Szabad Újság, 1992. augusztus (2. évfolyam, 168-193. szám)
1992-08-20 / 184. szám
1 1992. augusztus 20. Kultúra Szabad ÚJSÁG 5 RÓLUNK ÍRTÁK A dinnyéknek mindegy! A Plus 7 dní 17. számában Magyarország Szlovákiában? címmel háromoldalas riportot közöl az autonómiakövetelés apropóján. A cikk szerzője, Ivana Bánóvá Dunaszerdahelyre, Farkasdra és Peredre látogatott el, hogy benyomásokat szerezzen a közhangulatról, kikérje az emberek véleményét a mai politikai helyzettel kapcsolatban, hogy megtudja, ki és miért akar autonómiát. Az alábbiakban ismertetjük a szlovák sajtótól megszokott magyarellenes hangvételtől eltérő, kétségtelenül nagyobb objektivitásra törekvő írást. A riporter bevezetőjében utal azokra az állításokra, melyek szerint több magyar képviselő dolgozószobájában állítólag ott lóg a falon Nagymagyarország térképe, hogy Magyarország honvédelmi egységeket összpontosít határainktól mindössze negyven kilométernyire, és Meöiar kormányfő félelmet keltő kijelentésére, miszerint a magyar hadsereg mozgolódik az ország északi határainál........Tétován cáfolt hírek arról, hogy,.valaki“ fegyverekkel látja el magyar polgártársainkat. Állítólag sokasodnak a- szlovák nemzetiségű polgárok elnyomásáról tanúskodó esetek a többségében magyarlakta területeken. Hiób-hírek, amelyek félelmet szülnek. Szlovákiában Magyarország lesz? Valóban van okunk a félelemre?“ - teszi fel a kérdést. A továbbiakban Jarábik Imrét, a dunaszerdahelyi kulturális központ igazgatóját idézi, aki azt fejtegeti, hogy el is fogadná a kulturális és oktatási autonómiakövetelést, ha tudná, mi rejlik mögötte. Az igazgató úgy értelmezi a magyar politikusok követelését, mint védőpajzsot a szlovákiai lehetséges antidemokratikus fejlődéssel szemben. „Sok magyar nemzetiségű ember gyomra összerándul a mostani politikusok némely kijelentése hallatán- nyilatkozza a lapnak Jarábik Imre.- Ez egy puskaporos hordó. Félek, nehogy nálunk is olyan helyzet alakuljon ki, mint Jugoszlávia szétesése után. Ha csak rajtunk múlna, akik itt élünk, nem lenne szükség semmiféle autonómiakövetelésre.“ A kisebbség számára az autonómia kifejezés csábítóan hangzik, de kevés magyar vagy szlovák tud elképzelni emögött valami konkrétumot - vélekedik a cikkíró és hozzáteszi: ,, Végtére, Duray és Bugár űr is helyesbítettek, hogy nem is autonómiáról van itt szó, hanem igazgatásról. Hogy ne vágjunk a szlovák többség elevenébe. Hogyne lennének a szlovákoknak az autonómia hallatán kényszerképzeteik az elszakadásról, a szétesésről! Megvannak a történelmi tapasztalataik ezzel kapcsolatban, amikor 1938-ban kikiáltották az önálló Szlovákiát, amely hozzájárult az első csehszlovák köztársaság széteséséhez és amelyet hathatósan támogattak a magyar irredenták is. “ Bánóvá rámutat, hogy a szlovák fél részéről nem egészen helyénvaló a meglepetés az autonómiakövetelést illetően, hiszen ez már a magyar politikai pártok választási programjában is szerepelt. A perdöntő azonban az időpont, amikor és amilyen intenzitással szorgalmazzák ezt a kérdést. S az sem mellékes, hogy hol autonómiáról, hol önigazgatásról, kulturális és oktatási, máskor területi önigazgatásról beszélnek, és „nemegyszer eljutunk egészen az önrendelkezési jog kérdéséig is“ - teszi hozzá. Farkasdon járva azt tapasztalja, hogy az élet normálisan zajlik, a mezőgazdasági naptár szerint: vagyis érik a dinnye, s a „magyar dinnye“ meg a „szlovák dinnye“ egyformán zöld a földeken. Az emberek nemzetiségre való tekintet nélkül, egyformán segítik egymást; vetni és aratás után ünnepelni is együtt szoktak, „/ff az embereknek nem volt idejük figyelni a politikai eseményeket. Dolgozlak. De az azért mégsem kerülte el a figyelmüket, hogy Szlovákia Függetlenségi Nyilatkozatában a szlovák nemzet szuverén államának alapjairól van szó. Akkor hát