Szabad Újság, 1992. május (2. évfolyam, 103-126. szám)
1992-05-05 / 105. szám
1992. május 5. Szabad ÚJSÁG Ha egy vállalkozás beindul Gondok, sikerek, elképzelések Idestova két éve és egy hónapja annak, hogy Pálkovács András Jánosiban magánvállalkozásba kezdett. A Zelenina vállalat egykori felvásárlója már korábban is foglalkozott háztáji állattartással, gazdasági épületeit kibővítette, az állományát felszaporította és kezdetben föld nélkül fogott magánvállalkozásba. Az abraktakarmányt állatai részére a terményfelvásárló üzemtől vásárolta és vásárolja ma is, mivel a 15 hektár földterületet — amelynek a felét bérli — csak tavaly ősszel mérte ki neki a helyi szövetkezet. Az idén már öt hektáron búzát, árpát vetett, három hektáron kukoricát és öt hektáron dohányt fog palántázni. (A maradék két hektár kaszáló.) — A múlt évben 550 ezer korona összbevételünk volt — mondja Pálkovács András —, de ebben az összegben szerepel egy 190 ezer koronás tétel, amit a tavalyelőtti gyapjúért késve kaptunk meg. Ez, sajnos, jócskán megemelte az adóalapunkat: adó címén több mint 35 ezer koronát kellett fizetnünk. Jelenleg tizenkét anyasertésünk van és építettünk egy hetvenöt férőhelyes sertéshizlaldát. Anyajuhaink száma nyolcvan, és időnként még csirkéket is nevelünk. A padlástérben ötezer fér el egyszerre, a naposcsirkéket Komáromból szállítjuk ide. Egyelőre állandó alkalmazottakat nem foglalkoztatunk, a csirkenevelésnél és néhány sürgős munkánál szoktunk segítőket felfogadni. A Pálkovács család induláskor 1 millió korona kölcsönt vett fel, ebből szerezte be a gépparkot, amelyben az Agrozet által jelenleg kínált legkorszerűbb talajművelő eszközök, szénagyűjtők sorakoznak. Nemrégiben beiktatták a vállalkozásukat a rimaszombati terményfelvásárló számítógépes rendszerébe; a tápok tárolására pedig tartályokat vásároltak, amelyek most várnak beépítésre. — Szeretném gyarapítani a földterületet — folytatja a vállalkozó —, a közeljövőben egy pusztát vásárolok, összesen 25 hektár földterülettel, ott akarom tartani az állatállományt. A juhok tartása most nem kifizetődő, ezért a sertésállományt megduplázom. A növénytermesztésben a dohányra akarok szakosodni, május végén lép munkába nálam egy ebben az ágazatban jártas személy, ő lesz az első állandó alkalmazottam. A dohánypalántákat a jesztei szövetkezet neveli és ülteti ki, két használt dohányszárítót vásároltam, az utolsó törést már azon szeretném leszáríttatni. Amíg nem készül el, addig a szárítást is a jesztei szövetkezet fogja végezni. — Jövőre természetesen már fóliasátrakban, magunk neveljük ki a dohánypalántákat, palántázógépet is akarok venni. De nagyban hátráltatja terveim megvalósítását, hogy nem kapom folyamatosan a pénzt. Az eladott termékekért, sajnos, későn futnak be az összegek, közben pedig a kölcsönt törleszteni kell, mert a bank nem vár. Hogy gyorsabban is pénzhez jussunk, egy üzlet megnyitásán is fáradozunk. A főút mellett egy hosszú épületet tataroznak a kőművesek. Bent a csarnok, a raktárhelyiségek, vala-7 mint a hűtőbokszok már csaknem készek. Pálkovács András az üzlet megnyitását július második felére tervezi. Az épületet, mely a helyi önkormányzat tulajdona volt, az unokatestvérének a fiával közösen vásárolták meg. — Mivel eladótér és raktárhelyiségünk is van bőven — folytatja Pálkovács András —, úgy gondoltuk, élelmiszeren kívül iparcikkeket, valamint tisztító- és illatszereket is fogunk árulni. Fel akarjuk venni a kapcsolatot a gyártó üzemekkel, és mindent olcsóbban szeretnénk adni, mint más üzletek. A húst előreláthatólag 5-6 százalékkal olcsóbban adjuk, mint a Jednota húsboltjai. A sertéseink egy részét is — a kereslettől függően — itt mérjük ki. Sajnos, a járási közegészségügyi állomás a vágóhidat nem engedélyezte arra a helyre, ahová mi szerettük volna építeni, így a sertéseket Bátkába szállítjuk, ahol az állami gazdaság vágóhídján vágják majd le. A félsertéseket a hűtőbokszokban tároljuk majd, úgy kerülnek kimérésre. — Ha lesz rá igény, szemesterményt is adunk el, sőt ha kell, meg is daráljuk. Zöldségfélét Komáromból szállítunk, szeretnénk társakat keresni, akikkel egy-egy fuvaron megosztozhatnánk, hogy minél gyakrabban szállíthassunk, ezáltal frissebb árut kínálhassunk a vásárlóknak. Pálkovács András szerint legalább három év kell ahhoz, hogy egy magánvállalkozás rendesen beinduljon. Az év végéig — az üzletben és másutt — legalább tíz állandó alkalmazottnak biztosít munkát. Három lánya közül a legfiatalabb közgazdasági középiskolába jár. Talán nem véletlenül. Egy gazdaságban mindig szükség volt és lesz is közgazdászra. FARKAS OTT Ó I. A szenei földműves-szövetkezetet ezerkilencszázhetvennyolcban „olvasztották be” az állami gazdaságba. Ezt követően a „Csehszlovák-Szovjet Barátság” nevet viselő gazdaság bizony sok éven át nem volt híres termelési és gazdasági eredményeiről. A Pozsony vidéki járás mezőgazdasági üzemei között általában a komolyan lemaradozók, a veszteségesek mezőnyében foglalt helyet. A tavalyi év sem volt kivétel: harmincöt millió korona volt a gazdaság deficitje. Szó, ami szó, ilyen körülmények közt nem lehet leányálom átvenni az elődtől a karmesteri pálcát. Február elsején ugyanis őrségváltásra került sor a Szenei Állami Gazdaságban: Odo Kolembus foglalta el az igazgatói széket. Vele beszélgettem a minap több aktuális kérdésről: gazdálkodásról, transzformációról (természetesen, a helyi viszonyokra lebontva), tervekről, elképzelésekről. Sajnos, a témákkal összefüggésben rengetegszer nyomatékosította az igazgató a „gond, probléma” kifejezéseket... II. — Óriási szükségünk lenne — minél hamarabb — három dologra: pénzre, pénzre és — pénzre! Mert anélkül bizony nem nagyon lehet gazdálkodni. Szóval halmozódnak a gondok, a problémák. Itt van például a legutóbbi aktualitás a pénzzel összefüggésben. Ugye, a mezőgazdasági minisztérium határozata alapján a szövetkezetek és állami gazdaságok anyagi támogatást igényelhettek a tavaszi munkálatok végzésére. Mi is benyújtottuk a kérvényt: tízmillió koronát szerettünk volna. Igen, szerettünk volna, mert kaptunk — másfelet. Azzal meg nem nagyon lehet mit kezdeni. Jelen pillanatban rengeteg időnket és energiánkat emészti fel a szövetkezet és az állami gazdaság közti viszony rendezése. Hogy miről is van tulajdonképpen szó? Tavaly újraalakult Szencen a földműves-szövetkezet. Mégpedig úgy, hogy az állami gazdaságtól bérbe vett ezerhatszáz hektárnyi földterületet, gépeket, épületeket, istállókat — 78 millió 400 ezer korona értékben. A szerződésben benne foglaltatott, hogy ilyen feltételek mellett a szövetkezet 1991. január elsejétől 1991. december 31-ig működhet. Zárójelesen (pluszként) az is a szerződésben szerepelt, hogy esetleg a transzformációs törvény elfogadásáig tevékenykedik a feltüntetett formában. Csakhogy miképpen alakult a helyzet? Egyrészt: elhúzódott a transzformációs törvény elfogadása. Mert ugye tavaly őszre tervezték, de a csúszás alapos volt. Ezzel tehát „esett” egy terminus közös dolgaink rendezését illetően. Ma már tudjuk, hogy a törvény egyébként sem oldja meg az olyan esetet, mint a miénk is. Tehát a közös nevezőre jutás még várat magára. Azt szorgalmaztuk és szorgalmazzuk, hogy a restitúcióból adódóan a földeket eredeti tulajdonosaiknak szolgáltassák vissza. A mezőgazdasági minisztérium esetünkkel kapcsolatosan kérvényt juttatott el a szlovák kormányhoz, hogy az helyzetünket kivételként ismerje el. Csakhogy a kormány ezt elutasította, mondván, az állami gazdaságnak teljes egészében kell részt vennie a privatizációs folyamatban. Szóval ilyen vonatkozásban nem engedhető meg semmiféle kivétel! Persze, azért az ügynek még nincs vége — s továbbra is szerveződik Szencen a tulajdonosok szövetkezete. (Amint több konkrétum lesz ezzel kapcsolatban, a témához lapunk hasábjain újfent visszatérünk — a szerző megj.) III. — Állami gazdaságunknak a már említett bérbeadást követően maradt mintegy két és fél ezer hektárnyi szántóterülete. A tavalyi év végén, illetve az idei elején nálunk is megkezdődtek az elbocsátások. Amikor átvettem a gazdaság irányítását, alaposabban átgondoltam: tényleg és kizárólag ez a legésszerűbb megoldás? A vezetőséggel végül arra a megállapításra jutottunk, hogy az elbocsátásokat leállítjuk. Mert nekünk szükségünk van az emberekre. Megjegyzem, a munkához pozitívan viszonyulókra! Most például az a helyzet állt elő, hogy felveszünk dolgozókat. Ugyanis néhány téren bővítéshez folyamodunk. Kevesen vannak az építőcsoportunknál, több munkaerőre van szükség a speciálisnövény-termesztés szakaszán, mindenekelőtt a zöldségtermesztésben. Felveszünk továbbá üzemőröket is. Természetesen, akinek nem tetszik a gazdaság, annak nem állunk az útjába: elengedjük őt, de mi jelen pillanatban — persze, ha csak valaki nem vét komolyabban — nem bocsátunk el dolgozókat. Ami pedig az idei gazdálkodást illeti: őszi vetésű búzát több mint ötszáz hektáron termesztünk, mondhatnám úgy is, hogy az eddigi hagyományoknak megfelelően. Körülbelül kétszázötven hektáron vetettünk árpát, túlnyomó részét tavasszal. Silókukoricánk 470 hektáron van, magnak pedig csaknem kétszáz hektárnyit termesztünk. A továbbiakban talán a takarmánykeverékeket említeném: a tervek szerint csaknem száz hektárt foglalnak el az ősziek, nyolcvanat pedig a tavasziak. Ezúttal is viszonylag nagy területen — 228 hektáron — próbálkozunk borsóval, valamint lucernával (240 ha). Napraforgónk 90 hektáron terem, de a tervvel ellentétben kisebb területről — mindössze 30 hektárról — kell majd betakarítanunk a cukorrépát. Ami mindenképpen újdonság állami gazdaságunk viszonylatában: háromnégy hektáron csemegekukoricatermesztéssel próbálkozunk, s egy hektárnyi területen dinnyével is kísérletezünk. Ha beválnak ezen növénykultúrák, a jövőben folytatni kívánjuk termesztésüket. Állattenyésztésünk a szó szoros értelmében vergődik. Nem egy vagy két esztendeje, már huzamosabb ideje. Pedig egykoron rengeteg pénzt „vertünk bele” ebbe az ágazatba. Korszerű borjúneveidét, sertéshizlaldát építtettünk, drága pénzért. A borjúnevelde például kísérleti építkezés volt, óriási ráfizetést „eredményezve” gazdaságunknak. Jelenleg teljesen üres, nem üzemel... Az 1500-as kapacitású sertéshizlaldánk sincs teljes mértékben kihasználva, mostanság csupán 450 disznót nevelünk. Van hatszázötven tehenünk, 240 borjúnk, továbbá egy hétszáz darabból álló fiatal állatállományunk. A tej — sajnos — ráfizetéses. Nagyon kell igyekeznünk, hogy I. minőségi osztályban tudjunk valamennyit értékesíteni, s akkor is csak 5,80 koronát kapunk literjéért. Ez így nem üzlet... IV. — Ami bennünket (is) kihúzhat a kátyúból, az mindenképpen a privatizálási folyamat. Lakásaink vannak, amelyeket el szeretnénk adni. De ugyanez az elképzelésünk többek között a már említett borjúneveidéről is. Mert nekünk pénzre van szükségünk! És nem is kevésre... Hogy törleszteni tudjuk tartozásainkat, s azt követően végre lépni már. Végre: ELŐRE! Hogy el tudjuk végezni a közeljövőben az alapos talajelőkészítést, jó minőségű és kellő mennyiségű vetőmagot tudjunk vásárolni, s meg tudjuk venni a szükséges műtrágyákat és vegyszereket. A bemeneti tényezők egyre drágábbak, a felvásárlási árak pedig stagnálnak. Ennek tudatában kell most gazdálkodni. No és természetesen, mi is sokat gondolkodtunk—gondolkodunk azon, miképpen lehetne még saját erőből pénzt szerezni. Saját boltokat nyitottunk és nyitunk még a közeljövőben is. Árusítunk már tejet meg zöldséget. Komolyan intézkedünk egy következő ügyben is. Konkrétan: állami gazdaságunkban palackgyártó részleget szeretnénk felszerelni. Az egyezmények alapján május tizenötödikéig meg is kellene kapnunk a korszerű gépsort, amelyen tej palackozására alkalmas üvegeket gyártunk majd. Saját szükségletre, s ha lenne érdeklődés, természetesen másoknak sem mondanánk nemet. Ezáltal az „otthoni” palackozás által mindenképpen korszerűbbé és higiénikusabbá válna a tej tárolása és tartósítása. Nem beszélve arról, hogy ilyen kivitelezésben azért valamivel drágábban adhatnánk el a gazdaságunkban kitermelt tejet. Szóval azért vannak terveink és elképzeléseink, amelyek megvalósítása által minden bizonnyal elkerülhetnénk a szakadék széléről. De hogy egyáltalán nem lesz könynyű és egyszerű, annyi biztos... SUSLA BÉLA Az „örökség” mínusz harmincöt millió „Az egyedüli megoldás: a privatizálás”
