Szabad Újság, 1992. június (2. évfolyam, 127-152. szám)
1992-06-06 / 132. szám
1992. június 6. 11 A Romanovok temetése 1917. augusztus 30-án már emigrációban, Finnországban született, Németországban, Svájcban, Franciaországban és Spanyolországban élt, 1992. április 21-én pedig az USA-ban halt meg Vlagyimir Romanov nagyherceg, II. Sándor cár ükunokája, a cári trón örököse. A tórnörökös, aki életében csak egyszer járt saját hazájában, mégpedig tavaly novemberben magánlátogatáson, most május végi temetése okán határidős belpolitikai izgalmakat okozott, Vlagyimir nagyherceg nem volt igazán politikus alkat, s bár hosszú évek bevett gyakorlataként minden fontosabb családi esemény alkalmával szózatot intézett szovjet-orosz népéhez, nem sok gondot okozott utódainak, a hazájában egymást váltó pártfőtitkároknak... Komoly fejtörést csak végakaratának teljesítése jelent. Romanov nagyherceg hamvai számára ugyanis a nagyhercegi sírboltban kellene végső nyughelyei biztosítani. A Péter-Pál erődbeli Alexander Nyevszkij templomhoz 1909-ben II. Miklós által építtetett sírboltban eddig tizenhárom Romanov nyugszik — igaz nem Zavartalanul. Az utolsó 300 évben uralkodó Romanov-ház tagjait a bolsevik forradalom holtukban sem kímélte. A sírboltot 1919-ben feldúlták, a pusztítás nyomait előbb betonnal, később, már 1965-ben márványlapokkal fedték le, a sírbolt felett pedig kiállítás nyílt a Péter-Pál erőd történetéről. A trónörökös végakarata viszont, miszerint rendeltetésszerűen kívánja használni a családi sírboltot, új helyzetet teremtett. Kiderült, hogy a végakaratnak nehezebb lesz eleget tenni, mint gondolták. A kiállítási terület alatti kripta ugyanis időközben megtelt vízzel. Az építőket viszont szigorú határidő köti, a pravoszláv egyház szokásai szerint a halottat legkésőbb a halált követő negyvenedik napon kell végső nyughelyére helyezni. A negyvennapos határidő vége május 27. volt. Vlagyimir Romanov temetésére már Szentpétervárra érkezett a cári család. így a néhai nagyherceg özvegye és leánya, Maria Vlagyimirovna — aki apja halála után átvette a trónörökösi címet —, valamint unokája, all éves Georgij. A Romanov-család biztonságáért a rendőrség, illetve a Biztonsági Minisztérium felel, utazásuk szervezését és költségeinek egy részét az orosz Honfitársak Kongresszusa vállalta, amelynek enöke Mihail Tolsztoj gróf, aki egyben — változnak az idők — orosz népképviselő is. A végül soha trónra nem lépő trónörökös egyébként a floridai Miamiban kapott szívinfarktust. Másod-unokatestvérének, II. Miklósnak, az utolsó orosz cárnak azonban, hiába mondott le a trónról, nem adatott ilyen békés vég. Őt ugyanis 1918. július 16-án az uráli munkás-paraszt vöröskatona-küldöttek területi bizottságának határozata alapján családjával, szolgálónőjével és háziorvosával együtt Jekatyerinburgban a formaságok mellőzésével lemészárolták. Az Ipatyev kupec házának egyik szobájában történt kivégzést követő napon a cár több rokona is hasonló sorsra jutott az Alapejevszk városa melletti erdőben. A „nép bosszúja” azonban, amihez történészkutatók szerint Lenin jóváhagyására is feltétlenül szükség volt, nem volt tökéletes, a A humorista szemével Hogy lehetsz elnök? Art Buchwald, a neves humorista az USA elnökének posztjáért vívott választási harcot pécézi ki. „Mi akarsz lenni, ha nagy leszel?” — kérdem a kis Clem Maple-től. Gyanakodva mered rám, ahogy a 11 évesek szokták. „Az Egyesült Államok elnöke” — válaszolja. „Ez igen” — mondom. — „És miből gondolod, hogy elnök lehetsz?” „Verek mindenkit az osztályban. Nincs, aki ne rám szavazna.” „Ez nem éppen az, ami kell.” „Apu azt mondta, hogy az. Szerinte, ha nem tudok megverni mindenkit az osztályban, akkor nem rendelkezem azzal a tehetséggel, hogy induljak a választásokon.” „Azt hiszem, ebben van valami. De az elnökséghez több kell, mint kemény verekedés. Képesnek kell lenni arra is, hogy válaszolj azokra a kemény kérdésekre, amelyekkel a sajtó gyötör. Szívtál-e már például füvet?” „Nem.” „Még akkor sem, amikor még túl fiatal voltál, és még csak szerettél volna kijárni a kiscsoportos baseball-meccsekre?” „Nem, soha.” „És mi a helyzet a nőkkel? Van-e olyan, aki váratlanul felbukkanhat, éppen a választási harc kellős közepén? Légy őszinte, mert az amerikaiak gyűlölik a politikai meglepetéseket.” „Nőket nem ismerek, csak egy lányt az osztályban, akit Anne-Marie Dunn-nak hívnak. De csak egyszer csókoltam meg, mert fogszabályzója van, és az megvágta az ajkamat.” „Ahhoz, hogy az Egyesült Államok elnöke légy, sok-sok pénzt kell előteremtened. Éelkészültél erre?” „Nem is tudom.” „Gondolkozz csak el ezen. Üzletet kell kötnöd egy csomó szervezettel, hogy támogassák a politikádat. Ebben nincs semmi rossz, mert minden politikus kedves azokhoz a személyekhez, akik pénzt adnak neki.” „És hogy csináljam?” „Meghívod a nagy adományozókat a Fehér Házba, keresztnevükön szólítod őket, és biztosítod őket, hogy a törvényhozás nem szolgál számukra kellemetlen meglepetéssel.” „Ezt kell csinálnia az elnöknek?” „Ha jó napja van. Rossz napjain megvétózza a grizzly medvéket védő törvényeket. Apropó: kész vagy arra, hogy megválasztott elnökként a Kongresszust hibáztasd minden rosszért ami rossz történik ebben az országban?” „Nem tudom.” „Gondolnod kellett volna rá. Az elnök nem védheti meg a maga teljesítményét, csak akkor ha folyton hibáztatja a Kongresszusét. Jobb ha nem álmodozol arról, hogy te leszel az elnök, amíg nem ismered a játékszabályokat. Erről jut eszembe: ugye nem próbáltál meg kibújni a vietnami háborúban való szolgálat alól?” „Mi az a vietnami háború?” „Nem érdekes. Mi a véleményed a kiegyensúlyozott állami költségvetésről? „Nem nagyon tudom, mi az.” „Szóval, ha a Fehér Házra pályázol, meg kell ígérned az embereknek a kiegyensúlyozott állami költségvetést, és hogy minden iskolában kötelező lesz az imádkozás.” „Nem is tudom, akarok-e ezután is az Egyesült Államok elnöke lenni.” „Hát mi akarsz lenni?” „Hokisztár. Akkor nem kell mást tenni, mint bottal verni az embereket.” -HTHeteken át az éjjeliszekrényén hevert egy könyv, Eleonora Duse önéletrajza. A második fejezetben egy Gabriele D’Annunzio-idézet található: „Tudom, hogy mit jelent a dicsőség — és mit az éjszaka közelsége, amikor a menedék bizonytalan.” Romy Schneider ezt a mondatot vastagon aláhúzta. Ő aztán tudta, hogy mit jelent a dicsőség, szenvedélyesen vágyott is utána. Egyszer így fakadt ki: „Ha egyszer a sikereimnek végeszakad, meg kell szoknom a mérhetetlen magányosságot.” cári rokonság több tagja még időben külföldre távozott... A múltat így mégsem sikerült végképp eltörölni. A tekintetben sem, hogy —mint híre ment — nemrégiben a meggyilkolt cári család földi maradványait is megtalálták abban az elhagyott bányaaknában, ahová a fehérek bosszújától tartó vörös