Szabad Újság, 1992. június (2. évfolyam, 127-152. szám)
1992-06-03 / 129. szám
1992. június 3. 5 Szabad ÚJSÁG • Szlovák sajtó: Shakespeare-rel vagy Szerb Antallal? f /rhatnám azt is, hogy manapság mifelénk blazirt arisztokratává válik minden rendszeres újságolvasó, mert az egykori dandyk viselkesését megszabó íratlan parancs, a,, Semmin sem csodálkozni!“ létfeltételévé lett mindenkinek, aki vigyázni kíván az egészségére és nem akarja, hogy vérnyomását az újságban írottak befolyásolják. írhatnám, mert lassan már semmin sem csodálkozunk. A tücskök-bogarak olyan tömkelegé árasztja el a sajtót, hogy immunissá válunk minden meglepetéssel szemben. A szellem és a lélek balkanizmusáról árulkodik sok megnyilvánulás. Szörnyű, ha egy ország balkanizálódik, de ha a benne élők legbensőjét támadja meg ez a kór, ráadásul a azokét, akik a sajtó útján a közvéleményt formálják, az már tragédia. Első olvasásra nagyot kacagtam a Slovensky národ egyik májusi számának cikkén (Pomocou esperanta - Az eszperantó segítségével), amelyben Eduard Gasinéc azon háborog, hogy ,,a magyar irredentizmus ostobán, tudatosan és szégyentelenül“ sajátítja ki „a szlovák géniuszokat, akik a 17.-19. században tehetségükkel gazdagították a tudomány, kultúra és technika egyetemes tárházát“. A Gaéinec úr által bizonyítékként felsorolt nagyságok egyike Bartók Béla. Neve után zárójelben ez áll: „ született 1881- ben Gömörben“. Nevettem arra gondolva, mennyire imádhatja Bartókot ez az úriember, bizonyára a szobából is kifut, ha a zenéjét hallja. Mert ha tényleg szeretné, annyit legalább tudna róla, hogy Nagyszentmiklóson (ma Sinnicolau Maré) született. A szlovák népdalokat oly nagy szeretettel gyűjtő Bartók bizonyára boldog lenne, ha tudná, hogy így vetekednek érte, hisz minden nagy művész maximalista, az egész világnak alkot. Gasinec úr lapsusából következtetve mégis azt hiszem, Bartókot jogosabban mondhatja magáénak az a japán fiatalember, aki, megtudva, hogy magyar vagyok, felcsillanó szemmel így kiáltott fel: ,,Ó, Bartók, ó, Kodály!“ és az az olasz ismerősöm, aki örökké Bartókból vizsgáztatott, s ha nem ismertem fel az általa eldúdolt dallamot, patetikusan rámdörrent: ,,Hát milyen magyar maga, ha még ezt sem ismeri?!“ zután mégis elment a kedvem a nevetéstől arra gondolva, hány ember - szerkesztő, lektor, korrektor - kezén megy végig nyomdába jutásáig egy cikk. Ha ók sem tudják, hol született, kiféle-miféle 1 ilt Bartók, vajon honnan tudhatná a laikus szlovák olvasó, aki készpénznek veszi Gasinec úr balkáni hangvételű irományának minden állítását. Istenem, nem nagy ügy, mondhatja valaki. Homéroszért az ókorban hét város versengett, mindegyik a maga szülöttének tudva őt. Igen, de az nemes vetélkedés volt egy szellemóriásért. Mert Homérosz az volt számukra, egyértelműen. Nálunk azonban ilyesmi nem ennyire egyértelmű. Itt valaki - életművétől teljesen függetlenül - hol kicsi, hol nagy, s ennek megítélésében gyakran nemzeti hovatartozása a döntő. Hogy ez a gondolkodásmód milyen skizofrén eredményekhez vezet, jó példa rá Marta Ivanová cikke a Práca május 1-i számában, ahol az újságírónö ',,szlovák Picassónak“ nevezi Pálffy Péter festőművészt. Ugyanazt a Pálffy grófot, akit a restitúciós törvény körüli parlamenti viták idején,,népnyúzó magyar arisztokratának“ minősített a szlovák sajtó. Hogy is van ez? - kérdeztem a cikk szerzőjétől. Ha restitúciós törvény, akkor ,,magyar arisztokrata“, ha kiderül, hogy immár elhunyt európai hírű művész, akkor ,.szlovák Picasso“? „Igen, erről nagy vita volt a pozsonyi Pálffy-kiállítást megelőző sajtótájékoztatón, de aztán megegyeztünk abban, hogy mivel olyannyira vonzódott Szlovákiához, szlovák művésznek tekinthető“ - válaszolta az újságírónö. Ilyen egyszerű a dolog. Vagy talán mégsem? Mert én is szerfölött vonzódom Szlovákiához, főleg a fővárosához, ehhez az elcsúfított, rossz levegőjű, lerobbant Pozsonyhoz, ahol születtem s ahová mindenünnen visszavágyom, mert minden emlékem ideköt. Pedig nem vagyok szlovák. Még pozsonyi kerttulajdonos sem vagyok, hogy igazolhatnám a