Szabad Újság, 1992. szeptember (2. évfolyam, 194-219. szám)

1992-09-22 / 212. szám

4 Szabad ÚJSÁG____________________Belföld 1992. szeptember 22.

A szlovák kormány nem integrálni, hanem asszimilálni akarja a nemzeti és etnikai kisebbségeket

Megmaradásunk feltétele az autonómia

„Nem tudják, mit akarnak“ - ez a leggyakoribb vád a többségi nemzet politikusai részéről, ha Szlovákiában a nemzeti kisebbségek önkormányzati-autonómiatörekvéseiről esik szó, így próbálják lesöpörni az asztalról ezt a témát. A szlovákiai magyarok többsége nem is akar autonómiát - ez a másik kedvenc refrén, ha arra kell válaszolniuk, miért ellenzik azon jog megadását, hogy a nemzeti kisebbségek - ez esetben a magyarok - az identitásuk megőrzéséhez leginkább szükséges területeken maguk dönthessenek saját dolgaikról.

Az alábbi beszélgetés dr. Gyurcsík Iván jogásszal azért készült, mert már hosszabb ideje foglalkozik e kérdéssel, így számára könnyen kiforgathatok a fenti vádak.- Tisztázzuk először azt, mit is jelent az a fogalom, hogy autonómia! Térségünkben mostanában az egyik leggyakrabban használt kifejezés ez, de mit takar?- Ha a szót magát próbáljuk értelmezni, ezért görögről magyarra fordítjuk, leginkább az önkormányzat kifejezéssel tudjuk jelentését visszaadni. Akkor és ott - tehát a görögöknél -, ahol megalkották, egy olyan testületet jelentett, amely saját maga számára hozott törvényeket, tehát joga volt arra, bizonyos esetekben önmaga határozza meg azt, mi fog történni. Vagyis: milyenek azok a szabályok, amelyek keretében egy adott közösség tevékenykedik, működik. Ez a legáltalánosabb jelentése: autonómia mint önkormányzat. A magyar történelmi fogalomtár szerint az államon belüli szélesebb vagy tágabb körre, rendszerint területre is kiterjedő, helyi érdekű, jogilag szabályozott-rögzített önigazgatási jogot jelentett. Ha a saját régiónk, a történelmi Magyarország szempontjából próbálják megvizsgálni, milyen autonómiák léteztek az elmúlt ezer év folyamán, akkor eltérő jellegű autonómiákról beszélhetünk. Beszélhetünk egyes nagyobb földrajzi-történelmi egységek önkormányzatáról, hiszen Horvátországnak vagy az akkori Erdélynek volt speciális önkormányzata, de voltak helyi önkormányzati területek is (például a kunoknak, jászoknak, hajdúknak). Voltak települések is, amelyeknek önkormányzata meghatározott körben maga hozott olyan döntéseket, rendelkezéseket, amelyek annak a közösségnek a működését szabályozták. Testületek, céhek, egyetemek, egyházak is rendelkeztek önkormányzattal; a belső működési szabályzatukba nem volt joga senkinek beleszólni. A legszélesebb körű önkormányzat a történelmi Magyarországon a rendek kialakulásával jelent meg. Ebben az időben jogköreik közé tartozott a statútumalkotási jog - saját maga működési elvének meghatározása ez -, a bíró-, pap- és elöljáróválasztás, a saját közigazgatás, bíráskodás és rendészet joga; a követküldés és az utasításadás a rendi országgyűlésnek. A magyarországi polgári kormányzat csak a követküldés és a bíráskodás jogát tudta teljes egészében felszámolni a múlt század vége felé. Ha kisebbségi szempontból nézzük ezt az időszakot, volt az önkormányzatnak egy olyan speciális fajtája, amelyet kulturális-nemzetiségi önkormányzatnak nevezhetünk, mert a kultúra és az identitás területén adott sajátos jogokat egy-egy közösségnek, hogy e kérdésekben önmaga dönthessen. Arra adott tehát lehetőséget, hogy a közösség eldöntse, kultúrája önazonossága megtartása érdekében melyek a meghatározó jogköri és gazdasági feltételek, s ezt a hatalom elismerte törvény, vagy alkotmány formájában.- Ezek szerint nem mai keletű kérdés a személyi és területi autonómia, illetve a kulturális és területi autonómia egymáshoz való viszonyának kérdése. Tisztázzuk, mit jelentenek az autonómia ezen formái!- Alapvetően két elvet különböztetünk meg az önkormányzati formákban: a személyhez, illetve a területhez kötődő autonómiát. A kulturális és oktatási önkormányzatot személyi elven alapuló autonómiának is szokták nevezni. A kulturális autonómia a legtisztábban Észtországban valósult meg az első világháborút követően egy 1925-ben meghozott törvénnyel. A kulturális autonómia létrejöttének egyik módja, hogy létrejöjjön egy regiszter, mely számontartja az adott népcsöporthoz tartozó személyeket, akiknek - azáltal, hogy felvétettek ebbe a regiszterbe - joguk van megválasztani azt a testületet, amely a kultúra, az oktatás, az identitás megtartása területén dönteni jogosult, és ehhez a hatalom (állam) neki bizonyos meghatározott anyagi garanciákat nyújt a költségvetés szintjén. A kulturális autonómia feltétele tehát, hogy létrejön egy olyan döntéshozó testület, amelynek kizárólagos döntési jogköre elismert az államhatalom részéről az oktatásügy, a kultúra, a tájékoztatás, a nyelvhasználat területén. Ehhez törvényesen kell biztosítani a kellő anyagi bázist is, mert az önkormányzat csak akkor tud működni, ha jogkörei mellett munkájának anyagi feltételei is garantáltak. Ez magyarán azt jelenti: van jogom és eszközöm is céljaim megvalósítására. Említhetnénk a finnországi svédek modelljét, ahol a fenti négy területre kiterjedő kulturális autonómia mellett nagyon szilárd alkotmányos garanciája is van a svéd kisebbség elismerésének, s ennek következtében lényegében az egész Finnország kétnyelvű. Nagyon szilárd ugyanis a svéd nyelv védelme, így pl. Helsinkiben - ahol a svédek aránya 8,4 százalék - kétnyelvúek az utcanévtáblák, a város neve is ki van írva svédül.