nem minden szlovákiailakos tartozik ide? És hogy az állampolgárság elve majd talán a Szlovák Köztársaság Alkotmányában fogalmazódik meg“ - foglalja össze a cikkíró a farkasdiak kételyeit. Huszár László, a dunaszerdahelyi Csemadok járási választmányának elnöke a cikkben ezzel kapcsolatban kijelenti, hogy „nemzetállamot polgári alapokon létrehozni lehetetlen. Nálunk erre azt szokták mondani, hogy fából nem lesz vaskarika“. „Az egyszerű embereknek aztán meg azon kellett dinnyeszedés helyett törniük a fejüket, hogy a magyar hadsereg gyakorlatozik a határainknál vagy sem - idézi fel a további nyugtalanító eseményeket a szerző. - A hír nem túl határozott cáfolata után meg jött az újabb, miszerint magyar területvédelmi egységeket hoznak létre alig 50 kilométernyire a szlovák határtól. Miközben egyes szlovák hazafiak már egy évvel ezelőtt szorgalmazták itthon ugyanezt. Mintha mindenáron kellene találni valami nyugtalanítót. És hogy a politikai ping-pong még izgalmasabb legyen, szárnyra kap az MKDM parlamenti képviselőjének kijelentése arról, hogy ha nem fogják az önálló Szlovákiában respektálni a magyar kisebbség jogait, képviselői kénytelenek lesznek felkérni a magyar kormányt, hogy nemzetközi szervezetekhez folyamodjon segítségért. (...) Egyes szlovák és magyar politikusok kijelentései papagájokra emlékeztetnek, amelyek kirepültek a kalitkából. Ki teszi oda vissza őket? Mind ez idáig össze-vissza röpdösnek és szaporodnak“- véli a cikkíró. Úgy látja, a problémák abból erednek, hogy ,,Dél-Szlovákiában az emberek lobbanékonyak. Ezért lehet ott könnyen felborzolni a kedélyeket és provokációt inszcenálni. Lehet, hogy nem kellene ennyi figyelmet szentelni az Együttélés és az MKDM követeléseinek, sem pedig a színtiszta szlovák politikusok preventív vagy éppen válaszlépéseinek, ha nem éppen az adott geopolitikai helyzetben történnének.“ Ivana Bánóvá Bauer Győzőnek, a Csemadok elnökének is feltette a kérdést, nem tartja-e korainak a kulturális és oktatási autonómia követelését, nem elözi-e meg az önigazgatás megerősödése felé haladó fejlődést. „Ez nem korai - nyilatkozza az elnök -, a mai kor megköveteli a magyar kisebbség kollektív jogainak elismerését. A helyi önkormányzat biztosítja a kisebbségek személyi jogait, de a kollektív jogok biztosításához többre van szükség. A szlovákok is követeltek bizonyos kollektív jogokat a CSSZSZK-n belül, amelyek nemzetük kulturális, történelmi, gazdasági és egyéb sajátosságaiból erednek. Ha a szlovákok már régebben megoldották volna ezen jogaik biztosítását, mára talán nem éleződik ki a cseh és szlovák viszony ennyire. Egyes emberek azt mondják nekünk, hogy nem kell még előállni a nemzeti kisebbségek követeléseivel. De ez nekem úgy tűnik, mintha a demokrácia valaki számára már ma létezne, mások számára viszont csak később. Hasonlóan gondolkodtak a cseh politikusok is: miért hozakodik elő Szlovákia a követeléseivel éppen akkor, amikor a cseh fél erre olyannyira érzékeny.“ Bauer Győző még kifejti, hogy ö személy szerint a kulturális és oktatási autonómiát támogatná, amely biztosítaná a nemzeti identitás és az anyanyelv megőrzésének elengedhetetlen feltételeit. „Hogy itt otthon érezzék magukat a magyarok, egyenjogú állampolgárok kell legyenek. Egyelőre azonban az elnyomói tendenciák mutatkoznak“ - állapítja meg. A cikk következő állomása a galántai járásbeli község, Pered, amelynek mintegy 3000 magyar és 500 szlovák nemzetiségű lakosa van. A községi hivatalban jönnek össze a beszélgetőpartnerek, magnetofonnal felszerelkezve, elővigyázatosságból, „ön elmegy, de nekünk itt kell élnünk“ - mondják. Vigyáznak törékeny kapcsolataikra, véli a riporter és felsóhajt: ,, Bárcsak a politikusok is ennyire körültekintően és ilyen felelősséggel bánnának a szavakkal!" A perediek elmondják, hogy