Szabad Újság, 1992. június (2. évfolyam, 127-152. szám)
1992-06-13 / 138. szám
Szabad ÚJSÁG Műtermészet vízlépcsőkkel A Duna — a közös áldozat A 2888 kilométeres Duna a Volga után Európa második leghosszabb és egyben legbővizűbb folyója. Hegyi folyóként indul, az osztrák szakasz 350 kilométerén önmagában annyit esik — 156 métert —, mint Bécstől a torkolatig tartó 1920 kilométeren. Ezért érdekes az energiaipar számára a felső szakasz (összesen 16 duzzasztóból 5 Bajorországban, 9 Ausztriában található), s ugyanezért foglalják el gyakran a polgárok az erőműépítésre kijelölt területeket; 1984-ben sikerrel jártak Hamburgnál, s évek óta — bizonytalan kilátásokkal — tüntetnek Bősnél az ottani erőmű felépítése ellen, amelynek üzembeállítása a hagyományos Dunát betoncsatornává silányítaná. Vele együtt veszne el az az életközösség is, amely a hegyi folyó erős ingadozásaihoz szokott: az ártéri liget. „1960 óta nincs több dunai liget” — foglalja össze a lényeget Gernot Bertschko, a lunzi biológiai állomás munkatársa. Azóta a Dunát szabályozták, medrét immár nem alakíthatja szabadon, ahogyan árvízkor tehette. A hegyi folyó azonban nemcsak szemetet szállít fölülről, nemcsak hajókat hord a hátán, hanem van egy népeket összekötő jellegzetessége is: köveket görget, amelyekkel saját medrét építi. A szabályozással megnövekedett áramlási sebesség miatt a folyó amúgy is lassan „beássa” magát, mélyül a meder, ám még gyorsabb ez a folyamat, ha erőműveket építenek, amely nem enged át több követ. Akkor már nemcsak a hajózás kerül nehéz helyzetbe, hanem, a mederrel együtt süllyedő talajvíz miatt, a Dunához közeli természet is. A vízépítésben csak az első lépés önkéntes — utal a hiányzó hordalékra Jens Friese, a Duna— Majna—Rajna csatornáit működtető rt. egyik munkatársa. Az nem megy, mondja, hogy fent épül egy erőmű, az alsó szakaszon pedig minden marad a régiben. Ez a kultúrtársadalom átka, amely a fényt és a jólétet attól várja, hogy az energiaipar új duzzasztógátakat épít, amelyek a duzzasztott térségben megoldják a problémát, lejjebb viszont felerősítik. így tolják mind lejjebb a kimélyülést, egészen a szomszédig, Dunakilitiig, ahol már alig van kő a hordalékban. Onnan lefelé a Duna elveszti hegyi jellegét, lustán áramlik tovább, s más gondokat okoz. Fent viszont, a még szabad folyású szakaszokon mind nagyobb a kimélyülés, Bécs alatt például évi két centiméter. Ezért a megmaradt szabadságért küzd elkeseredtten a természetvédők és az energiatermelők (hajósokkal megerősített) tábora. Mindettő a maga módján akarja megmenteni az ártéri ligeteket; az előbbiek a Rajnánál bevált „infúziót” javasolják, ott az utolsó duzzasztó alatt köveket szórnak a folyóba, az utóbbiak pedig új vízlécsőkkel hoznák végleg nyugalomba a folyómedret, s műszaki kísérő megoldásokkal biztosítanák a mellékágak, a ligetek túléléséhez szükséges változékony vízhozamot. A mestermunka az osztrák erőművek láncolatában a legalsó, a greifensteini melletti komeuburgi ártér. „Amire nem vagyunk képesek — mondja Hermann Sternn és Wolfgang Prexl, az osztrák Donaukraftwerke AG (DoKW) munkatársa — az a kisvízszint beállítása. Mindenesetre az ártér kiszáradását feltartóztattuk.” A DoKW ugyanis az erőművi önköltség 0,9 százalékát (8,5 milliárd schilingből 70 milliót) az ártér megmentésére fordította, s a magas dunai vízállások idején vizet vezetett oda. Egy ártérnek azonban az árvíz és a szárazabb időszak dinamikus változásaira van szüksége. „Ha önök a mi itteni munkánkat a természet gyenge utánzatának tartják, akkor nevezzék az egészet másodkézből vett természetnek” — teszik hozzá. — Inkább félkezű természetnek nevezem — nyújtja felém a messzelátót a kormorános tó mellett Andreas Straka ökológus, a komeuburgi ártéri vegetáció ismertetője. „Ott balra látható egy azok közül az idősebb állatok közül, amelyeknek a jobb oldali számytollait levágták, így nem tudnak eltávozni, és fióik aztán maguktól ittmaradnak. Az ártéri rendszer egészét nem ilyen könnyű rendbetenni, a legjobb szándék és a legfejlettebb technika sem éri el az ökológiai rendszerek finomságát.” A tudományos vizsgálatok alátámasztják, hogy a komeuburgi árterületen egyértelműen romlott a talajvíz dinamikája, s alátámasztják azt a megfigyelést, hogy egy hasonlóan ambiciózus műtermészet körülményei közepette egy német vízlépcsőnél — ahol 65 hektárnyi nedves területen élő vegetációt ültettek el — egyes őshonos növényeket hiába kerestek. Ráadásul a legjobb szándékot és a legfejlettebb technikát nem mindenki engedheti meg magának, Bős miatt 20 ezer hektárnyira