Szabad Újság, 1992. szeptember (2. évfolyam, 194-219. szám)
1992-09-19 / 210. szám
6 Szabad ÍTJSÁG Kultúra 1992. szeptember 19. Hamis vádak ellen tények Szórványsors, Erdély, asszimiláció Csak az ezredvég történései mulatják meg Igazán, mi, kisebbségen éld nemzetrészek mennyi mindennel vagyunk adásai önmagunknak. Nem azzal a felismeréssel, bogy a Kárpát-medencében élő sokfele sértett és sértődöttebb népek sorában mi Jöttünk iá leghamarabb, hogy csak egyetlen út járható, a kölcsönös megbékélésé és megbocsátásé. Nem ezzel vagyunk önmagunk adósai Sqját történelmünk, történetünk megismerésével tartozunk magunknak. Olyan tények sorát borítja a régmúlt és közelmúlt idők pora, amelyek hyán igazán még szembesülni sem tudunk önmagunkkal, s amelyek hjján szülőföldünkön, szülőföldünkkel együtt kell megtűrt idegennek éleznünk magunkat abban az Mszágjtun, amelynek állampolgárai vagyunk. Mi, kisebbségiek alig-alig ismerjük népünk történelmét, hisz országainkban az állami alaptantetv teljesen megfeledkezik arról, hogy amit a nemzet történelmeként előír, az esetünkben nem a mi saját nemzetünk történelme, hanem az országunkban élő többségi nemzeté. És ha nemzetünk régmúlt történelme számunkra — kevés kivételtől eltekintve —jórészt ismeretlen, hogyan lehetne megismerhető saját külön történelmünk, kisebbségi létünk története?! Trianont elnyelték a levéltárak, adatai bekerültek a szigorúan titkos rekeszekbe; politikai okokból ötven esztendőre kulalhatallanná zároltak dokumentumokat a rendszerváltás előtti törvényhozók. Pedig az emlékezet olykor csalóka, csak rá támaszkodni fölöttébb kockázatos. Mert lám, mit tesz most is napjaink Európájával a feltámadt Trianon előtti Európa emlékezete! Országok, birodalmak hasad óznak, népek esnek egymásnak, határvonalakat próbálnak megrajzolni — emlékezetből. Régi igazságtalanságok új igazságtalanságokat szülnek, miközben mi, a történelem ismeretétől megfosztottak is szép lassan felismerjük: minden kor hódítói egyformán viselkedtek. A hódítók elfoglalták a meghódoltatottak földjeit, falvait, városait, magukból urat csináltak, szolgáikká téve a meghódoltatottakat. S miközben lassan-lassan (vagy gyorsabban) irtották őket, számuk a meghódoltatottak földjén egyre gyarapodott, míg végül többen lettek, mint az őslakosság s fennhangon hirdetni kezdhették: mindig is övéik voltak e földek, e mezők, e falvak, e városok. S hiszik is makacs hittel, rendíthetetlenül. Amerika meghódítóit vajon képes lenne-e meggyőzni valaki, hogy amit az indiánokkal tettek, genocídium volt? S vajon az indiánok, míg ellenálltak, mfg védekeztek fajtájuk kipusztítása ellen, elhitették-e, hogy csak kipusztulásuk árán születhet békesség, virágzó ország? S ha tudták, könnyű volt-e beletörődniük? Rendszerváltó forradalmaink szép reményeitől megfosztottan itt, térségünkben mi, kisebbségi magyarok újra meg újra a vádlottak padjára kerülünk csak azért, mert szeretnénk magyarok maradni. Ha azért küszködünk, hogy élhessünk emberi jogainkkal, bizonyíthatatlanul szólják fejünkre a vádakat többségi nemzetünk szószólói. Újabban azt is szemünkre vetik: ahelyett, hogy fogyatkoznánk, növekszik létszámunk. Mi pedig, mivel nem ismetjük saját külön-történelmünk külön-tényeit, csak dadogva felelünk a vádakra... Fontos könyvek ' Vannak fontos könyvek. Jó, hogy megíródtak, mert napjaink sorskérédéseire világítanak rá. Magyar szempontból pedig különösen azért fontosak, mert tényeket állítanak szeme bizonyítatlan vádakkal. Nekünk, szlovákiai magyaroknak is van néhány ilyen könyvünk. A még műidig bujkáló két háború köztiek meüett Turczel „Két kor mezsgyéjén”-je, Janics Kálmán „A hontalanság évei”-je, Duray Kutyaszorítóban-ja, Popéty Népfogyatkozása ilyen, mert kisebbségi történelmünk alapjait próbálja megvetni. A romániai magyarság számára az egyik ilyen fontos könyv a SZÓRVÁNYSORS, mely nemrég jelent meg Budapesten, s melynek közreadója Balogh Júlia, a Közép-Európa Intézet munkatársa. Arra kértem, meséljen önmagáról és e könyv megszületéséről, hiszen amit benne feltár, számunkra is tanulságos lehet. Családi örökség ,A magyarság sorsa mindig is foglalkoztatott, izgatott, hisz kisebbségi magyarként nőttem fel Erdélyben. Sok tényhez, adathoz azonban csak akkor juthattam hozzá, amikor 1977-ben áttelepedtem Magyarországra, és én sok mindent még ma is másként látok, mint a magyarországiak vagy akár a felvidékiek is. Családi neveltetésem folytán én más útravalót is kaptam, mint kortársaim; rám maradt az erdélyi magyarság sorsának kutatása és igazságának megkeresése feladatul... Anélkül, hogy bárkit is meg akarnék bántani, el kell mondanom; sajnos, azok a kisebbségi magyar értelmiségiek, akik nálunk Erdélyben, de itt, a Felvidéken is Trianont, vagy a második világháború végét követően fölkerültek, azokból a rétegekből kerülhettek fel, amelyek megkötötték az ehhez szükséges kompromisszumokat a hatalomra került kormányokkal. És ezek az értelmiségiek — hol kisebb, hol nagyobb mértékben, de — elárulták honfitársaikat. Nekem a nyugati magyarsággal, de a Magyarok Világszövetségével is az a legnagyobb gondom mostanában, miért van az, hogy a kisebbségi magyar értelmiség árulásait nem veszi számításba, miközben a magyarországi magyar értelmiség sokkal kisebb árulásaiért is sokkal nagyobb megtorlást követel. Most nem akarok neveket mondani, de történtek mind Erdélyben, mind a Felvidéken olyan árulások, melyek párjukat ritkító károkat okoztak, s hogy ezek tudatosan történtek, arra a kutatóknak már adataik is vannak. Hát én olyan családban nőttem fel, ahol ezeket az embereket mélységesen megvetették. Magyar iskolába jártam, de sok neves egyént, művészt éppen ezért nem ismerhettem meg, csak miután áttelepedtem Magyarországra. Mert Erdélyben zártabb világok voltak, egymástól elszigeteltebbek. Magyarországon a Magyarságkutató Intézetbe kerültem — ez most a Közép- Európa Intézet része —, s először az iskolapolitikát próbáltam feltérképezni a kiegyezés utáni Erdélyben, azután számba vettem, milyen veszteségek értek bennünket Trianon után. Vizsgáltam, hogyan működtek az erdélyi román iskolák 1918-ig, illetve a magyarok 1918 után; milyen iskolák voltak a múlt században Erdélyben... Nagyon érdekes következtetésekre jutottam. Rá kellett jönnöm, hogy az a két nemzetiségi törvény, amelyet a múlt században — 1849-ben és 1868-ban — Magyarország meghozott, nagyon haladó volt a maga nemében. Egyedülálló volt abban, hogy nem a világ, nem valamilyen nemzetközi szervezet kényszerítette rá az országra, hanem azt önként vállalta. Deákéknak 1868-ban eszükbe sem jutott, hogy egy román vagy szlovák faluban a közigazgatás nyelve más is lehetne, nem a falu nyelve. Ha ezt mai szemmel nézzük, a huszadik századi korszerű nemzetiségi törvények vetületében, akkor ennek csak az ellenkezőjével találkozunk. Tehát azok a törvények, amelyeket mi eddig mint rosszakat próbáltunk beállítani, nem voltak rosszak. Az, hogy ebben az időben hogyan alakult a magyarság és a nemzetiségek viszonya, egy külön beszélgetés témája lehetne. Mert akkor, amikor a világ attól a vádtól zengett, hogy micsoda el magyarosítás folyik a románok között, mintegy 303 000 ezer magyar románosodott el Erdélyben. Hangsúlyozom: az 1918-at megelőző évtizedekben!" Szórványsors — Néma küzdelem „Ez a könyv, melyet én szerkesztettem és adtam ki, egy furcsa véletlen folytán születhetett meg. Bejárt hozzánk az Intézetbe egy idős bácsi, dr. Szűködön Ignác, s mindenáron beszélgetni akart valakivel. Aki csak tehette, elhessegette őt, mert már Premier után a kassai Tháliában A cseppnyi nevetés komolysága Bemard Slade Jövőre veled, ugyanitt című vígjátéka komoly darab. Olyannyira komoly, hogy jókat lehet rajta nevetni. Nem árulok el titkot, ha elmondom: egy férfiről és egy nőről szól, akik évente egyszer ugyanabban a szállodai szobában találkoznak husznöt éven át, miközben mindkettő megházasodik, családot alapít, éli a maga életét. De nem is erről szól a darab, inkább arról, hogyan küzdenek meg minden alkalommal újra azért, hogy erkölcsi kötelmeket, társadalmi elváráso-Jónás Gabriella és Konca Miklós Slade darabjának egyik jelenetében (Bodnár Gábor felvétele) kát felrúgva, kiszabadítva magukat a monoton kötelességek terhe alól, kis időre egymáséi lehessenek. Ennek a két embernek ünnep minden találkozás. És Slade darabja arról is szól, hogy jó volna, ha nem engedve az elszürkülés mindennapi támadásainak, ünnepnapok sorozatát tudnánk teremteni — a saját házastánsunkkal. Hogy ne kelljen illúziókba kapaszkodni, pótszerekhez nyúlni. És a kassai Thália két kitűnően játszó művészének, Jónás Gabriellának és Kófica Miklósnak szóló vastaps alatt arra gondoltam, mennyire nehéz mindezt saját magunktól megkövetelnünk, netán megvalósítanunk. Persze, ez egyedül lehetetlen. Ehhez „játszótárs” kell, s az sem lehet bárki. S bár jókat kacagtam az ötletes poénokon, váratlan fordulatokon, mégis azzal az érzéssel távoztam, hogy húsbavágóan komoly darabot láttam. Kérem, nézzék meg az előadást akkor is, ha netán feltámadt önökben a gyanú, hogy önökben Slade vígjátéka más gondolatokat ébresztene. Ez így is van rendjén, de talán Henri Bergsonnal egyet fognak érteni: „A hullámok torlódnak, összeütköznek, egyensúlyukat keresik. Fehér, könnyű, vidám hab rajzolja meg változó vonalaikat. A nevetés is csak úgy születik, mint ez a hab... Pezseg, akár a hab. Csupa derű A filozófus pedig, aki tenyerébe veszi, hogy megízlelje, néha túlságos keserűséget lel benne cseppnyi anyagához képest.” Balassa Zoltán nem jól hallott, így nehéz volt vele párbeszédet folytatni. Én valahogy megéreztem, hogy ebben az emberben lehet valami, ha ilyen kitartó. Leültem vele beszélgetni és ez a beszélgetés még ma is tart. Kimentem hozzá Szentendrére is, ahol lakik, s ott megmutatta, milyen