A kétnyelvűség határa Finnországban a kisebbségi lakosság 8 százalékos arányánál van meghúzva, illetve 5000 fős lélekszámnál abszolút számokban. Vannak olyan települések, ahol a lakosság 94 százaléka svéd, ezek svéd egynyelvű települések. A kulturális autonómia egy nyelvi zóna létrehozására ad lehetőséget, amely a nyelvi jogok településenkénti megadására teremt lehetőséget. De felhozhatom a belgiumi németek példáját is. Belgium azért is nagyon érdekes, mert ott régiók, nyelvkörzetek és közösségek szerint oszlik meg az ország, és létezik ott egy német nyelvközösség, amely a flamandok és a vallonok mellett elérte, hogy a kulturális autonómia széles jogkörével rendelkezik. Van egy kilenctagú tanácsa, ennek egy saját kérdéseiben törvényeket hozó és végrehajtó szerve is, mely ellenőrzi e törvények végrehajtását. A konfliktusok orvoslása bírósági úton történik. Tisztázottak a médiákhoz való jutás és a költségvetési garanciák feltételei is.- Ezek a kulturális és oktatásügyi autonómia tekintetében szolgáltathatnak támpontokat nekünk, kisebbségi magyaroknak. De mi a helyzet a területi autonómiával?- Századunk egyik meghatározó jelentőségű politikai gondolkodója, Bibó István, öt döntő módját látja annak, hogy a 20. században autonómia létrejöhetett. Az egyik mód a kormányzati elhatározás, mivel az önkormányzat biztosítása az egyik legjobb módja annak, hogyan bevonni a kisebbséget a társadalom életébe. A másik: a törvényhozói elhatározás, amikoris a parlament jut ugyanerre a döntésre. A harmadik: alkotmányban rözítik ezt a jogot. A negyedik lehetőség: nemzetközi szerződések garantálják az autonómia jogát. Ez például Dél-Tirol esete, ahol a Gruber-DeGasperiszerzödés vetette el a magvát 1946- ban a későbbi autonómia megszületésének; ötödikként: nemzetközi garanciák útján, mint az Áland-szigetek esetében, ahol a Népszövetség még 1921-ben biztosította szerződésében azokat a garanciákat a szigetek 93 százalékban svéd lakosságának, hogy e területen az etnikai struktúra ne változhasson meg. Századunkban tehát ilyen formákban jöhetett létre autonómia.

