Szabad Újság, 1992. október (2. évfolyam, 220-245. szám)

1992-10-30 / 244. szám

II 1992. OKTÓBEH 30. lÖllfflfe Párját ritkító program A csemegekukoricáé a jövő? (A szerző felvételei) Az Ipolynyéki Mezőgazdasági Szövetkezetben jártam pár héttel ezelőtt. A gazdaság területén, az egyik jókora dűlő végében meghibá­sodott munkagépeik mellett veszteg­lő, kényszerpihenőre ítélt férfiakkal hozott össze a jósorsom. Beszédbe elegyedtünk. — Nem állunk valami fényesen — jegyezte meg társalgás közben a vi­lág dolgaiban járatos rangidős trakto­ros —, ez azonban elsősorban a kor­mány és politikájának bűne, s nem a miénk. Mi minden tőlünk telhetőt megteszünk, termelünk, helytállunk becsülettel, mégis csak nehezen ju­tunk ötről hatra. Gazdagok vagyunk, mégsem vet fel bennünket a pénz. Ahogy manapság mondják: rengeteg a kinnlévőségünk, magyarán: bizo­nyos vállalatok, üzemek milliókkal tar­toznak nekünk. Társai buzgón helyeseltek, bólo­gattak. A traktoros felbátorodott: — Manapság sajnos — folytatta nagy hévvel a megkezdett gondo­latsort —, már szinte mindenki tar­tozik kis hazánkban mindenkinek... Én mégsem féltem a szövetkezetét. Vezetőink ugyanis túlnyomó rész­ben ügyes, talpraesett szakem­berek, és szinte minden követ megmozgatnak azért, hogy kikec­meregjen a sárból a tárcavezető fe­lelőtlen döntései miatt kátyúba re­kedt szekér. Csodákra nem képe­sek, de igyekeznek, s ezt nem vi­tathatja el tőlük senki. Ezt már nem állhatták meg szó nélkül a többiek sem. A „földművest­rió” legfiatalabb tagja például azt mondta: — Saját érdekük is, hogy haladjon a szekér, hisz a dolgozók, a rész­vényesek, a földtulajdonosok meg­vonhatják tőlük a bizalmat... Az elnök és társai nem bíznak a véletlenre sem­mit, nem ülnek a (pártállam idején ka­pott) babérjaikon, egyre-másra olyan terveket fundálnak ki, amelyek javíta­nak a szövetkezet helyzetén. Nos, ez igaz, magam is bizo­nyíthatom. A gazdaság szakemberei a rend­szerváltást követő hónapokban a vál­tozó piaci viszonyokhoz igazodva rö­vid időn belül terményszerkezet-vál­­tásba kezdtek. A szemléletváltozást is bizonyító szerkezetváltás sarkalatos példája a Szlovákiában szinte egyedülálló „cse­megekukorica-program” is... Az ismeretlen ismerős Az ipolynyéki mezőgazdasági üzem földjeinek csak bizonyos hányada jó ter­mőföld. A magasmajtényi meg a csali táblák java bizony elég gyenge minő­ségű. A múltban ezeknek a területek­nek a „karbantartására" a szövetkezet állami támogatást kapott. Persze, mindez már a múlté. A do­táció mára elapadt. Az ebből eredő hi­ányt valamivel pótolni kellett. — Az egyik legjobb, pénzfialó megoldásnak — állítja Okolenszkl Árpád agronómus —, a csemegeku­korica-termesztés és -feldolgozás ígérkezett. Korcsog László, a szövetkezet el­nöke kicsit más irányból közelíti meg a témát: — Be kell vallanom — ismeri el —, szövetkezetünket valójában az új gaz­dasági reform késztette szerkezetvál­tásra. A pénztámogatás megszűnt. Az új helyzet a mezőgazdasági üzemet szinte máról holnapra nehéz helyzet­be hozta. A vezetők a hazai piacon is keresett, jól jövedelmező kultúrák meghonosításában látták az egyik megoldást. „Olyan növényfélét akarunk”— magyarázza — „amellyel mások nem foglalkoznak, termesztése gépesíthe­tő, azaz kevés munkaerőt igényel.” így esett, némi latolgatás és ala­pos helyzetfelmérés után a csemege­­kukoricára a választás. Okos döntés, jó gazda Okos, jó döntéseket, tudjuk jól, el­sősorban sokoldalú, kiválóan képzett szakemberektől várhatunk. Persze minden új