Szabad Újság, 1992. szeptember (2. évfolyam, 194-219. szám)
1992-09-22 / 212. szám
8 Szabad ÚJSÁG Családi kör A boldog család Néha-néha elandalodunk egyegy könyv, tévéjáték idilli jelenetén, izgulunk, hogyan alakul a Dallas, a Szomszédok hőseinek sorsa. Könnyed izgalom, megnyugtató szomorúság, könnyfakasztóan megható jóság. Szinte éhesen habzsoljuk az életünkből, családi kapcsolatainkból hiányzó érzéseket, s irigykedve sóhajtunk fel: Milyen jó nekik! Mennyit törődnek egymással, milyen figyelmesek, mennyi bennük a türelem! E rohanó világban, a sokáig békésen egymás mellett élő, majd egyszeriben egymást gyilkoló, ellenséggé váló népek szomszédságában bizony nagy kincs a szeretet, a megértés, a türelem, az egymásra figyelő rokoni, emberi féltés. A gyermek riadalmában, amellyel a híradót nézi, az újságok üvöltő szalagcímeit olvassa, benne van a remény, hogy ugye, hozzánk, a mi lakásunkba, a mi családunkba nem tör be ez a sok szörnyűség? Itt nem pusztíthat akna vagy golyószóró, féktelen testvér kezébe nem kerülhet apai fegyver. A felnőtt lépteiben, ahogyan otthona felé siet, ott van a szorongás, de a megbúvó, nyugalmat óhajtó igény is, hogy legyen bár bizonytalan a munkahely, fenyegesse akár elbocsátás, a létszámcsökkentés általi a munkanélkülivé válás, odahaza megértik. Ott menedéket talál, s erőt meríthet az újrakezdéshez. Az idősek, a gyermekeikre, unokáikra szoruló nyugdíjasok várakozásában ott pislákol a remény, egész életük joggal várt jutalma: ha egészen tehetetlen leszek is, csak nem feledkeznek meg rólam, csak tőrödének majd velem, hiszen annyit dolgoztam értük, annyit virrasztottam a betegágyuknál, annyi jó ebédet, vacsorát készítettem nekik?... Ezeknek az elvárásoknak, igényeknek és reményeknek az indái kapaszkodnak belénk, miközben lótunk—futunk, fáradunk. Mert nem könnyű a megélhetés, az újrakezdés, a beosztás. Sem a havi fixből, élőknek sem a mindenüket egy lapra tevő vállalkozóknak. Sok-sok energiát emészt fel a munka, a hivatás, a tanulás. Hétvégi legjobb szándékunk is a hétköznapi fáradtságba fullad, s türelmetlenül hárítjuk el családtagunk tanácskérő szavait, figyelmet kolduló tekintetét. Sokszor megfagy a levegő, s kapkodva, egyetlen kedves, figyelmes mondat nélkül eszi meg a vacsorát a család. Ha egyáltalán együtt ülnek az asztalhoz kicsinyek és nagyok. Számtalan helyen, rengeteg esetben azonban a nap folyamán egyetlen egyszer sem ül együtt az asztalhoz a család. Mindenki eszik, amikor érkezik, amikor megéhezik. Nem, nem az ételek mennyisége, minősége itt a lényeg — habár az sem mellékes —, hanem a pihenés, a nyugalom, az egymásra figyelés néhány perce, egy-egy — egyetlen — órája. Az édesanya, az asszony hivatása és feladata, hogy e bizalmas együttlót, a nyugalom, a bizalmas családi beszélgetés légkörét megteremtse. Régen lejárt már az évtizedeken át hallgatott ártalmas és ostoba lemez, az ún. egyenjogúságról, amely annyit ártott a családnak, mivel arra bujtogatta a nőket, hogy meneküljenek a konyhából, dolgozzanak a férfiakkal egy sorban, a gyermekekről, a háztartásról gondoskodik majd a társadalom... Ezt a demagóg szemléletet nehéz lesz kitörölni a nők tudatából. Pedig éppen most, amikor a nagy társadalmi változások következtében értékrendünk is átalakult, óriási szükség van a nők családi szerepvállalására. Nem baj, ha elandalodunk a könyvek, a tévésorozatok boldog családjainak történetein. Mert közben párhuzamot vonunk, s talán fölfedezzük, mi hiányzik a, mi életünkből, családunkból. És talán megpróbálunk néha-néha mi is jók, figyelmesek, türelmesek lenni. Hogy mivel a legkönnyebb, a legajánlatosabb elkezdeni? Azzal a bizonyos beszélgetéssel a családi asztal mellett. A sokat reklámozott tea vagy kávé, néhány illatos őszibarack éppúgy jót tehet a fáradt, esetleg ingerült családtagoknak, mint a saját készítésű szilvásgombóc. A lényeg a beszélgetés, amelyből kiderül,, kinek mi hiányzik, ki mit szeretne. És ez meghatározhatja a további lépéseket, tennivalókat. H. Mészáros Erzsébet