Szabad Újság, 1992. október (2. évfolyam, 220-245. szám)
1992-10-26 / 241. szám
4 Szabad ÚJSÁG Napjaink 1992. október 26. DOBOS LÁSZLÓ: A magyarság kompja A népek nemzetté alakulásának folyamatában meghatározó, szinte pótolhatatlan szerepet játszott és játszik a kultúra. Az irodalom, a festészet, a zene, a művelődés, a nyelv, az ember ősösztönös, őselemi kifejezési formái. A kiemelkedő szellemi teljesítmény válik a másik ember, a közösség felé küldött üzenetté. A kultúra egyszerre egyéni és közösségi élmény - köztulajdon. A kultúra a nemzetté alakulás, a nemzeti lét teremtésének melegágya. A kultúra a nemzeti politika kialakításának tolóereje és forrásvidéke. A kultúra fejlődést, változást segítő és provokáló tényező. Nem véletlen, hogy a Közép-Kelet- Európa térségét uraló birodalmak, a török, a Habsburg, a német, a szovjet egyként ellensége volt a betűnek. Az írásnak. A békétlenkedő betű, a lázító írás ellensége volt minden hatalomnak. A birodalmak és a diktatúrák rendőrségei külön részlegeket, osztályokat működtettek a lázító betű útjának a követésére. Ugyenezt tették a szocialista diktatúrák is: komédiákba és drámákba illő történetek sokasága bizonyítja, hogy milyen sűrű hálókat szőttek a fertőző betű befogására s terjedésének megakadályozására. A középkori pestis és kolera megfékezésére nem állítottak akkora apparátusokat, mint a lázító betű üldözésére korunkban. Ezek a tények kiolvashatók a közép-európai népek nemzetté válásának történetéből. A nemzeti létért folytatott küzdelem eme jellemző vonásai a fejlődésben megkésett fiatal nemzetek történetében is kimutathatók. A Kárpát-medence etnikai csoportjai s a határon kívül élő magyar nemzeti kisebbség fejlődésében, életének változásaiban is behatároló szerepe volt a kultúrának. 1919-től szinte napjainkig a nemzeti kisebbségek szerényebb méretekben ugyan, de lényegében azt az utat botladozták végig, mint a nemzeti kultúrák. Azaz, a nemzeti létküzdelmek párhuzamaként, hetven év óta itt kígyózik a kisebbségek létküzdelme is. A küzdelem tárgya ugyanaz: az egyenlő emberi jog, az emberi, etnikai, s ma már politikai egyenrangúság. S a közép-keleteurópai történelem fintora: a nemzeti és kisebbségi létküzdelemmel szemben túlerő áll. A nemzeti létküzdelmet a birodalmi erőszak fojtotta, míg a kisebbségek egyenlőségért folytatott harcát a többségi nemzet túlereje teszi drámaivá. A iétküzdelemben szemben álló túlerő tehát Közép-Kelet-Európa mai jelenvalósága, kísértő jelensége. A Kárpát-medence magyar nemzeti kisebbségei 1919-cel kezdődően kulturális struktúrákat hoztak létre. E struktúrák területei: az irodalom, a képzőművészet, a zene, a hírközlés, a folklór, az iskola. A kultúra eme területei jelentették a kisebbségi lét szellemi életének forrásvidékeit. Ezen az alapon küzdötték ki s alakították az intézményeket, a nemzetiségi lét intézményrendszereit. A két háború között Erdélyben, a második világháború után Szlovákiában „épült ki“ a legfejlettebb nemzetiségi intézményrendszer. E kulturális struktúrák mához is szóló felismerései és üzenetei: A többségi hatalom ingyen és bérmentve soha semmit sem ad. Minden nemzetiségi többlet létküzdelem eredménye. Az intézmény nemzetiségi létérdekeket s érdekvédelmet fejezhet ki. Az intézmény kollektív erő lehet, s közösségi erőt, kollektivitást testesíthet meg. Az intézmény módot