A területi autonómiák esetében meg kell vizsgálni, milyen különbségeket jelentenek a kulturális autonómiával szemben. A finnországi svédek száma például annak ellenére is csökkenő tendenciát mutat, hogy kulturális autonómiát élveznek, még egyetemeik is vannak, miközben az ugyancsak Finnországhoz tartozó Álandszigetek svéd népességének a száma enyhén növekszik. Ez mutatja azt, hogy egy adott kisebbségen belül egy speciális státusú terület - ahonnan pl. nem vonulnak be katonának a fiatalok, hanem helyben teljesítenek szolgálatot, ahová más nemzetiségű állampolgár csak öt év várakozási idő után települhet le a közösség önkormányzatának beleegyezésével, de csak ha tud svédül is -, mit jelent. Még egyetlen országon belüli azonos, de eltérő státusú kisebbségi csoportok esetében más-más tendenciákat teremt. Ilyen szempontból érdekes megnézni

az álandi önkormányzati szervek felépítését és azt is, hogyan van jelen a területen az állam, Finnország. Az önkormányzati szerveket négy csoportra lehet osztani. Az egyik a tartományi parlament, a másik a tartományi végrehajtó tanács, a harmadik a tartományi kormányzati apparátus, a negyedik az Aland Delegáció. A központi kormányzat a megyei kormányzón, a megyei igazgatási tanácson és az igazságszolgáltatáson keresztül képviselteti magát a szigeteken. Meg kellett még oldani az önkormányzat és a központi szervek közti viszonyt, valamint a pénzügyi és gazdasági önkormányzat alapelveit, vagyis a területi autonómia esetében meg kell határozni, milyen bevételekkel rendelkezik az adott terület és milyen költségvetési támogatásokat kap. Védik e területek etnikai status quoját is.- Hadd kérdezzem meg: a monarchia utódállamaiba szorult magyar kisebbségek ugyanúgy területeikkel együtt váltak más országok állampolgáraivá, mint az álandi svédek, a nemzetközi megítélésük mégis más volt, és más ma is. Etnikai védelem helyett az elmúlt hetvenöt év alatt erőteljes többségi betelepítés, egyfajta belső kolonizáció folyt területeiken s további fogyásuk csak etnikai védelemmel lenne megállítható. Ha egy gazdaságilag erős, a térségben domináns anyaország állna mögöttük, elképzelhető, hogy ezek a kisebbségek is területi autonómiát kapnának országaiktól?- Az álandi példa abból a szempontból lehet tanulságos, hogy az ö problémájuk ugyanabban az időben keletkezett, amikor a csehszlovákiai magyarságé, így fontos az a mechanizmus - az intézmények, a jogkörök, a törvények-, amelyet ők kidolgoztak, hogy az identitásukat védeni tudják. Történelmi szempontból azonban szerintem a dél-tiroliak helyzete hasonlít legjobban a miénkhez. Ők is az első világháború után kerültek a Brenneren túli területtel kilencven százalékos német többségű területként Olaszországhoz. Mussolini idején jelentős mértékű olasz betelepítéssé! tudatos etnikai bomlasztást hajtottak végre e területeken olasz részről, genezisük tehát közelebb áll a miénkhez. Nos, ezen a területen a német lakosság aránya most körülbelül 64 százalékos, tehát a két kisebbség sorsa etnikailag és történelmileg hasonló, nem a nemzetközi vagy államközi szerződések megköttetése szempontjából. Magyarország vesztes államként egyébként sem kényszeríthette a háborúból a győztesek oldalán kikerülő szomszédait arra, hogy a békeszerződésekben garanciákat adjanak a kisebbségek védelmére.

Ausztria és Olaszország esetében két azonos pozícióban lévő ország fejezte ki szerződésben azt a szándékát, hogy a dél-tiroli németség helyzetét rendezze. Maga a szerződés még nem jelentette az autonómia megvalósulását, hosszú küzdelmet kellett érte vívni, mert Olaszország úgy gondolta, a szerződés ellenére tovább folytathatja az etnikai szerkezetet megváltoztató politikáját. Ausztria végül is elérte, hogy védhatalomként tudja védeni a német kisebbséget. Hosszú éveken keresztül dolgoztak szakértői csoportok azon a csomagterven, melynek eredményeként megszülettek azok a törvények, melyek garantálják a német ajkú lakosság jogait. Hangsúlyozni szeretném, a dél-tiroli autonómia nem kizárólag a német lakosság autonómiája, azon a területen több mint harminc százalék olasz él, s az ő érdekeiket is

