Szabad Újság, 1992. május (2. évfolyam, 103-126. szám)
1992-05-21 / 118. szám
1992. május 21. Szabad ÚJSÁG Beszélgetés Duray Miklóssal, az Együttélés elnökével Közép-Európa esélyei Az elmúlt hét végén a magyarországi Dobogókőn tudományos tanácskozásra került sor a nemzeti önrendelkezés, a kisebbségi jogok és a kisebbségi autonómiák témakörében. Az ülés egy részét Duray Miklós, az Együttélés Politikai Mozgalom elnöke vezette, öt kérdeztük a tanácskozásról. • Miben látja Ön e kollokvium jelentőségét? — A kollokviumot két részre osztom. Egy gyakorlati részre, ahol meg lehetett beszélni a mai magyarországi kisebbségpolitikát, illetve a szomszédos országok kisebbségeinek a helyzetét. A másik része politikaelméleti és politikai stratégiai kérdésekkel foglalkozott közép-európai és magyar-nem magyar viszonylatban. Ezt azért tartom fontosnak, mert felmerültek benne azok az égető problémák, amelyek ma Közép-Európát mozgósítják, illetve átalakítják. Kiderült, olyan nemzetstratégia kidolgozására van szükség, amely végre egyértelműen meghatározza, mi a különbség az állampolgár és a nemzet tagjai között, másrészt meghatározza az anyaországnak, az anyanemzetnek a feladatait a kisebbségek irányába, illetve megpróbálja meghatározni a kisebbségek szerepét sajátosságaik megőrzésében. Ez lényeges, mert általában — legalábbis eddig—azt tapasztaltuk, sokszor szereptévesztések, feladattévesztések áldozatai voltunk. A másik kérdéskör—a Közép-Európát alakító folyamat — pedig olyan politikai stratégia kidolgozását kívánja meg, amely alapelemként rögzíti, hogy az 1918, illetve az 1945 után kialakult rendszer válságba jutott, megszűnőben van. Erre az új helyzetre tulajdonképpen nincs felkészülve egyetlen ország és egyetlen nép sem. Nézzük csak meg, hogy a kommunizmus megszűnése után, pontosabban a világot kettéosztó vonal megszűnése után, milyen tanácstalanság lett úrrá rajtuk! A Nyugatot, amely 40 éven keresztül olyan propagandát folytatott, hogy abból egyértelműen azt lehetett kiolvasni: a kommunizmust meg akaija szüntetni, annak megszűnése mégis váratlanul érte. Nem tudott megfelelően viszonyulni ehhez az új helyzethez. Arról már nem is beszélve, hogy a közvetlenül érintettek, tehát a volt kommunista országokban élő népek is tulajdonképpen csak improvizáltak, amikor hirtelen megszűnt az őket évtizedeken keresztül gúzsba kötő rendszer. • A tanácskozás utolsó előadásában Molnár Gusztáv felvázolt egy közép-európai konföderációs elképzelést, annak esélyeit latolgatta. Ön ma milyennek látja egy közép-európai konföderáció létrejöttének esélyeit? — Látszólag utópisztikus ez az elmélet. Volt több konföderációs elképzelés Közép-Európában, a Duna-medencében — legismertebb a Kossuthféle —, de eddig egyik sem vált valóra. Közép-Európa eddigi történelme folyamán azonban még egyszer sem volt akkora esély a viszonyok rendezésére, mint éppen most, a XX. század vége felé. Ez ne tűnjön senki számára fellengzős megállapításnak, ugyanis a XX. század végére ért el Közép-Európa abba a fejlődési stádiumba, amelybe Nyugat-Európa lényegesen korábban jutott el. Egyrészt a nemzeti forradalmak betetőzéséhez, amely azt jelenti, hogy mindazok a nemzetek, Egy éve zuhant le a „Mozart” „Ha a személyzet hibája, többé nem repülünk...” Ezekkel a szavakkal