adhat az önerejü építkezésre, a kisebbség önrealizálására. A magyar nemzeti kisebbségek kulturális intézményrendszere határok közé szorítva élt. Létét kétszeres határzónák abroncsolták: egyrészt a hatalom határai, másrészt az országhatárok. Mindkettő fal, ütközőpont, konfliktusok sorát magában hordozó helyzet. A kisebbségi kulturális struktúrák hetvenéves történelmi kompromiszszum megtestesítői is. Köztes állapot, félmegoldás. Politikapótlás. A többség hatalmát védő övezet. Táncolni, énekelni, verset mondani, prózát s drámát írni szabad, - persze, csak a többségi hatalom cenzori rendszerének felügyeletével. A kulturális intézményrendszer ugyanis a legjobban ellenőrizhető és áttekinthető szövevény a hatalom részéről. S a legjobban szelídíthető, mert egzisztenciálisan a hatalomtól függ. Tehát függvény. S így a kisebbségi lojalitás, a szervilizmus, az alattvalói szellem tenyészhelye is. A nemzetiségi kulturális intézmények ugyanakkor az ellenzékiség, a nemzetiségi politikum alakításának fészkei is lehettek. Van példa mindenre. A mából nézve visszafelé elmondhatjuk: a nemzeti kisebbségek kultúrája, e kultúra struktúrája az életképesség megnyilvánulása, az életképesség ereje - s az életképesség létminimuma is. Nagyszerű példa erre a Kárpátalja megkésett magyar kultúrájának csodálatos lángralobbanása. A nemzeti kisebbségek kultúrájának legmarkánsabb területe az irodalom. Az irodalom - hatalmi szempontból - e köztes állapotnak ütközőzónája volt. Ugyanis kínálja az önkifejezés, az önrealizálás, az érdekvédelem s az ellenzékiség lehetőségeit. Alkalmas volt erre az irodalom azért is, mert a hatalommal szemben használhatta a szimbólum, a metafora, tehát a képi, a rejtett fogalmazás számtalan formáját. Az irodalom igyekezett kialakítani az önvédelem zónáját és gócait. Az irodalom fogalmazta meg a kisebbségi humánumprogramokat: a „híd-elméletet“, Szlovákiában a ,,vox humanát", Erdélyben a néptestvériséget. Sokáig ismételgettük ezeket a fogalmakat. s többé-kevésbé hittünk is bennük. A nyolcvanas évek közepén keserűen kellett megállapítani, hogy a nemzetiségi önvédelem humánumprogramjait használhatatlanná teszi a hatalom brutalitása, naponta megtapossa, cáfolja. Igen, be kell vallanunk - most már tanulságként hogy a nemzeti kisebbségek irodalma által kimunkált önvédelmi humánumprogramok megbuktak. A Kárpát-medence diktatúráinak növekvő brutalitása buktatta meg azokat. De ezzel együtt maga a humánum szenvedett vereséget Kelet-Közép-Európa térségében. A sok évtizedes kisebbségi múltnak volt egy másik illúziója: az irodalom felértékelt szerepe. Ez a szándék rokonítani, azonosítani, társítani kívánta az irodalom erkölcsi s esztétikai értékeit. Ebben az összefüggésben különös hangsúlyt nyert az irodalom, az író emberi, erkölcsi tartása, azaz szerepvállalása a nemzetiség veszélyeztetettsége ügyében. Kiállása a kisebbségi sors gondjai mellett. Az igazságtalanságok ellen. Mondták ezt úgy is: szolgálat. Felelősségvállalás az irodalmi műben s annak határain túl. A kisebbségi irodalomnak ezt az önként vállalt szerepét ma lekicsinylik, megmosolyogják. Időszerűtlennek tartják. Az irodalom elsősorban művészet, esztétikum - mondják ellenérvként. Igen, ez igaz. De a kisebbségi lét a tehetetlenség, az állandó nyomás poklaiban egyszerűen igényli a doboló kisbírót, a hírmondót, az igazság keresőjét