döntés némi kockázattal jár. De hát rizikó nélkül, vallják a vér­beli üzletemberek, nem is vállalkozás egy vállalkozás! A múlt évben — már első nekifutás­ra is — háromszáz hektáron termesztett csemegekukoricát a szövetkezet Ha lúd, legyen kövér, mondták a szakem­berek, s nekik lett igazuk. A termést tel­jes egészében sikerült az esős időszak beállta előtt — teljes érésben — beta­karítani. „Pokoli szerencséjük volt” hangoztatták az irigyeik „legközelebb azonban már ráfizetnek, csúnyán bele­buknak vállalkozásukba.” A gazdaságirányító szakemberek álmukban sem kívánhattak volna jobb időjárást. Hektáronként több mint hat tonna volt a termés. — A négy tonna körüli termésát­laggal — mondja az elnök — már le­het dicsekedni. Az ipolynyéki szövetkezet vezetői nem verték nagydobra sikerüket. Nem szívesen nyilatkoztak az újság­írónak sem. Jól emlékszem Korcsog László szavaira ma is: — Tettük a dolgunkat — jegyezte meg szerényen —, az eredmény a gazdaság sikere, eredménye. A mezőgazdasági üzem a legmo­dernebb amerikai technológia alapján szervezte meg a termesztést. Egy nagyteljesítményű kombájnt vásárol­tak, s egy külön csarnokot rendeztek be a termény feldolgozáséra. A kom­bájn és a feldolgozó gépsor 28 millió koronába került. A munka gyors és az eredmény ki­fogástalan: a letört csöveket a némi­képp átalakított volt gabonaraktárban különféle szerkezetek veszik gondja­ikba. Az egyik „lemorzsolja", vízsu­gárral levágja a szemet, ezután pedig a mosás következik. Egy újabb gép osztályozza a szemeket, a hibásakat, sérülteket eltávolítja. Ezután konténe­rekbe kerül a mag... Nos látszatra mindössze „ennyi” az egész. De csak látszatra és nagy vonalakban. A haszon üzleti titok Most már, a második idény végén az elnök is elégedett, s örül, hogy be­lefogtak a vállalkozásba. — Drága volt — összegez —, de megérte! Aki sokáig latolgat, „csatát veszt” — teszi még hozzá —, s behoz­hatatlanul lemarad... A garantáltan tiszta, hibátlan, szin­te aranysárga mélyhűtött szemeket konzervgyárak és más feldolgozóüze­mek vásárolják meg. Egyes cégek csövesen igénylik, mások viszont morzsoltan kérik a termést. A gazda­ság már a közeljövőben végtermék­ként kívánja értékesíteni a készletnek legalább egy részét. A címke kész, ha­marosan meg is vásárolhatjuk a zsu­gorfóliás csomagolású mézédes mag­vakat. Egy biztos: végtermékként na­gyobb lesz a terményen a szövetkezet nyeresége, mintha félkész termék gyanánt adná el. Hogy mennyi lesz a haszon? Nem tudom, az elnök nem árulta el. — Szakmai titok — jelentette ki —, s maradjon csak továbbra is a mi tit­kunk. Igaza van, szavain nem is lehet fennakadni. Az üzem a csemegekukorica érté­kesítéséből eredő bevételekkel sze­retné a más ágazat(ok)ban jelentkező veszteségeket pótolni. Az idén már 400 hektárra növelte a szövetkezet a csemegekukorica ve­tésterületét. Sajnos, az időjárás alapo­san megtréfálta a nyékieket is, csak fele annyi termett egy hektáron, mint az előző esztendőben. A gazdaság nem tudja öntözni parcelláit, s ez most végzetesnek bizonyult. Az aszályos hetekben nehezen fejlődött a szem, azután viszont gyorsan érett, s rövid időn belül beszáradt a mag. Mindezek ellenére, vettem ki Kor­csog László szavaiból, nyereségesnek bizonyult a növényféle termesztése. Vákuumcsomagolásban Alacsony volt a termés, a mező­­gazdasági üzem nem hasznosíthatta a feldolgozógépeket teljes egészé­ben. — A kiesés egy részét — jelentette ki az elnök — minél jobb értékesítés­sel igyekszünk pótolni. A vákuumcso­magolású