Szabad Újság, 1992. szeptember (2. évfolyam, 194-219. szám)
1992-09-04 / 197. szám
Kitekintő 1992. szeptember 4. 4 Szabad ÚJSÁG Napjaink sorskérdése II. Vegyük végig egy lehetséges és kívánatos szlovák-magyar kiegyezés sarokpontjait. Mindenekelőtt meg kell nyugtatnunk a szlovák felet, hogy velük szemben Magyarországnak semmiféle területi követelése nincs. Ezért a szlovák-magyar kiegyezésnek azzal kell kezdődnie, hogy a két fél végérvényesnek ismeri el a Magyarország és Csehszlovákia között a XX. század folyamán kialakult határokat. Igen - egyelőre észak felé -/örökre lemondunk a határok megváltoztatásának igényéről. Trianon 1920, Kassa 1945 Kétségtelenül Trianon volt a magyar történelem legnagyobb tragédiája, 1920 óta azonban nagyon sok minden történt a Kárpát-medencében. Józan gondolkodással ma már mindannyian, magyarok és egykori nemzetiségiek egyképp tudjuk, hogy bármiféle határkiigazitás Csoóri Sándor szavaival csak „szivárványos álom", amihez senkitől (tehát sem Kelettől, sem Nyugattól) semmiféle segítséget nem kapnánk, sőt... Egy akár furfanggal, akár fegyverrel történő magyar terjeszkedés már a jelenlegi jugoszláv válságnál valószínűleg súlyosabb megítélést vonna maga után, és esetünkben (a jelenlegi szerb vezetéssel összehasonlítva) bizonyára sokkal nagyobb eséllyel lépnének fel a szóbajöhetö nemzetközi fórumok és hatalmak. Aki ezt tagadja és alattomban valamiféle általános, új kelet-európai rendezésre spekulálva a határok erőszakos kiigazítását elutasítva, indirekt módon a tárgyalásos rendezést ki nem zárva, igyekszik naivan dörzsölt lenni, az veszélyes ábrándképeket kerget. Nem teljesen alaptalan feltételezés ugyanis, hogy egy-két szomszédunk - átlátva az együgyű ragaszkodáson, a tőlünk feltételezett „veszély" nyomása alatt vagy nyomorgó tömegeinek indulatait levezetendő- akár öngyilkos esztelenségek árán is képes lenne belehajszolni magát (pártját, szabadcsapatait, országát- egykutya) Magyarország, vagy a saját területén található magyar nemzetiség elleni őrültségek elkövetésébe. Hogy bennünket akkor majd megvéd az Európa Tanács, a NATO vagy az ENSZ? Erre vonatkozólag tessék tanulmányozni Horvátország és Bosznia esetét a művelt világgal! Amennyiben Magyarország hajlandó végérvényesen lemondani Trianon revíziójáról, akkor azzal egyidejűleg az új Szlovákiának egyértelműen és elitélőleg el kell határolnia magát a csehszlovákiai magyarságot jogfosztott páriákká nyilvánító 1945-ös kassai kormányprogramtól, annak minden embertelen következményétől. E két ünnepélyes deklarációval nyílhat meg az út a nemzetiségi kérdés rendezése felé. Pszichológiailag ugyanis joggal feltételezhető, hogy ha Szlovákia mint állami és a szlovákok mint nép megnyugodnak, a tekintetben, hogy ha semmiféle revíziós veszély nem fenyegeti őket délről, akkor egészen más lelkiállapotban, sokkal nyitottabbakká, fogékonyabbakká válnak a bennünket legfőképp aggasztó kérdés, az ottani magyarság sorsának rendezése iránt. Nemzetiségi kérdés itt és ott A kiegyezés döntő láncszeme azzal jöhet létre, hogy mindkét Szerződő Fél kijelenti: a másik fél nemzetének saját területén élő tagjai számára biztosítja az összes ésszerűen megvalósítható egyéni és kollektív nemzetiségi jogokat. Köztudomású, hogy a Magyarországon