és kimondóját. A nemes értelemben vett írói szolgálatot én nem tudom elítélni és lekicsinyelni. Ez a szolgáló szándék a nemzeti kisebbségek létének nagy drámáit fogalmazta meg és adta hírül a világnak. Művek tucatjait sorolhatnám, amelyek az erőszak életveszélyes nyomása alatt beszélték, beszélték a pillanatnyi emberi megtöretés kínjait. A kisebbségi lét megélt megaláztatásai mellett, nem kevésbé fontos dolgaink igaz, igazságtevő hírül adása. Az esztétika mellett az igazság közzététele. A vállalt írói szolgálat valójában évtizedeken át a hiányzó politikát is helyettesítette. Persze, mint minden, a nemes írói szolgálat is kitermelte a maga szélsőségeit, az írói-költői messianizmust: a megváltói pózt, a megváltói szerepet. A mai más helyzetben, innen nézve, a kor és helyzet termése az irodalmi messianizmus. Ez is illúzió és annak elvesztése. Az erőszakkal vívott küzdelemben az írók egy része naivul hitt abban, hogy az irodalom képes kiegyenlíteni a hatalom kisebbségellenes rohamait. Az irodalom hullámtörőin sok dühödt csapás halt el. Ám az irodalom - az egyre brutálisabbá váló többségi politikával szemben - alulmaradt. Ez ma már keserű tanulság. S konzekvencia az is, hogy a Kárpát-medence tegnapi hatalmi struktúrái alig (vagy egyáltalán nem) tekintik partnernek a humánumot és az irodalmat. A nyolcvankilences változások után talán megszűnik az irodalom politikahelyettesítő szerepe. Nyolcvankilenc után lehetővé vált a nemzeti kisebbségek politikai szerveződése. Ez más társadalmi struktúrát jelent. így most politikai szerveződés áll szemben az elnyomó politikával. Az erőviszonyok ugyan nem változtak, az eszközök azonban hasonlók vagy azonosak lehetnek. A nemzeti kisebbségek politikai szervezetei érdekeket fogalmaznak meg és képviselnek. Tehermentesül az irodalom. A nemzetiségi politika megfogalmazta autonómia-igényét: azt, ami után az irodalom is vágyott és vágyik; autonóm polgár, autonóm közösség. Az irodalom szabad, témáját, választott tárgyait nem gátolja semmi és senki. Legföljebb megjelenési gondjai vannak. Az irodalom levetheti magáról ideológiai felhangját. Már a társadalom sem kezeli ideológiai hatalomként: önmaga lehet, öntörvényei szerint élhet. S lesz-e szerepvállalása, más szerepe a megváltozott helyzetben? Nem kell politizálnia, nem kell helyettesítenie. A változás első vonása: megtört, visszaesett a szépirodalom szerepe. Az igazság kimondásához nincs szükség szimbólumokra, metaforákra. Egyenesen, egy az egyben szólhat az irodalom. A társadalom nem nagyon igényli a fiktív, kigondolt történeteket. Felerősödött a tényirodalom, előtérbe kerültek az önismeret műfajai: az etnográfia, a történetírás, a múltkutatás. S naponta tutajozunk az Ararát - a hatalom - nagy hegye körül. Évtizedekre szóló irodalmi tennivaló: a hatalom természete, a diktatúrák, a megsarcolt ember ábrázolása. A sokszorosan megzsarolt ember ábrázolása. Szükség lesz további szembenállásra? Az új rendben mi lesz az emberi rossz? Az erőszak évtizedeiben megélteknek most az ellenkezőjét szeretnénk. Határok helyett határok nélküli világot, erőszak helyett megértést, szolidaritást. Szeretnénk eltávolodni a politika brutalitásaitól. Nagy erővesztéseink után feltöltődni, megtalálni az élet tápláló forrásvidékeit. De kereső utunkon máris szembe találjuk magunkat az átmeneti idő gondjaival: a