katonák bedobták. Á n. Miklós által építtetett, és most renoválás alatt álló családi sírboltra, úgy tűnik, nemcsak a most elhunyt Vlagyimir Romanovnak lesz tehát szüksége. Különösen, hogy máris kampány indult a cár immár azonosított földi maradványainak újratemetéséért is... Az utolsó cár, II. Miklós. Lenin megy, a Romanovok jönnek Ez nyomasztotta a végtelen párizsi éjszakákon, utolsó filmje forgatása idején. Az altatók ellenére sem lelt nyugalmat, órákat töltött íróasztala mellett, ahol kislányának, Sarahnak rajzolt és halott fiára, Dávidra emlékezett. Romynak ez volt a hatvanadik filmje. A stáblistán a neve alatt négy keserű szó: „Davidnek és apjának ajánlom.” Áz ajánlás Romy kívánsága volt, jóllehet a rendező, Jacques Rouffia le akarta beszélni erről a gesztusról, arra hivatkozva, hogy ez nagyon is személyes ügy. Ám Romy így vágott vissza. „Mit jelént az, hogy személyes? Manapság, úgy tűnik, az embert bárki birtokolhatja. S ha én mindenkié vagyok, akkor mindenkinek tudnia kell, hogy ki tartozott igazán hozzám és kiket veszítettem el.” A sors kegyetlenül elbánt vele, annyi pihenőt sem engedélyezett, hogy időről időre új erőt meríthessen. 1981. május 27-én kezdődött hosszú haldoklása. A 42 éves filmszínésznőt a párizsi amerikai kórházba szállították, ahol egy drámai operáció során eltávolították elrákosodott jobb veséjét. Romy hónapokig levert volt, fejfájások gyötörték, és erősen lefogyott. Magánélete is zátonyra futott, a műtété után rövidesen elvált Dániel Biainitől. Romy tudta, hogy az életével játszik. Erre azonban ez volt a válasza: „Ki tudja, meddig tart a boldogság? Én a pillanatnak élek. Tudom, félelmetes dolgok történhetnek, megbetegedhetem, akár meg is halhatok. De jobb röviden és szépen, mint hosszan és mértékletesen élni.” A súlyos műtét után ismét dolgozni akart. Ezzel érvelt: „Nem tudok munka nélkül élni. Csak egy filmforgatás nyújtja azt az élményt, amelyre szükségem van.” 1981. július 5. vasárnap. Romy fia, David balesetben életét veszti. 1981. augusztus 8. Romy ismét dolgozik, Berlinben forgat. Élettársa, Laurent Pétin kényszeríti erre. Tudja, hogy Romyn egyedül a munka segít, ez nyújt számára feledést. Egy éve, hogy Romy a nála kilenc évvel fiatalabb gyártásvezetővel él. Romy ezt mondja: „Ez egy szerencsés húzás volt. ő az első férfi az életemben, aki nem használ ki.” Laurentnek van mit aprítania a tejbe, és a pletykás társaság is hidegen hagyja. Úgy tűnik, hogy Romy végre megtalálta azt, amit minden férfiban keresett: az erőt és a tartást. 1981. szeptember 8. Első fellépése fia halála óta. Oldalán Alain Delon. Romy 18 éves volt, amikor halálosan beleszeretett az angyalarcú fiatal színészbe. Ám hiába követte őt Párizsba, 1963-ban Alain elhagyta egy másik nőért. Szerelmük az évek folyamán komoly barátsággá szelídült, s Delon mindig mellette volt, ha szüksége volt rá. 1982 március. Romy a Párizstól 50 kilométerre fekvő Boissy sans Avoir-ban egy házat vásárol. Szeretne még ez évben férjhez menni és gyermeket szülni. 1982. április 14. Utolsó filmjének ősbemutatója. Ünnepük. A Jour de France így üdvözli: „Tudjuk, hogy Romy Schneider számára ez több egy filmnél. Számunkra is. Szeretjük önt, Romy Schneider!” 