községükben nem jellemzőek a problémák, az ellentéteket legfeljebb a politikusok szítják. Minek ide újabb határok, amikor mindenki tanulhat az anyanyelvén. Nem tudják pontosan, milyen lenne az autonómia. A peredi Matica Slovenská elnöke elmondja, hogy véleménye szerint a kulturális és oktatási autonómia létezik, csak az a kérdés, betartják-e. Úgy látja, hogy bizonyos törvények a többségi nemzet képviselőit diszkriminálják. Szerinte a nyelvtörvénnyel kezdődött minden, ez elég sok bajt okozott, és attól tart, hogy esetleges novellizálása esetén a másik véglet alakulna ki. Annak következtében, hogy többségi elven működik a választási rendszer, egyetlen szlovák képviselő sem juthatott be a helyi önkormányzati testületbe, s ez sok magyar polgártársa számára is kínos. Az új területi felosztástól pedig azért félnek a magyarok, mert arra irányuló igyekezetét látnak benne, melynek következtében egy járásban sem lenne húsz százaléknál több magyar. Ez esetben nem lenne számukra érvényes a nyelvtörvény, és ez biztos konfliktusokhoz vezetne. A cikk a továbbiakban rámutat, hogy amikor két évvel ezelőtt Dunaszerdahelyen megalakult a Matica Slovenská helyi szervezete, az emberek nem is tudták egymásról, ki a magyar, ki a szlovák, s az is előfordult, hogy az utcán két szlovák magyarul beszélgetett egymással. A 3000 szerdahelyi szlovák lakos közül maximum kétszázan gyűlnek össze a Matica rendezvényein, s emiatt csalódottak az erős nemzeti érzelmű szlovákok. Bánóvá a helységnevekre és a névadások körüli problémákra is kitér, és rámutat, hogy olykor a többség is nagyon szűkkeblű tud lenni: korábban a magyarlakta vidék helységeit is a Stúr Társaság tagjairól nevezték el, s ha valaki magyar nevet akart adni a gyerekének, kérnie kellett a SZTA Nyelvi Intézetének beleegyezését, de még így is problémái lehettek az anyakönyveztetésnél. ,,Mégma is át kell írni a magyar neveket fonetikusan szlovákra, így lesz a Gyöngyiből Öondi. (Ez szerencsére nem általános jelenség - a szerk. megj.) Továbbá rámutat a cikk, hogy a több mint 30 tagú Nemzetiségi Bizottságban is mindössze három magyar van, és kimond még valamit, ami szokatlanul hangzik a szlovák sajtó spektrumában: ,, Talán nem volt helyes a szlovák történelem folyamán annyit hangsúlyozni az elnyomatás korszakát, hiszen a vert kutya mindig hajlott háttal jár." Végezetül elmondja, hogy a magyarok úgy gondolták, miért ne érvényesülhetnének az önálló Szlovákiában, ha a szlovákok is nemzeti húrokat pengettek a csehekkel szemben. Csakhogy az autonómia valóban elszakadást sugall, különösképpen most, amikor tanúi vagyunk a posztkommunista Európa széttöredezésének. „De ki hitte volna, hogy a Szlovák Nemzeti Párt két évvel ezelőtti szeparatista követelései ilyen gyorsan valósággá válnak?“ A Plus 7 dní címlapsztorija frappáns konklúzióval érvéget:,, Azt szokták mondani, hogy a politikusoknak egy lépéssel az állampolgárok előtt kellene haladniuk és látniuk is előbbre kellene. Ma azonban úgy néz ki, hogy a politikusok ,,nemzetiségre való tekintet nélkül“ mintha eltűntek volna a láthatárról. Az emberek pedig magukra maradtak a gondjaikkal a dinynyeföldeken. “- haraszti -Miért akarnak leváltani? A Szabad Újság 1992. augusztus 10-ei számában, a Negyvenhét százalék már nem kisebbség címmel megjelent cikkben Dr. VLADIMÍR KLIMES, a Demokratikus Baloldal Pártja rimaszombati járási titkára válaszolt munkatársunk, Farkas Ottó néhány kérdésére. JÚLIUS BENŐIK, a Járási Iskolaügyi Hivatal igazgatója a személyére vonatkozó válaszokra reagálni szeretne lapunk hasábjain. Levelét az alábbiakban közöljük. „A járás néhány hivatalában javasolt személycserékre vonatkozó kérdésre válaszolva dr. Klimes azzal indokolja a javaslatokat, hogy az érintett dolgozók nem teljesítik a rájuk bízott feladatokat, és