Szabad Újság, 1992. augusztus (2. évfolyam, 168-193. szám)
1992-08-06 / 172. szám
„Keressük az egymáshoz vezető utat!“ Beszélgetés Dusán Slobodník szlovák kulturális miniszterrel 1992. augusztus 6. Kultúra Szabad ÍJJSÁG 5 • Az utóbbi időben gyakran hallani a jelszót: „ Láthatóvá tenni Szlovákiát!“ Azt hiszem, megvalósításában elsődleges szerepet kell hogy játsszon a kultúra. A jelenlegi nehéz gazdasági helyzetben azonban épp a kultúra területén tapasztalható a legnagyobb spórolás. Miniszter úr, lát valamilyen kiutat ebből a paradox helyzetből?- Nem hiszem, hogy leginkább a kultúrán spórolnánk. Természetesen a kultúra sincs különösebben dotálva, de jelenleg az élet minden területén hasonló a helyzet, mindenütt takarékoskodunk. Azt hiszem azonban, hogy a szlovákiai kultúra - amelynek részét képezi a magyar kisebbség kultúrája is - „láthatóvá tétele“, propagálása nemcsak pénz kérdése, itt elsősorban a már meglévő lehetőségek jobb kihasználására van szükség. S ha már az anyagiaknál tartunk, itt van a Pro Slovakia Alap, amely jelentősen segíti kultúrpolitikánk megvalósítását. • Mégis mindenki panaszkodik: a színházak, a tévé, a filmstúdió...-Panaszkodnak, panaszkodnak... Mindenkin nem segíthetünk, de ennek ellenére azt gondolom, hogy a Pro Slovakia Alap és a jövő év januárjában érvénybe lépő új adórendszer, amely lehetővé teszi a szponzorálást és a nagy európai nadációk igénybe vételét, lényegesen segítenek majd a helyzeten. Ezenkívül kilátásban van egy nagy összegű, előnyös külföldi hitel is, amely épp a legégetőbb problémák megoldását tenné lehetővé, mint például az épülőfélben lévő színházak befejezését, a lokális és a nemzetiségi kultúra fejlesztését, stb. Mindezzel számolunk és ha kedvezően alakul a helyzet, ebből a kölcsönből- inkább nem mondom meg, mekkora összegről van szó, hogy el ne kiabáljam - nagyon sok tervet megvalósíthatunk. Tehát a kultúra anyagi helyzete korántsem olyan sötét, ahogy az első pillantásra tűnik. • Lesz tehát pénz a nemzeti kisebbségek kulturális életének fejlesztésére is?- Én azt hiszem, hogy Szlovákia- beleértve az előző kormányokat is- sohasem szokott takarékoskodni, ha a kisebbségek kultúrájáról volt szó. Bizonyára tudja, hogy állami támogatásban részesül a Madách kiadó, a magyar lapok, folyóiratok egész sora, dotációt kapnak a magyar színházak. Kisebbségi politikánk anyagi vonatkozásban tehát egyáltalán nem nevezhető mostohának, s amennyiben meglesznek hozzá a kedvező feltételek, ez a helyzet még tovább javulhat. • • Miniszter úr, mi a véleménye a magyar kisebbség által igényelt oktatási és kulturális autonómiáról?- Nézze, az autonómia kollektív fogalom és véleményem szerint a kulturális autonómia, vagyis az oktatásra és kultúrára szánt anyagi eszközök fölötti rendelkezés már jelentős mértékben megvalósul. Tudatosítaniuk kell azonban, hogy ezen a területen - talán két járás, a komáromi és a dunaszerdahelyi kivételével - több szlovák él, mint magyar. Tehát az önök esetében az autonómia gyakorlatilag már létezik, de adminisztratív engedélyezése lényegében annyit jelentene, mint statiszta szerepbe kényszeríteni az ott élő szlovák lakosságot. Neki ki adna kulturális autonómiát? Például a Dunaszerdahelyi járásban hogyan lehetne ezt megoldani? Szerintem az iskolákban már megvalósult az önigazgatás. Szándékomban áll meglátogatni ezeket az iskolákat Somorján, Komáromban, Dunaszerdahelyen és másutt. Eljöhet velem, faluról falura, hogy lássuk, rossz helyzetben vannak-e a magyar diákok, iskoláik állapota rosszabb-e, mint a szlovák iskoláké, a magyar iskolák kisebb költségvetésből kényszerülnek-e gazdálkodni, mint a szlovákok? Már maga az a tény, hogy ezen járások iskolaszékeinek élén többségében magyar nemzetiségű polgárok állnak, garantálja az elosztás igazságosságát és eleve kizárja a magyar iskolák megrövidítésének lehetőségét. Szándékunkban áll a közeljövőben meghívni az Európa Tanács és az Európai Közösség küldöttségét, hogy látogasson el ezekre a területekre. Objektiven konstatálnia kell majd, hogy a Szlovák Köztársaság valóban jól bánik a kisebbségeivel, jobban az átlagnál. A nemzetiségi kisebbségekről szóló koppenhágai egyezményben a következő mondat szerepel: „A nemzetiségi kisebbségeknek azon kívül, hogy szükségük van ismerni azon állam nyelvét, amelyben élnek, joguk van az anyanyelvi oktatásra.