Szabad Újság, 1992. szeptember (2. évfolyam, 194-219. szám)

1992-09-30 / 219. szám

1992. szeptember 30. Belföld szabad ÍJJSÁG 5 A belpolitikai eseményeket figye­lő, az ország további sorsa iránt érdeklődő újságolvasó állampol­gár a szlovák szuverenitás kinyilatkoz­tatása óta érdekes fordulatot figyelhet meg az államjogi kérdésekről folyó vitákban. Fokozatosan háttérbe szo­rulnak a nemzeti színezetű érvelések, hiszen a különválás folyamata vissza­fordíthatatlannak tűnik, s helyettük a gazdasági szempontok kerülnek előtérbe. A vitának ebben a szakaszá­ban a hangadó személyiségek inkább azzal foglalkoznak, hogy milyen elő­nyök és hátrányok származhatnak a különválásból, s hogy a hátrányok mérséklése érdekében milyen formák­ban valósuljon meg a két önállósuló állam gazdasági együttműködése. Bizonyára újabb jelentős mérföldkő lesz ebben a vitában a cseh és a szlo­vák kormány október hatodikára terve­zett zidlochovicei tanácskozása. Nagy érdeklődés előzi meg ezt a tárgyalást, hiszen az idő sürget, ki kell dolgozni a jövő évi állami költségvetéseket, amihez alapvető pénzügyi, vámpoliti­kai, adóügyi és egyéb kérdéseket kell tisztázni. Sokféle nézet A fenti kérdésekre vonatkozó egyé­ni vélemények között azonban alapve­tő különbségek is vannak, ezért a kompromisszum eléréséhez a part­nerek részéről nagy önfegyelemre, to­leranciára, alkalmazkodó képességre lesz szükség. A sajtóban megjelenő cikkek, tanul­mányok, hozzászólások alapján az ál­lamjogi rendezésről folyó vita résztve­vőit nagyjából három megkülönböztet­hető csoportba sorolhatjuk. Az egyik­be a gazdasági ügyekben kevésbé jártas politikusok, képviselők, állami tisztségviselők és újságírók tartoznak, a másodikat a politikailag elkötelezett, tehát valamilyen pártpolitikát megvaló­sító közgazdasági szakemberek alkot­ják, a harmadik pedig a politikusok tevékenységét bírálóan szemlélő, pragmatikusan gondolkozó, „szakbar­bár“ közgazdászokból áll. Emellett kü­lönböző átmeneti típusok is létezhet­nek, ami csak azt hangsúlyozza, hogy a konszenzus elérésére irányuló tö­rekvés rendkívül széles, sokszínű, el­lentmondásokban bővelkedő alapról indul. Az első csoport érvelésében nem ritkán a voluntarizmus és az irraciona­lizmus jelei tapasztalhatók, különösen Az ember az ezredvég felé köze­ledve egyre nagyobb iramban igyek­szik utolérni valamit. Valami meghatá­­rozhatatlant, valami kifejezhetetlent, s közben mindarról, ami e rohanásban elsuhan mellette, tudomást se vesz. Holott - vétem én - az ábrándkergető rohanás helyett a valóságra is érde­mes tenne egy kicsit jobban odafigyel­ni. Mert ami mellett elrohanunk, meg­lehet, fontosabb annál, amit kerge­tünk. Talán csak azáltal, hogy szép, netán hasznos is, esetleg azáltal, hogy valamire figyelmeztet. Most az utóbbiról - arról, ami figyelmeztet - volna néhány szavam. Képzeljenek el egy képet: a végte­len, felszántott földtábla közepén egy szürkegém áll. A barna, kiszikkadt, napégette hantok feiett: a szürke ma­dár magánya. A látvány az első pilla­natban meghökkentő, mert annyira nem illik egymáshoz a fölszántott föld és a szürkegém, hogy a természetel­­lenességet csak bizonyos idő múltával regisztrálja az értelem. Mert, ugye az a szürkegém ott a porló szántás köze­pén nem napfürdözik, hanem élelmet keres. Szöcskét, bogarat, pockot, bár­a harmadik csoport szemszögéből nézve. A második csoport viselkedése ingadozó, változó, s a bel- és külpoliti­kai helyzet, az erőviszonyok alakulása szerint meglepő fordulatokra is képes. Az ide sorolható személyek nem hagyják figyelmen kívül az objektív gazdasági összefüggéseket, de politi­kai indíttatású megfontolásokból kiin­dulva, esetleg ki nem mondott, gondo­san