Szabad Újság, 1992. október (2. évfolyam, 220-245. szám)
1992-10-24 / 240. szám
^ Szabad ÚJSÁG Kultúra 1992. október 24. Két esztendővel a különválás után Gyarapodóban Interjú MÁTÉ LÁSZLÓVAL, a2 önálló Pelsóci Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola igazgatójával A gyermek önbizalma és a pedagógia A közös igazgatóság alatt lévő pelsőci „vegyes” alapiskola 1990 szeptemberében vált külön. A pedagógusok és a szülők egyetértésével és támogatásával történő, példásan végbemenő „osztódás” akár iskolapéldája is lehetne a hasonló törekvéseknek. Annak idején az iskolaügyi tárca aggodalmának adott hangot, hogy a különválással esetleg megromlik a szlovák és a magyar iskola, illetve gyerekek közötti viszony. „Vajon mi a garancia arra, hogy erre nem kerül sor?” — kérdezte akkor a válást felügyelő miniszteri „biztos”. Máté László akkor ezt válaszolta: „Mi, magyar és szlovák pedagógusok kezeskedünk azért, hogy körünkben továbbra se üthesse fel fejét a bizalmatlanság és a gyűlölködés.” — Vajon a két évvel ezelőtt elhangzott kérdésre adott feleletnek jelenleg milyen a valóságfedezete? — szembesítem egykori kijelentésével az igazgatót. — Hála a józanul gondolkodó igazgatóknak és tanítóknak, időtállónak bizonyult az „előrejelzésem”. De ha belegondolunk, ez nem is olyan csoda vagy különlegesség, amin álmélkodni kellene. Inkább természetes kell legyen, márcsak azért is, mivel a jóval népesebb szlovák tagozat tanulóinak több mint a fele magyar nemzetiségű szülők gyereke. — Ön szerint minek tudható be, hogy egy zömében magyarok lakta vidéken a szülők többsége a szlovák iskolát részesítette előnyben az anyanyelvi oktatást biztosítóval szemben? — A propaganda és a különféle dezinformációk megtették a magukét. Sajnos, a szülők többsége meggyőződés nélkül felült az olyan rögeszméknek és az olyan híreszteléseknek, hogy a magyar iskoláknak nincs jövője, s oda csak cigányok járnak. Természetesen ehhez még hozzá jött a magyar főiskolai képzés leépítése, valamint az egyes falvakban folytatott kampányhadjárat, melynek „eredményeként” a magyar óvodák meggyengültek vagy teljesen megszűntek. — Visszatérve az önállósodáshoz, milyen változások történtek az elmúlt két tanévben a magyar alapiskola háza táján? — Kisebb tantestülettel könynyebb dolgozni, fokozódott az öszszetartő erő, és mérhetően nagyobb lett a közösségi érzés. Mindez egyfajta pozitív töltést adott az iskolának, amely a tanulókra és a szülőkre egyaránt kedvezően hatott. Az utóbbi tíz esztendőben alig volt tíz-tizenöt elsősünk évfolyamonként, miközben a szlovák iskolában a miénknél két-háromszorta magasabb volt a befratási arány. Miután különváltunk, mindjárt két osztályra való elsőst üdvözölhettünk. Ebben a tanévben is két első osztályt indítottunk. —: Mennyi tanulója van jelenleg az iskolának? — Hozzánk 317-en járnak a környék 18 településéről. A szlovák iskolát pedig mintegy 410-en látogatják. — Rendelkeznek-e elegendő tanerővel, és milyen pedagógus-utánpótlásra van kilátás? — Pillanatnyilag teljes a létszám. A jövőt illetően annyit tudok, hogy a vidékünkről három hallgató tanul a Nyitrai Pedagógiai Karon. Reméljük, hogy a „feldobott kő” majd hozzánk esik vissza. —Értesüléseim szerint — kísérleti jelleggel — az