“ Ez a joga megvan a magyar és az itt élő többi kisebbségnek. Engem nagyon bánt, amikor a hazai magyar politikai pártok egyes képviselői olyan híreket terjesztenek Európa-szerte Szlovákiáról, mintha az nem úgy bánna a kisebbségeivel, ahogy azt a korszellem és az idevágó nemzetközi egyezmények megkövetelik. Egyáltalán nem akarom összehasonlítani a szlovákiai és a magyarországi helyzetet, de szilárd meggyőződésem, hogy szlovák részről ezen a téren a legőszintébb igyekezet tapasztalható, megvan az a törekvés, hogy a magyar nemzetiségű polgárok jól érezzék itt magukat. Ha összehasonlítjuk a statisztikai adatokat, főleg a kulturális és az oktatásügyi dotációra vonatkozóakat, egy főre átszámítva bizonyára magasabb összeget kapunk a magyarok, mint az azonos területen élő szlovákok esetében, örülnék, ha ellenőrizhetnénk ezeket az adatokat, legalábbis az oktatás és a kultúra területén, ahol ez pontosan kimutatható. Visszatérve az autonómiára: az államigazgatás fokozatos decentralizálása következtében a városokban, falvakban döntő szerephez jut a helyi önigazgatás. Az új adórendszer pedig lehetővé teszi majd, hogy a befolyt adók egy része megmaradjon helyben, azzal maga az adott település rendelkezzen. Tehát anyagilag is biztosítva lesz a városok, községek önállósága, így azok olyan feltételeket teremthetnek, amelyek számukra a legmegfelelőbbek. Ez már gyakorlati autonómia. Fölösleges tehát az autonómia valamiféle törvényes formájának osztentatív követelése. Ha egy magyarlakta faluban a helyi tanács úgy dönt, hogy a befolyt pénzt a magyar iskola bővítésére fordítja, ki akadályozhatja meg ebben központilag? Hát ez nem autonómia? • Félő, hogy mégis megtörténhet az, ami a helységnevekkel kapcsolatos helyi népszavazások esetében már megtörtént: hiába döntött például Párkány lakossága a város régi neve mellett, központilag nem engedélyezték. Tehát nem egészen indokolatlan az aggodalom, hogy központilag mégis bele lehet szólni a helyi döntésekbe, gátolni lehet megvalósításukat. Mindig fennáll ugyanis az a paradox helyzet, hogy a többségi nemzet jobban tudja, mi kell a kisebbségnek, mint maga az érintett kisebbség.- Úgy gondolom, ha létezik hely, ahol ez a paradox nem áll fenn, úgy az Szlovákia. Nézze, a magyar kisebbség nem úgy kapja a pénzbeli támogatást, hogy pontosan meg lenne szabva, ki mire költheti. Ezt en bloc kapják meg a kulturális szervezetek és saját belátásuk szerint gazdálkodnak vele. Ennél az elosztásnál is érvényesül az az őszinte törekvés, amely nekünk nagyon fontos, s amelyet gyakran megkérdőjeleznek a magyar képviselők, főleg az Együttélés részéről: hogy itt mindenki, akár német, akár ruszin, szlovák vagy magyar, otthon érezze magát, meglegyen az az érzése, hogy itt teljes mértékben realizálhatja magát. Magyar részről mégis elutasító magatartás tapasztalható a szlovák nyelv oktatásával szemben. • Én erről nem tudok.- Sok magyar barátom van, az egyiktől meg is kérdeztem; miért adod magyar nyelvű felsőbb iskolába a gyerekeidet, hisz otthon úgyis magyarul beszélsz velük? Azoknak a gyerekeknek szükségük lesz a szlovák nyelvre, ha érvényesülni akarnak. Hisz az, hogy szlovák iskolába járnak, még nem jelenti, hogy elszlovákosodnának, de a szlovák nyelv ismerete nélkül egyszerűen elvesznek. • Azt hiszem, miniszter úr ezzel már el is mondta a véleményét egy itteni magyar egyetem esélyeiről.