rejtett belső gondolatoktól vezé­relve hajlamosak bizonyos átmeneti kompromisszumokra, esetleg mesz­szemenő megalkuvásokra is. A har­madik csoport tagjait akár az ésszerű­ség bajnokainak is nevezhetnénk, akik meg vannak róla győződve, hogy bá­tor kiállásukkal a lakosság valós érde­keit védik. Mert bátorság is kell az adott politikai irányzattól eltérő véle­ménynyilvánításhoz. Ezt ugyan a saj­tószabadság lehetővé teszi, a „kelle­metlenkedőknek“ mégis tartaniuk kell attól, hogy a hatalmat gyakorló politi­kai körökben kegyvesztettekké vál­hatnak. Optimális konszenzust Az igazság az ógörög bölcsek mód­szerével, dialektikával is megközelít­hető, igazi próbaköve azonban mégis­csak a gyakorlat. A gyakorlat igazolhat bizonyos nézeteket, de azok helyte­lenségét, kudarcát is bizonyíthatja. Nagy kockázattal jár, ha a gyakorlat, vagy a kísérlet szenvedő alanya a tár­sadalom, a lakosság. Ezt a kockázatot két módon lehet elkerülni. Egyrészt azzal, hogy mások tapasztalataiból in­dulunk ki, hiszen „más kárán tanul az okos“, másrészt pedig az előirányzott gyakorlat tudományos modellezésé­vel. A modern számítástechnikára és a logikára épülő tudományos modelle­zésnek számos módszere alkalmaz­ható a különböző műszaki, gazdasági és társadalmi rendszerek optimalizá­lása céljából. A fejlett nyugati orszá­gok és azok vállalatai gazdasági sike­reiket jelentős mértékben a tudomá­nyos modellezéssel készített prognó­zisoknak, az ilyen jellegű piackutatás­nak, s az erre épülő stratégiai fejlesz­téseknek köszönhetik. E modellezé­seknél természetesen számos isme­retlen, illetve csak valószínűsíthető té­nyezővel is számolni kell, ezért külön­böző alternatívák alakíthatók ki, s ezek közül a legalkalmasabbnak mutatkozót kell kiválasztani. Az államjogi rendezésről folyó jelen­legi vita, amely elsősorban a kialakí­tandó két független állam további köl­csönös kapcsolatairól, a közös gazda­sági térségről, a pénzügyi és a vám­unió bevezetésének esélyeiről, vala­mint az ezzel összefüggő egyéb kér­dések sokaságáról folyik, tulajdonkép­pen már modellezésnek tekinthető. Kérdés azonban, hogy mennyire tudo­mányos ez a modellezés. Akkor válhat tudományossá, ha nem érvényesül­nek benne önkényes törekvések, szubjektív nézetek, s ha az alternatí­vák vizsgálata egzakt, objektív ada­tokból indul ki Determináló gazdaság Az államjogi vita jelenlegi szakaszá­ban a gazdasági összefüggések reális feltárása számos tisztázatlan kérdésre és tudatosan ködösítő félremagyará­zásra világos és érthető választ adhat, s kialakulhatnak a feltételek ahhoz, hogy a jelenlegi belpolitikai és gazda­sági divergenciát egy új minőségű, reális konvergencia váltsa fel. Számos jel arra mutat, hogy a két önálló állam gazdaságpolitikájában nem alakulhat ki lényeges különbség, mert ez a nemzetközi pénzügyi és gazdasági szervezetekhez való kap­csolódás alapvető feltétele. Egyes közgazdászok úgy vélik, hogy Szlová­kia önálló költségvetésének szűk be­vételi forrásai az eddiginél is erősebb restrikciót, takarékoskodást kénysze­rítenek ki, vagyis egy esetleges pater­nalista, állami támogatást élvező gaz­daságpolitikának nem lesznek esélyei. Számos körülmény a szlovák felet pénzügyi és vámunió létesítésére készteti, a tőke, az áru és a munkaerő szabad mozgásával együtt, amihez azonban a jelenlegi szövetségi minisz­tériumokhoz hasonló államközi ellen­őrző és koordináló hatóságokra lesz szükség. Az sem világos még, hogy a jövő évben bevezetésre kerülő új adórendszer milyen hatást fog gyako­rolni az önálló költségvetések bevételi oldalára, főleg a kölcsönös kivitel és behozatal általános forgalmi adóztatá­sa szempontjából (hozzáadottérték­­adó). Valamire mégiscsak jó... Ha így alakulnak a dolgok, jogosan feltehető a kérdés, hogy az egyébként is válságos, bonyolult gazdasági helyzetben mi értelme volt a bajokat véget nem érő államjogi vitákkal tetéz­ni. Ez a meddő vita ugyanis hátráltatja az átalakítás folyamatát, a külföldi tő­ke nélkülözhetetlen beáramlását, s fő­leg az új gazdasági növekedés beindí­tását. Azonban az sem lényegtelen dolog, hogy amennyiben tudományos elem­zés és modellezés előzi meg a szövet­ségi rendszer végleges felszámolását, úgy legalább reális képet kaphatunk a két országrész jelenlegi gazdasági helyzetéről, kölcsönös viszonyairól, a különváló államok további életké­pességéről, egymásrautaltságáról, a különválás pénzügyi költségeiről, gazdasági következményeiről, szociá­lis kihatásairól stb. A reális viszonyok feltárása egyúttal azt is jelenti, hogy hitelüket vesztik a lakosság széles rétegeit megtévesztő demagóg érve­lések, s egy új „tabula rasa“ jöhet létre. így tiszta lappal újulhat meg egy olyan belső integráció, amely - diva­tos kifejezéssel élve - a külső, nem­zetközi integrációk számára is kompa­tíbilissá válhat. MAKRAI MIKLÓS Autonómia — a megbékélés eszköze Közép-Kelet-Európa hatalmi vákuumba került, ami többek között azt is jelenti, hogy az egyes országok gondjaikkal magukra maradtak. A látszólagos egység (a proletár internacionalizmus) valóságos széthúzássá vált, és elősegítette a füg­getlenedési folyamatok felgyorsítását. A többnemzetiségű országokban az egyes államalkotó nemzetek is szuverenitásra törekednek. Bizonyos értelemben ez egy természetes folyamat, hiszen egy nép szuverenitása annyit jelent, hogy szabadon, önként rendelkezhessen sorsáról, jövőjéről. A más szuverén nemzet­tel, nemzetekkel (EK) való szövetségre lépés csak ezután következhet. Az önrendelkezés elvének érvényesülése akkor válik problematikussá, ha: a nép és főként politikai reprezentációja nem egységes ebben a kérdésben, az adott területen még egy vagy több népcsoport él, akik eleve elzárkóznak vagy legalábbis fenntartásaik vannak a változásokkal szemben, félve saját életfeltéte­leik, szabadságjogaik beszűkülésétől. (Tegyük hozzá legtöbbször nem alapta­lanul.) Abban az esetben, ha az alakuló állam több népcsoport állama lesz (mint pl. Bosznia), még bonyolultabb a helyzet. Ebben az esetben a többségi népcsoport, illetve politikai reprezentációja - mivel még maguk is gyöngék, sebezhetők, és ebből kifolyólag a félelem diktálja lépéseiket - a kisebbségekkel szemben türelmetlenné, intoleránssá válik. A felvázolt séma úgy tűnik Szlovákia esetében is beigazolódik, ami az itt élő magyar nemzetiséggel szembeni bizalmatlanságban nyilvánul meg. A hatalmon levő politikai elit a megfélemlítés módszerét választotta, továbbá kétségbevonja a magyarság politikai képviseletének legitimitását, sőt, a nemzetközi fórumokon a területi integritás veszélyeztetésével vádolja őket. Pedig Szlovákia számára kivételesen kedvező helyzet alakult ki, amely szinte magától kínálja a megoldást. A könnyebb megértés érdekében vissza kell mennünk Csehszlovákia meg­alakulásának idejére, tehát az 1910-es évek végére, amikor a nemzettéválás utolsó stádiumába tartó szlovákság és a nemzeti kisebbség került egy államala­kulatba, amely addig a magyar nemzet szerves része volt. Az elmúlt 70 évben ez a kezdeti fejlettségi különbség kiegyenlítődött, és ez jó esély a megegyezésre. Ez természetesen csak feltételezés, és majd az elkövetkező hónapok, évek eseményei igazolják vagy cáfolják ezt az állítást. A probléma megoldása során abból kell kiindulni, hogy a valóságban nincs lényeges súrlódás az együtt élő szlovákság és a magyarság között. A törvényho­zásnak és a végrehajtásnak tehát csak az a feladata, hogy azokra bízza a kérdés megoldását akiket érint, vagyis hogy megteremtse az egyes területek lakói számára a feltételeket a jogegyenlőségen alapuló, törvényekkel szabályozott önkormányzati rendszerhez, autonómiához. Ebben a megközelítésben Szlovákiát három specifikus szférára oszthatjuk: tisztán szlovák nyelvterületre, tisztán vagy túlnyomó részben magyarok lakta területre és átmeneti, ún. vegyeslakosságú területre. 