Szabad Újság, 1992. augusztus (2. évfolyam, 168-193. szám)
1992-08-13 / 178. szám
1992. augusztus 13. Kultúra Szabad ÚJSÁG 5 Egy parasztember élete és vallomásai Létezik eseménytelen élet? Különösen századunkban, amikor két világháború dúlta fel a mindennapok rendjét, szórt szét családokat, okozott jóvátehetetlen tragédiákat, gyógyíthatatlan sebeket ejtve az emberi lelkeken... Még azok is, akik szinte alig mozdultak ki szülőhelyükről, annyi hányattatásról számolhatnak be, amennyi két nemzedéknek is sok lett volna előző, békésebb századokban. Az alább közölt írás is erről tanúskodik. Pedig ez csak egy rövid részlet Bertók János 63 éves kéméndi lakos önéletrajzából, amely elnyerte a Lakiteleki Alapítvány 1991. évi paraszti önéletíró pályázatának V. díját. Sokáig éreztük még a háború utóhatását, de mindettől függetlenül élni kellett. Élni és dolgozni akartunk. Tavasz volt és vetni kellett, illetve kellett volna, de a falu 80 százalékának nem volt vetőmagja. Az emberek Kéméndről a távolabbi falvakba jártak koldulni egy kis vetőmagárpát vagy kukoricát. Koldulni mentek, mert vajon miből vásárolták volna meg a vetőmagot, amikor sem pénzük, sem más egyebük nem volt, amit esetleg cserébe tudtak volna adni. Ami ebben a dologban a legszebb volt, az az, hogy nem zárkóztak el azok, akiknek volt, adtak szívesen, ingyen. Itt jegyzem meg, hogy mi, itt élő magyarok, akkor már csehszlovák állampolgárok egy korona háborús kártérítést vagy segélyt sem kaptunk. Ha már volt is vetőmag, ugyan mivel vessünk? Nagyon kevés ló és tehén maradt a faluban. Nekünk elvitték három lovunkat és az összes növendékmarhát, mindössze két tehenünket hagyták meg. „Segíts magadon, az Isten is megsegít“ jelszóval befogtuk a két tehenet a járomba és elkezdtük a tavaszi szántást az árpa alá. Azelőtt a tehenekkel sohasem szántottunk, hisz ott voltak a lovak. Úgy ahogy megturkáltuk szegény tehenekkel a földet és elvetettük a poros, piszkos, összesöpört árpánkat, amit mindennek lehetett nevezni, csak vetőmagnak nem. De hála Istennek, elég jó termésünk lett, annak ellenére, hogy április 17-én vetettünk. Az árpa után vetettünk kukoricát is. Annyit mindenki tudott, hogy aki nem vet, az nem is fog aratni. Volt olyan szerencsétlen is, akinek csak egy tehene maradt. Befogta és besegített neki a vontatásba. Beállt melléje a járomba. Akinek semmi állata sem maradt, kölcsönkért attól, akinek volt. így mindenki, ki előbb, ki utóbb, elvetett. Eljött a nagy nap, a közös termés napja. Az itt-ott elhantolt háborús halottakat kiástuk és összehordtuk. A pap imája, a hozzátartozók sírása és jajveszékelése közben eltemettük őket. Nyugodjanak békében. Megkezdődött a szovjet katonák holttesteinek a felszedése és a tetemeket elszállították a párkányi temetőbe, egy közös sírba. Sajnos, az országút árkaiban és egyebütt nyugvó magyar és német katonákat nem szedte fel senki és a mai napig sem temették el illő helyre. A háború alatt és előtt mi Magyarországhoz tartoztunk, de a párizsi döntés után ismét viszszacsatoltak Csehszlovákiához. Alig múlt el egy év a háború befejezése után, újabb szenvedés várt ránk. Olyan szenvedés, amikor nem fizikai fájdalmat kell elviselni, hanem a megaláztatást, az emberi érzés és a becsület sárba tiprását. A falunk tiszta magyar község volt (ma is csak pár szlovák család lakja), de egyik napról a másikra minden helyiségben kitették a „Hovorte po slovensky!“ (Beszéljenek szlovákul!) feliratú táblát. A hivatalokban csak szlovák tisztviselők ülhettek. Még emlékszem Teplan Pista bácsira, aki ugyan szlovák nemzetiségű volt, de a magyarok alatt is itt volt, mint postamester. Őt meghagyták a hivatalában, de a postai ablakra is ki volt téve a tábla, hogy „Beszéljenek szlovákul!“ Szegény Pista bácsi, nem tudta, mit csináljon. Amíg csak bélyeget kértek magyarul, adott, ám ha valamit kérdeztek tőle, arra már nem mert magyarul válaszolni, mert az állásával játszott. Válasz helyett becsukta az ablakot és - idős ember létére - sírt. Bárhova mentünk, bármit kértünk, csak akkor szolgáltak ki, ha szlovákul kértük. Ha magyarul hangzott el a kérés, egyszerűen nem vették figyelembe. Ettől kezdve gyorsan peregtek az események. 1947-ben megkezdődött az úgynevezett reszlovakizálás. Nem volt elég a megalázás, a jogfosztás, még jött a nemzeti öntudat erőszakos sárbatiprása. Egyenként hívattak a hivatalba. Egy nyomtatványt kellett kitöltenünk, hogy te nem magyar, hanem szlovák vagy. Mit tegyünk? Ezt kérdezte egymástól mindenki. A lecke mindenkinek fel volt adva. Aki aláírja a reszlovakizálást, itthon maradhat, aki nem, Magyarországra lesz áttelepítve. Akiknek nincs földjük, azokat elviszik Csehországba, a kitelepített szudéta-németek helyére és oda, ahol munkaerőre van szükség. Minden egy lapra volt feltéve. Vagy-vagy. Szinte hihetetlen, hogy falunk 93 százaléka nem írta alá a reszlovakizálást és ezzel saját ítéletét mondta ki. Sokan szidták azt a pár embert, aki aláírta. Én őket is megértettem, mert volt, aki úgy gondolta, hogy ezzel az aláírással megmenti a családja nyugalmát és belül mégiscsak magyar marad. A mi családunk nem írta alá a reszlovakizálást és két héten belül megkaptuk az úgynevezett fehér lapot. Ez azt tartalmazta, hogy az átvétel napjától kezdődően semmilyen eljárást nem indíthatnak ellenünk a csehszlovák hatóságok, tehát most magyar állampolgárok vagyunk. így éltünk és vártuk a sorsunkat. Ládákat szögeltünk és pakoltuk, amit lehetett, mert a mi családunk számára négy vagon volt ígérve, hogy abba rakodunk és azzal elszállítanak. A földtelen munkásokat, akik szintén magyarnak vallották magukat, két héten belül elkezdték a katonai teherautók összeszedni és Csehországba deportálni. Nekik személyenként csak ötven kilós csomagot lehetett vinni. A kirakodás a Louny-i vasútállomáson történt. Akik visszajöttek, elbeszélték, hogy az egész egy középkori .embervásárra hasonlított. A cseh gazdák körbejártak és válogatták a fiatalabbat, az erősebbet. Persze, nem mindenki ment el. Itthon bújkáltak, vagy teleraktak egy zsákot ronggyal, azt a vagonban hagyták és az éj leple alatt visszaszöktek. Vajon kinek vétettünk és mit, hogy nemcsak a háború tett tönkre minket, hanem a nemzetiségünk miatt is szenvednünk kellett? Az volt a vád (legalábbis nekünk azt mondták), hogy háborús bűnösök vagyunk. Ki volt a háborús bűnös? A hetvenéves nagymamám? Vagy a munkában meggörnyedt édesanyám? Talán a nyolcéves húgom? Vagy én a tizenöt éves fejemmel? Vártuk a kitelepítés napját. Rettegtünk, hogy mikor jön a parancs a vagonírozásra. Hála Istennek, itthon maradtunk. Egy tőlünk északra fekvő község, Csata volt az utolsó, ahonnan kitelepítették a magyarokat. Aztán 1948 elején végleg megszűnt a kitelepítés. Boldogok voltunk. Feledni kívántuk a sok szenvedést, szörnyűséget. Megúsztuk a háborút, a kitelepítést. Élünk! fSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSa Film A hullámok hercege Barbra Streisand Pat Conroy 1986-ban kiadott regénye alapján készült filmje nem más, mint egy nagyszabású, komoly szappanopera. Történet, amelyben a szereplők minduntalan szembesülnek a múltjukkal, kibékülnek a démonokkal, amelyek gyermekkoruk óta egyre űzik őket, s megtanulják, hogyan kecmeregjenek ki azokból az érzelmi sémákból, amelyekbe szüleik kényszerítették őket, és miképpen váljanak érző emberi lényekké. Streisand szeretettel, sőt áhítattal kezeli a banálisnak mondható témát, és általa a mű sokkal élvezhetőbbé válik a filmvásznon, mint a könyv lapjain. Streisand vonala sima és okos: a regényt sikerült a lényegre desztillálnia. Egy idő után azonban minden előre sejthetővé válik. Conroy elbeszélő módszere megkönnyíti a szereplők jellemrajzát (a forgatókönyv megírásában Becky Johnston is közreműködött), akik azonban általános sztereotípiákat testesítenek meg, s emellett szerepeik röppályája erősen behatárolt, mivel azt a szerző maga szabta meg a számukra. A lélekbúvár főhős Tom Wingo (Nick Nőtte) csaknem mindenütt bámulatos méltósággal viseli terheit. Streisand egy együttérző New York-i pszichiátert alakít, de úgy tűnik, sohasem tudja nyújtani a szerep adta lehetőségek legjavát. A többiek: Blythe Danner, Tom felesége és Kate Nelligan az anya szerepében - csodálatosan játszanak. Ez a film az alapmű túlontúl szöveghűre sikeredett adaptációjának iskolapéldája: az alapanyag az, amely használhatatlan. (THE NEW YORKER) Családi boldogság Libusa Ctveráková keramikusművész szobrai szinte rabul ejtik az embert varázsos derűjükkel. Ctveráková valami egészen kivételes érzékenység birtokában - amit legszívesebben női kiváltságnak neveznék - képes agyagba lopni a világ legfelemelőbb érzését, a felhőtlen boldogságot, és gyermeki örömet csempészni a felnőttek „érzéstelenített“ lelkivilágába. Szerettem volna ellesni a titkot, mitől ilyen szívderítőek ezek az alkotások. Felejthetetlen élményben volt részem, amikor a művésznőt meglátogathattam malackai otthonában. Műterme és otthona már önmagában kuriózum: a városka négy reneszánsz bástyájának egyikében éli életét a négytagú család, ahol mindent betölt a harmónia, a derű és a nyugalom, alkotásra serkentő a légkör és olyan eredeti minden... Tudom, nagy szavak ezek, talán kissé hihetetlenek is zaklatott világunkban. Az egyszerű dolgok varázsa a legnehezebben szóba önthető, szinte megfoghatatlan, sokunkat meg sem érint. Legtöbbször észre sem vesszük, elsiklunk felette. Szenzációsabb az, ami felzaklat, ami fájólag érint. Mégis, hol van gyerekeinknek olyan szobája, ahol nem polcok és szekrények töltik ki a teret, hanem egy színes mosóporos dobozokból épült hatalmas várkastély? Melyikünk csemetéje kap születésnapjára egy csomó jegyet a száztornyú Prága bábszínházaiba? Kinek a férje pakolja fel a családot a hét végén erdei séták, madárdalos mezei kószálások kedvéért? Melyikünk (lakótelepi) lakására nem jellemző a szekrénysor, a merev rend, a kiállítóterem-jelleg? Szinte ki sem bírjuk, ha valami nincs a „skatulyában". Elveszünk a négy fal rabságában, alig bírunk gyerekeinkkel, mégis úgy hisszük, ez így van rendjén. Biztos, hogy eszünkbe sem jutna egész éjszaka agyagozni, hogy reggelre elkészüljön a gyerekeknek a meglepetés: a mesebeli szökőkút, melyen igazi fű nő, benne igazi víz csobog és a mélyén vízimanó él... Ilyesmire többnyire akkor képes az ember, ha gyermekkorában maga is átélt hasonló örömöket. '- Édesapám szabó volt, és csodálatosan értett a gyerekek nyelvén - meséli Ctveráková. - Bábozni szokott a szabóműhely kirakatában. Jártak hozzánk a gyerekek, mert nálunk „narancs termett a meggyfán". Apám szerzett valahol két narancsot, ami nálunk akkoriban még ritkaságnak számított, és felkötözte az udvarunkon álló meggyfa ágaira. Egy szép reggelen ilyen meglepetésre ébredtem, elhittem a csodát és kimondhatatlanul boldog voltam. Egyszer apámat arra kértem, szerezzen nekem egy nálamnál is nagyobb babát. Teljesítette a kívánságomat: üzletes barátjától két napra kölcsönkért egy kirakati próbababát, felöltöztette játékbabának és engem elbűvölt vele... Neki köszönhetem, hogy máig valamiféle örök gyermekkorban élek, és boldog vagyok, hogy nekem is vannak gyerekeim, akikkel megoszthatom ezt az életérzést. Képzőművészetet tanítok a malackai rajziskolában, csodálom és imádom a gyerekeket. Hihetetlen fantáziájuk van! Amit nem szeretek a rajzaikban, az a filctoll, meg a Hupikék törpikék meg a hozzájuk hasonló rajzfilmfigurák. Szomorú, amikor a gyerekek ezeket másolják. De nem tölt el örömmel a napocska-egecske-házacska típusú kompozíció sem. A gyerekeket szerintem nem tanítani kell, hanem ösztönözni, kiprovokálni, és mindenekelőtt játszani velük. Nem tartom magam művésznek. Az „igazi művészek" a Művészetnek élnek, én meg a gyerekeimnek. Tudom, ezt a munkát komolyabban kellene vennem, de nem ez az, ami érdekel. Egyszerűen az agyag bűvöletében élek, végtelen lehetőségek forrását látom benne. Véletlenül kezdtem agyaggal dolgozni, mert annak idején grafika helyett csak erre a szakra jutottam be. De nem bántam meg, mert hihetetlenül gazdagodott vele az életem, vele, meg a gyerekekkel... HARASZTI ILDIKÓ