figyelembe veszi. Ermacora profeszszor szerint nemzetiségi kiegyenlítődésen alapuló autonómiáról van szó. Ehhez azonban kellettek az említett nemzetközi garanciák.- Miben rejlik a dél-tiroli autonómia lényege?- A csomagterv hét pontban határozta meg, mi a teendő; s ezt a csomagtervet mind az osztrák, mind az olasz parlament elfogadta 1969-ben. Az ENSZ felhívására bilaterális módon létrejött egy menetrend, mely alapján az alábbi lépéseket kellett megtenni: 1.) intézkedések, melyek az olasz alkotmánytörvénybe foglalt autonómia-statútum megváltoztatásával lehetségesek; 2.) intézkedések, amelyek a régió különleges statútuma kiegészítésével, ugyancsak alkotmánytörvény útján lehetségesek; 3.) intézkedések, amelyek az autonómiastatútumhoz fűzött végrehajtási rendelkezésekkel, törvényerejű rendeletekkel, rendelkezésekkel hajthatók végre; 4.) törvények útján hozható intézkedések; 5.) intézkedések közigazgatási aktusok útján; 6.) az intézkedések mérlegelése; 7.) állandó déltiroli bizottság felállítása. Ennek megfelelően a dél-tiroli autonómiát alkotmánytörvények, törvények, végrehajtási rendelkezések garantálják. Részletesen szabályozzák a nyelvhasználatot, az oktatásügyet, a kultúrát, a gazdaságot, a fejlesztést, a központi támogatást, a helyi adók, a tévé és a rádió, az egyetem kérdéseit. Tételesen sorolják fel, mi az, ami az adott népcsoport szempontjából optimális. Az így biztosítható kisebbségi jogok összefonódnának az autonómia garanciáival. Ha az adott terület lakói élni tudnak jogaikkal, politikailag és közigazgatásilag is maguk irányíthatják provinciájukat. Dél-Tirol Európában is különleges kisebbségvédelmet nyújtó régiónak számít, mert a jogok részletes szabályozásával nem egy népcsoportnak, hanem a területén élő valamennyinek a jogait biztosítja a nemzetiségek közti kiegyenlítődés által. Tehát mivel nálunk is sokat emlegetik a vegyes lakosságú területeket, azt is látni kell, hogy Dél-Tirolban a területiautonómia nem egy, hanem két csoport kezében van, melyek közül természetesen mind a kettő ügyel rá, hogy az etnikai szerkezet egyikük rovására se változhasson.- Mi szolgálhat számunkra modellként ezen európai példákból?- Mechanikusan semmilyen modell nem vehető át, azonban ezek az autonómiaformák tartalmaznak olyan elemeket, amelyeket megfelelő politikai akarat esetén nálunk is alkalmazni lehetne. Hangsúlyozom a politikai akaratot, mert bármely fajta autonómia megadása a szándékon múlik. Tehát legelőször azt kell tisztázni, hogy az állam milyen politikát óhajt folytatni az adott kisebbséggel szemben. F. Capotorti 1977-78-ban írt egyik munkájában - melyet az ENSZ Emberjogi Bizottságának készített - az állam és a kisebbség viszonyának négy fő változatát különböztette meg. Az első volt a pluralista, melynek alapvető célja a kisebbség megőrzése és nagy szabadságot biztosít neki saját ügyei intézésében. A második az integrációs politika, amelynek célja az adott társadalom különböző csoportjai egységének megvalósítása, egyben különleges intézkedésekkel biztosítva az egyes csoportok sajátos vonásainak megőrzését. A pluralizmus és az integráció egyidejűleg is fennállhat. A harmadik az asszimilációs politika, amelynek célja a homogén társadalom létrehozása, ezért a kisebbségekhez tartozó személyeknek meg kell válniuk hagyományaiktól, nyelvüktől, kultúrájuktól, hogy átvegyék az uralkodó csoport hagyományait, kultúráját, nyelvét. A negyedik a szegregációs politika, amelynek célja a kisebbségi csoportok elkülönítése és alárendelt helyzetben való tartása. Számunkra a két legfontosabb kategória e négyből az integráció és az asszimiláció. Az integráció alatt azt kell érteni, hogy az állam az adott kisebbséget annak sajátosságaival együtt akarja beilleszteni a társadalomba, tehát a népcsoportot a lényegi azonosságával együtt fogadja el és meg is akarja őrizni ezeket. Az asszimiláció esetében a beilleszkedés azon módját törvényesíti az állam, amelynek következtében homogenizálódik a társadalom, tehát az adott népcsoporthoz tartozó egyén