- Ha olvasta az Amerikai Kongreszszus számára készített tavalyi jelentést, abban szó esik arról, hogy a magyar nyelv iránt érdeklődő diákok esetleg Budapesten folytathatnák tanulmányaikat. Ezt államunk ösztöndíjakkal támogathatná. Én nem zárom ki egy magyar egyetem létesítésének lehetőségét, viszont el kell ismerniük, hogy ezt alaposan meg kell fontolni pénzügyileg, a helyiségeket és a pedagógusokat illetően és egész sor más vonatkozásban. Tehát ezt a lehetőséget eleve kizárni nem lehet, de nem lehet egyértelműen megígérni sem, hogy ekkor és ekkor meglesz. Még nagyon korai lenne bármit is jósolni ezzel kapcsolatban. Egyet azonban hangsúlyozni szeretnék: ha Duray vagy Fóthy úr azt gondolja, Szlovákiától azzal kényszeríthet ki valamit, hogy valótlan képet fest a világban az itt élő kisebbségek helyzetéről, akkor téved. Mi továbbra is a nemzetközi egyezményekben megfogalmazott kisebbségi jogok útján haladunk és az államjogi kérdések rendezésének módjától függetlenül a kisebbségi jogok standardja mindig magasabb lesz annál, mint ami papíron le van fektetve. Ilyen helyzetben nem marad számunkra más hátra, mint meghívni az Európa Tanács és az Európai Közösség küldöttségét, hogy maguk győződjenek meg a valós helyzetről. Nem Potyemkin-falvakat mutatunk be nekik, szabadon megválaszthatják, hova kívánnak menni, mit akarnak látni. Ellenőrző útjuk során magyar és szlovák tolmácsok segítségével objektiven felmérhetik az egész helyzetet, láthatják, hogy viselkedik Szlovákia a kisebbségekkel szemben. Ha megállapítják, hogy helyzetük nem éri el a standardot - amit nem állapíthatnak meg -, akkor javításokat eszközlünk. Ha megállapítják, hogy meghaladja azt, akkor sem engedünk az elért szintből, mert valóban azt akarjuk, hogy minden itt élő ember jól érezze magát. Elvégre a magyar nemzetiségű polgárok is dolgoznak, hozzájárulnak munkájukkal a társadalom felvirágoztatásához, miért ne hálálná meg ezt nekik a társadalom azzal, hogy a kedvükbe jár? De senki se gondolja, hogy valótlanságok állításával, politikai zsarolással sarokba szoríthat minket. Ezt nem engedjük. Itt egyetlen út lehetséges: a baráti megegyezésé, a konszenzusé. S azt hiszem, épp ezzel a lehetőséggel nem élnek bizonyos itteni magyar politikusok, és mindenáron dramatizálni akarják a helyzetet. • Miniszter úr, ön szerint bizonyos hazai magyar politikusok valótlan képet festenek Szlovákiáról, dramatizálják az itteni helyzetet. De mit mondjunk azokról a szlovák újságírókról, akik ugyancsak dramatizálva a délszlovákiai helyzetet, azzal vádolják a magyarságot, hogy el akarja magyarosítani az ott élő szlovákokat? Holott már maga az a tény, hogy a délszlovákiai magyar gyerekek 46,6 százaléka szlovák iskolába jár, eleve cáfolja ezt az állítást. A közvéleménykutatások épp a sajtó hatására jóval nagyobb intoleranciát mutatnak ki a magyarokkal szemben Szlovákia azon részein, ahol egyáltalán nem élnek magyarok.- Bevallom, ezt az említett arányszámot nem ismerem, hisz csak rövid ideje töltöm be ezt a posztot. Amenynyiben igaz, ez új megvilágításba helyezheti az egész szituációt. A szlovák újságírókkal kapcsolatban pedig csak azt mondhatom, amennyiben valótlanságokat írnak a dél-szlovákiai helyzetről, önöknek jogukban áll bírálni állításaikat. • Ez elöl a többségi sajtó hermetikusan elzárkózik.- Nem hiszem, hogy Szlovákiában nem akadnának objektív újságírók, akik ne írnák meg az igazat. Másrészt pedig már az Új Szó is közölt olyan állításokat Szlovákiáról és a szlovákokról, amelyek már-már a bűncselekménnyel határosak. De egyet mondok, és ezt nagyon lényegesnek tartom: tudtommal eddig még egyszer sem történt meg, hogy a szlovákok és a magyarok közötti ellentétek verekedéssé, nyílt összecsapássá fajultak volna. Gyakran megfordultam Dél- Szlovákiában, még soha semmi hasonlót nem tapasztaltam. Egyet tudatosítani kell mindnyájunknak: ez a mi közös hazánk, itt élünk együtt, keressük hát az egymáshoz vezető utat, ez mindnyájunk érdeke. Én a magam részéről, kulturális miniszterként mindent megteszek azért, hogy kapcsolataink javuljanak. VOJTEK KATALIN Mindent a fülnek!