Szabad Újság, 1992. október (2. évfolyam, 220-245. szám)
1992-10-03 / 222. szám
6 Szabad ÚJSÁG Kultúra 1992. október 3. Beszélgetés MOLDOVA GYÖRGGYEL Sirályból madárhangutánzó? Ötvennyolc esztendős, őszes-kopasz, élénk szellemű férfi. Arcát egy ország ismeri, sztorijaira kábul, tökös-mákos poénjaira dől a nép. Érzelmes és alpári, velötrázó, sekélyes, olykor meghatottan emelkedett, ötleteivel rendszerint mellbevágja az olvasót. Megteremtette H. Kovácsot, megírta Az elátkozott hivatalt, a Negyven prédikátort, Hitlert Magyarországon. Azt mondja, szereti az embereket. Jelenség. A Parnasszusra bizonyára nehezebb feljutni, de az ember már addig is kifullad, nyög és szuszog, mig a hegyoldali ház kertjében a meredek, kanyargós kaptátokat leküzdi, és Moldova György lakásának bejáratához eljut. Az író vidor és udvarias. Feleségfőzte kávét kínál, a két lányról, az imádott családról cseveg.- Mintha kicserélték volna önt - ámulok - jókedvű, mosolygós. Két évvel ezelőtt, amikor utoljára találkoztunk, bizonytalannak és kétségbeesettnek látszott, mint akinek kihúzták a talajt a lába alól.- Valóban eléggé tanácstalan voltam. Nem könnyű egyik pillanatról a másikra egy teljesen más világba átkerülni. Az író az emberből táplálkozik, ez természetes, és ha leül az asztalhoz írni, még az is befolyásolja, hogy rádöbben, már nem ott áll meg a 28-as villamos, ahol annak előtte. Az új rendszerben nehezen tudtam tájékozódni, meg kellett tanulnom a fogalmakat újra értékelni. Hosszú hónapokon át kínlódtam, nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak, míg aztán tapasztaltam, hogy ebben az új világban is akad annyi konfliktus, ballépés, sokan a nyomorszintre, munkanélküliségbe sodródtak; van tehát feladatom.- Annyira kötődött a régi rendhez, hogy furcsa volt az elszakadás?- Mindenesetre hűséges ember vagyok, nemcsak a családomhoz. Ritkán fordult elő, hogy azoktól az emberektől, eszméktől, akikben-amikben egyszer hittem,elfordultam volna.- Miben' hitt tulajdonképpen? Gyerekkorától kezdve milyen hatások érték?- Anyám nevelt négyünket, négy testvért elég szörnyűséges körülmények között, mert a szüléink elváltak, és az apánk elköltözött. Bár úgy emlékszem vissza, hogy gyönyörű gyerekkorom volt, mindig sütött a nap, sohasem esett az eső, a rút valóságelemek azonban azt bizonyítják, hogy a dédnagyszüleimmel, nagyszülőimmel és különféle rokonokkal együtt tizenketten laktunk egy kétszobás lakásban, és ha lefeküdtünk, vezényszóra kellett megfordulni. Mégis boldog voltam, mert játszottam, barátaim voltak, méheket fogtam puszta kézzel, emlékszem a virágok illatára, emlékszem, hogy milyen jó volt sok ember között lenni, emlékszem, hogy teknöben fürödtünk, és emlékszem, mesélték: ugyanabban a szobában születtem, ahol az anyám.- A testvéreivel most mi van?- A két évvel idősebb bátyám nyugdíjasként is dolgozik, vegyészmérnök, ö Kőbányán maradt. Tizenhárom-tizennégy évvel fiatalabb húgaim ismert személyiségek Lassan már engem is úgy jegyeznek, mint a húgaim bátyját. Sárika az asszonynevét használja, Gáspár Sarolta, rádiós, Gigi pedig, Moldova Ágnes, dokumentumfilmes a televízióban. Apa nélkül nagyrészt én neveltem őket, az én példám, a könyvek, miegyebek bizonyára befolyásolták személyiségüket, Sári például már tizenöt évesen próbált Írni az Esti Hírlapba.- Hogyan fordulhatott elő, hogy egy családfenntartó fiatalember, ahelyett, hogy a családja megélhetésével törődne, ilyen „mihaszna“ foglalkozást választott, mint az íróság?- Részben az anyámnak, részben az akkori rendszernek köszönhetem. Anyánk csodálatos asszony volt, bár ö az öntödében olvadt vasat talicskázott, mindegyik gyerekét kitaníttatta. Mind a négyen diplomát szereztünk, végül én is. Azelőtt egyetlenegy értelmiségi sem volt a családban. Az egyik nagyapám kőműves volt, a másik sofőr. Jaj, nagy szocdem volt, az öreg Berkovics. Isten nyugosztalja, nagyon szerettem, azt hiszem, igazából nem is tudta, hogy miről van szó, örökké csak néhány, valahol hallott jelszót szajkózott. Érettségi után a Szinház- és Filmművészeti Főiskolára kerültem dramaturg szakra. Olyan iskolatársaim voltak, mint Csurka István és Galgóczi Erzsébet.- Hálás volt a rendszernek, amiért kőbányai proletárgyerek létére tanulhatott?- Feltétlenül. És hittem benne. Sosem voltam párttag, kommunista sem, de őrülten lelkesített, amikor azt mondták nekünk, hogy a nyolcvanas évekre Magyarországon fölépül a szocializmus. Úgy képzeltem, hogy ez valami abszolút igazságos, méltányos dolog lesz. Naiv voltam persze, de az egészben volt valami nagyon-nagyon szép. Az első csalódásomat az 1953- as Nagy Imre beszéd jelentette, amelyben tudatta velünk, hogy ezt az egészet valakik milyen tudatosan, cinikusan tervelték ki és vezették be, kijátszva bennünket. Akkor ezzel az ideológiával érzelmileg voltaképpen szakítottam.- Én úgy vélem, valamiképpen még ma is kötődik ehhez. Hogyan is lehetett volna már akkor olyan tudatos és bölcs, hiszen még iró sem volt, csak egy tapasztalatlan főiskolás.- Nem voltam annyira tapasztalatlan. Az én háborúban fölnőtt nemzedékem pontosan tudta, hogy mik az igazán fontos és mik a mellékes dolgok az életben. A háborús évek - ahogy a börtönévek is - duplán számítanak. Aztán jött a másik csalódás. Meg kellett élnem a nagy pálfordulásokat. A mesterekét. Az osztályfőnököm a főiskolán Háy Gyula volt, aki 55-ben kirúgott egy vizsgáról, mert egy dolgozatot mertem Írni arról, hogy a magyar történelemből hiányzik egy forradalom a maga minden konzekvenciójával együtt.- Ezt akkor komolyan gondolta?- Különben miért írtam volna le?- Poénból. Mint olyan sok minden mást.- Poénból azért az ember nem kockáztatja, hogy kirúgják a főiskoláról. Na és akkor ugyezt a Háy Gyulát ’56- ban ott láttam menetelni a főiskolai csapat első soraiban...- Ha ön valóban kiábrándult a korábbi eszmékből, miért háborította fel, hogy mások is felismerték azok hamisságát, és változtatni akartak?- Erről már írtam, ha szabad a saját témáimat idéznem. Ez az úgynevezett „második szerva“. A teniszben, ha valaki elrontja az első szervát, beleüti a hálóba, lehet másodszor is ütni. De egy nagy játékos, Lendl vagy Edberg például a második szervát már nagyon finoman, óvatosan végzi el, nehogy megint hibázzon. Szerintem hosszú idő óta éz a második szerválás folyik az országban. Sokan meildöngetve végzik, és úgy csinálnak, mintha csak az első volna.- Én úgy gondolom, sokaknak ez valóban az első szervájuk, mert eddig még játéklehetőséghez sem jutottak. És azt hiszem, az sem igazán emberséges vagy célszerű, ha valaki körömszakadtáig ragaszkodik az első, elhibázott szervájához. De hát egyelőre ott tartunk a fiatal Moldova György életében, hogy csak tanul, szívja magába a különböző hatásokat, és meg akarja jelentetni a novelláit...- Az első írásaim a főiskolai lapban jelentek meg, amelynek az volt a címe: Sirály. Ott indult Galgóczi Erzsébet is meg Csurka István, Csanády János, Tarbay Ede, Deme Gábor és Bodnár Sándor. Aztán a Csillagban jelentem meg, majd az Új Hangban, de jött 1956, és akkor egy kicsit minden összezavarodott. Én tényleg azt csináltam, amiről mások csak beszélnek, valóban fegyverrel harcoltam.- Az előző rendszer iránt érzett csalódottsága miatt fogott fegyvert?- Nem, a dolog sokkal egyszerűbb volt. A Rókus kórház előtt jártam éppen, amikor a Kossuth Lajos utca felöl orosz tankok jöttek, és rám lőttek. Ezt rendkívül méltánytalannak tartottam, akkor fogtam fegyvert.- Kicsit kiábrándító, hogy egy személyes megtámadtatás ébresztette fel önben az érzést, hogy a megszállók ellen harcolni kell.- Miért? Én nem harcra, hanem írásra vagyok kijelölve. Valószínű, hogy másképpen nem is fogtam volna fegyvert. De aztán sok mindenben részt vettem. Élelmiszert, kenyeret hordtam a budai, elzárt körzetekbe, köveztem a Körutat. Egészen addig, amig 57 kora tavaszán Háyt le nem tartóztatták. Akkor a főiskolán vizsgáznom kellett volna egy Rajk-pörről szóló darabbal, amit Háy utódja nem engedélyezett. Közben az osztálytársamat, Csurka Istvánt is letartóztatták, internálták. Úgy éreztem, nincs többé okom, hogy a főiskolára járjak. Otthagytam, elmentem kazánt szerelni. Csak évekkel később, anyám kívánságára vettem át a diplomámat.-Az első novellái a megélt élményanyagból táplálkoznak. Az elesettek, a szegény emberek, a kétkezi munkások szenvedéseit akarta megörökíteni. Akkor mellbevágóak, nyersen hatásosak voltak ezek az írások.- Én nem hasonlítani akartam hozzájuk, valójában egy vagyok közülük. A gondolkodásom nem különbözik az övékétől, sohasem kellett leereszkednem vagy felemelkednem hozzájuk. Ezt a hűséget, hozzájuk tartozást őrzöm azóta is.- Mondjuk úgy: kis kitérőkkel. Hiszen például az ávósok 56-os szenvedéseiről is írt regényt, a Magányos pavilont. Gondolom, ez Kardos Györgynek, a Magvető-beli igazgatójának, a volt ávósnak köszönhető, akit ahogy tudom, nagyon tisztelt.- Szerencsétlen dolog volt, ahogy Kardost megismertem. Az első két kötetem a Szépirodalmi Kiadónál jelent meg, aztán onnan - máig sem tudom, hogy miért - eltanácsoltak. Egy másik kiadót kerestem, a Magvetőt. Kardos Györgyöt ajánlotta valaki, „az ávós“ Kardost, akkor, amikor én már a Berkesi-Kardos műből a Kopjásokból filmforgatókönyvet írtam korábban, és azért felvettem vagy tizenötezer forintot, míg a szerző Kardos György talán csak ezret-ezerötszázat kapott. De hát ő mindig úriember volt, sohasem törődött a pénzzel, rendkívül szívélyesen és emberien fogadott. Látja, itt nincs egyáltalán kép a falon, fenn az én szobámban csak egyetlenegy van, az övé. Apámnál jobban tisztelem, szeretem ma is. Sohasem fogom megtagadni. Horatio szavai jutnak róla eszembe: ,,Ő volt a férfi, vedd bármilyen részben“. Szóval jellemben, tisztességben.- Az ávós lét is hozzátartozik az igazi férfiassághoz?- Nézze, én ővele politikai kérdésekben sohasem értettem egyet. Voltak vitáink, nem is kicsik. De tiszteltem benne a hithű kommunistát, és amikor például az egyik lektor belépett a pártba, és Kardos megkérdezte, hogy én miért nem lépek be, azt feleltem neki: azért, mert nem vagyok kommunista. Az én erkölcsi alapelveim nagyjából azonosak a francia forradalomnak az elveivel, a magam részéről csak néhány dolgot tettem hozzá. Például azt, hogy nem szabad belerúgni a földön fekvő emberbe. Ez kézenfekvőnek hangzik, teljesíteni azonban rendkívül nehéz. És én azóta is, ahol fogak csattogását hallom emberi torkok körül, abban a pillanatban úgy érzem, kötelességem közbelépni.- Szép dolog, hogy meg akarja akadályozni a vérontást, a bosszút, az önbíráskodást, de azt a fogcsattogtatást, azt a vérontást, amely ezeket előidézte, miért nem hallotta meg? Az ellen miért nem emelt szót? Magasabb rendú politikai bölcsesség híján előfordulhat, hogy nem egészen igaz dolgokhoz és emberekhez hűséges. Ha azt mondta volna: Kardos Györgyöt szeretem, tisztelem, mert sikeres írót csinált belőlem, de tudom, hogy gonosz dolgokat is kiszolgált - azt mondom, ön korrekt ember, természetesen nem köpi le a saját jótevőjét.