lényegi azonossága nem maradhat fenn, csak megváltozhat. A kisebbségi egyén így mássá válik, objektív és szubjektív vonásaiban elidegenedik saját eredeti csoportjától, hogy egy másik közösség tagja legyen. Az asszimiláció különböző formákban mehet végbe. Lehet részleges, például akkor, ha csak a nyelvi különállást érinti; lehet lényegi, amikor az etnikai jellemzők fö vonásait mossa el és csak másodlagos jegyeket őriz meg; és lehet teljes, amikor minden, ami valaha az adott csoportra jellemző volt, teljesen eltűnik. Az asszimiláció lehet önkéntes és lehet erőszakos, amikor az állam akarata érvényesül, így asszimilál. Az aszszimiláció a kisebbség felett szuverenitást, főhatalmat gyakorló állam politikájától és a kisebbség önmegtartó igényétől és erejétől függ. Lehet asszimilálni az egyént, és lehet a területet. Ezért fontos tudatosítani, milyen politikát folytat az állam a kisebbséggel szemben. Mert csak ennek függvényében adhatunk választ az önkormányzattal kapcsolatos kérdéseinkre is. Ha az állam integrálni akarja a kisebbségeket, akkor van értelme vizsgálni az önkormányzat egyes formáinak lehetőségeit, de ha asszimilálni akarja, akkor nincs értelme, mert akkor az állam a homogenizálásra, az azonosságtudat megsemmisítésére, a csoportszolidaritás és a közösségi mivolt megsemmisítésére törekszik.- Nekünk, szlovákiai magyaroknak adott most egy teljesen friss szlovák alkotmány. Az vajon milyen politikát vetít előre velünk szemben? Milyen sorsot szán nekünk?- Mikor törekszik egy adott ország politikája egy adott kisebbség megőrzésére? Ha biztosítja az identitás megőrzésének feltételeit, ennek a jognak a továbbadását gyermekeinknek, ennek a jognak a továbbfejlesztését. E jogok megéléséhez pedig biztosítja az önkormányzatot azokon a területeken, amelyek az identitás megőrzése szempontjából meghatározóak. Nekünk ne más mondja meg, hogy hogyan érezzük magunkat, hanem engedtessék meg, hogy mi mondjuk meg, milyen a közérzetünk és mi magunk fogalmazhassuk meg azokat a kérdéseket, melyek fennmaradásunk szempontjából meghatározóan fontosak. Ezek a pillérek az oktatásügy, a kultúra, a média, a nyelv; ezek nélkül identisáunkat megőrizve nem tudunk tovább élni. Ezek a minimális pillérek életünkben. Ha a hatalom tudatilag, kulturálisan, gazdaságilag és politikailag marginalizálni és folklórcsoporttá akar tenni bennünket, akkor az nem az integráció, hanem az asszimiláció politikáját gyakorolja velünk szemben. Sem az identitáshoz való jog, sem az identitás megőrzése szempontjából fontos területeken az önkormányzathoz való jog nem található meg a jelenlegi szlovák alkotmányban, tehát ez a szlovák alkotmány nem az integráció, nem a nemzeti kisebbségek társadalomba való beilleszkedése érdekében fogant. És mivel nem a nemzeti és etnikai kisebbségek sajátosságainak megőrzésével együtt akarja e csoportok tagjait integrálni a szlovák társadalomban, a homogenizáció, az asszimiláció irányába hat. Mert nem nyújt garanciákat a kisebbségeknek még identitásuk legfontosabb területein sem az önkormányzatra, direkt és indirekt módon is az asszimilációs politikai törekvéseket erősíti. Ez az alkotmány. Annak az értelmiséginek, aki e régió ügyeiről felelősen gondolkodik, alapvető érdeke azt vizsgálni, milyen modell alakítható ki, hogy a szabadságot, az egyenlőséget ne osztályozza, ne oszthassa hovatartozás szerint senki sem. A kisebbségi kérdés megnyugtató rendezése a többség érdeke is, de az optimális rendezés kiegyezés nélkül nem megy. Jogunk van arra, hogy megőrizzük a saját másságunkat, miközben ädöt fogunk fizetni, dolgozni fogunk és tiszteletben fogjuk tartani az állam alaptörvényeit, amennyiben tiszteletben tartja a mássághoz való jogunkat. Ezzel mi nem veszélyeztetjük sem az ország szuverenitását, sem az integritását, hacsak nem ellenségképet akarnak belőlünk gyártani, akkor pedig a törvényeknek is nagyon rövid időn belül egészen más értelme lesz, mert önkényesen fogják alkalmazni aszerint, hogy kit akarnak ellenségnek feltüntetni.

N. Gyurkovits Róza