Szabad Újság, 1992. augusztus (2. évfolyam, 168-193. szám)

1992-08-27 / 190. szám

1992. augusztus 27. Kultúra Szabad ÚJSÁG 5 Teljesíteni a küldetést Beszélgetés SZÖRÉNYI LEVENTÉVEL- Szörényi Levente esetében a zene nem egy elvont művészeti ág, hanem széles körű lehetőség az önkifeje­zésre, így a nemzeti tudat ápolására 'és rendkívül humán töltésű megnyilvánulásra is.- A fordulópontot életemben a Hazatérés című lemez, a Kőműves Kelemen és főképp az István, a király jelentet­ték. Ez utóbbival kétségtelenül a csúcspontra érkeztünk. A zene s maguk a művek valóban túllépték saját keretei­ket. Új daccal, elhatározásokkal léptünk föl, s ezek az újraindulások érlelődési folyamattá váltak az időben. Ez lett a feladatunk, amelytől nem térhettünk el egy szemer­nyit sem.- Sokat beszélnek manapság a művészetek és a politi­ka kapcsolatáról, összefonódásáról vagy éppen egymást taszító voltáról. Hogyan látja ezt a kérdést?- Kezdettől fogva a mai napig tiltakoztam ama sommás ítélet ellen, amely szerint a populáris zene eleve politizá­lásra született volna. Sajnos, rossz példákat láttam a régi időkben, innen az a verzióm: miképpen próbálták ezt a műfajt napi politikai célokra fölhasználni. A zene pedig nem arra való, hogy rendet teremtsen parlamenti kérdé­sekben. Kulturális örökség Mint zeneszerző, pályámon elsősorban a lélekre ható szélesebb lehetőségeket tartottam követendőnek, azt, amit a zene sugallt. Megítélésem szerint azt a kulturális örökséget kell táplálni a lelkekben, amelyet hosszú évtize­dek alatt igyekeztek tönkretenni, eltorzítani bennünk. Te­hát amire vállalkoztam: műveimet népszerű keretek között, nagy hatásfokon minél több emberhez eljuttatni.- Aki vájt füllel hallgatja Szörényi Levente alkotásait, feltétlenül érzi a magyar léleknek szóló üzeneteket.- Ezt szeretném. Többször elhangzott egy pejoratív kicsengésű kifejezés, amelyet szívesen aggatnak bárkire, aki a nemzet iránt elkötelezett, s ez: a magyarkodás. Aligha használhatnak ennél ostobább megjelölést; a kifeje­zésben már benne van a rosszindulat. Erre nem is kell több időt vesztegetni. Továbblépve: ha ez a nép fölleli egészséges identitástudatát, nem kell félnünk semmiféle „éledező“ vagy „rejtett“ szélsőségtől. Erősíteni a magyarságtudatot Napjainkban már tudatosabban látom mindezt, és terü­letemen teljes elkötelezettséggel kívánom erősíteni a ma­gyarságtudatot, amelyet egyesek folyamatosan megkér­dőjeleznek. Ha majd ebben az országban a magyar ember természetesen viselheti nevét, sajátos jegyeit, s élhet önnön létformájában és kultúrájában, akkor beszélhetünk végre a jobb világ eljöveteléről. Ha nem tartják szégyenle­tesnek, hogy például Szokolay Sándor (vagy éppen Ko­dály Zoltán) hangversenyére látogat el az ember. Világosan kell látnunk: befolyási övezetekért, végvárakért, azt is mondhatnánk, hogy szellemi lövészár­kokért folyik a harc. Sokat beszélünk az úgynevezett „új világ“-ról, valójában ennek előkészítése folyik most, nem kis mértékben lelki-értelmi síkon. Ez különösen a mi térségünkre érvényes. Ki-ki keresi-a maga identitását, és nem vitás, hogy az itt jelentkező belső hevület teremti meg az újuló világban adódó lehetőségeket. Jó volna, ha ennek pozitív jeleit is tapasztalnánk, ez ideig jobbára csak a negatív momentumok érvényesültek.- Műveiben nagyon sok a drámai elem: úgy érezzük, hogy gondolkodásában, filozófiai koncepciójában is föllel­hető mindez.