1919-ig az átmeneti sáv szinte elenyésző volt, lényegében az Érsekújvár feletti területre korlátozódott. Ezzel szemben mára a városok természetellenes felduzzasztásával, és egyéb intézkedések hatására a valaha tisztán magyarlakta terület nagysága csökkent, és már csak három régióra korlátozódik: a Csallóközre, a Gömörvidékre és Bodrogköz-Ungvidékre. Ebból következik, hogy nem lenne előnyős nemzetiségi területi autonómiát kialakítani, ezért a magyarság képviselete az önszerveződő magyar régiók kialakítását szorgalmazza, természetesen a kulturális-oktatás­ügyi autonómia mellett. A régiók önszerveződésével kapcsolatban nem lehetünk sajnos túlzottan optimisták, hiszen a külső hatás lehetősége (lásd. Zoboralja) és különböző adminisztratív intézkedések lehetősége miatt eléggé sebezhető ez a forma. Erősebb, ellenállóbb szerkezetű lenne egy „különleges státusú terület“, amelyet a szlovákok és magyarok a vegyeslakosságú terület és a magyarlakta régiók egészéből hoznának létre. Ebben az esetben a szlovák állam keretében létre jönne egy enyhe magyartöbbségű terület, amelyen belül a szlovák központi törvényhozás, illetve a kormány garantálná a különleges státusú területen belül a következetes jogegyenlőséget. Ennek a nem mindennapi formának az előkészítése, megvalósítása és fenntartása természetesen csakis a törvényho­zás szándékából a konszenzus megteremtése után lehetséges. A különleges státusú terület létrehozása során figyelembe kellene venni, hogy: szigorúan az önkéntesség elvén kell alapulnia, a népszámlálás adataiból kiindulva, a 10 százalék feletti kisebbség által lakott településeken népszavazás­sal döntenék el, hogy a település be szándékozik-e lépni, és a kilépést szintén a többség döntené el, a társuló települések azáltal lennének érdekeltek, hogy számukra bizonyos kedvezmények származnának ebből (természetesen nem az ország többi településének rovására). Törvény szabályozná a saját önkor­mányzati szervek létrehozásának módját és működési szabályzatát. Mint mindenhez, természetesen ehhez is két fél kell. Bármilyen ideális megoldást javasol az egyik fél, ha a másik oldalról hiányzik a jószándék. Meggyőződésem, hogyha a szlovák nemzet legyőzi előítéleteit és félelmeit, vállalja a megmérettetést, akkor példát tudunk mutatni Európának és a világnak a huszadik századvég egyik legkényesebb problémájának megoldásában. NAGY IMRE (Érsekújvár) mit, ami számára ehető. Holott tudjuk, hogy a szürkegém élettere a tavak, mocsarak, ticcék, folyók, holtágak vi­lága. Csakhogy nincs mocsár, nincse­nek holtágak, s élelmetadó tavacska is alig akad. Mindezt lecsapolták, rekulti­­válták, a talajvizeket elvezették, „ ter­mővé tették“ a tájat. így hát a szürke­gémnek, ha élni akar - s akar! - alkal­mazkodnia kell a megváltozott körül­ményekhez. De a fölszántott föld sem olyan terített asztal, mint hajdanában volt. A gépek és vegyszerek a bogara­kat, apróvadat már-már teljesen ki­pusztították, így a szürkegém hiába keres táplálékot: nincs, elfogyott. S holnap, vagy holnapután a gém is éhen pusztul. Ahogy ezt a magányos madarat néztem, az jutott eszembe, hogy bő tíz évvel ezelőtt egy szép májusi hajnalon, amikor őzbakok után cserkésztünk közel a Dunához, apám egyszer csak megállt, s azt mondta: ,,Hallgasd csak, tücsök cirpeí...