Ekét fogalom sokkal ellentétesebb valami, mint ahogy első pillanatra látszik. Az életrevalóságot a gyakorlatias emberek becsülik sokra, mert ez segíti őket a vagyon és a pozíció elérésében, ez szerzi meg azt az ügyességet, ami az emberekkel való foglalkozáshoz szükséges. Az életrevaló ember biztonsággal és azonnal felismeri, hogy mi árt neki és mi válik hasznára. S valljuk be: a szülők örülnek, ha gyermekük már korán tanújelét adja életrevalóságának. Hiszen az ilyen gyermek nem nyújtja ki a nyelvét a felnőttekre, udvariasan megköszöni, ha szép ajándékot kap, és remek szimattal feltétlen a „jó családokból való" — vagyis a jól öltözött, zsebpénzzel bőven ellátott gyermekekkel — köt barátságot. Bélyegcserénél mindig ő csinálja a jobb „üzletet". Nem a legjobb tanuló az iskolában, hiszen az megerőltetéssel járna, de azért soha nem történik vele nagy baj, mert tanárai, iskolatársai egyformán szeretik. S ha az életrevaló ember férfi — feltétlenül gazdag családba nősül. Ha nő, akkor jó partit csinál. Az életrevaló ugyanis pontosan tudja, hogy a szerelem elszáll, de a szegénység kopogtat az ajtón — s ő azt nem viselné el. A munkahelyén kedves és előzékeny mindenkihez, akitől előmenetelét reméli, de csak addig, ameddig nem követelnek tőle nagyobb szívességet, vagy túl nagy áldozatot. Kérdés azonban, hogy boldoggá, elégedetté tud-e tenni az életrevalóság? Nos, az az előnye kétségtelenül megvan, hogy megnyitja a sikerhez vezető utat, és ezért — akárcsak egykor — ma is nagy becsben áll az emberek szemében. Egészen másként áll a dolog az életbölcsességgel. Ennek nincs is különösebb értéke, hiszen nagyon kevesen ismerik. Tudják ugyan az emberek, hogy a vallás, a költészet ás a filozófia, de még maguk a közmondások is telítve vannak életbölcsességgel, mégis: nagyon ritkán veszik a fáradságot, hogy kibányásszák ezeket az apró aranyrögöket, amelyek reális értéket nem képviselnek, amelyeket nem lehet a tárcánkba rejteni, amikre a zálogházi becsüsök nem adnak semmit, és amiket a bankokban sem lehet letétbe helyezni. Mégis: az életbölcsesség a legértékesebb kincs, amit az ember birtokolhat. Aki idejekorán a sajátjává teszi, nagyon sok bajtól és fájdalomtól mentesül. Mert az emberek legnagyobb boldogtalanságát a vágy, a gyűlölet és az irigység okozza. Az életbölcsesség azonban nem ismeri a vágyat, mert tudja, hogy a legtöbb szépség csupán látszat, ami csak bizonyos távolságból látszik olyannak, de elveszti varázsát, ha a közelébe kerülünk és birtokunkba vesszük. Éppen ezért nem ismeri a gyűlöletet és az irigységet sem. Hogyan lehetne gyűlölni valakit és irigyelni valamit, amikor az életben minden öröm múlandó? De azért ne higyjék, hogy az életbölcsesség, mert ilyen gondolatokat szül, birtokosát szomorúvá és lemondóvá változtatja! Aki tudja, hogy minden öröm múlandó, annál hevesebben és lelkesebben élvezi. Minthogy pedig az élet múlandó, a fájdalomnak sem tulajdonít jelentőséget. A kínaiak egyik közmondása így szól: „Vannak, akik a boldogságot az élvezetekben, mások a munkában keresik. Holott az igazi boldogság és a béke a mi tulajdon lelkűnkben lakozik." Természetesen ezzel az életbölcsességgel kivételes sikert nem lehet elérni és vagyont sem lehet szerezni. Pedig ma sokak számára egyre inkább az a vágyálom a „legfőbb jó", amit elérhetünk. De mit érhetünk el az életbölcsesség birtokában? Embertársaink szeretetét és megbecsülését, ami minden mást — sikert, pénzzel megvásárolható tárgyat—pótolni tud. Azok a szülők, akik gyermekeiket a lehetőségekhez képest boldog és független emberekké akarják nevelni, vigyázzanak arra, hogy annyi életrevalósággal ajándékozzák meg, ami elegendő az életúton való biztos járáshoz, de túlzó szeretettel, kényeztetéssel ne feszítsék a végletekig ezt a húrt, és ne tekintsék az élet egyetlen céljának! Ajándékozzák meg a gyermekeiket annyi életbölcsessóg^el is, hogy az élet javait helyesen tudjak értékelni, s helyesen és kellő időben fel tudják ismerni azt a legtisztább igazságot, hogy a valódi, tartós boldogságot csupán önmagunkban, saját lelkünk legmélyén találhatjuk meg. Ú.M. Életrevalóság és életbölcsesség 1992. szeptember 22. ősz van. Esik az eső, hull a szilva Telik az csűr, múlik az esztendő. Rövidül az élet, mélyül a gond. Jólószen vagyunk, a 87 esztendős Tóth Laci bácsi hajlékában faggatjuk a múltat, s feledtetjük a mát. — Meséljen nekünk a gyermekkoráról — biztatom szólásra a víg kedélyű, ősz hajú apókát. — Nem mese az! — mondja — A mi korosztályunknak, védeném a igazamat, de Laci bácsi kitart az állítása mellett. — Amit átéltem, az maga volt a mennyország és a pokol. Mert, tudod, az élet ebből a két dologból tevődik össze. Mi nagy család voltunk, tizenegyen lettünk testvérek. Közülük én voltam a sereghajtó. Harmadik elemibe jártam, amikor kitört az első világháború. A tanítónkat elvitték a háborúba, s ezzel számomra befejeződött az iskola. Belevágtam hát az életbe, magamat neveltem, és a magam esze szerint gazdálkodtam. Ha valahol megláttam egy kaszanyelet vagy bármilyen szerszámot, hazamentem és addig-addig spekuláljam rajta, amíg meg nem csináltam. Az apámtól nem tanulhattam, mert ötéves sem voltam, amikor meghalt. Fuvaros ember volt. Nyáron aranyércet fuvarozott a dernői hegyekből Magyarországra, télen pedig jeget szállított a város jégvermeibe. Egyszer jócskán beborozott, úgy ült fel a szekérre, és danolászni kezdett. Ám a város szélén megállították őt a darutollas csendőrök, leszállították a bakról és belökték az árokba. Átfázott, tüdőgyulladást kapott, ami el is vitte rövidesen. Később az anyámat is elveszítettem. — Mihez kezdett így önmagával, árván? — A családi örökségből nagyon kevés földet örököltem, de mivel szerettem gazdálkodni, elhatároztam, hogy szerzek hozzá annyit, amennyiből eltarthatom majd a családomat. Megnősültem, és a feleségemmel folytattuk a küszködést. Azonban kezdetben nem sok eredménye volt az igyekezetemnek, ezért kimentem Kanadába, onnan meg Amerikába a bátyámhoz. Három esztendei bányászkodás után hazajöttem, az ott keresett pénzből vettünk néhány hold földet, és boldogan gazdálkodtunk, amíg el nem vették tőlünk a kommunisták. Ekkor elmentem a bányába, és nyugdíjazásomig el sem jöttem onnan, még a háború alatt is ott robotoltam, mert hadiüzemnek nyilvánították. A gazdaságból csak a csűr meg egy kenderecselő maradt meg. — És a termőföld, meg az erdő?... — Nekem már nem kell, az unokákat pedig jobban érdekli a foci meg a tévé. Új generációkra van szükség. De én abban már nem hiszek, mert annyira megromlott az emberiség, hogy hamarosan el kell hogy pusztuljon. De hiszek abban, hogy jön majd egy új korszak, és akkor, talán, előbbrejut ez a világ... A jólét, a tévé meg a kényelem szülte a rosszat. Meg az istentelen eszmék. Én, ha rosszat szóltam, az öreganyám menten fejbe kólirrtott a guzsalyával. Akkor még mezítláb, csoportokban mentünk a templomba. — Hová? Mert a faluban csak egy haranglábat látok. — Hát a szomszéd faluba — Itt miért nem építettek templomot? — A pénzt összegyűjtötték rá, de el is itták... Egy-egy házban három menyecske is megfért egy tűzhelynél. Most bezzeg, hiába adja az ember a tanácsot a fiataloknak. Oda se hederítenek, nem is hallják talán, amit mondanak nekik, hiszen úton-útfólen azt az átkozott magnót bömböltetik. Szegények, nem is sejtik, hogy a szeretet, egymás megbecsülése és istápolása a legnagyobb érték s öröm ezen a világon. Nézzen csak körül, mit lát, mit hall. Háború, öldöklés, gyűlölködés, harácsolás, züllöttség mindenfelé. Lám, lám beérett a „vetés”: Hitler, Sztálin és más zsarnokok neveltjei irányítják az ese-Íményeket. Még szerencse, hogy ón már nem élem meg a végpusztulást. — Mégis, mivel vigasztalódik, ha olykor-olykor magához engedi ennek a világnak a hírözönót? — A múltra gondolok. Életem legszebb napjain merengek. — Melyik volt a legszebb napja ennek a nyolcvanhét esztendőnek? — Amikor megkaptam a feleségemet, akit akkor is és most is kimondhatatlanul szeretek. Korcsmáros László (A szerző felvételei)