Szabad Újság, 1992. június (2. évfolyam, 127-152. szám)
1992-06-26 / 149. szám
Szabad ÚJSÁG Szirmok és lelkek Töprengő gondolatok a kaktuszokról Miként vélekednénk arról az emberről, aki asztaltársaságunkban, egy növényvilággal kapcsolatos vita füstjében azon morfondírozna, hogy „minek is annyi töméntelen sok kaktuszféle a Földön? Hisz - mint mondaná - még a beavatott szakembernek is gondot okoz puszta rendszerezésük, nyilvántartásuk, tanulmányozásuk...“ Sőt a flóra rejtélyein merengő emberünk elméjében még ama javaslat is megszületne, miszerint „ki kellene választani a sok-sok közül a két-három legnagyobb, legelterjedtebb kaktuszt, a többi egy-kétezer apróbb termetű fajt likvidálni kellene, a nyert térségeket, a megüresedő helyeket pedig be kellene telepíteni a kiemeltekkel, a nagy, szép kaktuszokkal.“ Hirtelenében mosolyra késztető, mosolyra fanyarító, egyszersmind a józan ítélőképességet mellbevágó ötlet ez, amit majdhogynem fölösleges válaszra érdemesíteni. Esetleg annyit megjegyeztünk, hogy „ápolt“ koponyában effajta gondolat nemigen születik. De ne hagyjuk - mert nem hagyhatjuk - csak ennyiben a „dolgot“. Álljunk meg egy pillanatra, s kis türelemmel engeszteljük ki az eltévelyedett gondolatot... Engeszteljük ki úgy, hogy épp a vitatott kaktuszoknak szenteljünk egy kis türelmet. Mit is tudunk a kaktuszokról? ______________________ A kaktuszok az Újvilág, mindenekelőtt a Kordillerák és az Andok endemikus, őshonos növényei. Máskülönben a botanikus kertek féltett gyűjteményei közül való kedves és furcsa - vagy inkább csodálatos - növények. Közel háromezer fajtájukat tartja nyilván a szaktudomány. Nagyságra a diónyitói a húsz méter magas óriásokig változnak. Gömbölyded, lapos, hengeres és egyéb geometrikus formákat utánzó alakjuk végeláthatatlan változatokban ragadja meg a legközönyösebb szemlélő figyelmét is. Nehéz eldönteni, de talán nem is lehet, hogy mi szebb: teljes külső megjelenésük-e, vagy káprázatos formákban nyíló színpompás viráguk? Vagy inkább a katonásan sorakozó, hol csupasz, hol pedig szakállas bolyhokban rejtőzött kacér tüskézetük? Ha túlságosan rajtuk felejtjük tekintetünket, talán még a mezítlábas Carment is fölfedezhetjük valamelyik karcsúbb példányban. A röpködő fantázia akár lovagkori várakhoz is hasonlíthatja a zömökebbek valamelyikét; a várfalakról szertemeredő néma ágyúcsövek itt a tüskék, míg a kaktuszvirág a vár, a bástya díszes, címeres lobogóját sejteti. Ha nem éppen a vártemplomot. Háromezer kaktusz! Mind más és más. És szép valamennyi. Mint megannyi válogatott melódia a himnuszoktól kezdve az operákon át a parányi gyermekdalokig. Mind a világirodalom megannyi válogatott költeménye, műve, minden műfajban és terjedelemben; gyógyír búra, fájdalomra, meglopott szerelemre, elrabolt hazára, hervadó reményre. Nem hivalkodó, nem kényes növenyfamília. Ellenkezőleg, szívós és edzett. A természet nagyon mostoha, nagyon sovány földet jelölt ki hazául számukra, amikor jobbára szomjas fennsíkok köves pusztaságaiba száműzte őket. Mégis szeretik e földet. Hisz a hazájuk. És ragaszkodnak hozzá; még akkor is, ha örökkön tűrniük kell szélbe meredten, kőre lapulva a szárazságot, forróságot, hajnali dereket: mert ragaszkodnak az élethez. Az életre pedig elvitathatatlan és egyenlő joga van mind a háromezer fajnak. A legkisebbnek is és a legnagyobbnak is - egyaránt. Mit is tudunk az emberekről? — És akadnak úgyszintén emberek (akár jobbak, akár rosszabbak Antoine Meillet-nél), akik a kaktuszpéldázatra emlékeztetve - a nyelveket megtizedelő s persze a nyelvekkel együtt a nemzeteket is „áttekinthetővé“ ritkító gondolat dédelgetői. Mondván „jószándékú“ töprengésük közepette, hogy......elegendő volna a jó emberiség számára két-három nyelv is“. De vajon melyik két-három nyelv? Minden bizonnyal nem a dán, sem a litván, sem a telugu vagy a szlovén, az örmény, a szuahéli, a finn vagy a breton. Bizonyára a két-három nagy, nagyon nagy, szép és patinás nyelv... Ilyen logikával bizony az egész földi növény- és állatvilágot is áttekinthetővé lehetne ritkítani (nem egy diák örömére). Hogy példát is említsünk: a macskafélék közül maradna az oroszlán. A kutyák családját a jövőben a bernáthegyi képviselné. A békákét a varangyos. Hogy csúnya? Istenem, de a legnagyobb! Az énekes madarak közül maradna a varjú. Tömege révén. A kolibriról vagy a fülemüléről szó sem lehet. Kicsik. Afrikában esélyes így a marabu (egyebek között szónoki emelvényre illő méltóságos modora miatt). A mérsékelt övi klíma útszéli virágai, illetve levelesei közt messze esélyes a lapu. Sőt az emberiséget gyötrő számtalan kellemetlenség közül is csak egy-kettő maradna. Például az orosz tetű mint a legnagyobb, vagy a francia luesz mint eredeti, patinás, vagyis a legszebb. Ez már akasztófahumor, de korántsem tréfa akkor, amikor az emberiség számtalan kisebb-nagyobb nemzetének nyelvéről, más szóval: Földünk bármelyik halandójának anyanyelvéről, annak sorsáról van szó! Hogy félreérthetetlenül megértsük a kérdés lényegét, egyben komolyságát, vegyük - a kaktuszpéldázathoz hasonlóan - közelről szemügyre e minden emberfiát érintő nyelvproblematikát. Mit tudunk a nyelvről? A nyelvekről? Elszabadult korunk közel háromezer - egymástól hol alig, hol jelentősen vagy teljesen eltérő nyelven beszél. Hogy honnan és miért e sok nyelv? (És miért a sok kaktusz?) Nos ezért mindenekelőtt a természet meg a társadalom oly sokszor titokzatos és szinte kifürkészhetetlen törvényszerűségeit marasztalhatjuk el, illetve magasztalhatjuk fel. A nyelv „Isten legfényesebb adománya“ - állítja a legősibb magyarázat. Ha ez mégis másként volna (márpedig másként van), akkor is fenntartás nélkül megállapíthatjuk, hogy az emberiség történelme, fejlődése során létrejött legnagyobb, legsajátabb emberi érték a nyelv, a beszéd. Balbek, Tadzs-Mahal, Mona Lisa, Beethoven szimfóniái, a holdutazás csak utána következhetnek. Általa, illetve a nyelv, a beszéd kialakulásával párhuzamosan vált emberré az ember. A gondolat és annak konkrét megjelenési formája: a nyelv, a beszéd révén emelkedett az élővilág élére. Pedig a nyelv önmagában csak eszköz. Ám olyan közvetítő és összekötő eszköz, mely nélkül elképzelhetetlen az emberek mai értelemben vett bárminemű együttes, társas tevékenysége. Az egyén szempontjából a nyelv, pontosabban az anyanyelv: szellemi köldökzsinórt jelent. Ez köti össze nemzetével, nemzetének kultúrájával és azon keresztül az egész emberiség közös birtokában lévő ismeretek öszszességével. Ugyanakkor egy nemzet életében a nyelv szerepét - orvosi hasonlattal - leginkább a hormonoknak a szervezetben betöltött funkciójához lehet hasonlítani. Amilyen beteges torzulásokat idézhet elő egy hormonzavar, olyan torzulások állhatnak elő egy nemzet vagy éppenséggel egy kisebbség, azaz nemzetrész életében, melyet nyelvében zaklatnak, tagjait az anyanyelvi vagy nemzetiségi hovatartozás miatt - vagy közvetve miatta - üldözik, lépten-nyomon hátrányos megkülönböztetésben részesítik, röviden: diszkriminálják. A nyelv valamennyi nemzet - legyen az kicsi vagy nagy, független vagy leigázott - legszembeszökőbb sajátossága, féltve őrzött közkincse. Ezért ne is csodáljuk, látva, hogy a fékevesztett