Szlovák Nemzeti Párt komáromi szervezete egyik vezetőjének állítását, miszerint az itteni magyar ember nem ehhez az országhoz ragaszkodik, hanem csupán a földjéhez. Azt ugyan nem árulta el, hogy mit szólna a mártoni vagy árvái szlovák ember, ha kihúznák a lába alól a talajt, vajon igazán otthon érezné-e magát ezt követően is szülőföldjén, mert ezen bizonyára sohasem gondolkodott. Azon meg már végképp nem, hogy az a szlovákiai magyar, aki egy talpalatnyi földet sem birtokol, csupán egy sivár panellakást, miért ragaszkodik oly nagyon szőkébb és tágabb pátriájához. Nem is gondolkodhatott rajta, mert az empátia hiánya, ez a ragályos népbetegség megakadályozta abban, hogy következetesen végiggondolja ezt a kérdést, s hogy egyáltalán kérdéseket tegyen fel. A mások gondolkodásmódjába, helyzetébe magát beleérezni képtelen ember ugyanis nem tesz fel magának kérdéseket. Ő csak állítani szokott. Valami rosszat és megfellebbezhetetlent - másokról, persze. Eszébe sem jut elgondolkodni azon, hogy vajon ö ugyanabban a helyzetben hogy érezne, hogy reagálna? Fért egyre inkább erősödik az a meggyőződésem, hogy nem is annyira a szakértelem, mint inkább az empátia hiánya dagasztotta megoldhatatlan problémává Bős-Nagymaros ügyét. „Ami nekem jó, az másnak is jó kell, hogy legyen, s ha mégsem, akkor az az ö baja “ -ezt az álláspontot tükrözik a vízmű felépítését sürgető újságcikkek. Vannak köztük egészen különös konklúziókhoz vezetők is, mint búbos Juríké a Kondor május 22-i számában. Hiába, az elfogultságtól elferdült optika sosem vezethet pozitív végkövetkeztetésekhez. Lubos Jurík cikkéből már nem a magyar partner által becsapott és megkárosított szlovák fél megszokott sopánkodása hallatszik, hanem valami egészen más. Valami hátborzongató. Idézem: „A mamutgát... politikai-stratégiai elemet is hordoz. ...ha kiszabadulna a tározóban felgyülemlett víz, a Duna... egyszerűen elöntené Budapestet. A magyar újságírók helyesen mutattak rá arra, hogy Budapest úgyszólván a szlovák politika túszává válik és akár tetszik valakinek, akár sem, válsághelyzetekben Bős stratégiai tromf lenne. Aki... látta Bősnél a gátakat, meg kell, értse, hogy azok ideális védősáncok is egyben. Magyarország különben is bonyolult külpolitikai helyzetben van: délen a szerbek és a horvátok harcolnak, északkeleten ott az egyre expanzívabb Románia és északon ráadásul - a szlovákok. Bős felépül és előbb vagy utóbb szolgálni fogja célját, minden következményével egyetemben. “ i ez, uraim? kérdezheti az olvasó. (Csak semmin sem csodálkozni!) Mindebből talán arra következtethetünk, hogy annak idején a szerződés aláírásához Shakespeare III. Richárdjának „Úgy döntöttem, hogy gazember teszek“, jelszavával ült le a szlovák fél, eleve azzal a sanda szándékkal, hogy a közösen építendő vízmüvet „stratégiai tromfként" felhasználva úgy önti ki Budapestet, mint az ürgét? Ha logikusan végiggondoljuk Jurík úr gondolatmenetét, valahogy megszűnünk csodálkozni azon, hogy Budapest nem tapsikol az ötletnek. S mintha már hallottunk volna néhány éve egy bizonyos Hainburgban tervezett hasonló vízműről, amely ellen a szlovák fél épp ilyen megfontolásból tiltakozott, mondván, hogy egy esetleges gátszakadás eláraszthatná Pozsonyt. Mit is lehet minderre mondani? Nem tudom, mert sosem ismertem a kárörvendó acsargásnak azt a tömény vegyületét, ami a Koridor cikkírójának soraiból árad. „A világnak égető szüksége van egy kis jóságra“ - írta annak idején A világirodalom története előszavában Szerb Antal. Jóság! Istenem, elérhető egyáltalán? Mi már lejjebb is adnánk. Megelégednénk egy kis empátiával is. VOJTEK KATALIN „Pusztul a kincs, pusztul az élet, örökké él a tiszta lélek. Egy megrázó kötetet jelentetett meg a közelmúltban az Ungvár-Budapest székhelyű INTERMIX Kft. az „Istenhez fohászkodva...