“ Apám szavai akkor megdöbbentettek, mert ha egy parasztember számára a hajnali prücsökmuzsika olyan fontos lett, hogy avégett meg kell állnia, ak­kor a természetben rendkívüli esemé­nyek vannak folyamatban. Ama nevezetes hajnal óta kezdtem jobban odafigyelni a táj változásaira, sajnálatos fogyatkozására. Azóta ele­venen élnek bennem a pusztulás em­lített képei, képsorai. Abban az időben olvastam Taylor nevezetes munkáját a Biológiai pokolgépet, s ennek a po­kolgépnek a ketyegését azóta is hal­lom, érzékelem. Mert látható és láthatatlan vesze­delmek között élünk, szinte már ön­magunk ellenségeiként, s úgy tűnik, a természet rombolásáért zajló ver­senyben még mindig vannak, akik azt hiszik, hogy lehetnek győztesek. Tévedés ne essék, nem akarom az ördögöt a falra festeni - mellesleg, nem is tudnám -, de azt látom, ta­pasztalom, sajnos, elég gyakran, hogy tájaink miként sivárodnak, miként üre­sednek. Gyermekkori határjárásaim leg­szebb estéli hangjai közé a fogolyka­kasok párhívó csirregése tartozott meg a fákra fölgallyazó fácánkakasok kakatoló feleselése, rókariasztása. E közé vegyült a fürjek pittypalattyolá­­sa, s a tücskök monoton muzsiká­lása... Hangok, zajok, surrogó neszek, a természet mindig jelenlévő ritmusa, mozgása, földön és a levegőben egy­aránt. .. Az ősz érkeztével a magas­ság megtelt szárnysuhogással: jöttek északról a nálunk telelő vadludak, vadkacsák százai, ezrei. Élet volt a földön, a levegőben, s az élet hang­jai betöltötték ezt a tág teret, amit természetnek nevezünk általában. S ma? A mai esték, a mai hajnalok már némák. Nem csirreg a fogolyma­dár, mert szinte teljesen kipusztult. Fácán is ott rikoltozik csupán, ahol mesterséges tenyészetben szaporít­ják, de ha kiengedik egykori élőhe­lyére, hónapok alatt elpusztul. Éhen vesznek a fiókák, a felnőtt madarak pedig az ennivalóval felszedett mér­gek hatására sterilizálódnak. Hiába a fészekben a tucatnyi tojás, megzá­­pul valahány... Fürj hangját évek óta alig hallani, ugyanarra a sorsra jutott, mint az előbbi kettő. Az egykori oly bőséges nyúlállomány, amely minden vadászat leggazdagabb terítékét adta, szinte teljesen megsemmisült; mérgek és gépek áldozatául esett. S bizony alaposan megritkultak a vadludak, vadkacsák csapatai is... Mindezt látjuk, tudjuk, ismerjük, de alig esik róla szó. Nyilván azért, mert az említett madarak és négylábúak kipusztulásánál nagyobb veszedel­mekkel szemben is lassan közönyös­sé válunk. Holott tudjuk: ezek a vesze­delmek nem függetlenek egymástól, hanem egymásból fakadnak, s így minket is érintenek. Pár évvel ezelőtt riasztotta fel renyhüló tudatunkat a hír, hogy a földet védő ózonpajzs kilyu­kadt. Hogy ez milyen következmé­nyekkel járhat, ma még felbecsülni sem igen lehet, s talán nincs is meg hozzá a kellő bátorság. A légkör szennyezettségéről, savas esőkről szinte naponta hallunk-olvasunk... S miközben mindezt tudjuk, úgy teszünk, mintha ez az egész nem is lenne. Mintha a globális veszély egyé­nenként nem érintene bennünket. Az a rohanás, az a hajsza, amelynek igazából a célját sem tudjuk megfogal­mazni magunknak - pénz?, jólét?, hírnév?, dicsőség? - meggátol abban, hogy felelősséggel nézzünk szembe azzal, amit a természet ellen elkövet­tünk és egyúttal annak következmé­nyeivel is. Még látomásnak is hátborzongató, de megtörténhet, hogy egykor - mi­ként a kiszikkadt szántó közepén az életterétől megfosztott madár - utóda­ink is e szürkegém-sorsra jutnak... GÁL SÁNDOR Szürkegém a szántáson A helyes döntés alapja a tudományos modellezés Új szakaszában az államjogi vita

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents