Szabad Újság, 1992. május (2. évfolyam, 103-126. szám)
1992-05-27 / 123. szám
1992. május 27. Szabad ÚJSÁG 5 Gyuri bácsi amatőr néprajzos és műgyűjtő. Szobája tele van a régi paraszti élet használati tárgyaival: fényesre tisztított rézmozsár, faszenes vasaló, méter hosszú tajtékpipa, régi guba, szűr, mind-mind megtalálható benne. Kertjében százéves szekérkerekek, boronák, ekevasak díszelegnek. „Sajnálnám, ha elkallódna, fiam“ - mondja - „hát összegyűjtöm az ilyesmit. „Egyszer talán...“ Igen, egyszer talán. Egyszer talán megérjük, hogy minden városunkban lesz legalább egy kia öregnek, de ő csak csóválgatja a fejét. Gyuri bácsival beszélgetünk, hogy „menő“ árucikké váltak a régi rokkák, guzsalyok, mozsarak, rézlámpák. Ezeket az emberek keresve-keresik. Sokan vadásznak régi pipára, virágos cseréptálakra, korsókra, csobolyókra, öreg üvegekre, de nagy a kereslet a tarka tulipános ládák, sőt, az óriási szekér- vagy kocsikerekek iránt is, amelyeket divattá vált a kerti lugasba beépíteni. Találkoztam olyan megszállottakkal is, akik éjszaka járják a várost. Nem betörési céllal. Bemásznak a lenosok vigyáznak rájuk, dédelgetve óvják őket. A népi építészet emlékei viszont pusztulásra ítéltettek. Egyre kevesebb a régimódi, tornácos paraszti hosszúház. Az emberek építkeznek (még a mai árak mellett is), a régi házakat lebontják, helyettük tájba nem illő otromba kockaházakat építenek, lehetőleg emeleteset és lehetőleg magasabbat, mint a szomszédé. Az már más kérdés, hogy a család sokszor csak két-három helyiséget használ ki az alagsorban, az emeleti szobák pedig konganak az ürességtől, a családtagok legfeljebb takarítani járnak be. Az utca képe egyre szürkébb és jellegtelenebb lesz, lehetetlenség meggyőzni az embereket, hogy kényelmes és takaros kis házakat építsenek, amelyek illenek a környezetbe, karaktert adnak a településnek, vagyis: folytatják a népi hagyományokat. De akár ilyen, akár olyan házakat építenek, a régit mindenképpen lebontják. Megmentésükre jelenleg semmilyen mód nem kínálkozik (skanzenek építése jelen körülményeink közepette abszurd ötlet). Hogy legalább az emlékük megmaradjon ezeknek a szép régi házaknak, fényképes dokumentációra lenne szükség. Ezt akár az építkező gazda is elvécsike múzeum, amely fölvállalná a rég elsüllyedt múlt értékeinek felkutatását és megmentését. Azt ugyan még ma is sok embernek nehéz elmagyarázni, hogy egy százéves, elkorhadt-elrozsdált borona, vagy egy szúette „szakajzó“ érték. Igenis az: egy darab emberi munka van benne, viseli készítőjének kezenyomát. A paraszti-pásztori élet használati tárgyai egyszerűen és kifinomultan szépek: vonalaikat sok-sok egymást követő generáció tapasztalata csiszolta, formálta, nemesítette. Ezek a tárgyak még ma is sokkal szebbek, mint mai agyonformatervezett, csupaszra modernizált eszközeink, a tömegkultúra sablonos termékei. Egyszer talán minden városban lesz ilyen kicsi múzeum és lesznek faluhelyen is értékmentő, faluszépítö egyletek, amelyek megmentenék a régi házakat és kialakítanák minden kistelepülés jellegzetes arculatát, mindegyik mástól kellemesen különböző, „családias“ vonásait. De ettől még (sajnos) nagyon messze vagyunk. Ilyen irányú kezdeményezések még a városokban is épphogy csak csíráznak, a falukban pedig inkább fordított folyamat zajlik. Visszatérve a Gyuri bácsi által komponált mulatságos képzavarhoz: - Ez nem jól van - mondom bontásra ítélt öreg házakban éjjel, zseblámpával, kutatnak mindenfelé régi kacatok után. Kovácsoltvas rácsokat, faragott fakorlát