Szabad Újság, 1992. május (2. évfolyam, 103-126. szám)
1992-05-30 / 126. szám
1992. május 30. Szabad ÚJSÁG A kapitánynak agyőt mondani egyetlen szó csupán Koccintsunk az Izland elleni győzelemre! A magyar labdarúgó-válogatott szerdán Svédországban játszott barátságos mérkőzést, s 2:1 arányú vereséget szenvedett. A találkozó előtt Lakat T. Károly, a Nemzeti Sport munkatársa Jenei Imrével, a válogatott szövetségi kapitányával beszélgetett. — Imre bátyám, meg ne haragudj a kérdésért, de a szituáció olyan, hogy egyszerűen nem hagyhatom ki: nem vagy te borzasztóan magányos? — Mi az ördögből gondolod ezt? — Megmagyarázom. Ahol most ülünk, az Stockholm egyik külvárosának, egy nem igazán előkelő, ám többé-kevésbé disztingváltnak mondható szállodája, a magyar labdarúgó-válogatott szállása. Holnap, vagyis szerdán, ha nem is életbevágóan fontos, de azért nem elhanyagolható jelentőségű mérkőzést játszunk a svédekkel. A játékosok már felmentek a szobájukba aludni, vagy tévét nézni, a vezetők szintén, te pedig egészen addig, amíg én ide nem szemtelenkedtem, itt ültél teljesen egyedül, s bevallom, titokban figyeltelek. Mereven néztél magad elé. — Nem vonj le ebből messzemenő következtetéseket. Szó sincs magányosságról, gondolhatod, ha nagyon forszíroztam volna, bárki itt marad velem egy kis diskurzusra. De én nem ilyen típusú ember vagyok. Bizonyos esetekben kifejezetten szeretem a magányt, s ez leginkább a meccs előtti és a meccs utáni estékre, éjszakákra jellemző. Én soha nem mentem el Romániában sem a vezetőkkel dorbézolni, nem tudtunk olyan jó eredményt elérni, hogy Jenei Imrét valaki is látta volna az éjszakában... — No, képzelem, milyen lehet az éjszakai élet Romániában... — Vigyázz, ott én nem voltam akárki, akár mint a Steaua edzője, akár mint szövetségi kapitány nagyon is meg lettek volna a lehetőségeim a kicsapongásra. Ne tévedj, a Steaua-játékosoknak a legsötétebb korszakban, a legszegényebb esztendőkben is jutott minden földi jóból. Lehet, hogy a világ azt látta, az egyszerű román polgár csak festményeken vagy nyugati képeslapok fotóin lát húst, de ha mondjuk, Hagi, Lacatus vagy Bölöni Laci bement a henteshez, akkor ott azonnal előkerült a bprjú, a máj, a tüdő, a minden... És ez alól nem voltam kivétel én sem! De nem mentem, mert nem vagyok villogós típus. Gondolom, már ti, magyar újságírók is rájöttetek arra, hogy én inkább örülük annak, ha nem kell nyilatkoznom, mint ha igen. Nagyon jól megvagyok minden sztárolás, különleges felhajtás nélkül. Tudat alatti álszerénység? — Mi munkál ilyenkor benned? Egy tudat alatti álszerénység, vagy csak az edző rutinos óvatossága, esetleg a veled született levetkőzhetetlen alaptermészet? — Az utóbbi kettő biztosan. Mondok egy példát. Amikor a Steauával Sevillában megnyertük a Bajnokcsapatok Európa Kupáját, aminél többet egy klubcsapat ugye nem érhet el, már hazafelé, a repülőgépen mondtam a játékosoknak, az istenért, ne hogy elkezdjenek most villogni, szerepelni, kimaradozni. Mert ha ezt teszik, az az első vereség után akkorát üt vissza, hogy abból nincs felállás... Arra kértem őket, ha meg tudják tenni, két hétig ki se jöjjenek a lakásukból... Az emberek akkor még pontosan tudni fogják, hogy mit vittek véghez, hogy most ők a hősök, de egy kudarc esetén majd talán éppen a legnagyobb pillanatokban mutatott szerénységük segíti át őket az igazán nagy bajokon... És ezt a magatartásformát az edzőre nézve különösen követendőnek tartom. Egy edző nem tud olyan eredményt elérni, hogy előbb vagy utóbb ne verjék meg a csapatát. És akkor már ő a leghülyébb ember a szurkolók szemében. Különösen örülnek a bukásának akkor, ha a győzelmek idején nem bírt magával, nagyképűsködött, mindenkit kiosztott, vagy ahogy ti mondjátok: átesett saját magán a nagyképűségtől... — Hogy értetted azt, hogy... ti? — Bocsánat, nyelvbotlás volt, én is azonnal rájöttem, de bíztam abban, hogy érted, ittre, vagyis Budapestre gondoltam. Remélem, nem a magyarságomat akarod megkérdőjelezni... — Eszembe sem jutott, csak furcsa volt... — Érdekes dolog ez, tudod-e? Az ember élete néha akaratán kívül olyan fordulatokat vesz, hogy maga is beleszédül. Az én kislányom például a negyedik általánosig magyar nyelvű iskolába járt Váradon. Akkor mondtam a feleségemnek, te, ide figyelj, rendben van, hogy mi ízig-vérig magyarok vagyunk, de nézz körül, mi történik itt! Sorra zárják be a magyar nyelvű iskolákat, gimnáziumokat, az egyetemet, mit fog ez a gyerek csinálni, ha majd tovább kell tanulnia? Vele szemben nem tehetjük meg, hogy ne írassuk át egy román iskolába. így is tettünk. S mit hozott a sors? Sok-sok év múltán engem a munkám Budapestre szólított, természetes, hogy jött velem a családom is. A gyerek most gimnazista, s bizony, van gondja elég... Már hívatott is minket az osztályfőnöke, s azt mondta: néha szinte elképesztő és hihetetlen, hogy milyen alapvető dolgokkal nincs tisztában a gyerek. Mondta neki a feleségem, ne csodálkozzon ezen, hiszen ma már kismillió olyan kifejezés, fogalom, axióma szerepel a középiskolások tanrendjében, amelyet ez a kislány most hallott először... Szóval, amikor annakidején nagyon jő akartunk neki, mint mindenki a gyerekének, talán akkor tettük vele a legrosszabbat. — Te és a feleséged már megszoktátok a pesti életet? — A jót, a kényelmeset, a konfortosat könnyű megszokni... Ettől a váltástól is inkább a lányom szenved, hiszen őt minden Váradhoz köti, ott élnek a barátai, a barátnői, az ismerősei, vagyis azok, akikkel felnőtt. Persze, mint egy kicsi nő azt már ő is érzékeli, hogy Budapesten más az élet minősége. — Én csak azt nem tudom megfejteni, hogy te aki magad vagy az élő aktivitás és a szüntelen tennivágyás, hogyan bírod a szövetségi kapitányok mérkőzés nélküli életét? Egy klubedző nap mint nap edzést tart, összeveszik vagy éppen kibékül vezetőivel, hajbakap a szurkolókkal, taktikát és csapatot állít össze, a hétvégéi pedig éppen a lényeg, azaz, a meccsek miatt mozgalmasak. Esküszöm, még a vereség is érdekesebb, izgalmasabb lehet egy vérbeli trénernek, mint hónapokig arra várni, hogy majd csak játszik már egyet a válogatott is. — Látod, most telibe találtad a szívem közepét. Én valóban inkább klubedző típus vagyok, bár Romániában is voltam kapitány, ezért ismerem azt a téblábolós időszakot is, amelyeket említettél. Néha valóban szenvedek kicsit, de ez csak attól van, hogy egészen más Romániában kapitánynak lenni, mint Budapesten... — Gondolom, még mindig itt a jobb, dacára annak, hogy nálunk pillanatnyilag gyengébb a válogatott.. — Tévedsz. Mégpedig azért, mert Romániában el tudtam foglalni magam. Kijártam a klubok edzéseire, beszélgettem a játékosokkal, az edzőkollégákkal, előadásokat tartottam, olyan emberekkel voltam rendszeresen kapcsolatban, akikkel tudtam a futballról beszélgetni. így könnyebben telt az idő az egyik válogatott mérkőzéstől a másikig. — Amit most elmondtál, azt Magyarországon ugyanígy megcsinálhatod, sőt, azt hiszem, meg is kell csinálnod. — Ahogy te tévedsz? Kezdetben persze én is ezt gondoltam, sőt, ezt gyakoroltam is. Aztán azt vettem észre, hogy szinte sehol sem szeretik, ha a szövetségi kapitány gyakori vendég náluk. Éreztem némi bizalmatlanságot, visszahúzódást, elfordulást, olyan volt az egész, mint az ellenőr szerepe a buszon vagy a villamoson... Pedig hidd el, mindent akartam, csak ellenőrizni nem! — Megmondanád, hol fogadtak ilyen kellemetlenül? — Fontos ez? Elég, ha én tudom. Oda nem is megyek többet. És ezzel ezt az ügyet lezártam. Nem tipródom, nem gyötrődöm rajta, sajnálattal bár, de tudomásul veszem. Nem tartok a leégéstől — Nem tudom észrevetted-e, eddig jószerivel egy árva szót sem ejtettünk a válogatott hétköznapi dolgairól. Pedig nyakunkon a világbajnoki selejtezősorozat, s nálunk ez mindig egy új korszak igazi kezdete. Egy kapitány munkáját Magyarországon úgy mérik le, hogy kijutott-e a válogatott a világbajnokságra vagy sem. Hogy aztán ott mi történik, az már csak olyan esetben élet- és sorsfordító kérdés, mint, mondjuk a mexikói szovjetek elleni 0:6 volt... Mondd, szemernyi félelem sincs benned? Nem félted, mondjuk, a szakmai reputációdat? — Viccelsz? Milyen edző az, aki ilyen gondolatokkal vág neki egy sorozatnak? Az élet maga is nap mint nap új kihívás. Ha tegnap este, mondjuk, szerencsésen hazaértem, akkor maradjak életem végéig a lakásban, mert van rá némi valós esélyem, hogy ha újra kimozdulok, akkor a fejemre eshet egy cserép, vagy elüthet egy autó? Nem! Érj is el bármilyen eredményt, ha igazi edző vagy, mindig a következő meccset kell megnyerned, az éppen előtted álló sorozatban kell a legtöbbet nyújtanod. Egyébként sem értem ezt az egészet... Amióta idejöttem, mindenki egyre csak azt kérdezi tőlem, hogy nem tartok-e a leégéstől... Miért tartanék, amikor éppen ti, újságírók írtátok már le vagy százezerszer, hogy a magyar válogatott eredményessége, eredménytelensége, továbbjutása vagy kiesése bármilyen tornáról, nem szövetségi kapitányi kérdés... Ha ez igaz, akkor kérdezem én, hogy tudok megbukni? — Mondjuk úgy, ahogy eddig mindenki. Mert mindig kell egy bűnbak, akin el lehet verni a port Egy válogatottat nem lehet feloszlatni, annak mindig játszania, élnie, léteznie kell, a kapitánynak agyőt mondani viszont nem több egy szónál, legfeljebb néhány kellemetlen pillanatnál... — Ha azt mondom, egyetértek, akkor mi van? Tudod, az a legszörnyűbb ebben a magyar futballban, hogy amit ti mondtok, az lényegében, sőt, tényszerűségében is igaz. Csak éppen ez az igazság nem jó semmire. Mást sem hallok, mint hogy nincs a válogatottnak támadójátéka, hogy nem vagyunk veszélyesek a kapura, hogy soha senkinek sem fogunk gólt lőni. Gondoljátok, hogy mindezt én nem látom? Hogy én teljesen hülye vagyok? Persze, hogy tudom, amit elől nyújtunk, .az borzasztóan vékony... Tudom azt is, hogy a magyar játékosok többsége alkalmatlan az igazán korszerű labdarúgásra, legalábbis azon a módon, ahogy ezt ma a világ vagy akár csak Európa legjobbjai játsszák. És akkor most mit csináljak? Góllövőket, igazi centereket én nem tudok teremteni, de ilyeneket nem tud a földkerekség egyetlen edzője sem... A góllövők, a mérkőzést eldönteni tudó játékosok valahogy lesznek, születnek, egyszer csak ott teremnek a csapatokban. Gondolod te, hogy egy Gerd Müllert, egy Cruyffot, egy Paolo Rossit, egy Schillachit, egy Baggiót, egy Völlert, egy Klinsmannt olyanná nevelt egy csodaedző, amilyenek voltak, vagy amilyenek most? Egy fenét! Én nagyon jól tudom, hogy például egy Hagit, aki ma a Real Madridban játszik, mennyit kell nevelni. Semennyit! Adhattál neki tanácsokat, formálhattad egy kicsit, megpróbálhattad meggyőzni arról, hogy nem kell az egész pályán feltétlenül egyedül végigvinnie a labdát, de