inkább csak szórványban található szlovákok nemzeti azonosságtudata sokkal gyengébb, mint a Dél-Szlovákiában kompakt tömeget alkotó, öntudatos magyaroké. Az egyik ugyanis jó kétszáz évvel ezelőtt, kivándorlással került vagy 300 kilométerre eredeti lakhelyétől - míg a másik nagyságrenddel nagyobb számban -,a határok önkényes alakítása miatt rekedt az anyanemzetétöl idegen államban. Ettől függetlenül ne legyünk szükkeblűek! Működjön Békéscsabán és Tótkomlóson szlovák óvoda, általános és középiskola, legyenek kétnyelvű feliratok, újság, kábeltévé. Realizálódjék minden „ésszerűen megvalósítható" intézkedés és gyakorlati lehetőség, amivel a magát szlováknak valló Békés megyei lakosság élni akar. Mindez megéri, ha ennek ellentétele, éppen a szlovákiai magyarság is hozzájut az őt megillető jogokhoz és intézményekhez. Előre látható, hogy ezt a kölcsönösséget nem lesz könnyű elfogadtatni a nacionalizmussal átitatott szlovák rétegekkel. Ha azonban a szlovákság teljes jogú közép-európai népként akar belépni az európai népek családjába, akkor célja most már nem lehet egy történelmi hazugságokra és öncsalásra alapozott, befelé forduló sovén állam megteremtése. Ezért nekik is józanul kell számot vetniük azzal a történelmi ténnyel, hogy kizárólag csak az első világháborút megnyerő antant hatalmak eltúlzott jóindulata révén jutottak olyan területekhez, ahol egyöntetűbben volt magyar a lakosság, mint a maradék Magyarországon szinte bárhol. Ha egymillióan már nincsenek is, de számuk még ma is közel áll a hatszázezerhez. Ekkora tömeg erőszakos asszimilációja csak olyan brutális eszközökkel képzelhető el, amelyekhez annak idején még a diktatórikus csehszlovák pártállam sem folyamodott. Egy olyan ország pedig, amely aktív tagja akar lenni a visegrádi együttműködésnek, a közép-európai kezdeményezésnek és természetesen az új Európa megteremtését célzó folyamatnak, soha nem alkalmazhat fasiszta vagy bolsevista módszereket. Magyar egyetem, „magyar kanton" Ha tehát mi, magyarországi magyarok elfogadjuk a trianoni (sót, párizsi!) határ változtathatatlanságát, akkor cserébe Szlovákiának el kell fogadnia azt, hogy a területén élő 10 %ot meghaladó magyar lakosságot- identitásának megőrzése érdekében- nemcsak az egyéni, hanem a kollektív nemzetiségi jogok is megilletik, gazdasági és kulturális engedmények, hanem pl. azon a nagyobb összefüggő területen, ahol ez a lakosság még mindig többséget alkot, legitim követelés egy magyar tannyelvű egyetem alapítása is. Sót, egy (vagy két) olyan közigazgatási egység, „magyar kanton" felállítása is, amely a csallóközi, mátyusfölfli, komáromi és ipolymenti magyarságot a finnországi Áland-hóz vagy az olasz Dél-Tirolhoz hasonló autonómiával szolgálná-védelmezné. (Az Ipolyságtól Ágcsernyőig terjedő magyar lakosságú sávot viszont Magyarország közvetlen közelsége, a visegrádi együttműködésből eredő szabadkereskedelmi lehetőségek és a határ szinte teljes átjárhatósága miatt feleslegesen nehézkes lenne politikailag is összekapcsolni a „magyar kantonnal1.') Az autonómiának ilyetén megoldásával mindenki jól járna: Magyarország, Szlovákia, de mindenekelőtt a dél-szlovákiai magyar nemzetiség. (A sok szenvedésért, megaláztatásért rá is szolgálnak némi kárpótlásra.) Magyarországon