fejezte be múlt év májusában, a schwechati repülőtéren Niki Lauda azt a sajtóértekezletét, amelyet Bangkokba való elutazása előtt tartott. Biztosan sokan emlékeznek még arra a vasárnapra — május 26-ára —, amikor a Lauda-air egyik Boeing 767-es repülőgépe, Bangkokból felszállván, néhány perc múlva lezuhant. Akkor még senki sem tudta, hogy valójában mi is okozta a katasztrófát. Még aznap este egy telefonhívás érkezett a bécsi repülőtérre, amelyben egy németországi illető — nevét nem említvén — megjegyezte, hogy szerinte bombamerényletről van szó, amelyet nem a Lauda-air gépe ellen készítettek elő. Az ő „magándetektívkedése” szerint abban az időben a repülőtérről egy másik repülőgép — egy amerikai légitársaságé — is felszállt, amelyre annak az állítólagos bombának kellett volna kerülnie. Végül elvetették a bombamerénylet lehetőségét. Elvégre a merénylet csak olaj lett volna a tűzre, s azzal már semmit sem javíthattak volna azok helyzetén, akiknek hozzátartozóik vagy ismerőseik „ottmaradtak”. S hogy miként is nézett ki az a hely — melyet most Lauda-roadnak, azaz Lauda-útnak hívnak —, ahol az eset történt? A repülőgép roncsai több kilométeres körzetben szóródtak szét. A színhely úgy nézett ki, mint egy nagy roncstelep, ahol megjelentek az első „szuvenírgyűjtők” — s ami talán a legedzettebbek gyomrát is felkavarja —, és elkezdték az emberi maradványok, holttestek ujjairól lehuzogatni a gyűrűket, órákat, s mindent vittek, ami mozdítható volt. A nagy Ő-nek, Niki Laudának, ezt végig kellett néznie. Végig kellett néznie, miként szállítják el a 223 holttestet, hiszen az ő utasai, az ő vendégei, az ő munkatársai, az ő repülőgépén haltak meg. Látnia kellett, hogy húzzák ki a szétroncsolódott pilótafülkéből az egyik legjobb barátja, s egyben pilótája, Thomas Welch holttestét. Sokan azt gondolták, hogy majd ha megtalálják a „fekete dobozt”, akkor végre megoldódik az eset, mindenre fény derül, s kitudódik, hogy ki a hibás. Meg is találták a dobozt, csak sajnos nem olyan állapotban, hogy azt azonnal vizsgálat alá lehetett volna vetni. A hangrögzítőről csak annyit tudtak megállapítani, hogy valójában mi is okozta a nagy „bumm”-ot. A „tettes” a baloldali hajtómű sugárféke volt, amelyet főleg arra használnak, hogy a földetéréskor elősegítse a gép fékezését. Ez úgy működik, hogy a motorból hátrafelé kiörvénylő levegő sugarát megfordítja, s nem hátra, hanem előre „fújja” a motor. Az esemény nagyon gyorsan játszódott le, s korántsem úgy, mint az a hasonló témájú filmekben szokás. A Boeing 767-es még csak emelkedőben volt, amikor az a bizonyos oldali sugárfék működésbe lépett. A pilóták ezt azonnal jelentették a földi irányításnak. Ezután már egy szó sem hángzott el a pilótafülkében. A hangrögzítőn már csak a pilóták szapora lélegzését lehetett hallani, ami arra utal, hogy keményen küzdöttek a gép egyenesben tartásáért. Talán még maguk is bíztak az utolsó pillanatig abban, hogy meg tudják menteni a 223 utast. A hangfelvétel ott fejeződött be, amikor a gép a zuhanás által már elérte a hangsebességet — kb. 1000 km/óra —, s a 90 tonnás Boeing kezdett repedezni, ugyanis ezt a gépet nem ekkora sebességre tervezték. Tehát ez derült ki a fekete doboz „felnyitása” után néhány nappal. Később a vizsgálatot a gyártónál, Seattleban folytatták. Mikor Niki Lauda visszatért amerikai útjáról, kijelentette, hogy a szimulátoron elvégzett katasztrófa-rekonstrukció eredménye még neki—atapasztalt Forma-1 versenyzőnek és kiváló pilótának —- is sok volt Ott ugyanis látta, miként esik szét repülőgépe darabokra a számítógép képernyőjén. A katasztrófa az egyedülálló esetek közé tartozik, mivel ilyen eddig repülőgéppel még nem történt meg. Ehhez még hozzájárul az is, hogy az OE-LAV jelzésű gép — amely Mozart nevét viselte — akkor még csak 18 hónapja repült, s a katasztrófa előtt két nappal vetették alá egy hosszabb ellenőrzésnek. Ennek ellenére az utasok nem mondták le tömegesen a Lauda-járatokra szóló jegyeiket, s továbbra is hűek maradtak a társasághoz. Az igaz, hogy több járatot törölni kellett, hiszen ebből a géptípusból mindössze kettő volt. Ráadásul a Lauda-air nem olyan nagy légitársaság, hogy a sok gép közül egyet csak úgy elővesz és átirányít a legforgalmasabb járatokra. Laudának akkoriban mindössze — a lezuhanttal együtt — négy gépe volt. A Boeing cég — miután elismerte, hogy a gyár és a fedélzeti számítógép okozta a balesetet - sajnos nem tudott új gépet adni, mert azokat már előre kiárusította. Nemrég viszont a társaság megkapta az utánpótlást, méghozzá ismét Boeing 767-es szárnyakon. Az igaz, hogy amikor én láttam, akkor még csak a vezérsíkján volt rajta a nagy L-betű, de már a Bécs—Miami vonalon repült. Reméljük, hogy az új nyári menetrendben már újabb vonalakon találkozhatunk a Boeinggel, s az utasok sem feledkeznek meg Niki Lauda és légitársasága jó hírnevéről és jelmondatáról: „Service is our success”, vagyis magyarul „A szolgáltatás a mi sikerünk”. HAJDÚ ENDRE amelyek időközben elveszítették önálló államiságukat—illetve csökkent az állami önállóságuk, vagy sohasem volt —, törvényszerűen saját államuk megalkotására törekszenek. Ezzel létrehoznak egy új politikai mozaikképet Közép-Európában, amely nemcsak az új térképek megrajzolását jelenti, hanem az itt élő nemzetek, népek közötti új viszonyok kialakulását is. A nemzeteszmének nemzethatalmi betetőzése félelemgörcsök feloldására ad lehetőséget és feloldásukkal el lehet kezdeni egy új nemzetközi kapcsolatrendszer kialakítását. Persze ennek az is feltétele, hogy a lehetséges partnerek demokratikus viszonyok között éljenek és a nemzeti demokráciát felcseréljék a polgári demokráciával. Ilyen esetben ez a folyamat csak csírájában volt meg, s nem volt lehetőség arra, hogy ebben a formában kibontakozzon, illetve beteljesüljön. Ilyen összefüggésben szemlélve a konföderáció kérdését Közép-Európában eléggé reálisnak látom. A tulajdonképpeni kérdés az, hogy mely államok, illetve nemzetek képesek vagy hajlandók egy ilyen konföderációba belépni. Feltételezhetően azoknak az államoknak a köréből alakulhat ki egy közép-európai konföderáció vagy kvázi föderáció, amelyekben a nemzeti forradalom valóban elérte csúcspontját, s most már a megnyugvás állapota következett be. Ilyen pl. Szlovénia vagy Horvátország. Ausztriáról és Magyarországról nem is beszélek, mert azokban már a múlt században lezajlott ez a folyamat. Ha megtörténne Csehszlovákia szétesése, Csehország is hasonló helyzetben lenne. A kérdés csak az, hogy a fennálló gazdasági különbségek esetleg nem lennének-e kerékkötői