civilizálódás következtében, a tömeges nemzeti öntudatra ébredés tolakodásában minden nemzet végtelenül ragaszkodik nyelvéhez. Akár a növény a napfényhez. Áll ez a nagyokra, de fokozottabb mértékben a létüket az előnyösebb helyzetben lévő szomszéddal, a nagyobbakkal szemben féltő kicsikre, s érthetően méginkább az - egyenrangúságot, jövőt biztosító - önállóságtól, önrendelkezéstől megfosztottakra, vagyis elnyomottakra (például: kurd, breton, tibeti, kecsua), legfőképpen pedig a kisebbségi sorsra kárhoztatott nemzetrészek, nemzetcsonkok nyelvére (például: koszovói, felvidéki, karabahi, csángó). Bármelyik nemzet, ugyanígy kisebbség, azaz nemzetrész jövőjének, hagyományai és kultúrája megőrzésének, fennmaradásának legfőbb záloga, garanciája: nyelve. Nyelvére pedig, akárcsak az önrendelkezésre és önmegvalósításra elvitathatatlan és egyenlő joga van minden egyes nemzetnek, nemkülönben nemzetrésznek: legyen az kisebb, mint a baszk, kisebb, mint a székely, vagy akkora, mint a kínai. Még a legfejlettebb reformországoknak - Csehszlovákiának, Lengyelországnak és Magyarországnak - is hosszú ideig lényegesen nagyobb ütemű gazdasági növekedést kell elérniük, mint nyugat-európai szomszédaiknak, hogy belátható időn belül kiegyenlíthetődjék életszínvonaluk a nyugati átlaggal. Ezt húzzák alá azok a modellszámítások is, melyeket nemrég a bécsi Nemzetközi Gazdaságösszehasonlítási Intézet (WIIW) munkatársai adtak közre. Az egész számítás az 1989-es adatokból indul ki, amikor a bruttó hazai össztermék reálértéke egy főre a nyugat-európai átlaghoz képest (14 770 USA-dollár) Csehszlovákiában 54, Magyarországon 42, Lengyelországban 34 százalékos volt (az ICP, a CIA éa a Világbank adatai alapján). A WIIW modellszámításainak kiindulópontja az az elmélet^ egyszersmind inkább optimista feltételezés, hogy a most még hanyatló GDP az említett három országban már az idei esztendőben növekedésnek indul, miközben a lélekszám az adott országokban nem növekszik, a nyugat-európai országokban pedig az átlagos bruttó nemzetitermék-növekedés (GDP) 2 százalékos lesz. Ha ilyen körülmények közt a középeurópai hármas mondjuk öt éven belül utol akarná érni a nyugat-európaiakat, az adott időszakban a bruttó nemzeti termék reálnövekedésének (egy főre számítva) Csehszlovákiában évente 20 százalékosnak, Lengyelországban pedig legalább 35 százalékosnak kellene lennie. Ha 2010-ig akarná utolérni a nugati országokat, Csehszlovákiában évi 6,6 százalékos, Magyarországon évi 7,7 százalékos, Lengyelországban évi 9,5 százalékos növekedésre lenne szükség. Kisebb, de az évi öt százalékot még mindig meghaladó növekedés esetén az egész folyamat legalább 25 évig tartana. A bécsi intézet arra is rámutat, hogy a vi-A gazdasági reformországok nem csupán Európában folytatnak kemény küzdelmet a felemelkedésért. Szerte a világban szembe kell nézniük azzal, hogy nem megy minden a várt és remélt elképzelések szerint, hogy a gyakran fájdalmas megszorítások nem hoznak olyan gyors eredményeket, amilyenekre az alakulófélben lévő demokráciáknak szüksége lenne. A venezuelai állami költségvetésben is óriási hiány mutatkozik. Olyan mértékű, amely már veszélyezteti annak a gazdasági reformnak a végrehajthatóságát, amelyet a Nemzetközi Valutaalappal közösen az ország számára kidolgoztak. Carlos Andrés Perez elnök is beismerte, hogy a deficit „tragikus“ méretet mutat. A Nemzetközi Valutaalap szakemberei ezt lefordították a számok nyelvére is, és kijelentették: a hiány a bruttó nemzeti össztermék 7-8 százalékára tehető. Az állami költségvetés akkor kezdett széthullani, amikor a