Önök iskolájában is bevezették a Tolnai-féle alternatív oktatási módszert. — Valóban. Az eddig hozzánk eljutott pedagógiai módszerek közül leginkább a Tolnai-módszer nyerte meg a tetszésünket. Legfőbb erősségének azt tartom, hogy segítségével minden gyerekhez hozzá lehet férkőzni, meg lehet közelíteni. A tantestületben egyelőre Máté Gézáné vállalta a módszer szerinti oktatásra való felkészülést. A tankönyveket és a módszertani segédeszközöket is sikerült beszereznünk. Mivel a magyarországi iskolákban a miénktől eltérő betűtípusokat használnak, mi, a saját mintánk alapján lesokszorosított betűkkel „címkéztük”, azaz ragasztottuk át a munkafüzetek írott szövegrészeit. A két első osztály közül csak az egyikben folyik az oktatás eme módszernek megfelelően. „Mérjük” az eredményt párhuzamosan a kontrollosztályhoz képest. — Kaptak-e valamiféle támogatást a Szlovák Iskolaügyi Minisztérium részéről? — Nem kaptunk, sőt, még azt a 30 ezer koronát sem utalták át a számlánkra, amit a szövetségi költségvetés kisebbségeknek szánt ^adományából” kellett volna megkapnunk. Hadd tegyem hozzá, hogy a Tolnai-módszer beindításának költségeit a szülők felajánlásaiból fedezzük! — Végezetül — visszatérvén beszélgetésünk alapgondolatához — hadd kérdezzem meg milyen formában tartják a kapcsolatot a szlovák testvériskolával? — Azzal kezdeném, hogy közös szakszervezetünk van a magyaroroszági baráti iskolával. Közös kirándulásokon veszünk részt a Balatonnál, illetve a Tátrában. Kulturális és sportrendezvényeink java részét is közösen rendezzük meg. Nem is beszélve a kölcsönös meghíváson alapuló rendhagyó irodalmi órákról és színházlátogatásokról. S végül, de nem utolsósorban, pedagógusaink baráti viszonyban vannak egymással. Hát kell ennél több? Korcsmáros László Ahhoz, hogy az ember minél maradéktalanabbul megvalósíthassa önmagát, valóban sikeres legyen az életben, a munkában, alapfeltétel a jó önismeret és emberismeret Sem az önismeret, sem az emberismeret készsége nem születik velünk, meglehetősen lassan alakul és később bontakozik ki. A vüágról már az óvodáskorú gyermek is sokat tud, számos tulajdonságát ismeri a tárgyaknak, de ha környezetének tagjairól van szó, akkor nem az értelem, hanem az érzelem sugallja megítéléseit. Amikor a pozitív vagy negatív érzelmek keltette benyomások abszolutizálása apadni kezd, akkor is nehezen tudja tapasztalatilag fejleszteni emberismereti készségét. Spontán önismereti megnyilvánulásokkal ugyan már találkozunk, de ez még távolról sem a saját tapasztalataiból kiszűrt mondanivaló, hanem — a pszichológia nyelvén — a felnőtt környezet reá vonatkozó megnyilvánulásainak verbális maradványa. Egy aranyos, talpraesett és eszes kisfiú például azt mondta magáról, hogy ő nagyon „gonosz lélek”. A jelenlevő óvónéni óvatosan kikérdezi erről a véleményéről, s kiderül, hogy a nagymama mondta, amikor kishúgától elvett erőszakkal egy játékot, hogy ,jaj, de gonosz vagy”, s ő ennek ellenére mégis elvette. Ez a példa azt szemlélteti, hogyan ékelődnek be a környezet megnyilvánulásai az ember ítéleti rendszerébe, hogy az önismeret, s az önbizalom fejlődésében mások érzelmi reakciói, ítéletei milyen fontos szerepet játszanak. Az iskola kezdőszakaszának egyik alapvető feladata a gyermek betagolása az osztályba, tanuljon meg a közösségben élni, dolgozni. Ehhez pedig alapfeltételt jelent, hogy minél hamarabb felismerjék adottságaikat, azt, hogy mivel jöttek. Tehát azt fedezhessék fel, amijük van, nem pedig azt, amijük nincs. A humán pedagógia egyik alaptétele, hogy a gyermek önbizalmát kell erősíteni, azt az étzést, hogy ő képes valamire, hogy öröme legyen abban, amit csinál. Úgy kell tehát megszerveznünk a gyermek életét, tevékenységét, hogy miközben írni, olvasni, számolni, játszani, a környezettel ismerkedni és mindenféle tücsköt-bogarat csinálni tanítjuk őket, a saját tapasztalatai alapján váljék világossá számukra, mi az, amivel szívesen és sikeresen tudnak foglalkozni. Az iskolák többsége hagyományosan arra figyel, hogy az oktatásban sdtandardnak nevezhető feladatokhoz vagy színvonalhoz képest milyen hátrányokkal illetve hiányokkal jönnek némelyek. Ezt azért teszi, mert a legjobb szándékkal arra törekszik: kompenzálja a hátrányokat. Ez a jó szándék azonban gyakran visszaüt: a gyermek az iskolába lépés után nagyon rövid időn belül úgy tekint erre az intézményre, mint olyan helyre, ahol az a döntő, ami nincs meg őbenne. Az első tanév végén mindenkinek ugyanazt kell tudnia, lehetőleg ugyanazon a szinten. Aki bármi oknál fogva az átlagolt optimumot nem teljesíti, óhatatlanul sérüléseket szenved. Pedig az üyen gyermekek többsége szellemileg és lelkileg egészséges és normális. A gyermek jelen idejű és jövendő élete szempontjából lényegtelen, hogy 7 éves korában tudott-e húszas számkörben számolni, és hogy kilógott az „O” betű feneke a sorból. De egész élete szempontjából döntő lehet, hogy 7 éves korában hitt-e abban, hogy valaha fog tudni húszas számkörben számolni és olvashatóan, esztétikusán írni. Ez alighanem fontosabb pedagógiai eredmény, mint az, hány betűt tud valaki novemberre olvasni, vagy hogy milyen szépen ír. Kétségtelen viszont, hogy az önismeret építőkockáit és az önmagába vetett hitet nem tudjuk légüres térben létrehozni, hanem csak bizonyos feladatok megoldása közben. Az önismeret, a reális önbizalom olyan dinamikus erő, amely egy életen át vezetheti, irányíthatja a gyermek személyiségét. Annak felismerését kell tehát a nevelőnek elősegíteni, hogy melyek a leginkább fejlődőképes, legdinamikusabb hajlamok, adottságok és irányultságok, amelyek betölthetik a „motorok” szerepét — legyen az kézügyesség, jó kifejezőkészség, testi ügyesség vagy fantázia. A lényeg az, hogy légién és felismert legyen egy vagy két láncszem, amelyre építeni lehet. Teljesen mindegy, hogy valaki azért elégedett-e, mert ügyesen tud bánni a szerszámokkal vagy azért, vadgesztenyéből csuda cuki figurákat tud varázsolni—az a fő, hogy élvezni tudja azt, amit jól tud csunálni. Az ilyen embernek más a testtartása, a fellépése, de a döntő az, hogy másképp lát neki olyan feladatoknak is, amelyekhez gyengébbek az adottságai. Mindez nemcsak a gyengébb adottságúak esetében érvényes, hanem azoknál is, akiket éppen tehetségük okán kényszerít a becsvágyó vagy akár a legjobb indulatú pedagógus átlagon felüli képességeik folytonos bizonyítására. Azoknál is, akiket a teljesítmény kényszerítésével megfosztunk a teljesítmény élvezetétől. A tehetséges, kreatív