Szabad Újság, 1992. július (2. évfolyam, 153-167. szám)
1992-07-18 / 156. szám
8 Szabad ÚJSÁG 1992. július 18. Mi minden maradt ki? Két hét hallgatás Két hétig nem találkozhattunk olvasóinkkal. Két hétig csak figyelhettük, mit írnak, nyilatkoznak mások, hogyan kommentálják a lázasan zajló eseményeket. Forró politikai nyarunk van, nincs uborkaszezon. Ha most tartalomjegyzékszerűen áttekintem, mi mindenről számolhattam volna be, sajnálnom kell a kényszerszünetet. Meglepő tapasztalattal érkeztek vissza Kassára a Thália Színház tagjai Kisváráéról, ahol május végén - június elején a Határon Kívüli Magyar Színházak Világfesztiválja zajlott. A közönség véleménye szerint a kassaiaknak járt volna a közönségdíj. Mégsem ők kapták! A társadalmi zsűri véleménye szerint ugyanis a kassai Thália Színház nem magyar együttes, mert amerikai szerző darabját vitte színre. E sajátos logika szerint magyar társulatnak csak az a színház tekinthető, amely magyar szerző darabját játssza. Ebből következik, hogy a 18. század végén induló színjátszásunk sem volt magyar, mert zömmel magyar nyelvre átültetett darabokat adott elő. r~ A rendőrség is felmutatta régi diszkrét báját, amikor néhány tucat civil élén Gombaszögön megjelent egy magasrangú rendőrtiszt, aki meg kívánta gátolni, hogy a június végi országos Csemadok-rendezvényen Göncz Árpád, Duray Miklós és Bugár Béla „kikiáltsa“ a szlovákiai magyarok autonómiáját. Az érintettek mit sem tudtak erről a tervről, Szlovákia így elmulasztotta, hogy a világsajtó címlapjaira kerüljön. (Ha az említett három politikust - mondjuk - bilincsbe verve vitték volna el a „tett“ színhelyéről.) E két hét alatt volt alkalmam megismerkedni a Rudé Krávo három vaskos kötete jóvoltából az egykori állambiztonsági rendőrség nyilvántartásában szereplő 79 000 bizalmi, 6000 konspirációs lakás-tulajdonos és besúgó, valamint ügynök nevével. Sok ismerős, barát, kolléga nevét olvashattam. 33 000 nevet a brünni lap nem tett közzé, mert a születési adatok hiányoztak. Ez azt jelenti, hogy Csehszlovákiában minden ezer ember közül 13 „tégla“ volt. Megtaláltam Ján Sokol érsek nevét, Jozef Márkusét és Imrich Sedlákét, a Matica slovenská két tisztségviselőjét, Ivan Carnogurskyét és édesapjáét, Pavol Carnogurskyét is. A listán szerepel Paul Robert Magocsi is, aki a külföldön élő rutének egyik szellemi vezetője az amerikai kontinensen... Csak a legfontosabb kérdésre nem kaptam választ: személy szerint ki ártott közülük embertársainak, és ki adott csak semmitmondó, netán félrevezető információkat vallatóinak? E rövid időszak alatt zajlott a XII. Somodi Művelődési Tábor, melynek több mint 300 résztvevője volt. Mezei István miskolci történész előadás-sorozata, Czine Mihály előadása Sütő Andrásról és az azt követő előadói est, melyben Bánffy György színművész az „Anyám könnyű álmot ígér“ gondolatait tolmácsolta, mindenképpen maradandó, elgondolkodtató része volt a műsornak. A magyarországi és szlovákiai polgármesterek találkozója a somodi táborban és a nyilvános vitafórum a régiók együttműködésének fontos lépcsőfoka volt. Komáromfüssön július 4-én volt az Együttélés Politikai Mozgalom országos ügyvivői testületének összejövetele, ott elfogadták „Az ország helyzetéről“ c. memorandumot, melyet, sajnos, nyomtatásban eddig nem olvashattunk... És napokon keresztül folyt a nyilatkozatháború. Ivan Horsky a Národná obroda hasábjain egy új, légből kapott mumusról, az Attila-tervről faggatta a magyar diplomácia vezetőjét; Jeszenszky Géza semmit sem tudott erről a tervről, mely állítólag egyes külföldi és magyarországi körök kezdeményezésére azzal foglalkozna, hogyan kellene „a szentistváni korona felújításán“ fáradozni. Jozef Moravcík (DSZM), csehszlovák külügyminiszter a Lidové novinyban