nincs is kilátás arra, hogy a jövőben teljesítsék azokat. Úgy tűnik, dr. Klimes a múltban él, amikor még az SZLKP járási bizottsága adhatott feladatokat a járás többi vezető beosztású dogozójának. Hál’ istennek, ezek az idők már elmúltak. Mióta ezt a tisztséget töltöm be, semmilyen párttól semmiféle feladatot nem kaptam. Ugyanis erre nincs is joga egyetlen pártnak sem. Az oktatásügy irányítása reszortfeladat, s az iskolaügyi hivatalok igazgatóinak feladatai az SZNT 542-es számú, az SZK Oktatási, Ifjúsági és Testnevelési Minisztériumának az oktatásügy állami igazgatásáról, az iskolai önkormányzatról és egyéb jogi rendelkezéseiről szóló törvényéből eredően vannak. Erről azonban Klimes doktor úrnak fogalma sincs. Lélekben (vagy legszívesebben a valóságban is) még mindig 1989 előtt él (ne). Az oktatásügy fejlesztése érdekében régiónkban az iskolaügyi hivatal mindig is együttműködött az önkormányzati szervekkel, de az egyes állami hivatalokkal is, miközben közös vezérfonaluk a problémák legmegfelelőbb megoldása volt, persze a reális lehetőségek figyelembevétele mellett. Ebből az következik, hogy a feladatok elvégzését, illetve el nem végzését nem a DBP hivatott értékelni, de ugyanígy más párt sem. Ez a válasz arról tanúskodott, hogy Klimes úr még mindig nem ébredt fel. A doktor úrnak a Járási Iskolaügyi Hivatal igazgatóját személyesen érintő válaszát sértőnek tartom. Ha azt mondom, hogy az iskolaügyi hivatal igyekszik az erkölcsiség és a törvények betartása szellemében tevékenykedni, ugyanez vonatkozik a nemzetiségi oktatásügyre is. Mindenki nagyon jól tudja, hogy a Rimaszombati Járási Iskolaügyi Hivatal magyar és szlovák iskolákat is tart fenn, miközben a tanulók több mint negyede roma. Az az állítás, mely szerint nem oldjuk meg a magyar iskolák problémáit, csak a szlovákokét, olyan, mintha valaki egy orvosról azt állítaná, hogy nem kezeli a magyar betegeket, csak a szlovákokat. A magyar és a szlovák iskolák problémáihoz egyformán viszonyul az iskolaügyi hivatal. Minden esetben elsősorban a gyerekek és a szülők érdekeit tartjuk szem előtt. Mérlegeljük az alternatív demokratikus megoldásokat is minden érdekelt fél bevonásával. Az ilyen folyamat nem zajlik gyorsan. A demokrácia sokkal lassúbb problémamegoldást tesz csak lehetővé. Viszont reményt ad arra, hogy a lehetséges megoldások közül a legjobbat vagy legalább is a legelfogadhatóbbat választjuk ki. Valószínű, hogy a direktív módszerekhez szokott ember szemében ez olyan, mint a problémák meg nem oldása. Senkinek sincs varázsvesszője, amellyel mindent azonnal és a lehető legjobban megváltoztathatna. Klimes úr maga is elismeri, hogy a gondok ma kuszábbak, nehezebben orvosolhatók. Mintáz SZLKP JB egykori dolgozója, maga is hozzájárult a mai helyzet kialakításához. Most azonban szemtelenül követeli a problémák azonnali megoldását. Azt az információt, mely szerint az iskolaügyi hivatal megakadályozza a magyar iskolák megnyitását, provokációnak tartom, amelynek nincs semmi konkrét valóságalapja. Érdekes lenne megtudni, hogyan tekintenek erre a kérdésre a polgármesterek, a községi hivatalok dolgozói, a magyar iskolákba járó gyerekek szülei. Meggyőződésem, hogy Klimes úrral ellentétes a véleményük. Klimes doktor úr válaszát személyes okokból is sértőnek találom. Sohasem titkoltam, hogy a feleségem magyar nemzetiségű. Tőle tanultam meg magyarul. Egymás nemzetiségét tiszteletben tartjuk, és a józan ítélőképességgel rendelkező olvasók számára is világos, hogy a nyilvánosság előtt sem tehetünk másként. Mit tehetek még hozzá? Klimes úr válaszai csakis azt bizonyítják, hogy leváltásom indoklására most gyorsan okokat kell találni. Őt azonban az ilyen stílusú lépések sem moshatják tisztára, ellenkezőleg: minél többet beszél, annál inkább belesüpped a mocsárba. “ T