- Nézze, nem hiszem, hogy Kardos gonoszabb dolgokat szolgált ki, mint egy elkötelezett katona általában. A Horthy- és a Rákosi-rendszerben is leülte a maga néhány esztendejét, hogy meglegyen az egyensúly. Én őt a jelleme, a szakértelme miatt tiszteltem, hiszen az ő kiállása nélkül sohasem jelenhettek volna meg fontos, akkor ellenzékinek számító művek, így Fejes Rozsdatemetője, Csurka egyik-másik írása, Sánta Ferenc kisregényei vagy Konrád Látogatója. Ónélküle sohasem emelkedhetett volna ki a magyar irodalom az összes, úgynevezett szocialista ország kortárs irodalmából. De én mégsem őhozzá vagyok hűséges, hanem önmagamhoz, és ezt az olvasók pontosan érzik. Elkötelezett ellenzéki vagyok. Ezt a kormányt azzal vádolom, hogy nem törődik a megnyomorítottak, a kisemberek érdekeivel. Ez az átalakítási politika lehet, hogy néhány évtized múlva meghozza a maga eredményét - miért kételkednék benne -, de most túl sok embernek kell megszenvednie. És én nehezen tűröm, hogy azok az emberek, akikkel ugyanazt a földet taposom, és akikkel majd ugyanabban a temetőben fogok nyugodni - azoknak az élete ilyen csúnyán rámenjen. Én is nehezen élek, akinek azért még mindig jobban megy, mint másoknak ...- Már közhelyszámba megy ennek a kormánynak a nyakába varrni mindazt a rosszat, nehézséget, adósságot, amit az előző rendszer halmozott fel és ahonnan el kellett kezdeni az átalakítást. Önnek két évvel ezelőtt nem jelentett semmit, hogy függetlenné válhat az ország? Hogy majd el lehet távolítani az idegen katonákat a földjéről, és meg lehet teremteni az alkotmányos jogállam kereteit?- Úgy gondoltam, hogy ez majd természetes módon, szinte magától megtörténik. A Szovjetunió szétesett, evidens volt, hogy az orosz katonák előbb vagy utóbb kimennek. Számomra már akkor egyetlen nagyobb párt politikája sem volt igazán szimpatikus. Az MDF-től távol tartottam magam, az SZDSZ-től rengeteg ízléstelen támadást kaptam.- Nincs is rokonszenves politikai erő az On számára?- A Fidesz ifjait becsültem az okosságukért, nyíltságukért, de nem szeretnék olyan világban élni, amit ők irányítanak. Hiányzik belőlük a részvét az elesettek iránt, a kötődés a múlt értékeihez. Egyedül a Szocialista Párt eszmerendszere szimpatikus a számomra.- Miért?- Én író vagyok, nem „termelek értéket", nem faragok asztalt, nem sütök kenyeret. Ahhoz, hogy leülhessek az íróasztalomhoz, egy vagy két embernek dolgoznia kell helyettem. De csak addig várhatom el, hogy mentesítsenek a munka alól, amíg tisztességgel hű vagyok a dolgozók érdekeihez. És ezt a Szocialista Párt szociális érzékenységében látom biztosítva.- Nem veszi, vagy nem akarja észrevenni, hogy sokan közülük, éppen azok, akik annak idején elrontották a helyzetet, ma ízléstelenül az éleslátó szakértő pózában tetszelegnek. De ez véleményem szerint csak szociális demagógia. Ezeket a jelszavakat ma sokan a szájukra veszik, Thürmer Gyulától kezdve Torgyán Józsefen át a szocialistákig.- Én a komolyan vehető erőkre gondolok. Ahhoz, hogy például Thürmerékról általános Ítéletet tudjak mondani, jobban ismernem kellene őket. Biztosan vannak rendes emberek közöttük. És az sem titok, hogy én kimegyek Kádár sírjához minden évben a halála napján, tisztelem annyira.- Az nem zavarja önt, hogy ő sok ember halálos ítéletét irta alá?- Dehogynem. Politikai bűneiért nem lehet számára felmentést adni. Na, de ott van a plebejussága, önzetlensége, tisztakezúsége és az, hogy ezeken a tulajdonságokon alapuló világot akart teremteni maga körül.- Hogyan lehet tisztakezú az, akinek a keze véres?