Szabad Újság, 1992. június (2. évfolyam, 127-152. szám)
1992-06-06 / 132. szám
Szabad ÚJSÁG 1992. június 6. A felvidéki magyar kisebbség sorsa A két világháború közötti Csehszlovákiában a magyar szellemi élet kibontakozásának az okozta a legfőbb nehézséget, hogy a szóban forgó területnek nem voltak olyan regionális és történelmi hagyományai, mint például az erdélyi irodalomnak és szellemiségnek, amelynek önállósulását a transzilvanizmus oly nagy mértékben segítette. A felvidéki magyar kulturális élet megindulásához számottevő segítséget nyújtottak azok a magyarországi írók, újságírók és más értelmiségiek, akik a két forradalom után részben Csehszlovákiába, részben Ausztriába emigráltak, és szinte egzisztenciális érdekük volt, hogy írjanak, publikáljanak, szervezzék a kulturális életet. Az újarcú magyarok A „szlovenszkói” szellemi élet kibontakozásának legfőbb tényezője mégis az a sokszínű helyi magyar értelmiségi réteg volt, amelynek tagjai a polgári demokratikus Csehszlovákiában a legkülönbözőbb társadalmi osztályokból és rétegekből rekrutálódtak. Társadalompolitikai eszmerendszerüket egyaránt jellemezte a polgári demokratizmus humanista, liberális színezete és a népies gyökerű nacionalizmus, továbbá a keresztényszocializmus és a marxizmus. Legfőbb reprezentánsaiban is ez a sokszínűség tükröződött. Elég csak néhány nevet említenünk: Balogh Edgárét, Szalatnai Rezsőét, Szvatkó Pálét, Jócsik Lajosét, Vass Lászlóét — és mindenekelőtt Fábry Zoltánét. Őket nevezték — Győri Dezső kifejezésével — „újarcú magyarokénak. Az az örökség, amelyet ezek az elmék hagyományoztak ránk, mai harcainkban is szellemi vértezetünk lehetne. Fábry Zoltán, a csehszlovákiai magyar nemzettest élő lelkiismerete, 1936-ban, visszatekintve az ottani magyarság Trianon óta megtett útjára, így írt: „Mi, a mai Szlovenszkóra gereblyélt magyarok, apáink történelmi felelőtlenségéért lakóivá, a hazát — úgy, ahogy azt mi tudtuk, éreztük és fájtuk — elvesztettük. Mi Trianonnak kétszeres árat fizettünk: hazát vesztettünk, egy addig volt történelmi és földrajzi valóságot, és egyben dédelgettünk egy illúziót. Ettől a pillanattól kezdve új sors és új törvény élt bennünk, a megújhodás kényszere: változni! Világba hulló árvaság voltunk... Magyarorszgából kihullva, kapaszkodó vággyal idecsöppentünk. Nyakig nehéz hazába, morális kötelezettségbe, európai küldetésbe...” Majd az első köztársaság alkonyán, Palackposta című kötetében felmérve a szlovenszkói küldetést — keserűen vette tudomásul ennek illúzióját: „Volt egy hitünk, volt egy álmunk: a szlovenszkói magyar szellemiség lesz az az archimedesi pont, amely kiforgatja sarkaiból az eddig volt, tespedt, konok elmeszesedett beteg magyar életet.” Az „újarcú magyarok” hiába vállalták Fábtyval együtt ezt a küldetést, a második világháborúba torkolló európai események véget vetettek a reményteljesen kibontakozó szlovenszkói missziónak. Veletek, majd ellenetek Ki hitte volna még akkor, hogy az a szlovák értelmiségi elit, amely 1938 előtt még egyazon szellemi hullámhosszon tartotta rendezvényeit a szlovákiai magyar progresszióval, a második világháború után sorsdöntő szerepet vállal a magyar kisebbség ellen elkövetett bűnökben? Hogy csak néhány kézzelfogható példát említsünk: az 1933-ban Pozsonyban megtarott közös Gorkijünnepségen Daniel Okáli (1945 után a magyar—szlovák „lakosságcsere” egyik