Szabad Újság, 1992. május (2. évfolyam, 103-126. szám)

1992-05-12 / 110. szám

I Prága után Németország előtt Nem(csak) két percen múlott a döntő I992 '"i"'s12-____________________________Szabad I JSÁC Vasárnap este a svéd himnusszal véget ért az 56. jégkorong-világbaj­nokság. Még mielőtt a kanadai Miiench játékvezető útjára indította volna a korongot a fináléban, már meglepetéssel szolgált a döntő. A két résztvevőre ugyanis kevesen voksoltak. A meglepetés csak fokozódott az utolsó harmad 20. percében elhangzó sziréna után, amikor néhány perc múlva Günther Sabetzki, a Nemzetközi Jégkorong Szövetség elnö­ke a svédek nyakába akasztotta az aranyérmeket. A Tre Konor ezzel tehát duplázni tu­dott, hiszen egy évvel ezelőtt Tamperé­ben is világbajnokok lettek. A fináléig veretlen finneknek nem sikerült az a bravúr, hogy a világbajnokságok törté­netében szerzett első érmük mindjárt arany legyen. A Meribelben szerzett bronzérem után a csehszlovák jégko­rong csapat ismét harmadik lett. Nekik tehát nem sikerült a hőn áhított duplá­zás, sokan már a vb megkezdése előtt a hét évvel ezelőtti prágai aranycsapatot emlegették... Különösen akkor kezdtek a végső sikerben bízni a hazai szakértők, miután a két régi nagy rivális Kanada és Oroszország is idő előtti búcsúra kény­szerült. Még talán e két szuper hokinagyhata­lom kiesésénél is nagyobb meglepetés a németek és a svájciak bravúros szerep­lése. Ludék Bukaé és John Slettwoll együttese is bizonyította, hogy a tömér­dek idegenlégióssal teletűzdelt honi baj­nokságaik Európa abszolút élvonalához tartoznak. Kár, hogy már a rájátszás leg­elején egymás ellen kellett megküzdeni­ük a sors szeszélye folytán, mert így egyiküknek az addigi teljesítményét fi­gyelembe véve, a megérdemeltnél ha­marább kellett befejeznie a vb-szerep­­lést. Ezzel sem Dave King, sem Viktor Tyihonov nem számolt. Mindkét favorit olyan játékosokkal mutatkozott be Prá­gában és Pozsonyban, akik előtt nagy jövő áll, jelenük azonban hagy még némi kívánnivalót maga mögött. Elsősorban, bármilyen fájó is ezt beismerni a már sokszor bizonyított szaktekintélyeknek, játéktudásban (helyesebben játékosság­ban) maradtak alul vetélytársaikkal szemben. Sokan azzal magyarázzák a csehszlo­vákválogatott bronzérmét, hogy a Finn­ország elleni elődöntőben csődöt mon­dott (hacsak egy pillanatra is) az Ivan Hlinka, Jaroslav Walter edzői páros eredménytartásra összpontosító takti­kája. Ha némi igazat adunk ezen állítás­nak, kénytelenek lennénk kijelenteni, hogy a csehszlovák edzők nem álltak fel­adatuk magaslatán. Ez azonban erős kritika lenne. Inkább azok járnak köze­lebb az igazsághoz, akik azt állítják, hogy az utolsó harmadra a hazai játéko­sok teljesen elkészültek maradék ere­jükkel. Miután Liba és Hrbek fordítani tudtak a középső játékrész hajrájában, az utolsó húszpercben a csehszlovák csatároknak jártányi erejük sem maradt, így a náluk lényegesen jobbat produkáló hátvédtársaiknak átadásai rendre a finn kapu mögött kötöttek ki. Visszatérve ar­ra a véleményre, mi szerint az „üsd amerre bírod” játékfelfogás tudatos taktika volt, a hosszabbítás tíz perce ala­posan rácáfol ezen taktika létének igaz­ságára. A „hirtelen halálban” a cseh­szlovák játékosok örülhettek, hogy meg tudtak állni korcsolyájukon. A finnek nyilvánvaló fölénye a büntetőlövések során hozta meg gyümölcsét. A Suomi kapusa, Markus Ketterer az ítéletvégre­hajtók szempontjából nézve megszégye­nítő magabiztossággal juttatta megérde­melten csapatát a fináléba. Az aranyért folyó csatában is „művészibben” ját­szottak, de az utolsó harmadra már a finn szauna által doppingolt energia­­készlet is kimerült. így Cony Evensson gárdája Tampere után újabb sikert könyvelhetett el. A Tre Konor bebizo­nyította, hogy ha egy nem is, de három fecske már csinálhat nyarat. A csoport­­mérkőzések során botladozó skandiná­­voknak jókor jött a tengerentúli segít­ség. Az NHL-ből érkezett idegenlégió­­sok gyógyírként hatottak a betegágyban fekvő svéd hokicsapat fájó sebeire. Mintha kicserélték volna a svédeket, a rájátszásban sokkal felszabadultabban, ezáltal látványosabban hokiztak. Az ola­szok elleni anti-hokieredménnyel (0:0) maguk mögött bizonyára azzal az e­­lőnnyel léphettek jégre, hogy ellenfeleik egész egyszerűen lebecsülték őket. Ahogyan Ivan Hlinka és Jaroslav Walter a csehszlovák bajnokságban sze­replő fiatal tehetségeket. Kétségtelen, hogy Rosol, Liba, Procházka, Jelinek, Séerban — hogy csak a „harmincaso­kat” említsük — már sokszor bizo­nyítottak, ám aki azt mondja, hogy má­sodvirágzásukat élik ezek a rutinos öreg rókák, az abba a hibába eshet, amelybe a hazai edzők. Nevezetesen elfogultan, és nem objektívan ítéli meg ezen játéko­sok tulajdonképpeni formáját, hadd ne mondjuk azt (főként az edző litvínovi múltjára gondolva), hogy mint Ivan Hlinka, „haverságból”, mintegy utolsó bizonyítási lehetőségként felajánlja a cí­meres mezt. Ugyanakkor az olyan fiatal titánok, mint a kassai Zűbek-ikrek, vagy a trencséni bajnok Jánoá—Petrovicky duó, vagy a pilzeni gólkirály Martin Straka és a csehszlovák jégkorong-baj­nokság legjobb gólelőkészítője, a litví­novi Jan Őaloun hiába csillogtak a honi küzdelmek során. Igor Liba, leszámítva két okos gólját, csak erőlködött a jégen, még nála is gyengébben muzsikált az olimpián parádésan játszó Rosol. A hát­védek azonban egytől egyig megbízható teljesítményt nyújtottak, különösen Svehla és Musil. A litvínovi sor is csak korábbi önmaga árnyéka volt, a Cal­­garyból érkező Robert Reichel pedig csak fölösleges korongtartásával hívta fel magára a figyelmet. A talán kicsit túl szigorú elbírálás mellett azonban a bronzérem megérdemelt, hűen tükrözi a csehszlovák válogatott valódi tudását, amely az aranyéremre édeskevés. Külön fejezetet érdemelnek a vb já­tékvezetői. Az egyformán gyenge bírák közül mindössze talán az amerikai Am­­mian dicsérhető, aki megpróbál világ­­bajnoksághoz méltó színvonalon tény­kedni. Hogy a végletek tükrében ele­mezzük a bírókat, meg kell említenünk két abszolút ellentétes fölfogással bírás­kodó nevét. Az orosz Bokarev gyerekes szigora még a tizenéves lurkókat is föl­bosszantotta, nem csoda, hogy Jelinek egypár igen találó gesztussal értékelte ítéleteit. Ezzel szemben a svéd Björk­­mann orra előtt nyugodtan bunyózhat­tak, hokibottal püfölhették egymást a játékosok, a svéd legfeljebb mosolygott egyet az orra alatt... Végezetül a vendéglátók szervezői képességeivel kapcsolatban csak egy dolgot elég megemlíteni. Már két héttel a nyitómérkőzés előtt óriási érdeklődést harangoztak be a pozsonyi szervezők, erre a csehszlovákok norvégok elleni bemutatkozására csak négyezren voltak kíváncsiak. Állítólag 56 ezer jegyigény­lés érkezett az oroszok elleni derbire is, végül még ezen a rangadón is szép szám­mal akadtak üres székek a csarnokban. Még beszélhetnénk a világbajnokság reklámozásáról, valamint a kladnói ma­gánvállalat által gyártott kapuk „cserél­­getési manőverezéseiről”, vagy arról, hogy a sajtóközpontban kizárólag csak angol nyelven folyt az értékelés (ez utóbbi talán kevésbé szembetűnő hiá­nyosság), de inkább ezt ne részletezzük. Ahogy a népszerű örökzöld sláger szö­vege mondja, emlékezzünk mi is csak a szépre, a remek egyéni és csapatteljesít­ményekre. Az 56. jégkorong-világbajnokságról szóló krónika lapjaira a következők ke­rülnek majd. A vb végső