becsült magyar ártéri liget fog kiszáradni. Ezt megelőzően azonban a magyaroknak fizetniük kell szerződésük felmondásáért: Ausztria partner volt a nagymarosi építkezésen, mint ahogy a Duna-Majna-Rajna-csatornánál is mind politikailag, mind jogilag jelen van. „Ahol az építő- és az energiaipar, a hajózás és a bankok érdekcsoportjai együtt fociznak — mondja keserűen Kari Wagner a World Wild Fund for Nature-től (WWF Österreich) —, ott van nemzetközi folyamszabályozási együttműködés. Egyébként nincs.” A hivatásos természetvédő, persze, túloz, a nyolc part menti ország között jól kiépített tudományos együttműködés alakult ki, és egy egyezményt is tető alá hoztak a Duna vizének megóvásáról. Elvben bármelyik alvízi ország panaszt tehet (a kétoldalú egyezmények keretében is) a túl sok szennyezés miatt, amely felülről érkezik. A gyakorlatban azonban az osztrák vízügyi hivatal elnökének emlékezete szerint ez még sosem fordult elő. „Még nem jutottunk odáig,hogy kimondhatnánk: a határérték fölött minden egyes milligrammnak következménye kell hogy legyen.” Mivel a vizek védelmények hatékony javítását (a Duna menti országok által 1985- ben aláírt, a Duna szennyeződésének megelőzését és elhárítását célzó bukaresti deklaráció révén) nem sikerült elérni, a riói környezetvédelmi csúcskonferenciára készített osztrák nemzeti beszámoló új célt tűzött ki: a deklarációt „egy Duna-védelmi konvenciónak kellene felváltania”. OECD-átlag 44,3 kg NITROGÉN-OXIDOK (NŐJ kibocsátása (egy főre számított kg/év) Kína India SZÉN DIOXID (COj (-kibocsátás (millió tonnában) . — Ex-SZU KLÓR-FLUOR-SZÉN-vegyületek (CFC) kibocsátása (millió tonnában) =1350 3 USA 1(10 Ex-SZU KOMMUNÁLIS SZEMÉT (egy főre eső kg/év) pra mm Nemzetközi együttrombolás Nem is olyan régen Jacques Cousteau még úgy vélte egyik dunai expedíciós útjáról visszatérve, hogy „ez a folyó nem szennyezett, hála az iparilag fejletlen kommunista rendszereknek”. Hogy ez ma már nem így van, azt Drágán jovanovics, a belgrádi zöld párt szóvivője tapasztalatból is jól tudja. „Különösen azért — mondja —, mert a hatvanas években a Nyugattól olcsón vett szennyező ipari létesítményeket épp a Duna mellé telepítették.” Ennél is „tervszerűbben” kezdték a Dunát tönkretenni azzal a Tito-Ceausescu-szerződéssel, amelynek keretében Gyegyapnál, a jugoszláv-román határon a hasonló nevű hatalmas vízlépcső építésébe fogtak.,,A gát elsősorban azért nagyon veszélyes, mert megakadályozza a vegyi és radioaktív vegyületek továbbhaladását, így a duzzasztó fölötti térben egész Európa leginkább környezetszennyező anyagai gyűlnek össez. Emellett jugoszláv oldalon ott van a bori, a majdanpeki és a kladovói fémfeldolgozó, a románoknál pedig a petrolkémiai ipar. Ehhez jön még néhány atomerőmű szennyvize, és olyan alkalmi esetek, mint amikor két éve a német Brigitte nevű hajó atomhulladék-szállítmánya Jugoszláviában kötött ki, miután sehol másutt nem tudtak megszabadulni tőle. A bori kohókban és az obrenovaci, valamint a prhovói hőerőművekben aztán primitív módszerekkel titokban elégették a levegőt, a földet és a folyót egyaránt mérgező atomhulladékot.” A szerb zöldek csak akkor szereztek tudomást minderről, amikor a vincai Borisz Kidrics Intézet egyik szakértőcsoportja szélsőségesen magas radioaktív értékeket mért. A szennyezést arról lehetett észrevenni, hogy nagy volt a rövid életű, 24—28 óra alatt elbomló radionukleidok koncentrációja. A kritikus napokon, például 1990. február 12—13-án a radioaktív sugárzás mintegy háromszorosa volt a megengedett legmagasabb értéknek. A szerb közvéleményt akkoriban erősen nyugtalanító felfedezést eltussolták, a szakértőket, köztük az obrenovaci erőmű hamujában jód 131 és 132 izotópot mérő Nada Ajdacsicset nyugdíjazták, laborrészlegüket bezárták. Azóta Jugoszláviának ezen a tájékán már csak állami intézmények mérik a radioaktivitást. Belgrádot a Duna már mint negyedosztályú, szennyezett folyó hagyja el, aztán még Románia előtt megkapja a Vajdaságból érkező csatornákon a többi hulladékot. „Ha a Duna-Tisza-Duna-csatoma mellett a Duna-Morva- Vardar-csatomát is megnyitják, ez igazi katasztrófa lesz” — aggódik Drágán Jovanovics. „Még szerencse, hogy a háború miatt a műtrágyaárak az égbe szöktek. A háború után, persze, még rosszabb lesz minden, mert az általános áruhiány miatt kényszerűségből a legolcsóbban előállítható, tömeges élelmiszer-termelésre fognak ráállni.” Drágán Jovanovics mind kevesebb örömét leli a kiskocsmákban látványosan fortyogó hagyományos halászlében. „Halat a Dunából? Köszönöm, inkább nem.” SVETLANA VASOVIC T