a konföderáció létrejöttének. Főleg Lengyelországra gondolok, másodsorban egy esetleges önálló Szlovákiára, amelynek a gazdasági helyzete valószínűleg kaotikus lenne. További nyitott kérdés, hogy egy konföderációba belépve fel tudják-e adni az államok szuverenitásuk eg>' részét. Minden államszövetségi rendszer sorsa attól függ, ki mennyit tud feladni saját szuverenitásából. Tehát el kell érni a szuverenitást és azonnal el kell kezdeni fontolgatni a szuverenitás egy részének feladását • Molnár Gusztáv ezzel összefüggésben megjegyezte, hogy egy nép szubnacionális (nemzettéválás előtti) állapotból nem kerülhet minden átmenet nélkül az integrációt jelentő szupranacionális (nemzettéválás utáni) állapotba, tehát anélkül, hogy megélte volna nemzeti kiteljesedését —Igen, erről van szó. • Ön zárszavában javasolta egy ilyen jellegű szakmai tanácskozás megrendezését a közeljövőben. Milyen témával? — Az előadások végighallgatása nyomán egyértelmű számomra, hogy nagyon fontos e témakörben a továbblépés, az eszmecsere folytatása. Nagyon sürgősen szükséges lenne egy sokkal kitekintőbb szakmai és politikusi összejövetel megszervezésére, amely a Közép-Európában jelenleg működő folyamatokat próbálná elemezni. Egy olyan közép-európai megbékélés lehetőségét kell keresni, amelyben mind a többségi nemzetek, mind a kisebbségi helyzetben lévő népcsoportok, nemzetrészek korunk emberjogi, szabadságjogi színvonalán élhetnének törvényes jogaikkal, élhetnének az önrendelkezés jogával, amely valóban csökkentené, jelentéktelenné tenné az államhatárok jelentőségét. (kn) „ Üzenet az élőknek” Fotó: Zolczer László Határok... Pózba. Község a határon. Igaz, nem két ország között. De hát ki tudja, ki tudhatja ebben a nagy állatTtrendezési és területátszervezési káoszban, egyszer nem ilyen községként könyvelik-e el? Emelőre azonban maradjunk a jelenlegi tényéknél Pózba: két szomszédos járás — a Lévai és az Érsekújvári — halárán található. A minap éppen az utóbb említett járás székhelyére igyekeztem eljutni — PozbáróL Megkérdeztem a vasútállomásra érkező autóbusz sofőrjét, megy-e Újvárba Hát mit tettem én?! No azért ne tessék nagyon megijedni' Semmiféle rettenetes dolgot nem követtem el Legalábbis gondoltam, én. Nem úgy viszont a buszvezető. O teljesen másképpen könyvelte el „tettemet”, nevezetesen azt, hogy anyanyelvemen mertem érdeklődni És lehettem is ám rögvest saját magam tolmácsa A sofőr ugyanis mogorván rámparancsolt, először is fordítsam le neki, mi a frászt akarok tulajdonképpen. Igen Szó szerint így. Semmiféle szolidabb hangnem, fmomkodás, hogy bocsánat uram, nem értem önt, mondja inkább szlovákul Á dehogy! így: először fordíts, te szerencsétlen Hát hol élsz? Végképp nem hallottál nyelvtörvényről hivatalos nyelvről? Honnan csöppentél ide egyáltalán ? Ide, ebbe a demokráciába!' Veszettül gondolkodom is ám azóta Állandóan afölött, vajon mit nem érthetett magyarul feltett kérdésemből a busz vezetője. Talán azt, hogy „busz”, vagy azt, hogy „megy”? Mert az „Érsekújvárra” szinte tippelni sem merek Nomármost! Ha értette az elsőt meg mondjuk az utolsót, mi okozott neki oly nagy problémát? Hogy Pózba csak két járás határának eg< részét képezi, nem pedig két országét?! Erős a gyanúm, hogy valami efféle ülhette meg a gyomrát (susla)