fő erőltetője és végrehajtója) szlovákul, Fábry magyarul méltatja Gorkij jelentőségét; 1937- ben — ugyancsak Pozsonyban — az orosz forradalom huszadik évfordulóján a magyar Vass László és a szlovák Vlado Clementis (1945 után csehszlovák külügyminiszterhelyettes, a szlovákiai magyarság kitelepítésének egyik legelvakultabb képviselője) még együtt méltatták a Tátra Szálló nagytermében a „Nagy Októberi Szocialista Forradalmat”. És még 1938-ban is megtörténhetett, hogy a béke és kultúra kérdéseiről tarott közös szlovák—magyar kultúresten a szlovák előadó az a Gustáv Husák volt, aki a háború után szlovák belügyi megbízottként oly kegyetlen módon járt el a magyarok ellen. A Fábry-féle messianizmus jellemezte a Sarló-mozgalom céljait is. Csehszlovákiában ugyanis a húszas évek végén — amikor a Trianon utáni helyzet állandósulni látszott — a felsarjadó új nemzedék lelkes csapata, a Sarló, amelyet a magyar egyetemi és főiskolai ifjúság hozott létre, azzal a messianizmussal bontott zászlót 1928 augusztusában a Rozsnyó melletti Gombaszögön, hogy az összmagyarságnak mutatja meg a megújhodás útját. Romantikus elképzelésük volt, hogy Közép- Európában a magyarság hivatott vállalni a társadalmi és a nemzeti igazságosság apostoli küldetését. Eleinte a mozgalom realizmusára vallott az a felismerés, hogy az új nemzetközi politikai helyzetben csak a saját erőire támaszkodhat, így jutott el a szociográfus csoportok kirajoztatásának gondolatához: a történelmi Magyarország területén első ízben kibontakozó falukutató mozgalomhoz. Később azonban, miután úgy vélte, hogy vállalt feladatainak megvalósításához tömegekre és valami nagyobb mozgalmi szervezetre van szüksége, a Sarló a harmincas években eltűnt a kommunizmus hullámaiban. Vezetői és hívei szétszéledtek. A legismertebbek közül Balogh Edgár és társai a Kommunista Párt soraiban kergették tovább illúzióikat. Szlovákiában a húszas években a kisebbségi ifjúság a rimaszombati Győri Dezső találta el igazán, ő lett a cserkészből regőssé, majd falukutatóvá fejlődő sarlós mozgalom poétája. Örök érvényű a Kisebbségi géniusz című politikai esszéje, ebben ilyen sorokat olvashatunk: „Szeressétek az elnyomottakat, tegyetek úgy, ahogy akarjátok, hogy veletek tegyenek! Legyetek ti minden lelki és testi kifosztás legerősebb ellenségei!” A csehszlovákiai magyar irodalmi élet megindulásában fontos szerepet töltött be Simándy Pál (eredeti néven Gombos Ferenc) református lelkész, ő emigránsként egy teljes évtizedet töltött el Losoncon, hogy azután visszatérve Magyarországra, Bajcsy-Zsilinszky Endre lapszerkesztője, egyik legközelebbi híve legyen. Losonc lett a kibontakozóban lévő kisebbségi irodalom egyik bázisa, és Simándynak oroszlánrésze volt abban, hogy olyan társakkal mint Komlós Aladár és Győry Dezső — akik akkor e városban éltek — megalakulhatott a Madách Kör. Simándyék kezdeményezésére született meg a javaslat egy országos kisebbségi írókonferenciának az összehívására is. A kisebbségi irodalmi élet megindulását segítettek azok a gyümölcsöző kapcsolatok, amelyeket a magyarországi irodalommal, valamint a cseh és szlovák szellemi élettel teremtettek. (Minderről nagy fontosságú tanulmányok születtek Szalatnai Rezső, Sziklai László, Jócsik Lajos és a ma is köztünk élő Dobossy László meg a Pozsonyban alkotó Turczel Lajos tollából. Huszonegy magyar napilap