza kell nyernem a régi formámat, itt, Sittardban kell bizonyítanom, aztán talán újra jöhet a válogatott. Rajtam nem fog múlni... Gonda László