sorrendje: 1. Svédország, 2. Finnország, 3. Csehszlo­vákia, 4. Svájc, 5. Oroszország, 6. Ka­nada, 7. Németország, 8. Egyesült Álla­mok, 9. Olaszország, 10. Norvégia, 11. Franciaország, 12. Lengyelország. A lengyelek búcsúznak az élvonaltól, he­lyettük a jövő évi világbajnokságon Né­metországban Ausztria szerepel. A vb legjobb hatosa: Ketterer (finn) — Musil (csehszlovák), Juttila (finn), Sundin (svéd), Ilrbek (csehszlovák), Varvio (finn). A vb legeredményesebb játékosa és egyben gólkirálya a 20 esztendős Jarkko Varvio lett. D. Tok Ernő Az északiak vitték a prímet a világbajnokság végső felvonásában. A svéd-finn döntőre kevesen számítottak, a Tre Konor győzelmét pedig szinte senki sem jósolta. A fináléról készült képünkön Andersson és Hammenlainen viaskodik a korongért (VojtíSek felvétele) A csehszlovák játékosok alaposan megizzadtak a bronzéremért, sokukon közülük ezen a képen is jól láthatók a fáradtság jelei A harmadik hely így is sikerként könyvelhető el A képen balról jobbra: Reichel, Procházka, Gudas, Liba. (Vojtísek felvétele) 9 Tavaszi fáradtság... Kampányszerű labdarúgás Utolértük a Bundesligát. Elég csupán egyetlen pillantást vetni a vi­lág egyik legerősebbjének tartott német és az oly’ gyakran lepocskon­diázott magyar bajnokság tabellájá­ra, s bizony, szinte ordít a papírról a hasonlóság. Legalábbis a tabella elején. Né­metországban még egy fordulót ját­szanak, és az élen hárman állnak azonos pontszámmal, a Frankfurt, a Vfb Stuttgart és a Dortmund közül bármelyik lehet első, második és harmadik. Nálunk ez — leszámítva azt, hogy a csapatok még ötször lép­nek pályára — csaknem szóról szó­ra ugyanígy van. Sőt, a mi bajnoksá­gunk talán annyival izgalmasabb is, hogy bár a kiesés kérdése a Zalae­gerszeget nézve biztos, a Diósgyőrt tekintve pedig okkal feltételezhető, nagy bátorság kellene ahhoz, hogy bárki megcáfolhatatlan magabiztos­sággal megnevez a két júniusban osztályozót játszó csapatot, hiszen a tabellának ebben a szeletében még öten „acsarkodnak” egymásra. Szóval, ami az izgalmas hajrát illeti, együtt haladunk a Bundesligával. Jósolni tehát lehetetlen feladat a tavaszi idény derekán, mint ahogy nem könnyű eldönteni azt sem, hogy ez az idény eddig a Ferencvá­ros látványos feltámadásáról vagy a Kispest-Honvéd kevésbé látványos, de szembetűnő megtorpanásáról szól. Egyrészt ugyanis tagadhatat­lan, hogy a Ferencváros hihetetlen lendületet kapott a Zalaegerszeg­nek rúgott hét góltól, ráadásul Nyi­lasi Tibor megtalálta a legjobb ösz­­szeállítást is, és játékosai hetek óta felszabadultan, nagy önbizalommal és eredményesen futballoznak. Másrészt viszont — bár termé­szetesen lejátszhatatlan — kérdés, hogy a Ferencváros táltosodása mi­hez lenne elég, ha a Kispest-Hon­véd nem szürkül el önmagához ké­pest, ha a bajnoki cfm őrzőjének erejéből legalább lépéselőnyének a megtartására futja. De nem szabad kihagyni a Vácot sem, amelynek csupán egyetlen pont a hátránya ve­­télytársával szemben, de — a Kis­pesthez hasonlóan — az őszinél jó­val fásultabb arcát mutatja. Ez a két csapat szemlátomást megsínylette az utóbbi hetek sűrű Magyar Kupa és bajnoki program­ját, de alig ha a véletlen számláját termeli, hogy a kupaelődöntők má­sik két résztvevője közül az Újpest csapnivaló teljesítményt nyújtott. A legutóbbi forduló legnagyobb tanul­sága az volt, amit valójában régóta sejtünk, tudunk: a magyar játéko­sok sem idegileg, sem fizikálisán nem bírják a mérkőzések szerda­szombat ritmusát. Persze, ez valahol szomorú és va­lahol mosolyt fakasztó, ha ebben a Sipos Ferenc nem alkuszik tekintetben is összevetjük magun­kat a Bundesligával, amelynek tag­jai sokkal több mérkőzést játszanak