- Arra gondolok, hogy az elmúlt kétezer évben gigászi futóverseny zajlott le a világban. Az emberek nagy töme­geinek befolyásáért két versenyzője akadt ennek a „fu­tamnak“. Az egyik az aranyborjút imádó réteg - s ez napjainkban állandóan növekszik -, a másik a hitnek egyre inkább politikai minőségűvé változtatásával, számtalan közelítéssel törekszik hegemóniára, miközben a valódi célt már csak igen gyönge hatásfokkal tudja képviselni az embertömegek egy részének lelkében. E két versenyző tudja, hogy idővel át kell adnia helyét (és a stafétabotot) egy harmadiknak, hogy egy kiegyensúlyozottabb, értelme­sebb világ alakuljon ki. Eljön.tehát az ifjú, aki tiszta vizet önt poharainkba. A mi feladatunk: edényeinket tisztává tenni, hogy az éltető víz meg ne zavarodhasson benne. A nemzet feladata Ezen a téren rendkívüli feladat hárul a magyarságra, hogy eddig átszenvedett létével gyöngykagyló módjára szinte kiizzadja magából az új korszak kialakításához szükséges létfeltételeket. Mintha hallanám a kérdést: miért a magyarság hivatott erre? A magyar nemzet ezer éven át bizonyította, hogy nem az volt számára tragédia, hogy föl kellett vennie a kereszténységet. A történelem igazolja, hogy az említett ezredév során úgy éltünk a kereszt alatt, hogy a lengyeleken kívül alig van más európai nép, mely olyan intenzitással ragaszkodott volna hitéhez, mint mi. A Gondviselés arra szemelt ki minket, hogy az eljövendő világban tanúságot tegyünk; s ezen belül nem az lesz lényeges, hogy milyen vallásnak hódolunk, hanem hogy ezt a küldetést végigéljük és teljesítsük legjobb tudásunk szerint. Hirdetnünk kell azt, hogy minden cselekedetünk viszonylagos ahhoz képest, amit Urunk, Istenünk elhatáro­zása és akarata ránk testál.- Ezek a megállapítások azt a fajta nemzeti tudatot hirdetik, amely szerves kapcsolatot mutat más művészeti ágak képviselőivel, így elsősorban Nemeskürty Istvánnal, Makovecz Imrével Qß Szokolay Sándorral.- Megtisztelő, hogy ilyen nevek közé kerültem. Talán velük együtt vallom, hogy a jövőt csak a múltból, a múlt kutatásából lehet elképzelni, megjövendölni és megterem­teni is. Elfogultság nélkül: a magyarság élen jár sok tekintetben, a számottevő fordulat a világban az 1956-os szabadságharc kapcsán következett be. És bennünk el­szánt őserő munkálkodik, hogy mindezt tovább is vigyük, lendítsük a nemzet felvirágoztatására.- Mi volt a legsikeresebb mű, az István, a király megírásának indítéka, művészi csírája? Mű a rendszerváltásért- Az István, a király egyszerű megközelítésből szüle­tett. Az alapgondolat az volt, hogy a magyar történelmet segítségül híva olyan közérdekű és látványos alkotást hoznánk létre, mint a Jézus Krisztus Szupersztár. Ami munkánk esetében közel tíz esztendő volt a „kihordási idő“. 1983 előtt ezzel a művel nem léphettünk volna a hazai közönség elé. Mi nem adtunk mást, csak hogy az összekuszálódott magyar társadalmat úgy mozgassuk és inspiráljuk, hogy egymáshoz közelítve egyfajta egységet teremtsen meg. így az István, a király, ha nem közvetlenül, de közvetve a rendszerváltásban is előkészítő szerepet játszott. Elsősorban azzal - s ez boldogsággal tölt el hogy sikerült a lelkeket fölszabadítani egy rájuk nehezedő, eszmei és gyakorlati prés alól. S egyéni létem bárhogy alakuljon is a jövőben - ezt Bródy János nevében is mondhatom a népszerűvé vált művel betöltöttük szere­pünket, lelkiismeretünk