“ című könyv szerkesztője, Dupka György kárpátaljai magyar költő a sztálini lágerekben született és a közelmúltban összegyűjtött verses levelek és imák közzétételével a kárpátaljai magyarságot ért 1944-1957 közti internálások, üldöztetések, koncepciós perek következtében a GULAG lágereiben elpusztult áldozatoknak kívánt emléket állítani. A szovjet hadsereg 1944. október 27-én elfoglalta Ungvárt, s így Kárpátalja szovjet fennhatóság alá került. A város megszállása után tizenhat nappal megszületett a 4. Ukrán Front 0036. számú rendelete, aminek értelmében minden német és magyar nemzetiségű hadköteles személyt le béri butaság és kegyetlenség áldozatai ők mindannyian. Szökésre, menekülésre nem volt esélyük, a rémálomba illő helyzet túléléséhez egyedül Istenbe vagy a hazatérésbe vetett hitük adott erőt. így születtek meg azok az imák, fohászok, amiket aztán egymásnak mondtak, titokban együtt énekeltek (pl. a 35. zsoltár, a „Perelj Uram“ dallamára), hogy tartsák egymásban a lelket. S így őrződtek meg ezek az alkotások - a népköltészethez hasonlóan - a túlélők emlékezetében. A hazatértek hozzátartozói is megtanulták, sőt templomokban is imádkozták, énekelték ezeket a verseket. A kötet imái, levelei, versei nem szépirodalmi alkotások, a legtöbbjét mégsem tudtam sírás nélkül olvasni. Fájdalom, szenvedés diktálta sorok ezek. Közzétételük nem stiláris, hanem kordokumentum értékük miatt is Istenhez fohászkodva Szolyva 1944 kell tartóztatni és hadifogolytáborba kell irányítani. A rendeletet azonban nem ilyen formában hozták az érintettek tudomására, hanem a falusi kisbírók dobszóval hirdették ki, hogy a katonaköteles férfiak jelentkezzenek háromnapos munkára a legközelebbi városparancsnokságon. „Aki a parancsnak nem tesz eleget, az haditörvényszék elé kerül. “ így jutott Sztálin haláltáboraiba Kárpátaljáról mintegy 30-40 ezer magyar és német férfi tizennyolctól ötvenéves korig, akiknek egyetlen bűnük nemzetiségük volt. A háromnapos munkából, a hírhedt „málenykij robotból“ ugyanis évekig tartó munkatábor lett, ahonnan nagyon kevesen tértek vissza szülőföldjükre. Akik túlélték a borzalmakat, azok is lélekölő emlékeket őriznek egy életen át. A történelmi tények és a lágerekbe elhurcolt emberek vallomásai arról tanúskodnak, hogy a málenykij robot célja nem az ország újjáépíttetése, hanem népcsoportok, osztályellenségnek kikiáltott rétegek likvidálása volt. A csont és bőr, az éh- és fagyhalál által naponta megtizedelt emberek nem tudtak effektiv munkát végezni, mégis pusztán a fizikai erejükre építve-, munkaeszközök nélkül dolgoztatták őket. A Kárpátaljáról elhurcolt rabok is éveken keresztül szenvedtek, s tudták, szenvedésük értelmetlen: az emfontos volt. Az „1944. november havában“ című elbeszélő költemény szerzője, Berta Károly például naplószerűen írja le a maga és mezőtúri társai kálváriáját, megjelölve a pontos útvonalat, ahol keresztülhajtották őket, míg elértek a lágerig, elmondja hogy bántak velük, versbe foglalja sok társának nevét, akik a szeme láttára pusztultak el. Egy másik versben a nyolcévi börtönbüntetésre ítélt Vadnay András kislányainak irt költeményében felsorolja bűneit, amiért e kegyetlen sorsra jutott: „Szerette fajtáját, kit a hazaszeretettel szívébe vésett, / Könnytől ázott szemei ködhomályon át a meszszeségbe néztek. / Nem látott mélyebben a jeltelen tömeghantok magyar sírjainál, / Egy hazug világ bűneinek ártatlan halottainál... / És bűnöm volt még szókimondó igazságos érzetem, / A „háromnapos munka“ érthetetlen, nagyon fájó végzete. / Számon mertem kérni sok ezer testvérem s apám halálát, / Bírálni az istenített Sztálin embertelen hibáját. /“ Szinte az összes versnek és írójának van egy közös vonása: szerzőik lelki tisztasága, az ártatlanság tudatából fakadó önbizalom, s az a hit, hogy gyötrelmeikért kárpótlásul Isten meghallgatja őket és segít rajtuk és népükön. CSANAKY ELEONÓRA Tisztelt Polgártársak, Kollégák! Az OSP DANUBIUS rt. értesíti Önöket, hogy a központi hivatal részéről elírás történt, és ezáltal téves azonosítási számot (ICO) közöltünk Önökkel. A vagyonjegyes privatizáció központjában Prágában a következő azonosítási számmal vagyunk vezetve: ICO 00180327 Ezen a számon lehet vagyonjegyes részvényeiket értékesíteni. Kérjük elnézésüket, tisztelettel a részvénytársaság elnöksége SZÚP-324