tavasszal előbb katonai puccskísérlet történt az országban, azt követően pedig a gazdasági reform által sújtott szakszervezetek tölággazdaság történetében évi hét százalék feletti növekedést csak nagyon ritkán és nagyon rövid időszakokban értek el. így például Japánban 1960 és 1970 között sikerült a GDP-növekedést évi 9,1 százalékon tartani, Dél- Koreában 1970 és 1980 között tudták tartani az évi 7,2 százalékot, de hoszszútávon (tehát 1960-tól 1987-ig számítva) ez az átlag már csak 5,2, illetve 6,7 százalékos volt. A modellszámításban - melyet azonban nem szabad összetéveszteni a prognózissal - további lehetőség is bennefoglaltaik, valószínűleg a reformok enyhítésének érdekében érezhető nyomások hatására: az, hogy a lehető leggyorsabban teremtődjék meg az egészséges alap a hosszútávú gazdasági növekedésre. Ha a „visegrádi hármak“ csak olyan gazdasági növekedést érnek el, mint a nyugat-európaiak, a WIIW számításai szerint arra kell felkészülnünk, hogy - tekintettel a kiindulópont óriási különbségeire - a kelet és nyugat közti különbség nem csupán fennmarad, hanem óriásira is növekszik. Az átlagos kétszázalékos nyugat-európai növekedés mellett a különbség az életszínvonalban csak akkor csökkenhet a két térség között, ha Csehszlovákia legkevesebb 3,9 százalékos, Magyarország 4,4 százalékos, Lengyelország pedig 5,5 százalékos évi gazdasági növekedést ér el. A tanulmány tehát közvetve is óva int azon illúzióktól, melyek ebben a térségben egyszer már csődöt mondtak. Szó szerint véve is figyelmezteti azonban a térség érintett országait arra, hogy ne számítsanak gyors gazdasági fellendülésre, melynek vízióját az 1989-es változásokkor mindhárom országban gyakran emlegették. S azt is kimondja, arra se számítsanak, hogy fájdalmas és komoly gazdasági reformok nélkül sikerül bármit is elérni, netán utolérni a nyugati országokat. h megmegmozdulásait elkerülendő, a kormány engedményeket tett és beleegyezett a jelentős mértékű béremelésekbe. (Némely ágazatban ez 100 százalékos béremelést jelentett.) Perez elnök szerint az állami költségvetést nagymértékben sújtja a köolajkivitel csökkenése miatt beállt bevételhiány. A köolajkivitel jelentette ugyanis a venezuelai export 80 százalékát, illetve a petrolkémiai ipar termelte meg az ország bruttó nemzeti össztermékének 22 százalékát. Az idei év elején a kormány barellenként 19 dolláros bevétellel számolt, a jelenlegi jövedelem viszont csak 13-14 dollár barellenként. A nehézségek ellenére azonban a kormány tovább folytatja a privatizációt. Tavaly a bruttó nemzeti össztermék 9 százalékos rekordnövekedést ért el, amire idén már semmi remény nincs. Az első negyedévben mérsékelt volt az infláció (tavaly 30 százalékot tett ki), a kormány ígéretet tett rá, hogy húsz százalék alá szorítja, bár a szakemberek szerint már az is nagy eredmény lesz, ha nem haladja meg a tavalyit. -n-URBÁN GYÖRGY Az első csehszlovák népszámlálás adatai, melyek az 1919. augusztus 21-i állapotokat rögzítik. év összesen nemzetiségek csehszlovák ruszin magyar német egyéb 1880 2474 221 1 501619 60,69% 89010 3,60% 553 470 22,37% 225 504 9,11% 104 618 4,23% 1890 2606655 1603717 61,52% 96 331 3,70% 645 698 24,77% 234 056 8,98% 26 853 1,03% 1900 2816912 1704 591 60,51% 99120 3,52% 764 051 27,12% 215 427 7,65% 33 723 1,20% 1910 2952 781 1689 698 57,22% 93 411 3,17% 901 792 30,54% 198 876 6,74% 51135 1,73% 1919 2 948 307 1 962 766 66,57% 111280 3,77% 692831 23,50% 143 589 4,87% 55 710 1,89% Utoléri-e Kelet-Európa a nyugatiakat? Komoly reformok nélkül nem megy Nehézségek Venezuelában Új rém a költségvetési deficit I I