adatokat gyűjtött össze Erdélyben. A családját 1918-ban űzték el Erdélyből, Nagyváradról. Akkor, öt év alatt 192 ezer magyar értelmiségi^volt kénytelen elhagyni Erdélyt, közöttük az ő édesapja is, aki ügyvéd volt. Szűk is az lett és posta tanácsosként, már felnőttként került vissza 1940-ben, amikor Észak-Erdély is visszatért... És ez az ember valami különös — talán Orbán Balázstól vett — eszmétől hajtva elindult, és hat vármegyében, ahol szórványban éltek a magyarok, faluról falura járva összeírt minden magyart, felgyújtott minden adatot, mindenkinek a testi és szellemi vagyonát feltérképezte. Elképesztő munkát végzett az akkor 26 éves fiatalember négy esztendeig. Először csak magának csinálta, azután elküldte az anyagot az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületnek. Még később az adatok a parlamentbe kerültek s ott belőlük nagyon szép interpellációk születtek, sőt Nyírő József író ebből írta meg Néma küzdelem című könyvét, mely szerintem Nyírő legjobb műve. Hát ennyire jutott Szűk Ödön. Áz ő adatgyűjtésének azonban csak torzója maradt meg, de hat vármegyéből négyszáz falu azért megvan. Ezeket az adatokat rendszereztem, írtam hozzá egy előszót — és ami igazán nagy munka volt: egy függeléket, melyben mind a négyszáz falu szerepel ábécésorrendben, a mai adataival, a népfogyás és -gyarapodás összes adatával. Feltüntettem az 1920-as népszámlálási adatokat, az 1940-es és az 1941 - es adatokat és az erdélyi román betelepedés adatait 1941 és 1944 között. Most, hogy befejeztem ezt a könyvet, tovább kutatok, illetve az ELTE jogi karán egy csoporttal az autonómia kérdéskörével foglalkozunk. Közben persze jártam Erdélyben is, többször, s elszomorított, hogy milyen keveset tudunk önmagunkról, mennyire nem ismerjük a saját történelmünket. És elszomorított, mennyit romlott a helyzet az utóbbi években is. Dél-Erdélyben és a Szamosháton például négyszeres genocídium történt. Először 1764- ben irtották ki ott a magyarokat, aztán az Avram Janku-féle felkeléskor... Ma már alig van egy-két magyar család azon a vidéken. Megdöbbentő sorsokat ismerhettem meg, és megdöbbentő, hogy mi magunk tudunk róluk a legkevesebbet. Vannak vidékek, ahol már csak abból következtethetünk rá, hogy ott magyarok éltek, hogy református templom van a faluban, vagy hogy az emberek egy része római katolikus. Kolozsvárt lerombolták azt a villanegyedet, ahol valamikor a keresztény középosztály lakott. Tömbházakat építettek a helyén és az egész elvesztette magyar jellegét. Ez így történt minden olyan területen, amelyet leszakítottak az anyaországról és ahol akkor még többségben éltek a magyarok. Mert a nyelvvesztés akkor kezdődik el igazán, amikor a magyar kikerül a kompakt magyarok lakta területről. Szeptember elején Budapesten volt egy tudományos tanácskozás a népszámlálási adatoktól. Részt vett rajta a bukaresti statisztikai hivatal igazgatója is, aki elmondta: Erdélyben egymillió ötszázezer magyar él... Jólnevelt úriember módra mindeki hallgatott Vasiliu Bican úr adatán, holott mindenki tudta, hogy ez nem igaz, mert a vallási megoszlás alapján teljesen nyilvánvaló, hogy Erdélyben kétmillió — kétmillió kétszázezer ember magyar. Ennek ellenére ezek a népszó mlási adatok messze a legtisztességesebbek az 1948 óta készítettek közül. Szerepel bennük a nemzetiség mellett a vallás és az anyanyelv is. Tíz kötetben fogják kiadni, s ebből majd önmagunkról is többen magtudhatunk." Asszimiláció, elvándorlás „Én azért vágtam bele ebbe a munkába, hogy végre tiszta képünk lehessen önmagunkról, sorsunk alakulásáról. 1918 után nagy volt az elűzetés. Akkor távozott 192 037 ember, utána további 44 135. 1940 és 44 között visszatelepült 100 ember, 1944-ben, illetve 1948-ig 420 ezer magyar hagyta el Erdélyt, azóta pedig további 30—40 ezer. Ezek természetesen csak azok a magyarok, akik elhagyták Romániát. Nagy volt azonban az elvándorlás az országon belül is, sokan kerültek Erdélyből Moldavába és más román lakta területekre. Csak Bukarestben valamikor több mint százezer magyar élt, most huszonegyezret számláltak össze... A Kárpátokon kívüli területen, Moldavában 2200 csángót találtak, de több mint kétszázezer római katolikust... Ezek a mi nagy veszteségeink, amelyeket a történelemben nem látni. Mert a történelem csak a nagy dolgokat mutatja, a határmódosításokat, a békeszerződéseket, a diktatúrákat, a sorsokba hasított sebeket nem. Ideje lenne már kimondani, hogy mi, kisebbségi magyarok annexiós kisebbségek vagyunk, mert ez egy egészen más léthelyzetet jelent, mint amilyen például a magyarországi szlovák kisebbség léthelyzete, és megoldást is csak e tényből kiindulva találhatunk gondjainkra.” N. Gyurkovits Róza Janiga, a Csallóköz festője A Párkányból származó, de hosszú évek óta a Csallóközben élő Janiga József a leghűségesebb kisebbségi magyar képzőművészek egyike. Példásnak mondható ragaszkodása a szülőföldhöz és viszonyulása a kisebbségi sorshoz. Ezt igazolja újabb önálló kiállítása a Csallóközi Múzeumban, Dunaszerdahelyen. Janiga József új olajfestményeinek és akvarelljeinek egyetlen témája a Csallóköz. Ő nem felfedezi a tájat, hanem benne él; évtizedek óta festi a vidék fáit, fényeit, ösvényeit, kertrészleteteit s még mindig nem tudott betelni velük. Ilyen makacs odaadással csak a Bősön született Csörgő Zsuzsa vonzódik a szülőtájhoz — ő a már elpusztított, de hajdan meseszép dunai zugokat örökítette meg, hogy legalább így fönnmaradjanak a bősi vízlépcső okán lerombolt fák, bokrok, virágok, rétek. Janiga József most ért legtermékenyebb, legérettebb időszakába. A negyvenes éveit taposó festőművész a nagymegyeri művészeti népiskola tanára; oklevelét a nyitrai pedagógiai főiskolán szerezte, majd éveken át Nemesócsán tanított. Szabadidejében most is a Csallóközt járja, hogy a lelkét megtöltő szépséget mások számára is élménnyé tegye. Csak a mostani kiállítás megnyitásakor derült ki, hogy a festőművész többműfajú alkotó, hiszen verseket is ír. (És — tankönyveket meg gyermeklapot illusztrál — ezt azonban régóta tudjuk.) A kisebb és nagyobb méretű olajfestmények és akvarellek remélhetőleg sok látogatót vonzanak a Csallóközi Múzeumba, márcsak azért is, mert a képek a még pompázó tájat mutatják. A Csallóköz egyik része már az enyészeté, s ha működni kezd a víziszörny, a bősi vízlépcső, fokozatosan elhal a másik tájrésze is. A világ legkiválóbb vízrendszerszakértője, a francia Cousteau már tavaly kijelentette: a gát halálos vérrög a Duna testében. Janiga József: Önarckép (bt)