megmaradás, a túlélés, a megtartás helyzetével és létfilozófiájával. Új konfliktusok örvényébe sodródunk. Autonóm közösséget akarunk, s ez máris érdekek ütközése, új konfliktushelyzet. E konfliktusokban milyen lesz a közösségi ember? önerőnkből le tudjuk-e vetni lelkünk egyenruháit? Milyen lesz lelkünk korlátlan felszabadultsága? Hajóutamon nemrég találkoztam egy norvég költővel, azt kérdeztem tőle: ha Európa kikecmereg konfliktushelyzeteiből, miről fog szólni az irodalom? A szépről, a Szépségről. A jóról, a Jóságról. S ment a hajó. Minden élet kompja megy, halad valahová, azt lenne jó tudni, hogy közelítünk-e a megálmodott széphez, vagy távolodunk-e tőle. Tud-e elégtételt adni az irodalom az elmúlt időért? Az elmulasztott lehetőségekért? ... Nyilván nem, talán vállalhatnánk egy más szerepet, egy más szerepben élést... De persze a kultúra, az irodalom szerepét nem lehet előre megírni, diktálni. Mégis, az integrálódás; a vizek összefolyása, levetése a határoknak, kitörés a határok közül. Közép-Kelet-Európa térségeinek ma a politika a meghatározó műfaja. Ám a kultúra, az irodalom gócai, intézményei, művei az élet humánus rendjének, értékeinek kialakításához szükségesek, mint a fény, mint a világosság. Goethe, amikor haldoklott, azt kérte, adjatok fényt, több fényt. A diktatúrák, az erőszak által megsarcolt humánumot vissza kell adni az embernek. (Elhangzott az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetségének ülésén, szeptember 19-20- án, Kismartonban) Tőkés László kivételt tett A megszólalás kényszere A Nemzetközi Transsylvánia Alapítvány ökumenikus nagygyűlést rendezett Budapesten a Ráday utcai református teológia dísztermében. A nemzettudat és a kisebbségi sors a szeretet és megértés szellemében címet viselő rendezvényen részt vett Tőkés László nagyváradi református püspök is, aki az új helyzetre való tekintettel ismét vállalta a képernyő nyilvánosságát. Indokait az alábbiakban tárta fel. „A prédikátor szerint mindennek rendelt ideje van. Ideje van a hallgatásnak és ideje a szólásnak. Babilon vizeinél a fűzfákra függesztette hárfáit Izrael népe. Jeruzsálem foglyai elnémultak sanyargatóik előtt. Máskor viszont épp ellenkezőleg, szólásra késztette őket a jogos ellenállás és prófétai igékre fakadtak: Sionért nem hallgatok és Jeruzsálemért nem nyugszom - mondották Ézsaiás prófétával. Testvéreim, velünk ez is, az is megesett. Legtöbbször kényszerű hallgatásra vagy önként vállalt némaságra hajlított a sors a vélt vagy valós bölcsességgel értelmezett helyzet hatalma, máskor viszont káromkodásra kélt kedvünk vagy a szólás feloldhatatlan kényszere kerített hatalmába tudván, hogy vétkesek közt cinkos, aki néma. A televízió dolgában két héttel ezelőtt passzív ellenállásra, elhallgatásra indított a helyzet. Úgy gondoltam, hogy beszédes hallgatásommal elejét vehetem a további rosszabbodásnak. Azonban utóbb hiábavalónak bizonyult mind a nyár folyamán a Nemzetközi Transsylvánia Alapítvány rendezésében tartott média-kerekasztal, ahol a megbékélés és az egyetértés útját kerestük, mind a televízió nyilvánosságának szimbolikus jellegű megtagadása. És általában minden józan szó, tiltakozás után gyors ütemben tovább mérgesedett a helyzet. Amiért előbb önkéntes némaságot vállaltam, ugyanaz késztetett most ennek az ellenkezőjére. A megszólalásra. Pálfy G. István főszerkesztői