gyermekeket általában a másképp gondolkodás, az ötletgazdapág, a nyitottság jellemzi. Szívesen játszadoznak el ötletekkel, gondolatokkal. Ha azonban nem biztosítjuk nekik „erőik játékának” élvezetét, akár meg is utáltatjuk velük saját tehetségüket. Kutatások bizonyítják, hogy a magas önbecsüléssel rendelkező gyermekek minden területen bátrabbak, sikeresebbek, jobban érdeklődnek a közügyek iránt, kevésbé érzékenyek a kritikával szemben, kevésbé erőszakosak. Azt is megállapították, hogy az önbizalom magas foka nincs kapcsolatban a vonzó külsővel, sem a származással, s azzal sem, hogy az anyának van-e a házon kívül foglalkozása. Az a döntő, hogy a szülő kezdettől fogva őszintén érdeklődik a gyermek dolgai, kis problémái iránt, türelemmel segít önértékelési mércéjének kimunkálásában. Szeberényiné Z. Judit Beszélgetés Csehország legfiatalabb (?) igazgatójával „Ne osztályozzák a bukfencet!” A prágai §tépánská utcai Alapiskola igazgatója, Miroslav Galbavy mindössze huszonhét éves: ha netán nem a legfiatalabb, egyike a legfiatalabb csehországi iskolaigazgatóknak. A Iidové noviny munkatársa, Michal Rüíiíka szerint azok közé tartozik, akik az elkövetkező években meg(re)formálják a cseh iskolák arculatát Ezért tartottuk érdemesnek, hogy magyarul is közreadjuk a vele készült beszélgetést Ami iskolánkról fogok beszélni: még csak ebben az évben léptem be, ezért az idén inkább megpróbáljuk megtalálni az eddig működő rendszer hibáit, mintsem hogy lényeges változtatásokat eszközölnénk. Szeretném persze megoldani a tanárok bizonyos gondjait és a szülőkkel való kapcsolatot. Ez mit jelent? Elsősorban azt szeretnénk a szülőknek javasolni, hogy szüntessük meg a szülői értekezleteket és ezek helyett, persze ha megszavazzák, járjanak inkább személyesen a tanítókhoz a fogadóórák idején. Ezzel megszűnne az a gyakorlat, hogy a szülő a többiek jelenlétében tud meg csúnya dolgokat a gyerekéről. • Mire fogja ösztönözni a tanítókat, a gyerekekhez való liberális hozzáállásra? — A tanítókat arra kell vezetni, hogy a gyerekekhez ne legyenek sem túl liberálisak, sem túl szigorúak. Mire gondolok itt: a gyerekeknek tudniuk kell, mit szabad és mit nem. Csakis ekkor követelhet meg a tanító bizonyos természetes dolgokat, másrészt pedig így teheti lehetővé a szabad megnyilvánulást. Olyan kötelességek, hogy a tanításra időben jöjjenek vagy hogy mindig hozzák magukkal az ellenőrző könyvet, amely a szülők alapvető és egyetlen okmánya arról, hogy mit is csinál a gyerekük az iskolában, szóval ez hangsúlyozandó és vitathatatlan fontosságú kérdés. • És mi lesz a kötelező tanterwel? Ezt szükségesnek tarfja? Az lenne a legjobb, ha a minisztérium bizonyos standardot dolgozna ki, amelyet a tanulóknak el kellene érniük, s ezekhez kidolgozni egy tantervet, amely fogódzóként szolgálhatna. A tanítóknak pedig szabadságot kellene adni, hogy maguk válasszák meg a módját, hogyan vezetik el a tanulót ehhez a standardhoz. De itt is különbséget kellene tenni aszerint, hová készül a gyerek az alapiskolából. • Már hosszabb ideje folyik a vita arról, milyen módon értékelhető a képzőművészeti, zenei és egyéb nevelés, meg hogy a mi iskoláink „túlmatematizáltak”. Mi az Ön véleménye erről? Már kértük, hogy ezeket a tantárgyakat ne kelljen osztályoznunk. Ugye, elismeri, hogy egy rajzot vagy egy bukfencet osztályozni valahogy nem helyénvaló. Más rendszert kell kitalálnunk, amely mondjuk három fokozatos lenne. Például: érdeklődést tanúsított a tárgy iránt vagy nem, illetve „nagy érdeklődést tanúsított” iránta. A matematika? Én szeretném megtartani a heti öt órát. Azt hiszem, sok minden függ a tanítótól. Ha jó képességű, akkor inkább gondolkodni tanítja meg a gyerekeket, és csak ezután tanít matematikát. A matematikában is nagyon könnyen meg lehet találni a humán vonatkozásokat. Azzal, hogy a számtan rovására egy órával több éneket vagy anyanyelvet vezetnénk be, nem oldanánk meg semmit. • Hogyan értelmezi az iskola fogalmát: mint bizonyos tudásanyag elsajátítására szolgáló intézményt, vagy olyan helyet, ahol adott „fogadóórák” keretében önállóságra és önálló gondolkodásra tanítanak, esetleg tágabb összefüggésekben? Az iskolának elsősorban dolgozni kell megtanítania a gyerekeket. Ez azt jelenti, hogy legyen meg az az érzésük, hogy művelődni teljesen normális dolog és ez a mindennapok természetes tartalma. Ez a legfontosabb feladatunk: arra ösztönözni a gyerekeket, hogy önmagukon dolgozzanak, de ne csak az iskolában. Az információnak csak alapkőnek kell lennie, amelyre építeni lehet. És az időegység, amelyet az iskola a gyerekeknek szentel? Ha van érdeklődésük, akkor minél több tevékenységet kell számukra felkínálnunk. A gyerekek szakkörökbe járhatnak, amelyeknek megvannak a maguk előnyei. De a jövőben szeretnénk bevezetni az oktatás bizonyos kiegészítő formáit is. Ha egyébként szabadabb kezet kaphatnánk, akkor az órák közötti szüneteket hosszabbíthatnánk meg, amivel ugyan megnyúlna a gyerekek iskolában töltött ideje, viszont a napközi otthon feleslegessé válna. • Hogyan viszonyul a házi feladathoz? Kell, hogy a gyerekek otthon is foglalkozzanak a tanulással? Én úgy gondolom, hogy igen. Szerintem hosszabb feladatokat kellene adni a gyerekeknek, persze mindenkinek egyéni, a képességeihez mérhető feladatokat. A tanító értékelné ezek elvégzését és elmondaná észrevételeit. Nem igaz, hogy a gyerekek nem szeretik a házi feladatokat, mindössze jó házi feladatot kell nekik adni, ami érdekli őket. • No és a tanítók viszonyulása a politikai helyzethez? Kell erről a gyerekeknek beszélni? Határozottan igen. A kérdés: hogyan. Mi az iskolában meg fogjuk követelni a tanulóktól, hogy tiszteljék a közéleti személyiségeket, a demokrácia szellemében fogjuk nevelni őket és hazaszeretetre. A gyerekek maguk is látják, hogy a nézetek uniformitása már a múlté, a hírközlő eszközök is közölnek egymásnak ellentmondó véleményeket, sőt a családokon belül is vannak nézetkülönbségek, azt azonban nem fogom megengedni, hogy politikai pártok az iskolán belül aktív tevékenységet folytassanak. Mivel zátjuk a beszélgetést? Az igazgató kötelessége a szülőket tájékoztatni arról, milyen állapotban van az iskola, mibe invesztálta a pénzét, milyen összegeket keresett termeinek bérbeadásával, esetleg egyéb gazdasági tevékenység révén, s arról, mit és mUyen módon akarnak megtanítani a gyerekeknek. Csak a szülőktől függ, tesznek-e fel további kérdéseket, tőlünk függ az is, ellenőrzés alatt érzi-e majd magát az iskola... (-hó-)