mind a politikai erők, mind a közvélemény megnyugodhatna, hiszen így a magyarság léte, fennmaradása törvényesen és gyakorlatilag is biztosítva lenne. Szlovákia számára több előny is jelentkezne. Először is nem kellene külön erőfeszítéssel meggyorsítani a szlovákizációt, felingerelve ezzel mind a szlovákiai magyarságot, mind pedig Magyarországot. Ami természetesen igen rossz színben tüntetné fel az új Szlovákiát az európai és nemzetközi közvélemény szemében. (Arról nem beszélve, mennyi felesleges energiát vonna el egy ilyen káros akció az átalakulás „egész embert kívánó", nehéz feladataitól!) Ha viszont a szlovák politikusok a magyar egyetem és „magyar kanton" létrehozásával képesek túllépni az eddigi görcsökön, akkor szinte automatikusan kínálják a világ számára a hízelgő összehasonlítást a Szlovákiához lakosságszámban és szomszéd országból származó nemzetiségiek arányszámában leginkább hasonló állammal, Finnországgal. És ezzel egycsapásra kedvezővé fordíthatnák a „nacionalista" Szlovákiáról nem kevés rosszindulattal kialakított elég kedvezőtlen képet... Szlovák hazában magyar nemzet A harmadik előny közös a szlovákiai magyarságéval. Ha ugyanis a csallóközi, komáromi stb. magyarok kantonjukkal valamiféle „saját országhoz" jutnának, akkor az számukra is valószínűleg előnyösebb lenne, mintha visszacsatolnák őket Magyarországhoz. Hiszen így nem lennének besorolva a magyar megyék közé, hanem egy azokénál magasabb szintű önállósággal, valóságos autonómiával rendelkeznének. Egyidejűleg élvezve ilymódon az önállóságot és a Szlovákia és Magyarország közötti közvetítő szerepkört. Mert aki például magyarul és szlovákul is részesült kötelező népoktatásban, az szűkebb pátriáján kívül földrajzilag is szélesebb körben találhat munkát, vállalkozási lehetőséget. Miután, ezt nyugodtan mondhatjuk, a kivételezett helyzetet annak köszönhetik, hogy nem Magyarországhoz, hanem Szlovákiához tartoznak, ők fognak a legjobban ragaszkodni Szlovákiához. Organikus módon így már kialakulhat egy sajátos szlovákiai magyar nemzettudat, amely úgy van otthon szülőföldjén, hogy egyidejűleg tud kötődni a magyar nemzethez és a szlovák hazához. Teljes értékű európaiként. Ennél biztosabb területi garanciát Szlovákia semmiféle nemzetközi jogi úton nem érhet el. Bős nem politikai, hanem műszaki kérdés Valószínűleg sokakban felmerül, miért nem volt eddig szó a Szlovákiát és Magyarországot szembeállító kérdésről, a bősi vízlépcsőről. Ezt a kérdést sajnos, e pillanatban mindkét ország kizárólag politikai presztízskérdésként kezeli. A szlovák fél szinte már nemzeti jelképnek kijáró fetisizmussal,foggal-körömmel erőlteti a mielőbbi befejezést, a magyar kormány pedig a lehető legmerevebben ragaszkodik a teljes lebontáshoz. Holtbiztos, hogy a jelenlegi patthelyzetre adandó mindkét „megoldás" az ésszerútlenségig vitt makacssággal épp a lényegtől, a kommunista rendszertől örökölt kényszerhelyzet megszüntetésétől sodor bennünket mind messzebbre. Ha viszont a tényleges helyzetből, azaz a két ország jelenlegi és jövőbeli egymásrautaltságából, a Csallóközben lakók fenyegetettségéből (mert gyengék a gátak!) indulunk ki, akkor igenis meg lehet találni azt a műszaki megoldást, ami optimálisnak mondható a károk megelőzésében és a már felépült műtárgyak felhasználásában. Vagy anyagilag fedezhető lebontásukban? Ám ennek pontos meghatározásához páratlan (nemzetközi?) szakértők bekapcsolása szükséges, akiknek tanácsát már nyugodtan elfogadhatja mindkét érintett ország kormánya és a helyi lakosság is (mert ez is fontos!). De hidrológiai kérdésekre senki ne próbáljon politikai választ adni, mert abból csak környezeti katasztrófa származhat. Ne csak reménykedjünk, hanem tegyünk is azért, hogy egy mielőbbi szlovák-magyar kiegyezés olyan légkört teremthessen, amiben még az erőműre is létrejöhet az ésszerű kompromisszum. Ha célunk nem a brutális balkáni konfrontáció, hanem a közép-európai egyetértés, akkor biztosan meg tudjuk törni a Dunatájon élő népeket évszázadok óta sújtó balszerencse«sorozatot. Budapest, 1992. augusztus STADLER JÁNOS (Készült a Magyar Nemzet és a Szabad Újság részére) Egyszerűen elképesztő és ízléstelenség Ceausescuval kezdeni egy írást, de még halottaiban is ő a legkézenfekvőbb példálódzási lehetőség. Amíg hatalomra nem került, jóformán senki nem tudott többet róla, minthogy cipészinas korában a sámfával agyonütötte a mesterét, majd a börtönben „polonicar“ (ételbeadogató) volt, így kapcsolatba került a kommunistákkal, később fölcsapott vasgárdistának (igaz, a kettő között nincs lényegbeli jáca diktátor vagy diktátor pojáca volt-é... Engem inkább egy olyanféle kérdés izgat, hogy az államhatalmi ranglétrán való kapaszkodással miért jár együtt az írói, a tudományos és a művészi elismerés? Mert például nekem szemtelen meggyőződésem: ha Ceausescu nem lesz államfő, akkor ebben a szomorú életben soha nem lesz filozófus, költő, közgazdász stb.! Hogy ne is említsem a díszdoktorátusait... Hitvány szellemek és az ő szolgáik__ A hatalom zseniket terem különbség), aztán „harcos“ lett s ilyen minősíthetetlenségében került a Szovjetunióba, s az onnan való visszatérése után valahol mondott egy beszédet, 1956 őszén pedig hol titokban, hol pedig hivatalosan Kolozsváron és Marosvásárhelyen ólálkodott... A többi már pletyka, amivel nem is érdemes foglalkozni. Igen ám, de óhatatlanul és elkerülhetetlenül államelnök lett belőle... És elkezdett írni, és írt és írt és írt... (Róla is sokat írtak!) Megállt az ember esze minden külföldi útja után. Halandó államfőként elcsavargott Kínába és filozófusként tért vissza Bukarestbe; alig tudott számolni, amikor meghívták Amerikába, s mint világhírű közgazdász jött vissza; még az öt elemi osztályt sem végezte el, s már ő sem tudta számon tartani, hogy hány egyetem avatta díszdoktorrá; kezdték összehívogatni az írók kongreszszusát s mire a firkászok egybeterelődtek, Ceausescu már kész költő volt... Még folytassam? Ő írt és róla írtak! Ő senkiről sem, írt, de megkövetelte, hogy róla írjanak. Ő csak önmagát idézte, de megparancsolta, hogy őt idézzék. Ebben még nincs semmi rendkívüli. Most következik a bökkenő: egyik agyafúrt székely író barátom kiszámította Ceausescu egy évi könyvtermelését. Csizma az asztalon És kiderült, hogy valóban zseni! Naponta pontosan 148 oldalnyit kellett írnia! Logikus volt a művelet: összeadta az illető évben megjelent Ceausescu-förmedvények oldalszámát és elosztotta 365-tel, s így jött ki a 148. Egy vasútállomási kocsmában részegen eldicsekedte fölfedezését, huncutan dicsérve a diktátor zsenialitását... Pár napra „elvitték“, de ő bebizonyította állítása helyességét, s meg is úszta egy házkutatással. Talán egyetlen eset volt Romániában, hogy Ceausescu-könyveket kobozott el a politikai rendőrség... De megérte! A diktátor felesége még zsenibb volt! Két kézzel szórta a molekulákat egy piatra-neamti-i mérnöktől elrekvirált tanulmány lapjain; mielőtt megérkezett volna egyik-másik egyetemnek csúfolt központba, a rektorok már jóval hamarabb beadták fölmondásukat, az akadémikusok pedig elkivonultak intézeteikből... Mert Elena is zseni volt! Molekuláris zseni, nem akármilyen. Hát kérem, jó néhány nyugat-európai és amerikai akadémia miért választotta volna tiszteletbeli tagjául? Nem is beszélve a zsáknyi tudományos kitüntetéseikről... Most már lehetne azzal is védekezni, hogy egy bolond százat csinál, ha olyan egyszerűen el lehetne ütni a dolgot... De ezennel más egyébről akarok írni s nem arról, hogy Ceausescu po-Persze, ez elsősorban politikusi önérzet kérdése, de egy icipicit azok is hibásak, akikből az egy bolond száz bolondot csinált... Fordított sorrend Erről a cirkuszi ceremóniáról már le kellene szokni! Ezért és így értéktelenedett el a díszdoktorátus, az akadémiai tagság, az ilyen és amolyan pleesni ilyen vagy amolyan díjakkal egybe-összekötözve... Sőt, már a Nobel-díjnak sincs tekintélye! Nem véletlenül nem fogadta el Sartre... Ezt a szokást az ókori uralkodóktól és a legújabbkori törzsfőnököktől örökölte a diplomácia, s képtelen sutba dobni e bohózatot. Közben rájöttem valamire: engem tulajdonképpen a sorrend ténye izgat. Hogy világosabb legyek: Sztálin először volt papnövendék és azután lett diktátor, Reagan is először volt színész s csak azután USA-elnök, Havel is először író s azután lett, aki lett, és nem fordítva. Nekem gyanús a fordított sorrend! Aki a hatalmi pozícióját íróiművészi tudományos sikerek elérésére (Is) használja, az rossz politikus és még rosszabb író. Még rosszabb tudós és még rosszabb művész. De: eleve rossz író, rossz tudós és rossz művész nincs is! Tehát... Ki ket keil ütni? A rosszkedvű Csáth Géza jut eszembe, aki a Nyugat 1909-es évfolyamának valamelyik számában „Bartók Béla Első Suiteje“ kapcsán ezt irta: ,,A győzelem pálmája mindig többet érőne'k tetszik, ha véres csatasíkon nő meg, mintha diplomaták szállítják-öehér zászlók alatt cserépben... “ Az álnokul és felelőtlenül elfeledett mély író és esztéta lélekbúvár mondott még az iméntihez hasonló igazságokat, csak most azok fölidézésére nincs hatalmi pozícióm ... Ha e sorok szerény írójára nem is, de Csáth Gézára illenék odafigyelniük azoknak a politikusoknak, akik nem tartják be az általam elvárt sorrendet. Végezetül, hogy visszakanyarodjak oda, ahonnét elindultam: Ceausescu nem írt napi átlag 148 oldalt, másokkal íratta. Éppen olyan hitványak voltak a szellemi szolgái is, mint ő. Na és, akik elismerték és dicsőítették? Azok sem voltak különbek. De jól megéltek belőle. Tanulság: mindig azokat kell ütni, akiket szabad és mindig a hatalmasokat kell dicsőíteni - amíg hatalmon és életben vannak, és a tapsról, az átkozott tapsról egy pillanatra sem illik megfeledkezni -, másként „nagy“ művek nem születnek. Aki nem hiszi, kérdezze meg Nérót! BARTIS FERENC