- Fogalom?- Hétfőtől igen.-Élő?- Igen.- Iható?- Is.- Felhívható?- Igen.- Hallgatható?- Igen!-A Pavilon?- Igeeenü Nos, én ezt a reklámot csinálnám a pozsonyi magyar adás új, élő műsorának. Hangalakban persze hatásosabb lenne, hiszen „a leghatásosabb a rádióreklám, mert mindenütt ott van, mindenütt szól“, csakhogy nekem a nyomdafestékből kell kiindulnom. Irigylem is a rádiós kollégákat, mert nincsenek lapterjesztési problémáik! Ők szólnak, és kész. Szóval hallgatták Önök is a hétfőn indult Pavilont? Jó volt, ugye? Nekem egyedül a szignál nem tetszett benne, mert olyan kabarésan hangzott. Nagytakarítás közben a konyhából föl is tárcsáztam az adás „élő“ telefonszámát, s azon nyomban át is „tessékeltek“ a stúdióba, egyenesen Bállá Igorhoz. így én is belecsöppentem egy kezdőfutam izgalmas pillanataiba, megtudtam, milyen „élni“ a rádióban. Ettől a pillanattól kezdve - mert részese lehettem -, magaménak éreztem a műsort, bár nem én kaptam a névnapi Csintalan palacsintát, és nem is én „ittam“ a 14.30-kor először „csorgatott“ Tini-tonikot. Dévaiakig) igen! És ezeknek a valakiknek biztosan jólesett a köszöntő zeneszám és a fiatalok félórája is, bár ezt minden bizonnyal „röviditalnak“ könyvelték el. A játékba is sokan bekapcsolódtak mindjárt az elején, s volt, akire nem kerülhetett sor, mert az aznapi díjakat már korábban elnyerték előle. Ha ez így megy tovább, a Magyar adás törheti a fejét, honnan kapar össze naponta annyi nyereményt, amenynyit a kedves hallgatók megnyerni szeretnének! A zenei szerkesztő is alapos munkát végzett, pompásan összeválogatott zeneszámokat hallhattunk. Különösen az elsőt és az utolsót éreztem telitalálatnak. Volt azért egy pillanat, amely számomra „a nap csalódását“ jelentette. A műsorvezető bejelentette, hogy „a mai hazai magyar sajtóból nem tallózunk, mert feltételezzük, hogy azt már mindenki átböngészte“. Hát éppen én voltam a kivétel! Nagytakarításkor az ember csak este böngész. Bárcsak megtudtam volna, hogy érdemes-e böngészni egyáltalán... De aztán rögvest elfelejtettem a sértést és pozitívabb gondolkodásra hangoltam. „A Fenyő élettörténetet és életutat“ ismerve és a Park együttes „világirodalomból felszedett“ szövegeit hallgatva én is igyekeztem tudatosítani, hogy ha valami nem sikerül, újra kell kezdeni, no meg „az élet úgyis olyan nehéz, és.jó megtalálni néhány örömteli pillanatot“. (Idézetek a meginterjúvolt Fenyő Miklóstól.) Szóval, ezt mostantól a Pavilon nyújtja minden áldott hétköznap délután. Különösen örülök annak, hogy nagyszerű rádiós személyiségeinket ezentúl gyakrabban hallhatom, eddig úgyis túl kevés volt belőlük: Bállá Igort, aki természetes eleganciával szórakoztat és riportalanyaitól mindig éppen azt kérdezi, amire a hallgató kíváncsi; valamint Polák Lászlót, akit azért szeretek, mert a közérdekű témákat egyáltalán „témává“ teszi és közben önmagát is adja. Ha ő megszólal, arra muszáj odafigyelni. De igazságtalan lennék, ha a többiek munkáját nem méltányolnám, hiszen mindannyian remek teljesítményt nyújtottak az első adásnapon. A magyar adás jól váltott: mostantól annak a sajátos ötvözetét kapjuk végre itthonról és magyar nyelven, amit eddig a magyarországi és a hazai szlovák adóktól megszoktunk, illetve megkedveltünk. Óránként híreket, aztán csevegést, játékot, kívánságműsort, közlekedési információkat, lapszemlét, jó zenét (Kossuth, Danubius, Rock FM). A többi lehetőség nyitva áll, és remélem, a rádiósok és a hallgatók egyaránt élni fognak vele. Kívánom, hogy a Pavilon váljon „stabil ponttá“ az életünkben HARASZTI ILDIKÓ