évente. Vagy gondoljunk Angliára, ahonnan egy hónapja érkezett a hír, hogy néhány nottinghami labdarúgó panaszkodott, mert csapatunk a ne­gyedév leforgása alatt csaknem negyven mérkőzést játszott, és ezt kicsit már soknak találták... Nálunk a négy kupaelődöntős mindent egy­bevetve tizenöt mérkőzést vívott az idén, illetve a válogatottak ehhez a számhoz hozzácsaphatnak még — egyet. Hogyan lehet ettől elfáradni? Az összehasonlítás valóban nem hízelgő a magyar labdarúgásra néz­ve, de nyilván el lehet fáradni a ke­vesebbtől, ha egyszer a mieink elfá­radnak. Ám ez aligha a magyar anyák bűne, mert nyámnyila fiakat szülnek a pályákra, és nem valami­lyen sorscsapás következménye. Já­tékosaink egész egyszerűen semmi­lyen tekintetben nem felkészültek arra, hogy naprakészen hozzák for­májukat, hogy két-három nap alatt rendszeresen kipihenjék a mérkőzé­sek idegi és fizikai fáradalmait. Nem edzettek megfelelően a stresszhely­zetek folyamatos feldolgozására, és mindennek nem lehet más hatása, mint a fáradtság, a fásultság, a fris­sesség gyors elvesztése. Németországban vagy Angliában a játékosok már gyerekkoruktól fogva úgy nevelkednek, hogy tudá­sukat szinte álmukból felkeltve is bi­zonyítaniuk kell, és nem hivatkoz­hatnak az időjárásra, a pálya talajá­ra, a páratartalomra vagy éppen a fáradtságra. Ebben a bajnoki rend­szer is segíti őket, hiszen a Notting­ham példája szélsőséges, ez a nagy terhelés egyenletesebben oszlik el. Európa nyugati felén nem divat a három hónapos téli szünet, a nyári szabadság is rövidebb, illetve job­ban kitöltik mérkőzésekkel. A mi labdarúgóink ugyanakkor kam­pányszerűen futballoznak: télen és nyáron „elfelejtik” a meccslázat, az­tán néhány hét alatt kell megoldani­uk összes feladatukat. így pedig va­lójában lehetőségük sincs arra, hogy hozzászokjanak a folyamatos és gyakori terheléshez. Márpedig a világbajnoki selejte­zőket is szerdánként rendezik majd, és a jelek szerint a liga manapság nemigen megy bele a fordulók elha­lasztásába. Amíg egymás közt ját­szunk, bajnokikat és kupamérkőzé­seket, a fáradtságnak legfeljebb a színvonal látja a kárát. Ám ha a ná­lunk felkészültebbekkel szemben akarunk nagy tetteket végrehajtani, akkor ahogy mondani szokás: leg­feljebb egy-két csatát nyerhetünk meg, háborút viszont soha. P. Gy. L. „Az ellenfelet meg kell félemlíteni” Vallomása szerint négyszer utazta körbe Dél-Amerikát és mindig csak arra vágyott, hogy nyugodtan élhessen, ne úgy, mint a cigányok. Ez tökéletesen sikerült neki. — Ön többek között arról híres, hogy hetvenhétszer volt magyar vá­logatott, méghozzá úgy, hogy pá­lyafutása során egyszer sem utasí­tott vissza meghívást sérülés miatt, vagyis hiányozni is csak akkor hi­ányzott, amikor nem válogatták be. — Ez kicsit túlzás. Ötvennégy­szer zsinórban voltam válogatott, mindenfajta megszakítás nélkül. Akkor jött egy sérülésem, de még így is eljutottam a hetvenes számig... — Ma Ön a Kispest-Honvéd ser­dülő II csapatának edzője. Mennyi­re elégíti ki ez a munka? — Hogy őszinte legyek, és főleg önző, azt kell, hogy mondjam, hogy azért vállaltam el a gyerekeket, mert itt nem kell utazni. Gyűlölöm az utazást. Négyszer utaztam körbe Dél-Amerikát, jártam a világ szinte minden részén. Még azt sem mond­hatom, hogy az illető városokból nem láttam semmit, csak a stadio­nokat. A pénzünk pedig egyáltalán nem állt egyensúlyban a teljesítmé­nyünkkel... — Hol kezdte edzői pályafutá­sát? — Sátoraljaújhelyen. Aztán ki­mentem egy évre Kairóba. Ezután jött három év Kuvait... Most a leg­nagyobb távolság, amire vállalko­zom, hogy elkísérem a gyerekeket a város másik végére egy-egy meccs­re... -fo-

Next

/
Thumbnails
Contents