Szabad Újság, 1992. október (2. évfolyam, 220-245. szám)
1992-10-31 / 245. szám
6 Szabad ÍJSÍ Ci Kultúra 1992. október 31. Kristályosító viták? Fábry-napok 1992 Fábry Zoltán stószi otthonában (KOLÁR PÉTER felvétele) Egyik legújabbkori hagyományunk, a Fábry-napok az idén október 23. és 25. között már a huszonkettedik évfolyamát zárta. A stószi humanista, aki az életművét és személyét érő vádaskodások dacára is legismertebb és legelkötelezettebb írónknak és gondolkodónknak számít, az elmúlt hét végén is „állta a sarat“. A kassai Hutník Szállóban megrendezett szemináriumon hazai és magyarországi előadók egész sora elemezte a fábryi életművet, s magát a Fábry-jelenséget, a huszadik századi történelmi viszonyokat, az író néhány kor- és sorstársára is pillantást vetve. Úgy tetszik, a rendszerváltás óta gyűrűző viták lassanként ismét a helyére teszik Fábry Zoltánt. Az őt egyértelműen bíráló Hizsnyay Zoltán volt az idén az egyedüli, aki irodalmunk olyan átértékelését szorgalmazta, melynek eredményeként az idősebb írók kihullanának a szigorúbb rostán, minthogy „egyesek még a helyesírást sem tudták megbízhatóan és alapvető fogalmazási hibákat vétettek.“ A tárgyilagos elemzésen alapuló átértékelést szorgalmazta Görömbei András magyarországi irodalomtörténész. Véleményem szerint az ő szombati előadása - A naplóíró Fábry Zoltán - tartalmazta a legtöbb igazságot, ő jelölte ki a járható utat, amikor ezt mondta: „Megvallom, az én irodalmi ízlésemtől távol állnak az olyan „szellemű“ megnyilvánulások, melyekből hiányzik a Fábry Zoltán iránti tisztelet és persze a müveit elemző alaposság, sőt: olykor az az érzésem, hogy ezek a bírálók talán nem ismerik a stószi író életművét. Természetesnek tartom, hogy a megváltozott történelmi viszonyok között felül kell vizsgálni Fábry életművét, de nem hinném, hogy ez az átértékelés jelentősen megváltoztatná a róla alkotott képet. Tény, hogy a nemrég megjelentetett Üresjárat, amely a hontalanság éveiben, 1945 és 1948 között vezetett naplóját tartalmazza, más fényben láttatja Fábry minden, 1948 után leírt mondatát, hiszen most már tudjuk, hogy amikor a fasizmusról írt, egyúttal a pánszláv fasizmusra is gondolt, bár ezt nem közölhette olvasóival. Az Üresjárat jellegzetes kisebbségi napló, nem az egyes napok eseményszerű leírása, hanem mintegy ábrázolása - a legszigorúbb humanista erkölcs prizmáján át - a történelem embernyomorító hömpölygésének.“ Hasznos és új ismereteket adó előadás volt Tóth László Peéry Rezső és Szalatnay Rezső munkássága című egyórája is. Tóth László kapta az idei Fábry-díjat, s nyomban igazolta is a döntés helyességét, hiszen előadása ugyancsak a hontalanság éveit villantja fel, azt a torokszorító három esztendőt, amely a második világháború után fojtogatott bennünket: a bezárt iskolák, a betiltott nyelv, a kitelepített és reszlovakizálásra kényszerített sorstársak szenvedéseinek korát. Tóth László, Görömbei András és Hizsnyay Zoltán mellett Fonod Zoltán (Fábry Zoltán és a nemzetiségi kérdés), Popély Gyula (A csehszlovákiai magyarság jogi helyzete a két világháború között), Szarka László (A csehszlovák állameszme és a magyar kisebbség 1918-19 között), G. Kovács László (Szabó Dezső hatása a szlovákiai magyar szellemi életre 1918-1938 között) és Filep Tamás Gusztáv (Egy passzív macchiavelista - Szvatkó Pál szlovenszkói pályaszakasza) tartott még előadást a háromnapos rendezvényen, amelyet a hagyományos stószi szülőház- és sírkoszorúzás tett ünnepélyessé. Pénteken, huszonharmadikán este emléktáblát lepleztek le a Csemadok kassai székházán - Rákosi Ernő festőművész nevét örökíti meg a tábla - ő adományozta annak idején a Kovács utcai épületet a Csemadoknak. Szombaton este a Thália Színházban gyűltek össze a résztvevők és megtekintették Kassa város nemzetiségeinek kultúrműsorát. A pénteki nyitó nap egyik előadójaként én arról a Fábry Zoltánról szóltam, aki úgy vált a csehszlovákiai magyarság szellemi vezérévé, hogy a nép emelte őt ennek az erkölcsi elismerésnek a magasába. Sohasem akart „vezér“ lenni, mégis azzá vált, mert hatalmas műveltsége, a közösség iránti hűsége, példás erkölcse és felelősségtudata a legtekintélyesebb csehszlovákiai magyarrá tette. Ezért válhatott mindnyájunk vezérévé, ezért irigyelhetik őt tőlünk mások - nemcsak a kisebbségben élők. Befejezésül álljon itt néhány mondat Fábry Zoltán, a szellemi vezéralak c. előadásomból:- Úgy látszik, a sor élén haladókra, a mindenkori igazságot megfogalmazókra, a legelszántabb, legműveltebb, legvilágosabban látó kulcsemberekre szüksége van a világnak az atomkorszakban, a második évezred végén is. Sőt: most van csak rájuk szükségünk igazán, amikor ismét megbolydult a világ, s amikor itt is, ebben a csupa feszültség kelet-közép-európai térségben ismét véreskezü diktátorok bohóckodnak a történelmi porondon. A történelem mindig a korszerű és elavult, az értelmes és maradi erők csatározása volt, s az ma is. Hogy élünk-e a Fábry-ajándékozta szellemi kincsekkel, elő tudjuk-e őket venni ínséges óráinkban, akár a cipóba sütött aranytallérokat, csakis rajtunk múlik. Fábry egyesítő erő ma is, az általa meghirdetett Vox humana, az emberi hang örök időkre szóló program. Ha őt megtagadjuk, elvetjük az emberi hangot is, - támadóinkhoz válunk hasonlókká. Erkölcs nélkül elképzelhetetlen a közösségek harmonikus működése, egyetlen emberi csoportosulás sem életképes erkölcs hiányában hosszú időn át. Fábry Zoltán mindenre megtanított bennünket; talán ezért őrzi posztját a halála után is, türelmes figyelemmel követve minden lépésünket ma is abból a híres stószi ablakból. (batta) Egy rendíthetetlen Fábry-hívő A kassai Béres József - képünkön, Balajti Árpád felvételén - az idén tavasszal múlt hetvenöt éves. Személyében az egyik leghűségesebb Fábry-hívőt tisztelhetjük, akinek most is elcsuklik a hangja, ha a stószi tanítómestert lekicsinylők becsmérléseire válaszol. Béres József több évtizeden át figyelhette egészen közelről Fábryt, hiszen a Csemadok kassai kerületi titkáraként a lehető legszorosabb kapcsolatot építette ki vele. Később, amikor Rádiónk kassai szerkesztője és a Batsányi Kör elnöke lett, valóságos idegenvezetői feladatot látott el - ő kalauzolta és vitte autóján a Magyarországról érkező neves vendégeket Stószra. így például Illyés Gyulát, Németh Lászlót és másokat, akiktől leveleket és hangfelvételeket őriz. Béres József a kommunista párt tagjaként is megőrizte emberségét és erkölcsi tisztaságát. Saját bőrén tapasztalta, hogyan használják fel az eszmét az eredetien, önállóan gondolkodókkal szemben, miként figyelik és ellenőrzik a magyar kultúra ápolóit, a hagyományőrzőket a belügy emberei. Ma már kevesen tudják, Jóska bácsi pedig nem dicsekszik vele, hogy az ötvenes években az ő segítségével sikerült új tetőt húzni az író feje fölé a stószi ház tatarozásakor:- Ekkortájt a Csemadok Kelet-Szlovákiai Kerületi Bizottságának vezető titkára voltam, dr. Simái Béla pedig az elnöke. Egy napon arra kért az elnök, szervezzen meg a Fábry-házban a tetőcserét, mert jön a tél, s a rozzant tetőzet az író fejére szakadhat. Eredménytelennek bizonyult a sok utánajárás. Kassán ezért az akkori Szepsi Járási Nemzeti Bizottság elnökéhez, Dávid Ferenchez fordultam, akitől fakitermelési engedélyt kaptam. Ezután már csak a munka volt hátra. Eljöttek a derék debrődi ácsok, megkezdődött a tetőcsere, nem kis izgalmak közepette, ugyanis favágás közben megsérült az egyik emberünk. Verejtékezve, sietősen dolgoztunk, hogy a benyomuló tél támadásait már az új tető verhesse vissza. Emlékszem, Karácsony este fejeztük be a munkát, négyezer-kilencszázhatvan cserepet adogattunk fel a magasba. Későre járt már, a mesterek megkéstek az ünnepi vacsoráról, de az a tető ma is megbízható. A munkálatok ideje alatt ott laktam Stószon, öt hétig az író ágyában aludtam, ő ugyanis egy pozsonyi barátjánál várta a tatarozás befejezéséről szóló táviratomat. Amikor haza érkezett, úgy örült, mint egy gyerek - könnyes szemmel magához ölelt -, az ilyesmit nem lehet elfelejteni, (bt) Nyitra-parti alma mater Határainkon túl, a Nyitra folyó partján, Érsekújvárt, 1992 őszén, október havának első napjaiban ünnepük az öreg alma mater fennállásának 150. évfordulóját. Ezt adja hírül nekem, a város szülöttjének, a címemre érkezett meghívó. Megdobban a szívem, és emlékeim terebélyét megrezzenti az emlékezés szele, hiszen az eredetileg algimnáziumnak épült, klasszicista stílusú és a hajdani várpiac, azaz a főtér egyik sarkára rúgó épület, mely 1842-ben nyitotta meg kapuját a diákságnak, a századfordulót követő években felépült duplaemeletes új főgimnázium átadása után elemi iskolaként működött tovább. Itt kóstolhattam bele magam is nagykanállal az ábécébe, köthettem ismeretséget a betűkkel, hogy általuk behatoljak az írás-olvasás birodalmába. Mindez régen történt, 1930-ban. Az iskolát Érsekújvári róm. kát. magyar fiú elemi népiskolának hívták, s mert Csehszlovákiában az általános tankötelezettség 14 éves korig tartott, az iskola nyolcosztályos volt. A lányok a ,,Simor“-ba, az apácákhoz jártak. Ez is öreg épület volt, akár a miénk. Az új iskola a többségi nemzet nebulóinak épült, s ott persze, államnyelven folyt a tanítás. A negyedik elemi elvégzése és egy sikeres felvételi vizsga után válhattunk gimnazistává az állami szlovák gimnázium „magyar párhuzamos osztályai“ tanulóiként. De, mert sok volt a diák, első gimnazista koromban - kihelyezett osztályba kerülvén - a hajdani alapgimnázium épületében maradtam, amelyben gázláng világított, és nemcsak megkopott, de ódonillatú is volt. Másodikosként is kihelyezett osztályos lettem, de ezúttal már az egykori várlejtőn alávivő utcában épült impozáns és korszerű, az izraelita hitközség építtette Zsidó Polgári Iskolában volt az osztályunk. Ez a szép épület a második világháború bombatámadásai következtében pusztult el a közelében álló kéttornyú, nemesen szép, romantikus stílusú neológ, zsinagógával egyetemben. (Érsekújvár az angolszász légitámadások folytán tetemes károkat szenvedett.) A város 1938-ban az első bécsi döntés után újra az anyaországhoz került. A gimnázium neve Pázmány Péter Gimnázium lett, a szlovák osztályokat pedig a közeli Nagysurányban létesített szlovák gimnáziumba helyezték. Valójában sohasem koptattam e gimnázium padjait és lépcsőit, mert magántanuló lettem, majd iskolát változtattam. Mégis mindmáig közel áll hozzám, szerettem, tiszteltem és becsültem tanárai javát. Közöttük oly nagy tudású férfiak is voltak, akiknek külföldi egyetemi katedrákat ajánlottak fel. Ám ők nem hagyták cserben diákjaikat, s a várost sem, mégha más tájaktól is kerültek ide, itt szolgálták tudós életükkel a magyar kultúrát, példát mutatván mindnyájunknak. És szerettem diáktársaimat is, ha fölöttem, ha alattam jártak, hiszen egy városbéliek vagy környékbéliek voltunk. Hogyan feledhetném hát őket, a diákokat, s a diáklányokat, hisz mind ismertük egymást a húszezres lélekszámú városban. 1945-ben az idő tragikus fordulatot hozott a felvidéki magyarság számára: a kollektív bűnösség bélyegét sütötték homlokunkra; mindanynyiunkéra. A jogfosztottsággal együtt járt a magyar nyelvű iskolák megszüntetése is. E korról most lebbentem fel kissé_a feledés fátylát, hogy a szlovák-magyar megbékélést segítve, remélhetőleg segítve, e mindmáig fájó hegekre rámutatva és bízva a mi közös jószomszédi jövendőnkben, kérjem felebarátaimat, ne ejtsünk több sebet egymás lelkén, bármely nemzethez tartozunk is; s a bizalmatlanságot, gyűlölködést félretéve tanuljunk meg egymással és egymás mellett békésen, békében élni! Az újvári gimnázium hajdani diákjainak tragikus vagy csak fájóan szomorú sorsa is példázza: hová vezet az öldöklő, feneketlen gyűlölet. Mi régi, hajdani diákok mennyire, de mennyire szétszóródtunk a világban! Zsidó diáktársaink többsége a haláltáborok krematóriumaiban hamvadt el, a kevesek, akik életben maradtak, visszatértük után életveszélyesen megfenyegettettek: „Pusztuljatok innét! Palesztinában a ti helyetek!“ Akkor még nem létezett a zsidó állam: Izrael. És utána: a magyarság szét- vagy áttelepítése; a fehérlaposok, a lakosságcsere-egyezmény .áldozatai, a szülőföldjüktől megfosztottak... Igen. Szétszóródtunk. Szétszórtan élünk a világban. Ha még élünk. Igen, ha még élünk minden kontinensen találkozhatnánk egy-egy hajdani gimnazista társunkkal. És persze, Európa majd minden országában is. Ha még élünk. Hiszen megöregedtünk. Égykor azt hittük: szülőföldünket, városunkat szolgálhatjuk. Avagy ha mégis útrakelünk, vissza-visszatérünk, hogy tapasztalatainkkal s tudásunkkal az otthoniak javára váljunk. Nem így történt. Szeretném hinni, hogy az alma mater mostani diákjainak mindez másként sikeredik, hogy helyben maradhatnak, azaz, ha világlátni mennek is, utána visszatérnek, visszatérhetnek. És remélem, legalábbis nagyon szeretném remélni, hogy a Nyitra partja közelében épült gimnáziumban, amelyben most magyarul tanítanak, többé senki sem fújja el az anyanyelven történő oktatás lángját, mert a többségi nemzet, ha nem is testvérként, de legalább jóbarátként fogadja el azt, aki „másnak“, aki magyarnak született. Tordon Ákos, Új Magyarország