- Úgy, hogy nem lopott, nem csalt, nem panamázott.-Tehát mégis csak annak a rendszernek a szereplőit akarja magasztalni számunkra.- Nem, nem ez volt a szándékom.- Az a legszomorúbb, hogy ez a meggyőződése az írásaiban is átsugárzik és írói függetlenségét, művészi fejlődését is érezhetően veszélyezteti. Kezdetben ugye voltak a nyers, megélt élményanyagból táplálkozó novellák, regények. Meg egy terebélyesedő, remek szatíravilág, amely az abszurd irányába mozduló írói fejlődést sejtetett. Aztán elfogyott az élmény, s mivel ön nem a szavakkal való játszadozás embere, kezdte kényelmetlenül érezni magát. Riportutakra indult, hogy újra feltöltekezzen. Az eredmény egyenetlen lett, olykor felületes, módszereiben hatás- és poénvadász, de legtöbbször sikeres. A rendszerváltozás után született szatíráiban az abszurd elvonatkoztatás helyett sok a kicsinyes piszkálódás, és mintha teljesen kifogyott volna a történetírói szufla. Legújabban szinte alpári poénokkal operál, s aztán itt az utolsó regény A félelem kapuja, amely valóban úttörőként az átmenet időszakáról szól, csakhogy kicentizett, mesterkélt, s elolvasásakor a katarzisnak az árnyéka se legyint meg bennünket. Félő, hogy a szárnyaló Moldova-jelenséget gúzsba kötik a méltatlan és szükségtelen napi politikai kötődések.- Ez egy nagyon tetszetős eszmefuttatás, csakhogy nem igaz. De hát mindenkinek joga van úgy vélekedni az írásaimról, ahogy neki tetszik. Nyilván nem olvasta mindegyik újabb szatírámat, azért gondolkodik így. A regényről pedig éppenséggel ellenkező visszajelzéseim vannak. Kétszer anynyi fogyott belőle, mint bármelyik másik mai, magyar irodalmi műből, még ha maga mesterkéltnek találja is. Ami már azért sem lehet igaz, mert előbb volt egy valóságos történet, amelynek alapján megírtam a regényt, s nem az általam képviselt ideológiához igazítottam hozzá később a történetet. A riportútjaimra pedig nemcsak azért járok, mert így akarok élményt gyűjteni, hanem azért, mert egytől egyig rendkívül érdekes terület, feltérképezendő világ. Most az ügyvédek világával foglalkozom. Máris számos remek figurát fedeztem fel. A volt szociáldemokrata szóvivőt Ruttner Györgyöt, aztán Strasser Tibort vagy az ügyvédi szakmai méltóság „kezdetét és végét“, a nagyszerű, nyolcvannégy esztendős öregurat, Nehéz Posony Józsefet, aki még Bajcsy-Zsilinszky Endrével dolgozott együtt. De tanulmányozom a politikusügyvéd figyelemre méltó figuráit is.- Vajon sikerül-e a kuriózumokon túl, mindenféle politikai előítélettel mentesen a mai kor emberének valódi kiszolgáltatottságát is érzékeltetnie a huszadik század végének ügyvédi-jogászi ravaszkodásai, összefonódásai közepette? Jó lenne, ha Moldova íróként nemcsak faltörő, hanem mélyenszántó is lenne.- Ehhez több, nyugalmasabb időszakra van szükség. De amit csinálok, számomra egyfajta misszió. Nemrégiben egy P. Howardos anyagot emeltem be egyik írásomba. Van egy cirkuszi karaván, teli beteggel, mert valami titkos járvány tört ki rajtuk. Körben pedig a vadállatok ugrásra készen állnak, hogy fölfalják az artistákat. Egy madárhangutánzó azonban állandóan üvöltözik a mikrofonba, és ezzel képes távol tartani a vadállatokat. Neki kell ezt a csapatból megtennie, mert az erőmúvészek valójában gyenge embere, a céllövök meg ügyetlenek. Tudja persze, hogy ezzel a produkcióval nem lehet föllépni a milánói Scalában vagy a New York-i Metropolitanben, de azt is tudja, hogy Manrico és Sarastro sem fog lejönni madárhangot utánozni csak azért, hogy megvédje a karavánt, amelyhez tartozott...- A főiskolán még „sirály“ volt... Gondolja, hogy a hangja most ott és úgy szól, ahogy kellene?- Meggyőződésem. SZÉKELY ANNA