belső hívása szerint teljesítettük vállalt missziónkat. SZEGHALMI ELEMÉR, Magyar Fórum Új magyar rockopera A rendkívül népszerű István, a király című rockopera szerzőpárosa, Szörényi Levente és Bródy János újabb nagyszabású művön dolgo­zik. Az Atilla bemutatóját a jövő év őszére tervezik. Többek között erről is beszélt Koltay Gábor rendező az Új Magyarország című napilapnak adott terjedelmes interjújában, amelyből az alábbiakban idézünk. A mű létrehozása grandiózus feladat, különösképpen az István, a király által magasra állított mér­ce miatt. Rendkívül elmélyült elő­zetes kutatómunkát igényel, hi­szen egy egészen másfajta képet szeretnénk felmutatni, mint ami a köztudatban él. Az Atillával kap­csolatban nagyon sok olyan kér­dést lehet tárgyalni, amelyek je­lentősen összecsengenek a mai politikai problémákkal. De hiszen ezért van értelme egy művet meg­írni! Azt szoktam mondani Bródy­­nak: az István, a királyról 1983 óta mindent leírtak és annak a gyöke­resen ellenkezőjét is, mindennel meggyanúsították és minden mó­don megpróbálták kikezdeni, de a mű közben sikert sikerre halmo zott, milliók érzés- és gondolatvi­lágával találkozott, „jótállt ma­gáért“. Tehát az Atilla esetében is az a fontos, hogy az új mű kikezd­hetetlen legyen. Mivel nagyon sok kérdést kell tisztázni mind a mű tartalmával, mind pedig az előa­dás művészi és anyagi körülmé­nyeinek biztosításával kapcsolat­ban, ezért csak azt tudom monda­ni, hogy dolgozunk. Szörényi Le­vente rendkívül kiterjedt kutatáso­kat folytat, könyvtárnyi anyagot olvasott el és jegyzetelt ki. Az Atilla zenéjének megkomponálá­­sával egy éve intenzíven foglalko­zik, s az egyik legutóbbi újságírói csipkelődéssel ellentétben már nagyon sok hangjegyet írt le. Bró­dy egyelőre rendkívül fél a bemu­tató időpontjának időzítésétől, ne­hogy a művet valamilyen politikai erő felhasználja a maga céljaira. Ennek következtében ő talán je­lenleg kevésbé intenzíven foglak kozik a művel, bár ez általában mindig így volt együttműködésük során. Levente megkomponálta a zenét, *6 ehhez Tini szinte az utolsó pillanatban írta meg a szö­veget. Persze az is nyilvánvaló, hogy a szövegíró is sokáig érlelte magában a témát, de számára a legjobb múzsa a határidő. Az újvári főtemplom a sugártoronnyal a Flenger Intézet felől Újvári gimnazisták Érdekes kettősség jellemzi E. Réső Zoltán „Újvári gimnazisták“ című könyvét, amelyet tavaly jelentetett meg az Amerikai Magyar Levelestár. A kötetben két írásával is szerepel a szerző egykori iskolatársa, Dobossy László, a neves irodalomtörténész. A hosszabb lélegzetűben, amely ere­detileg az Élet és Irodalom egyik 1981 -es számában jelent meg, s ame­lyet E. Réső Zoltán teljes terjedelmé­ben idéz, Dobossy László hajdani kö­zös diáktársukról, a korán külföldre került és házassága révén Rotschild­­rokonná lett, nemzetközi hírű pénz­ügyi szakemberről ír idegenkedő, ér­­tetlen csodálkozással. A társadalmi ranglétra csúcsán álló, államelnökök­kel vadászgató, pénzzel, hatalommal, befolyással rendelkező sikerember másról sem hajlandó beszélni váratla­nul felbukkant gyermekkori ismerősé­vel, mint az iskoláról. Négy évtized után is hibátlanul fújja az osztálynév­sort, rég elhunyt tanáraik nevét, a ma­gyarórákon tanult verseket. ,,Barátom megint sóváran csak a városkánkról meg az iskolánkról beszélt: érezhe­tően ez volt és maradt legmélyebb élménye életének... Konokul, szinte