darabkát, szúette ágytámlát meg ócska kredenceket visznek haza, csak azért, mert van rajta egy kézzel faragott kacskaringó, vagy szőlölevél. Porosán, pókhálósán, de mámorosán térnek haza a reggeli órákban, ronngyal takarva féltett kincseiket. Ha ráakadnak egy viszonylag jó állapotban lévő rokkára, egy hétig dicsekednek vele a szomszédnak, mire az is vérszemet kap és zsákmányszerző körútra indul. A tárgyi emlékek tehát megmaradnak, az új tulajdogezhetné, legalább maradna valami emléke a szülői házról, de ha nem, minden faluban van amatőr fényképész. így legalább papíron megmaradnának a régi építészet jellegzetes vonásai, a színes dombormintás portálok, falbaépített szentségtartók, oszlopos tornácok, faragott mestergerendák és nyitott tűzhelyek. De ez a dokumentáció, ahogy a szólás tartja „ha most meglenne, már akkor is késő lenne.“ A népi kultúra egy újabb szelete semmisül meg örökre. A népszokásokat, hagyományokat, mondákat, népviseleteket elég jól feltérképezték hivatásos és műkedvelő néprajzosaink. A népzenét és a néptáncot is, bár ezek eleven formában már csak táncházak és folklórfesztiválok színpadán élnek, nem képezik többé a falusi kultúra szerves részét. Ez a falusi kultúra, mint olyan már talán egyáltalán nem létezik. Falun és városon egyaránt a tévé, a műholdas programok, a videó hódít. A falusi gazda esténként, ha megeteti a malacait, ugyanúgy a Dallast bámulja, mint a városi polgár. A gyerekek inkább érdeklődnek a néptánc iránt. Talán megszólalt bennük a genetikai örökség? Belőlük kellő irányítással talán fölnevelhető egy olyan nemzedék, amely a szellemi gyönyörök csúcspontjának nem a Dallas-sorozatot, vagy a krimiket tekinti, ferenc Egy éves a Komáromi Lapok. Hogyan született a lapindítás ötlete?- Már régebben hallottam olyan véleményeket, hogy szükség lenne egy közéleti, regionális újságra, amely gyorsan, pontosan informálja a város és környékének lakosságát Komárom és az egész járás problémáiról, időszerű ügyes-bajos dolgairól. Különösen m mm Nemrég láttam lapotok gyönyörű mellékletét. Milyen alkalomból készült?- A színes, 24 oldalas mellékletet Klapka halálának 100. évfordulója, valamint a Klapka-kongresszus és a Komáromi Napok alkalmából adtuk ki a Magyar Huszár- és Lovashagyomány Órző Társasággal, valamint a Széchenyi Társasággal közösen. Ez volt Régióban gondolkodunk (Beszélgetés Tarics Péterrel, a Komáromi Lapok felelős szerkesztőjével) az idősebbek emlegették nosztalgiával a régi komáromi újságot, annak történelmi hagyományiat. Ez utóbbiakról szólna egy kicsit bővebben?- A Komáromi Lapok a magyar szabadságharc gyermekeként 1849. július 11 -én jelent meg először, de néhány szám után megszűnt. Hosszú szünet után a kiegyezést követően, 1871-ben indították újra. Sajnos, csupán fél évig létezett, mivel a gazdasági válság miatt kénytelenek voltak megszüntetni. Tíz évvel később Tuba János komáromi jegyző, a Klapka-szobor felállításának kezdeményezője ismét megindította az újságot és az 1944-ig szolgálta a komáromiak tájékoztatását. Ezekre a hagyományokra támaszkodva indítottuk útnak az új Komáromi Lapokat. Manapság egyre nehezebb egy lapot beindítani...- Nekünk sem ment könnyen. Már az alapítógyűlés is a „hogyan nem lehet megoldani“ elv jegyében zajlott, s a városi képviselő testület kijelentette, anyagi gondjai miatt nem tudja a jövendő újságot támogatni. Végül a Komáromi Járási Hivatal vállalta támogatásunkat, így sikerült a lapot beindítani. Tetszik nekem, hogy két nyelven jelentek meg, négy oldalnyi magyar és négy oldalnyi szlovák szöveggel.- Az eredeti elképzelés az volt, hogy a két Komárom közös lapot indít, már csak azért is, mivel Közép-Kelet-Európában nincs precedens arra, hogy egy államhatár által kettévágott városnak közös lapja lenne. Mindig, a kommunista diktatúra éveiben is a két város szellemi összetartozását szorgalmaztuk, s ennek lett volna fóruma a közös lap. Sajnos, a magyar fél az alapítógyülés erre vonatkozó határozata ellenére saját lapot indított Komáromi Újság címen, s így a szép tervből nem lett semmi. Úgy látszik, az ottani illetékesek nem tudatosítják eléggé, mennyire fontos a két Komárom szellemi, kulturális együttműködése. Gyakran találkozom az öregemberrel és a kutyájával. Még nem láttam vasalt ruhában. Általában tornacipőben csoszog. Kezében rövid bot. A kutya meg kullog utána. Még nem lehet idős, a kutya, de már úgy viselkedik, mint a gazdája - láthatóan belenyugodott unalmas életébe. Szép állat, vörös színű skótjuhász. A Duna partján sétálnak a leggyakrabban. Ha jó az idő, sokan vannak errefelé. Az öregember üres eldobott üvegek és száraz kenyér után kutat. Nincs táskája, amibe beletenné az üvegeket, amit talál a hóna alá szorítja. Az öreg és kutyája gyakran eddigi legnagyobb vállalkozásunk, mivel vállalkoznunk kell, hogy legyen elegendő pénzünk. Nemrég létrehoztunk egy alapítványt, amelyet Péczeli Józsefről neveztünk el. Célja a komáromi magyar szellemi élet fellendítése, az önálló kulturális, művészeti és tömegtájékoztatási kezdeményezések támogatása. Az olvasóknak tetszik a lap?- Szívesen vásárolják, noha mi, akik csináljuk, tisztában vagyunk azzal, hogy ez még nem egészen az, amit szeretnénk. Még csak a kezdeteknél tartunk, s az olvasók, úgy látszik, ezt megértik. Kevésbé megértőnek mutatkozik a városi képviselő testület, részéről egyfajta averzió érezhető irányunkban. Nem próbáltátok meg tiszázni ennek okait?- Megpróbáltuk, de nem sok sikerrel. A kritikát szívesen veszszük, ha konkrét, de sem konkrét kritikát, sem valamiféle konkrét javaslatot nem kaptunk a testülettől, csupán fanyalgást, negatív hozzáállást. Más intézmények milliókat kémek a várostól, mi csak évi fél milliót, s vállalkozni is azért kezdtünk, hogy minél kevesebbet kelljen kérnünk. Komárom szinte állandó jelleggel szerepel a szlovák sajtóban és sohasem pozitív kicsengéssel. Miért nem vállalják fel a Komáromi Lapok szlovák szerkesztői, hogy megcáfolják az alaptalan vádaskodásokat?- Erről többször beszéltünk, s a végén úgy döntöttünk, nem pazaroljuk az időt fölösleges polémiákra. Tény és el kell fogadnunk, hogy egy szlovák szerkesztőnek sem fűződik különösebb érdeke ahhoz, hogy a magyar kisebbséget védelmezze. Mi pedig már hozzászoktunk a támadásokhoz. Ezekre az is egyfajta válasz, ha mindnyájan legjobb tudásunk és lelkiismeretünk szerint tesszük a dolgunkat. Nemcsak Komáromban, hanem régióban gondolkodunk és szeretnénk, ha ezzel újabb kezdeményezéseket ösztönöznénk Szlovákia-szerte. _tek_ megáll pihenni, ilyenkor körülveszik őket a gyerekek. Az öreg mosolyog, a kutya pedig megadóan túri a simogatásokat. A gazda a biztonság kedvéért megfogja a kutya rézveretes nyakörvét, s biztatja a körülötte állókat, hogy ne féljenek a kutyától, mert a világ legjámborabb állata. Az öregember láthatóan boldogan, sokat mesél a kutyáról. Mindenkinek elmondja, hogy ez a kutya a legfinomabb falatokat kapja és ágyban alszik... Mesél és csak mesél az állatról, de azért azt nagyon fájlalja, hogy mindig és mindenki a kutya felől érdeklődik, s rá nem kíváncsi senki... D. E. Pusztuló értékeink