Jellemző módon a két világháború között Csehszlovákiában összesen huszonegy magyar napilap jelent meg. Az is előfordult például, hogy Kassának egyszerre öt magyar napilapja volt! A Prágai Magyar Hírlap (1922—1938) élén olyan főszerkesztők álltak, mint Flachbart Ernő, Szvatkó Pál. A két korszakot megélt pozsonyi Magyar Újság (1919—1928 és 1933—1938) legnevezetesebb főszerkesztője Dzurányi László volt, míg a felelős szerkesztő poszton Győry Dezsőt találjuk. Az Esti Újság (1923—1938) és a Híradó (1919—1937) szintén Pozsonyban jelent meg. De említenünk kell a Kassai Munkást, a Kassai Újságot, az ungvári Keleti Újságot. Nincs terünk itt arra, hogy akár csak felsoroljuk a helyi sajtót, a mozgalmi lapokat, folyóiratokat és egyéb közlönyöket. Egyet azonban mégis föltétlenül meg kell említenünk: ez a Mi'Lapunk című ifjúsági újság, amelyett az országosan ismert Scherer Lajos tanár szerkesztett Losoncon. Ez az orgánum arról nevezetes, hogy nem csupán feltörekvő fiatal tehetségek írtak bele, hanem Móricz Zsigmondtól kezdve Tamási Áronig a magyar irodalom jeleseit is megszólaltatta. Tudományos és kulturális szervezetek A csehszlovákiai magyar szellemi élet azonban nem csupán az irodalomban és a sajtóban követhető nyomon, hanem számos patináns kulturális és tudományos szervezetben is. Az első háború után Szlovákiában három irodalmi és két tudományos szervezet újította föl tevékenységét. Először is a pozsonyi Toldy Körről kell szólnunk, amely a történelmi Magyarország egyik legrégebbi közművelődési társasága volt: 1878-ban alapították. Élén — 1925 és 1939 között — a kiváló Jankovics Marcell állt, aki egyúttal a Szlovenszkói Magyar Kultúregylet, az SZMKE elnöke is volt. A kassai Kazinczy Társaság szintén még a századfordulón (1903) alakult. Vezetője, Sziklay Ferenc a két világháború között kisebbségi szellemi életnek egyik legismertebb és legsokoldalúbb képviselője. A komáromi Jókai Egyesület (1911) ugyancsak méltó volt névadójához. Két tudományos társaság működött: a pozsonyi Uránia Tudományos Egyesület, valamint a Szepes megyei Történelmi Társulat. Külön kell megemlítenünk a Masaryk elnök adományából 1931-ben létrejött Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaságot. Ez ugyan nem váltotta be a megalakulásához fűzött reményeket, de kulturális és főképp gazdasági szerepét kár volna alábecsülni. A Masaryk Akadémiának köszönhető ugyanis, hogy hétéves működése alatt kisebbségi magyar tudósok, írók és művészek anyagi támogatáshoz jutottak. (Ennek során mintegy 200 ezer koronát juttattak a magyar kultúra céljaira.) * Szólnunk kellene még a kisebbségi magyar képzőművészet értékeiről, a hivatásos és a műkedvelő színjátszásról, az autonóm magyar sport nagy sikereiről stb. Minderről talán majd más alkalommal... Befejezésül azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy ezek az eredmények csak egy polgári demokratikus rendszer feltételei között jöhetnek létre, egy olyan erős identitástudattal felvértezett magyarság körében, amelynek nemzedékei még részben megkapaszkodhattak a történelmi haza szellemi és kulturális gyökereiben. A sztálinista és posztsztálinista évtizedek alatt e gyökereket széttépték, a szlovákiai magyarságnak pedig az anyaország támogatása nélkül kellett megvívnia szellemi létharcát. VÍGH KÁROLY A Magyar Nap terjesztői Kassán az 1930-as évek végén A kulturális élet