állásaiból való elbocsátása ellen hallgatással, Chrudinák Alajosnak a Panoráma éléről történő eltávolítása ellen szavak felemelésével tiltakozom. Mindkét magatartás jelképes értékű. A legutóbbi fejlemények a médiaháború kiéleződése nyomán sokakkal együtt úgy érzem - a prédikátor szavával élve, - hogy itt az ideje a szólásnak újból. Egy erdélyi megszenvedett tapasztalatával hadd mondom el, hogy álmodni sem mertük volna, hogy azt, amit Honecker, Ceausescu, Iliescu nem értek el, megtette helyettük a legfőbb magyar média, a Magyar Televízió elnöke. Illetve tette ezt röviddel azután, hogy Iliescu elnök megintette a Panorámát. És közbenjárása nyomán a televízió elnöke sem volt rest kivizsgálást elrendelni Chrudinák főszerkesztő úr ellen, hogy nem ártott-e a posztkommunista romániai elnök választási esélyeinek, a demokrata Constantinescuval szemben. Illetve nem bántotta-e meg Iliescu elnök urat Mircea Dinescu a forradalmár közbeeső kommentársora. Mi erdélyi sorstársainkkal együtt Magyarországra felüdülni jönnénk, valóban Sion-magasságba. Ám ahelyett, hogy együtt ünnepelnénk, hogy végre műholdas adás lesz, és ehhez hasonló kisded eredményeket, ehelyett összevesznek ezen is; e körül is sűrű polémia és mindenféle háttérmozgások zajlanak, márpedig ha valamiben atyámfiai, ebben egyetérthetne egész Magyarország népe. ... Rendkívül demoralizáló, amit itt tapasztalunk mi, erdélyiek. Nem úgy viselkedik az anyaország, ahogyan joggal elvárhatnánk tőle. Ilyen konjunktúrában a kivándorlások növekedését várhatjuk, erdélyi állásaink gyengülését. Nagyon megugrott az apadás mutatószáma, a születések és halálozások arányszáma rendkívül leromlott, a jelenlegi helyzet szinte kiszippantotta városaink értelmiségét és ifjúságát. Maholnap nincs, ki meghallgassa a beteg szavát, nincs, ki orra alá dugja a dadogó nebulónak a magyar ábécéskönyvet, kényükrekedvükre bánnak el velünk a rezsim jól fizetett erői és erőszakszervezetei. Ne áltassuk magunkat, se Himnuszénekléssel, se Székelyhimnusszal, se Szózattal, sorsunkat magunknak kell kézbe vennünk. Atyámfiai, ez nem zárja ki azt, hogy bensőséges örömmel üdvözöljük egymást, köztük Chrudinák Alajost, Csoóri Sándort, Fodó Sándort. Ezzel a bensőséges, hitbeli érzéssel köszöntelek benneteket, a transsylvániai szellem őrzőit. Engedjétek meg, hogy hívjam haza azokat, akik kitelepedtek. Nem azt mondom, hogy most egy elkeseredett fatális lépéssel üljetek vonatra és jöjjetek vissza. De igenis távlatosan gondolkodva ez egy reális alternatíva. Vissza kell jönni, ebben én példát veszek a zsidó néptől, amely háborús viszonyok között vándorol vissza, pedig nekik igazán minden okuk meglenne, hogy ne menjenek. Igaz, hogy hihetetlen összefogással megteremtették visszatérésük anyagi alapjait, továbbá annak feltételeit, hogy élenjáró civilizációt építsenek ki. Üressé válik a mi hitünk; miközben Krisztus sebéről prédikálunk, az áldozatvállalásról, szolgálatról, a szenvedés éthoszáról megfeledkezünk. A letisztulásnak megvan az esélye; sokan adnak és sokan osztanak sebet, de kérjük Istent, hogy gyümölcsöztesse hitünket, összefogással tegyünk kísérletet testvéreim a menekültáradat megállítására, meg kell találnunk önérvényesítésünk esélyeit az európai kisebbségek sorában, le kell számolni kishitűségünkkel. Erre a kísérletre hívlak benneteket. ÚJ MAGYARORSZÁG, (okt. 19.)