nyilatkozott ugyanazon a napon a szlovák-magyar viszonyról: „A nemzetiségi kisebbségek jogai Szlovákiában saját meggyőződésem szerint, jelenleg az európai szokásoknak kát“ emlegette, „akik mintha a magyarok nevében lépnének fel“. Beszéde végén nekik szánta fenyegetéseit: „És ha néhány politikus tőlünk azt gondolja, hogy ezt másképp fogja csinálni, és egymás ellen uszítja a magyarokat és a szlovákokat, és Jugoszláviát akar itt csinálni, hát akkor úgy fogunk velük beszélni, ahogy a felforgatókkal és Olyan emberekkel illik, akik tömegmészárlást akarnak előhívni!“ A beszélgetést vezető úriember - sajnos, a nevét nem tudom -, így reagált a bohemizmusokkal megtűzdelt kinyilatkoztatásra: „Hát Ön ezt teljesen világosan megmondta. Úgy gondolom, hogy ezekre a szavakra vártunk!“ A résztvevők tapsoltak. Július 11-én került sor Kassán Márai Sándor „A kassai polgárok“ c. drámájának bemutatójára, amely a révkomáromi és kassai magyar színház közös alkotása volt. A Beke Sándor rendezte előadást a majd ötszáz főnyi közönség nem ok nélkül ünnepelte negyed órán át vastapssal. A szép gondolatok, nemes közvetítésben vissza-visszaköszönnek. A szlovákiai színjátszás emlékezetes mérföldköve ez a Márai-bemutató. megfelelően vannak biztosítva. Az egész világot meg kell győznünk, hogy ebben az irányban nincsenek semmilyen rossz szándékaink, sőt ellenkezőleg.“ Nehéz lesz a meggyőzés, mert a szándék nem elég. Régi bölcsesség leplezi le, hogy a pokolba vezető út milyen kövekkel van kirakva... Vladimír Meciar, szlovák kormányfő véleményét július 9-én, majd ismételten 10-én ismerhették meg a tévénézők: „Durva beavatkozás belügyeinkbe, ha a magyar országgyűlés bizottsága a külügyminiszter részvételével felszólítja a magyar kisebbséget Szlovákiában, hogy követelje az autonómiát és kötelezi magát, hogy külföldön mindent biztosít. Mit akar külföldön csinálni!? Ez a mi belügyünk!“ „Ha a magyar fél ma úgy lép fel, mint egy tanító, aki az európai nemzeteket akarja tanítani, hogyan kell viselkedni a kisebbségekkel szemben, akkor mi mondjuk azt neki, no, ha olyan jók vagytok, elfogadjuk a reciprocitást? (...) Mi saját magyar polgártársainkat jobban becsüljük, és ezért velük nem tehetjük meg, hogy elfogadják a reciprocitás elvét! És egyidejűleg megmondjuk a magyar kormánynak, ne fejtsenek ki nyomást külföldön, amely minket erre kényszerítene! Ne tegyetek rosszat az itt élő polgárokkal!“ Kisebbségi politikusaink is megkapták a magukét: „A magyar politikuso-II. Pegazus Találkozó Lapunk június 30-i számában jeleztük: a csehszlovákiai magyar irodalom legifjabb nemzedéke már hallatja hangját, s 1991 augusztusa óta Pegazus Társaság néven találkozókat is szervez. E tizen- és huszonéves fiatalok összejövetele éppen most zajlik Komáromban, a Danubius Sport Clubban (az ún. Tocsi csárdában a Dunaparton). Feltételezzük, lényegesen több a szárnyát bontogató fiatal költő- és író (jelölt), mint ahány tagja van a Pegazus Társaságnak. Ezért az eddig körön kívül rekedteket is biztatjuk: váljanak a Társaság tagjává. ízelítőül pedig az olvasók figyelmébe ajánljuk a legifjabbak egyegy írását, versét. A város önkormányzata ugyan lemondott eredeti tervéről, és nem vállalta a bemutató védnökségét, mivel a szlovák sajtóban Márai Sándor akadémikust több Ízben is lefasisztázták... Az előadás kapcsán eszembe jutott a Kassai Polgár egyik aktuális gondolata: „Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret.“ S az élet rohan tovább és váratlan helyzeteket rendez. A kassai hullaházba kellett mennem. Egy nyitott ajtón keresztül néhány agyonszabdalt hullát pillantottam meg, melyek össze-viszsza voltak kötözve. Majd egy tagbaszakadt, véres-gennyes gumikötényes férfi jelent meg. Ez a jelenet figyelmeztetett újra és újra, nincs béke a világon, dúl a harc, a gyilkolás csak azért, mert még mindig túl sokan az érdeket szeretik és nem a végzetet. S ez a torz és fosztogató „szeretet“ öl. Két hétig kényszerű hallgatásra voltunk ítélve. Most, az újrainduláskor nem tudtam leküzdeni azt a kényszert, hogy ne számoljak be olvasóinknak, mi törént e röpke pillanat alatt. Mert e pillanat alatt jövőnket formáló események zajlottak, amelyek segítenek lerántani a ködbe burkolózó szándékokról a fátyolt. BALASSA ZOLTÁN Mikus Hajnalka Miért nem hiszed el? Nem tudom ki vagyok és azt sem, hogy Te ki vagy. Nézlek, látlak - de nem ismerlek. Szólok hozzád. Választ várok - de Tőled csak azt tudom meg, hogy a víziló nem hullajtja a tollát! De mi van, ha mégis! Ha mégis találok egy olyan vízilovat, aki tollas és minden este kötelezően elhullajt egy tollat! Egy rózsaszín tollat! Akkor már nem állíthatod szilárdan, hogy nincs tollas víziló. Mert az enyém igenis az! Rózsaszín tollas! És aranyos... és barátságos..., és az idegent sem harapja meg! És tudd meg - repülni is tud! Ezt ö mondta és ő nem hazudik! Mert ő még sohasem mondta, hogy az ember nem dobálja el a tűleveleit! Ő azt is tudja, hogy az ember is vedlik és neki is fáj a foga! Csak Te vagy önfejű! Te nem akarod elhinni, hogy ő tényleg rózsaszín! Csak Te kételkedsz benne, hogy valódi a tolla! CSAK TE NEM HISZEL NEKI! Mert Te senkinek sem hiszel! Mindenki elől elbújsz. S ha kérdeznek, makacsul azt válaszolod: A VÍZILÓ NEM HULLAJTJA A TOLLÁT! Juhász Katalin Amikor már nem értük be a gyapjúkkal... Mi vagyunk az emberarcú hangyaboly“ - hömpölygi a siető, szatyrot cipelő tömeg. Mindent jótékony köd takar le, csak a pislogó taxik kacsintanak ki néha. Sötétedik. A csípős hideg sálat húz az arcokra, sapkát nyom a fejekbe, szivarfüstöt ereget a szájakból. A kirakatok mint egy megfagyott pantomim, vagy kinagyított filmkocka. Példaképek, példa-képeken, anyagokba burkolva. A tehetősebbek állati tetemek bőrébe bújva - rókák, nyulak, bárányok gyűlöletét cipelik magukon, halott kígyók gyűlöletét lábukon. Ki bárányait áldoztátok fel e nemes célra, amikor már nem értétek be a gyapjúkkal? A felsőbbrendűség jogán. Igen, magasabb rendűek vagyunk, gondolatokra képesek. De örökre bűnhődünk ezért. Büntetésünk, hogy ismerjük a halált és ez legboldogabb pillanatunkat is megkeseríti. Létezésünk nem lehet önfeledt, tekintetünk nem lehet nyílt, mint ezeké a tetemeké volt egykor. Akik nem rettegtek a haláltól. Nem öntötték korlátolt formába létüket, kerek formába, ami egyszer lezárul. Mi vagyunk az emberarcú hangyaboly. Szánalmasak vagyunk. Akiket gépezetek irányítanak. Például a toronyóra, az is minket sürget, el ne késsünk valahonnan, el ne mulasszunk valamit! Vagy a karórák. Biztos élveznék a helyzetet, hogy függünk tőlük, néha ijedten rájuk pillantva visszakapcsolunk a mindennapokba. Mert olyan kevés időt szabtak nekünk. Ki bárányait áldoztuk fel? Kísérlet: Csatoljunk karórát a macskára! Mi történik? A tigriscsíkos cicus, szobánk kecses, puha dísze ártatlanul eljátszik vele egy darabig, amíg érdekesnek ítéli. Második kísérlet: Etessük meg! Elfogadja. Nem kételkedik „Istenben", hiszen enni kapott egy magasabb rendű lénytől. Aki bünteti is, ha neki tetszik. Ezt tudja a cicus. De azt nem, hogy el is pusztíthatja, ha neki tetszik. Amikor már nem éri be... Polgár Anikó Mindig elképzelek valamit, ami hiányzik. Lépcsőkorlát-létet, hogy remegjek érintéseidtől. Porszem-testet, hogy sok legyek kicsi és mindenütt Aszfalt-kalitkát, hogy eléd hajoljak s száraz maradj. Pocsolyát, hogy elkerüljelek. Lepedősárgaságot. S legtöbbször mégis téged képzellek el. Sándor Mónika Végtelen magányomban révedezek Egyszer csak valami elsuhan mellettem S én rádöbbenek Az idő volt, mi megérintett.