termék remélhetőleg rövid időn belül keresett cikké válik... Korcsog László találkozásunkkor még nem tudta pontosan mennyibe fog kerülni az üzletekben egy előfő­zött csomag, amelyet fogyasztás előtt fóliástól néhány percre forrásban lévő vízbe kell tenni. A nagykereskedelmi Vitorlázás szélárnyékban? „A vízkultúra eleven tanúbi­zonyság arra, hogy a növénynek semmi szüksége sincs talajra. A modem műtrágyák — kiegészítve fontos nyomelemekkel —, a fer­tőtlenítő, növényvédő és gyomirtó szerek együttvéve olyan harang­játékban csengenek össze, amely a mezőgazdaság új, kémiai kor­szakát vezeti be”. Eképpen nyilatkozott a 60-as évek derekán egy német tudós, sokféle akadémiai cím boldog bir­tokosa. Címei máig sem koptak meg, noha egészen más szögben látja a világot: újabban az integrált gazdálkodás lelkes hívéül szegő­dött. Ne hánytorgassuk föl ezt a for­dulatot, se neki, se másnak. Utó­­végre feltételezhetjük, hogy a té­nyek győzték meg. Márpedig a té­nyek makacs dolgok. Teljes egyetértéssel állhatunk meg a válaszfal előtt, amelyet a szóbanforgó szakmai kiválóság emelt a kemizált és az integrált gazdálkodás közé. Főbb vonása­it a táblázat tartalmazza. Nos, a kezdeti viták és viharos szakmai összecsapások után a FAO 1973-ban javasolta az integ­rált gazdálkodás bevezetését, mint olyat, amely „minden gazda­sági, környezeti és egészségi té­nyező összehangolásával igyek­szik a kártételeket a kívánatos szint alá süllyeszteni, s amely fő­leg a természetes erőforrásokra támaszkodik”. Tudjuk: a pokol tornáca is csu­pa jószándékkal van kikövezve. A FAO-javaslat is jámbor óhaj mind­addig, amíg valaki meg nem ha­tározza a „kívánatos küszöb” mér­tékét. (Most nem akarom azt az amerikai adatot részletezni, amely szerint az USA-ban 1945-ben ti­zedannyi hatóanyagot használ­tak, mint 1991-ben, a növényállo­mány károsodása pedig az erede­ti hányad kétszeresére emelke­dett.) Kétségtelen ugyanis, hogy például a károsodás mértóke-ér­­téke függ a termesztett növénytől, a hozamtól, a károsítás jellegétől, az időjárástól, a védekezési mód­tól. A sokféle befolyás elemzésé­ben sokat segített a számítógép, nagyban előmozdította a régebbi túladagolások, „agyonpermetezé­sek" és mérgezések csökkenté­sét. Nyilván az is józanítólag ha­tott, hogy az olajárrobbanás után veszedelmesen dráguló készít­ményekből módjával vásároltak a takarékosabb gazdák. Nem cso­da tehát, hogy az integrált gazdál­kodás a kémiai szélsőségtől távo­lodni kezdett és közelíthetett (vol­na) a fejlett és jómódú országok­ban is a természetszerűbb eljárá­sok felé. De miért a „volna”? Véleményem szerint súlyos té­vedés, hogy az integrált (netán a bio) gazdálkodás összegében ke­vesebb ráfordítást (divatosabban: inputot) igényelne, mint a rideg kemizálás. Ellenben változik a rá­fordítás szerkezete. Kevesebb lesz benne a külső forrásból vásá­rolt hányad (főleg a vegyszer), vi­szont jóval több a fejtörés, az aprómunka. Tömbök helyett táb­laméretekben, sőt vetésforgósza­kaszokban kell gondolkodni; re­pülőgépes nagyvonalúság helyett egyedi döntésekkel kell óvni az ál­lományt; állandóan támaszkodni kell a (diplomával, doktorátussal vélelmezett vagy valódi) szaktu­dásra. Nincsenek kényelmes, kész receptek; kék, zöld vagy egyéb színű könyvek — a teendő­ket tapasztalat és helyismeret bir­tokában kell megszabni. Vagyis: gazdálkodni kell, amiről sokan leszoktak, vagy amihez — igazán önhibájukon kívül! — hozzá sem szokhattak. Fotó: Zolczer László

Next

/
Thumbnails
Contents