ezek csak nüansznyí segítségek voltak az ő klasszisához. Arról viszont nem én tehetek, hogy a mai magyar válogatottnak nincs a fent említettekhez hasonló talentumú csatára... A lehetőségeim behatároltak — Félek, hogy ez a gondolatsor nagyon messze vezet.. Nevezetesen odáig, hogy ha nincs ilyen csatárunk, akkor törődjünk bele a megváltoztathatatlanba, ha nem verjük meg Izlandot, akkor nem verjük meg, és akkor mi van, az élet megy tovább... ^SPORTI — Le ne írjál nekem ilyen marhaságot! Persze, meg kell vernünk Izlandot. Ha őket nem verjük meg itthon, akkor világbajnokságügyben, azt hiszem, nincs miről tovább beszélgetnünk... Én csak azt próbáltam megmagyarázni, hogy egy edző, legyen az akár szövetségi kapitány, lehetőségei bizonyos fokig behatároltak. Te pontosan tudod, hogy nekem milyen játékosállomány áll a rendelkezésemre. Tudod azt is, hogy velük körülbelül milyen játékot lehet játszatni, meddig lehet eljutni. No, ebből kell valamit kihozni, s én azt hiszem többé-kevésbé ez a valami már sikerült is. Ha más nem, hát a labda maximális megbecsülése, az, hogy viszonylag sokáig vagyunk már képesek magunknál tartani, hogy a játékot ezáltal átvisszük az ellenfél térfelére, hogy nem kezdünk eleve kilátástalan ívelgetésekbe, amikor egy szál olyan csatárunk sincs, aki legalább magyar NB I-es szinten közepesen tudna fejelni... Itt tartunk most. Én nem azt mondom, hogy ez valami világraszóló eredmény, de hát kérdezem én, mi az istenre számítottak három hónap alatt? —- Nevetni fogsz, még ennyire sem... Te ott vagy félreértésben, hogy mi nem téged hibáztatunk, sőt, sokak meggyőződése szerint ilyen tudású kapitánya nagyon régen nem volt a válogatottnak. Én csak azt próbálom veled megértetni, hogy nálunk az emberek soha, semmilyen körülmények közt nem fogadják el a válogatottól, ha Izlandot nem veri meg... Nem érdekli őket, hogy ott felnőtt egy remek csapat, nem érdekli az sem, hogy 2:0-ra verték nemrég a spanyolokat, nem érdekli őket egyetlen észérv sem, a lényeg: nekünk nyerni kell. — Ezt mondom én is! Izland ellen itthon nekünk nyerni kell. Sőt, elképzeléseim szerint, az én csapatomnak, amikor csak pályára lép, mindig nyernie kell. Mert azért kezdett el játszani... Én az angolok elleni meccs után is el voltam keseredve, mert nem nyertünk. Lehet, hogy nem hiszed el, de még a döntetlennek sem örültem volna... A győzelem! Ez a futball lényege. — Tételezzük fel, hogy már nyertünk is. Akkor majd a meccs után Pesten üldögélsz ugyanilyen magányosan, és nézel mereven magad elé? — Azzal a nagy különbséggel, hogy akkor megiszom majd egy whiskyt. Miért? Mit kellene csinálnom? Az is csak egy meccs lesz a sok közül... Lakat T. Károly KÖZLEMÉNY Az Együttélés és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom helyi csoportja Családi Vasárnap jelleggel műsoros délutánt és kirakodóvásárt rendez Somorján a Pontiéban május 31-én 14.00 órától. A műsorban fellép a Csalié Népművészeti Együttes, a Csali gyermektánccsoport és a Csalló-zenekar, a Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola színjátszó csoportja, a Művészeti Népiskola hangszeres szólistái és a Sétálni ment három kalap című műsorával Dusík Gábor együttese. Lesz még kutyabemutató és pónilovagoltatás, valamint rajzverseny gyermekeknek. Üdítőről és frissítőről a somorjai vállalkozók gondoskodnak, a kirakodóvásár árukínálatát is ők teszik színessé. Kérésre 13.00 órától cséza szállítja a vendégeket a Sárgarigó vendéglőtől a Pomléig. Családi Vasárnapunkat jelenlétével megtiszteli: Bauer Edit, Duray Miklós, Harna István és Fóthy János.