1982. május 29. Romy élettársával, Laurent-nel egy meghitt vacsorázóhelyről érkezik haza. A férfi aludni tér, de ő még fennmarad, mint ahogyan ezt oly sok éjszakán tette. Hajnali 5 óra felé leül levelet írni egy nők számára szerkesztett lapnak, egy interjú időpontját szeretné rögzíteni. A levél azonban soha nem készül el. Egy mondat közepén megáll a szíve... Egyetlen hagyatéka a most 14 éves Sarah, aki Párizs közelében, Saint Germain én Laye-ben él a nagyszüleinél, és színésznő akar lenni. TELE MAGAZIN Klaus Kinsky A mértéke a mértéktelenség Minden tekintetben rendhagyó volt. Dühkitörései, szenvedélyei, szerelmei, nem szűnő vágya az elismerés és a szex után külünös erővel tört fel belőle. „Minden nőt az ágyamba akarok hurcolni, anyákat, diáklányokat, manökeneket, egyremegy — mindegyikhez jogom van.” Önéletrajzában, az Áll I Need is Love-ban a film szent szörnyetege még egy lapáttal is rátett: nem átallotta azt állítani, hogy gyönyörű kislányával, Nastassjával is eltöltött egy forró hetet a dupla ágyban. Nassty erre csak annyit válaszolt: „Ez a szexuális állat többé nem az apám.” Ez a ragadozó farkas senkivel nem volt kedves. Kritikusairól becsmérlően szólt: „Az újságírók mind analfabéták. Szörnyű, hogy büntetlenül tehetik dolgukat és ahelyett, hogy jól felpofoznák őket, még pénzt is kapnak a firkálmányaikért.” Számtalan jelzővel illették őt, csak nemesnek nem nevezeték soha. De lett légyen is bármilyen, soha nem került a peremre. Akit bántott és gyűlölt, azt egyben szerette is. Számára minden dolog mértéke a mértéktelenség volt. Munkájáról nem szívesen beszélt. „Hogy lenne számomra fontos egy film? Nekem csak a pénz számít, míg másoknak a nevem.” „Azt amit mások karriernek neveznek, én mindig lábbal tiportam. A karrier olyan dolog, amit a tisztelgő csapat a dicsőségládikákban a koporsóra helyez.” Őt magát is a koporsóba helyezték ez év januárjában. Gyorsan élt, hirtelen halt meg. Nevét és feledhetetlen alakításait a filmszalagok őrzik. —Tm— Marlene Dietrich látták Ahogy Sokan és sokféleképpen nyilatkoztak róla. S bár senki nem ismerte igazán a titokzatos asszonyt, arcképéhez valamit mégis hozzáadnak ezek a nyilatkozatok Férje, Rudolf Sieber, tyúkokat tenyésztett és egy levéllel hívta haza a hatvanas években Marlenet, aki a fasizmus elől Amerikába menekült. Egy mondat a levélből: „Sajnálom, de végre meg kell mondanom, hogy Ön a legzüllöttebb nő, akit valaha is ismertem, ” Ruoben Mamoulian sminkmester: „Dietrichnél mindig fontos volt a megvilágítás. Nála úgy kell eljárni, mások mint egy festőnek: egyéni ecsetvonásokkal kell megrajzolni a portréját”. William Dieterles rendező: „O az utolsó Nagy Bölény. Senki más nem következik utána. Ugyan ki jöhet még aki annyi rossz filmet túlélne, mint Marlene. ” Maria, Marlene Dietrich lánya: „Esténként drága szőrmékbe burkolódzva, felékszerezve ment el. Gyakran hagyott otthon egyedül, miközben én arra vágytam, hogy mellettem legyen, ragyogóan, illatosán. De tudtam, hogy valaki más kedvéért öltözött ki. Nem éreztem magam hozzáillőnek Olyan szép volt, hogy én szörnyetegnek éreztem magam a társaságában. ” Richard Burton színész: „A legszebb nő, akit valaha is láttam. Olyan, mint egy csontváz, amely frissen szállt ki a sírból. ” Ernest Hemingway író: „Ha semmije nem lenne, csak a hangja, azzal is képes lenne bárkinek összetörni a szívét. De ráadásul csodálatos teste is van és időtlen szépségű arca. De mindegy, melyikkel töri össze a szívedet, ha jelenlétével azonnal meg is gyógyítja. ” (0 I 1 Aki tudta, mit jelent a dicsőség Romy Schneider Kései siratok