rögeszmésen, mint aki szalmaszálba kapaszkodik, vagy mint aki fél elsza­lasztani a kínálkozó lehetőséget, visz­­sza-visszakanyarodott a témához, amely mindennél jobban, legfőképpen érdekelte: az újvári iskolában eltöltött nyolc évünkhöz, az annyi gonddal, bizakodással, forrongással terhes szűk kis világunkhoz. “ Dobossy László ezt az iskolai emlé­kekhez kötődő konok ragaszkodást 1981-ben még a bankember elhibá­zott életével magyarázta, aki minden sikere ellenére meghonosodni nem tudó idegen maradt új környezetében. Réső Zoltán könyvének bevezetője­ként szereplő, tíz évvel később kelt írásában már egészen másként látja ezt a kötődést. Thomas Mann Doktor Faustusának sorait idézi Adrian Lever­­kühnről, aki az érettségi előtt azt hitte, „most végleg elmarad mögötte Kai­sersaschern (a kisváros, ahol középis­kolába járt)... Vajon így történt-e iga­zán? Vajon Kaisersaschern valaha is szabadon bocsátotta őt? Nem hurcol­ta-e magával mindenhová, amerre ment, s nem Kaisersaschern határoz­­ta-e meg őt, amikor azt hitte, hogy ő maga határoz?“ És ez Réső Zoltán könyvének is a lényege. Annak ellené­re, vagy éppen azért, mert ő is vala­hogy úgy élte át az iskolában eltöltött nyolc évet, mint Stendhal hőse a na­póleoni háborút; ott volt, mégis szinte észre sem vette, hogy részese, sze­replője egy sorsfordító történelmi ese­ménynek. Ez a történelmi esemény Réső esetében az itt maradt magyar­ság ismerkedése a kisebbségi léttel, birkózása a többszörösen mostoha körülményekkel. Noha mindez csak jelzés- és villanásszerűen jelenik meg a könyvben, mégis fogalmat ad a kor­ról, amelyben az 1840-ben alapított magyar gimnázium hivatalosan csak mint a „csehszlovák reálgimnázium magyar párhuzamos osztályai“ szere­pelhet, kifejezésre juttatva az 1920- ban államalkotóvá lett „csehszlovák“ nemzet elsődlegességét és érzékel­tetve a masaryki demokrácia kisebb­ségpolitikájának gyengéit. Külön érde­me a könyvnek, hogy emléket állít az egykori pedagógusoknak, akik a ki­sebbségi lét névtelen hőseiként az ifjúság nevelésén munkálkodtak. Kö­zülük minden bizonnyal az igazgató, Finta Ferenc portréja rögződik az olva­só emlékezetében, aki képes volt a saját fiát is megbuktatni és cipész­inasnak adni. Dobossy László előszavában így ír hajdani alma' materéről: ,,Későbbi ta­nulmányaim során, előbb Párizsban, majd Prágában, kínosan éreztem, hogy e ,,tápláló anya" bizony nem­csak kisebbségi, hanem kisebbrendű iskola 4s volt. Az én tudatom az e könyvben olvasható idillikus jelene­tek és kedves diákcsínyek helyett in­kább válságos konfliktusok keserű emlékét őrzi az iskolánkban folyó ok­tató-nevelőmunkáról és a velük párhu­zamosan (sőt sokszor ellenükben) sa­ját diákszervezeteinkben vállalt neve­­lődésünkről.“ Mindez bizonyára így volt, Réső Zoltán könyvét olvasva mégis ott motoszkál az emberben: mégsem lehetett olyan' kisebbrendű az az iskola, amelynek emléke ennyire elevenen él hajdani diákjaiban. . -vk-Közlemény Tisztelettel értesítjük a katoli­kus hívőket, hogy 1992. augusz­tus 29-én, szombaton 15 órai kezdettel Németh Rezső csalló­­közcsütörtöki plébánps magyar misét szolgál a Pozsony-Ligetfa­­lutól mindössze 3-4 km-re fekvő Wolfsthalban. A magyar eredetű zarándokhelyre először szerve­zünk gyalogos zarándokutat, amelyre a pozsonyi Ferencesek temploma előtt várjuk a hívőket 13 órára. i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents