Szabad Újság, 1992. október (2. évfolyam, 220-245. szám)
1992-10-27 / 242. szám
10 1992. OKTÓBER 27. Jenei Imre: „Sohasem fogok beállni az acsarkodók közé!” A magyar válogatottat Katarba szállító gép még nem emelkedett fel a reptér betonjáról, amikor már megjelentek az első vélemények a portya feleslegességéről és időszerűtlenségéről. Egyesek szerint túl gyenge ellenfelet választott a szövetség, mások viszont úgy vélték, hogy kár kockáztatni, a magyar csapat maradék önbizalma is elillan a vereségektől... Látogatás az IAAF főhadiszállásán Küszöbön az „atlétaháború” Jenei Imre szövetségi kapitány azóta már többször is leszögezte, hogy a katari mérkőzéseket azért kötötték le, mert a jugoszlávok kizárásával ellenfél nélkül maradt válogatottunk. A versenynaptárban tíz világbajnoki selejtező szerepelt október tizennegyedikén, s a szabadnapos csapatok már jó előre találtak ellenfelet maguknak, így mi legfeljebb a finneket fogadhattuk volna. És fizetnünk kellett volna nekik! Katarban viszont, az idegenbeli játék gyakorlásának reményében összeállhatott volna az a csapat, amelynek szerepelnie kell a görögök ellen. (Ráadásul némi pénzmaghoz is jutott a szövetség.) Hogy végül ezekből az elképzelésekből csak vajmi kevés valósult meg, arról nem a szövetségi kapitány tehet. Az idegenlégiósok közül Disztl László könnyebb sérülése miatt nem futott be, Limperger Zsoltot a Burgos tartotta vissza, az itthoniak közül Lipcsei és Telek beteget jelentett, Duró pedig az utazási napra virradóan vált harcképtelenné... A kapitánynak nem először kell szembenéznie az ilyen „hirtelen megbetegedésekkel”. Kezdetben hallani sem akart holmi gyávaságról, netán visszatartásról, s fennen hangoztatta, hogy a megfutamodás, a cserbenhagyás elképzelhetetlen valami, mert a válogatottban való szereplés minden labdarúgó számára szent és hazafias ügy. Menet közben aztán rá kellett jönnie arra, hogy a magyar labdarúgásból élők némelyike másként vélekedik az olyan fogalmakról, mint haza, nemzeti színek, himnusz, hála, kötelesség... A katari portya ettől függetlenül létrejött, s ha másra nem, arra mégiscsak jó volt, hogy a szakvezetők „felfedezzék” Bánfit, és hogy a közvélemény újfent meggyőződjék: Détári Lajos a mai magyar válogatottban meghatározó egyéniség. Mindezekről már odakint, valamint hazafelé jövet is nyilatkozott a szövetségi kapitány, s arról is, hogy egyáltalán nem minősíthető feleslegesnek a kiruccanás. Azt szerettük volna megtudni tőle, hogy kikkel számol a görögök ellen, hogy kialakul-e a csapat váza, és hogy kiről kényszerül lemondani, ám amikor a szövetség székházában bekopogtattunk hozzá, meg sem próbáltunk kérdéseket feltenni neki. Választ úgysem kaptunk volna, mert Jenei Imre szinte nem kapott levegőt. Kollégái, Novák Dezső edző, Emsberger Tamás technikai vezető és Czékus Lajos főtitkár ugyanis már túl voltak a sajtószemlén, s most egyenként „ajánlották” a kapitány figyelmébe a cikkeket. Nem a mi dolgunk más lapok állításait kommentálni vagy minősíteni, ítésznek sem hisszük magunkat, de Jenei Imre rácsodálkozásait ("Ezt meg honnan veszi?", „Én ilyesmit nem mondtam!”, „Nahát! Le akarja beszélni a játékosokat a válogatottságról?”, „Muszáj nekem ezeket mind elolvasnom?”, Méghogy ez a szövetség lapja lenne?!" stb.) megértettük, s abban is igazat adtunk neki, hogy a véleménynyilvánítás alanyi joga minden állampolgárnak, meg aztán sajtószabadság is van, de a minimális jóérzésre minden szakmában szükség van. — A hitelességet nem szabad a szenzáció oltárán feláldozni! Az az edző, újságíró, játékos vagy vezető, aki a szavahihetőségét odaadja egy tál lencséért, önmagát degradálja. Tudom, hogy nem vagyunk, nem lehetünk egyformák, s hogy vannak notórius bajkeverők, kötözködők is, akik csak akkor érzik jól magukat, ha valakiről rosszat mondhatnak, írhatnak. Csakhogy a gonoszkodásnak is van határa! Es ha az ember szavait szándékosan félremagyarázzák, illetve meghamisítják, az már... — Kérhetsz helyreigazítást. Leközlik... kötelesek... —Leközlik, és megglosszázzák — legyintett Czékus Lajos, s erre újfent csak bólintani tudunk... — Engem hiába próbálnak összeugrasztani az edzőkollégákkal, én sohasem fogok beállni az acsarkodók, a rágalmazók vagy az irigyek közé. Egyébként is mindenkit az eredményei minősítenek. Az eredményeit pedig vagy ismerik vagy nem. S ha ismerik, vagy tisztelik, vagy nem. Most álljak oda, s kezdjek dicsekedni egy pelyhes állá újságírónak, hogy „tudja, fiatalember, a bácsi már nyert a csapatával BEK-döntőt és Szuper Kupát, felnevelt három generációnyi válogatott játékost, a román válogatottat, azt, igen, amely tőlünk keletre van, a legutóbbi világbajnokságon bevitte a legjobb tizenhat közé, s csak a tizenegyesrúgásokon múlott, hogy nem a legjobb nyolc közé, meg aztán a bácsi, játékosként, illetve edzőként összesen hét bajnoki címet és hét kupagyőzelmet is a magáénak tud?” Es ha mindezt elmondom, attól az illető toliforgatónak vagy a szerkesztőjének megváltozik a szándéka? Nem hiszem. Ha valaki azt a bizonyos barna masszát akarja kavarni, semmivel sem tudod lebeszélni.. — Legfeljebb az olvasó. Azzal, hogy nem veszi meg a lapot. — Egyszer talán majd az embereknek is elegük lesz az olcsó szenzációkból, amikor már ráuntak a civakodásra, s azt mondják, mostantól csak az igazságra vagyunk kíváncsiak, hagyjátok abba a ködösítést, a mellébeszélést. Odafent is, ideiem is! — Egyszer talán, ennek is eljön az ideje. Most viszont az álmodozások rózsaszín felhőjéről lépjünk bele a jegeslavórba: mi lesz Görögországban? Eddig több mint harminc játékost próbáltál ki, s köztük jónéhány újonc is volt, de kétszer még nem játszott ugyanabban az összeállításban a válogatott. — Ami a válogatottban megfordultak nagy számát illeti, csak megismételhetem a korábbi nyilatkozatomat. A kényszer nagy úr. Amikor a behívónak közül, illetve a tervezett keretből tíz-tizenegy labdarúgó mondja le a szereplést, akkor a kapilány kénytelen másik tízet hívni helyettük. A válogatott meccset nem lehet elhalasztani. Még akkor sem, ha az egész felnőtt mezőny belázasodik, s végül az ificsapattal kell kiállnunk! Abban a megjegyzésben viszont, hogy Jenei keze alatt csak az nem lett válogatott, aki nem akart, van némi túlzás, ha megengeded Az igaz, hogy valamikor a magyar Aranycsapat öszsze állítás át kívülről fújták még a legkisebb falu libalegelőjén is, miután annyiszor játszottak együtt Bozsikék, csakhogy akkor — egyrészt — voltak Bozsikok, Puskások, másrészt közvetlenül mögöttük is klasszisok toporogtak. Mondjam a neveket? Gellér, Henni, Ilku, Palicskó, Kispéter, Kovácsék, Szojka, Sándor, Szusza, Csordás, Palotás... — Megemelem a kalapom! — Ha kötekedni akarnék, akkor azt felelném: mutassak néhány újságírót, aki nemhogy ezeket a régi halhatatlanokat, hanem még a mai — igaz, nem halhatatlan, de aktív — játékosokat sem ismeri? — Térjünk vissza a válogatáshoz! — Jó, hogy mondod. A szövetségi kapitány legfeljebb egy-egy mérkőzésre jelöli ki a keretet, egyébként egész évben —folyamatosan és célratörően! — válogat. A kiválasztás folyamatosságát nemcsak a sérülések, a lemondások és az eltiltások indokolták, hanem az életkor is. Détári, Kiprich, Disztl László és társaik generációja lassan kifelé megy már a futballból, rajta kell hát tartanunk a szemünket a fiatalokon is. — Nézni nézhetjük őket, de amit látunk... Legutóbb az utánpótlás-válogatottunk 0:l-re kapott ki Zágrábban a horvátok — ha jól tudom, két évvel fiatalabb korosztályú — csapatától? — A kinevezésem után azt javasolta az egyik cikkíró, hogy építsek a fiatalokra, felejtsem el Détáriékat. Már akkor rákérdeztem, hogy melyik fiatalokra gondol? Azokra, akik az Eb-selejtezőkön összesen egy gólt rúgva egy ponttal fejezték be a sorozatot, vagy a még fiatalabbakra? Azóta már az ifik is kiestek az illető kegyeibőL. — Szóval, kik alkotják a vázat, kiről mondott le a kapitány? — Nem mondok le senkiről! Még azokról sem, akik pillanatnyilag hátrább kerültek a sorban. Ha valami váratlan dolog történik, ott lesz a görögök elleni csapatban Petty, Nagy Tibi, Bánfi, Détári, Balog Kiprich, Kovács Kálmán... — Disztl? — Tapasztalt harcos, meghívom. Akárcsak Teleket és Limpergert, valamint Lőrinczet. De megnézzük Urbánt és Mészárost is Belgiumban. Simonról és Hámoriról viszont, akiket eltiltott a szövetség le kell mondanom. — Befejezésként jól hangzana, hogy „győzni megyünk Görögországba!” — Hát nem is veszíteni! De azért tedd oda a végére, hogy a magyar labdarúgás jövője csak részben múlik azon, hogy nyerünk-e vagy sem Szalonikiben. (sz. s.) A világhírű Hyde-parktól délre a patinás Belgrawia negyed egyik vakítóan fehér, ötemeletes házában talál otthonra a nyolcvan éve, 1912-ben alakított IAAF (Nemzetközi Amatőr Atlétikai Szövetség) főhadiszállása. A parancsnok tisztét idestova egy éve, bár igazából csak a téli olimpia óta Gyulai István, a TeleSport korábbi vezetője, az olimpián is rajtolt egykori válogatott rövidtávfutó látja el. — Milyen a szövetség felépítése, hányán dolgoznak itt, a főhadiszálláson? Az ismert Harrods áruház mögötti takaros ház három emeletét foglaljuk el. A szövetség jelenleg negyvenkét alkalmazottal dolgozik. Tulajdonképpen az a feladatunk, hogy a kongresszus által jóváhagyott, a tanács által kidolgozott elképzeléseket a gyakorlatban megvalósítsuk. A szövetség stratégiáját, koncepcióját a tanács dolgozza ki, ez a főhadiszállás afféle végrehajtó szervezet. Ami a felépítést illeti, hét igazgatóságból, osztályból (verseny, fejlesztési, marketing, pénzügyi, technikai, sajtó és televízió) áll. — Hivatalba lépése után történtek személycserék? Hárman hagytak itt bennünket, ami egy-egy főnökcserénél természetes. Mindig vannak, akik csalódottak, elégedetlenek, hogy nem rájuk esett a választás. Békében, egymást tisztelve váltunk el azzal, hogy a jövőben nem kívánunk együtt dolgozni. — Mennyit költenek? Vagy netán titkos a költségvetés végösszege? Az IAAF pénzügyi bizottsága tapasztalt, hozzáértő tanácstagokból áll. A bizottság általában novemberben ülésezik, s ekkor dolgozzák ki a részletes költségvetést. Ez egy könyvecske, hiszen pontosan meghatározzák, hogy melyik osztály, igazgatóság mennyit költhet és mire. Mennyit fordíthat egy-egy esemény lebonyolítására, a főhadiszállás fejlesztésére. A költségvetés idei végösszege 35 millió dollár körül volt. — Igazából fél éve vette át az irányítást. Mit tudott azóta megvalósítani terveiből, elképzeléseiből? Ezt a fél évet tulajdonképpen egy évnek tekintem, bár kétségtelen, hogy kezdetben naiv módon az hittem, a munkámat Budapest és London között ingázva is el lehet végezni. Valójában, a téli olimpia után lettem londoni lakos, s ha arra gondolok, hogy a nagy események, az olimpia, az ifjúsági világbajnokság, a Világ Kupa mellett azért öt tanácsülést kellett megszerveznem, s közben volt a Krabbe-ügy, a Reynolds-ügy, most meg itt ez a menedzser-ügy, de az IAAF hajója a sziklák, zátonyok között is fennakadás nélkül haladt előre, akkor talán nem kell elégedetlenkednem. — A Krabbc-ügyet említette. Milyen tanulságokkal járt a német atlétanő emlékezetes doppingbotránya? Szeretném előrebocsátani, hogy a Német Atlétikai Szövetség egyike azoknak, amelyek a legkeményebb, legelszántabb harcot folytatják a dopping alkalmazása ellen. Mégis, ennek a szövetségnek az alapszabályából is hiányzott az a kitétel, hogy doppingellenőrzési a felkészülés idején is lehet végezni. Illetve, ez csak egy függelékben, pontatlan fogalmazásban szerepel. Nos, ezt a joghézagot használták ki Krabbe védői, és ezért nem lehetett a bajnoknőt az első rajtakapás után elítélni. — A doppingnál maradva, a Grand Prix-versenyeknek kétes a hírük. Egyesek állítólag csak akkor indulnak, ha megnyugtatják őket, hogy nincs doppingellenőrzés. Mi erről a véleménye? Hát ez kétségtelenül így — volt... Az idei év eredményének tartom azt is, hogy a Grand Prix-versenyekre külön doppingellenőröket küldtünk, akik jelen voltak és felügyelték a vizsgálatokat. A sportvilág azonban elsősorban a becsületes vesenyzők véleménye alapján rádöbbent arra, hogy ez a harc váratlan, előre be nem jelentett ellenőrzésekkel lehet igazán hatásos. Ez azonban óriási összegeket emészt fel, hiszen egy-egy ellenőrző vizsgálat ma már 250 svájci frankba (mintegy 15 ezer forint) kerül. De csináljuk, még ha ezt a pénzt sokkal szívesebben költenénk is másra, például a sport fejlesztésére. De azért a küzdelem egyre eredményesebb. Bizonyítja ezt az is, hogy az atlétanők idestova négy éve nem állítottak fel új világrekordot. És ezt én a doppingellenőrzés sikerének tulajdonítom. — Mi a helyzet a vérdopping-ellenőrzés bevezetése terén? Már négy Grand Prix-verseny — Berlin, Brüsszel, Oslo és Zürich — szervezői bejelentették, hogy a jövő évben jelentősen emelik a pénzdíjakat, de bevezetik a vérdopping-ellenőrzést. Ezek a versenyek meghívásosak, nem kötelező a részvétel, de aki benevez, annak a feltételeket is el kell fogadnia, azaz a vérdopping-ellenőrzést is vállalnia kell. Az, hogy a hivatalos versenyeinken bevezetjük-e ezt az ellenőrzést, az a NOB határozataitól függ. — Említette a menedzserek ügyét. Miről van szó tulajdonképpen? Itt van ennek a magát LAAR-nek nevező, az ügynökök földből kinőtt szervezetének levele. Tudni kell azt, hogy az IAAF tavalyi közgyűlésén hozzájárult az Atlétaképviselők Intézményének műküdéséhez. Tehát ahhoz, hogy a nemzeti szövetségek felügyelőiével a klubok, edzők, atléták közös akaratával a sportolók ügynökeként, menedzsereként végezzenek közvetítői feladatokat és szervezzenek versenyeket. Olyan munkát végezzenek, amire egyes szövetségek idő vagy hozzáértés hiányában nem vállalkoznak. De ezek az ügynökök csakis a nemzeti szövetségek égisze alatt működhetnek. Működésük engedélyezése bármely percben visszavonható. De ezek most váratlanul összefogtak, és meghökkentő javaslattal jelenkeztek. — Mit javasolnak? Többek között azt, hogy Stuttgartban a jövő évi világbajnokságon a győztesek százezer dolláros pénzdíjat kapjanak, s az érmesek között tízmilliót osszunk szét. S más, a szűk élgárda számára nagyobb jövedelmet biztosító indítványokat tettek. A szervezet ötvennégy tagja közül huszonhat amerikai és tagja a magyar Spirlev Attila is. Látszólag a versenyzők érdekében lépnek fel, s javaslatuk, hogy az adott események bevételéből a kiválók nagyobb arányban részesedjenek, önmagában lehetséges. Ám a megvalósítás érdekében az LAAF- nek meg kellene változtatnia eddigi politikáját. A mi szövetségünk ugyanis 1983 óta a világ atlétikájának általános fejlesztését tekinti alapelképzelésének. Ingyenes a világversenyeken való résztvétel. Támogatjuk a nemzeti szövetségeket. Edzői tanfolyamokat, továbbképzéseket rendezünk. A bevétel a következő négy évre el is van osztva. Ezek újraelosztásáról legfeljebb a közgyűlés dönthet. Ám a levél végén ott az utóirat, amennyiben az IAAF a javaslatokat nem fogadja el, felmerül egy profi szövetség megalakításának terve. Mindez több mint fenyegetés. Más kérdés, hogy ez a szervezet a világ legjobb atlétáit képviseli. —■ Mi az, amit a közeljövőben szeretne megvalósítani? Ezt a legújabb ügyet, a menedzserek ügyét is szeretném megoldani. De hogyan sikerül vagy sikerül-e, azt még nem tudom. — Meddig szól a megbízatása? A TeleSporttól 1995 végéig kaptam fizetés nélküli szabadságot. Tagja vagyok az LAAF tanácsának, ami választott tisztség, a főtitkári teendők ellátásával tavaly novemberben bíztak meg, de nem vagyok fizetett alkalmazott. — Társadalmi munkában dolgozik? Költségtérítést kapok, a költségeimet fizetik. S költsége lehet éppen elég, hiszen beszélgetésünk végén éppen stockholmi villámlátogatásra repült, ahol az LAAF november végén nyolcvanéves fennállását ünnepli, s az ünnepség keretében jutalmazzák meg az év legjobb atlétáit, Primo Nebiolo elnök mellett — büszkén, örömmel írjuk le — Gyulai István, az LAAF magyar főtitkára is gratulál majd a kiválóságoknak. Abban az épületben, ahol egyébként a Nobel-díjasokat tüntetik ki. Vad Dezső
