Szabad Újság, 1992. május (2. évfolyam, 103-126. szám)
1992-05-20 / 117. szám
1992. május 20. Szabad ÚJSÁG C Kultúra Kármán József Színkör Négy év alatt öt bemutató Miután Losoncon 1968-ban feloszlott a színjátszó kör, a városnak gyakorlatilag húsz évig nem volt színjátszó csoportja. Az 1988- ban megalakult Kármán József Színkör négyéves fennállása óta öt új darabbal mutatkozott be a nagyközönség előtt. Legutóbb Brandom Thomas - Aldobolyi Nagy György - Szenes Iván: Charley nénje című zenés vígjátékát vitték színre nagy sikerrel. Helyi színháztörténeti érdekesség, hogy a vígjátékot első ízben 1928. február 17-én játszották Losoncon, az akkori szlovák iskola tanulói, akik az előadás bevételét a szegény diákok támogatására ajánlották fel. A Kármán József Színkör ez évi bemutatója április 29-én és 30- án volt, ezután kértük meg Puntigán Józsefet, a színkör vezetőjét, hogy röviden mutassa be a társulatot.-A színkört 1988-ban Duray Éva hozta létre. Elsőként a losonci születésű Kármán József művéből készült Fanni hagyományai című darabot mutattuk be — a szintén losonci születésű — Horváth Lajos rendezésében. Horváth Lajos sok mindenben segítette a társulat munkáját, több darabunkat ő rendezte, és nagyon sokat tanultunk tőle. A csoportnak átlagban huszonöt állandó tagja van. Itt feltétlenül meg kell említenem a Csák családot, aki a lelke a csoportunknak: a családból a nagymamától az unokáig mindenki játszik, tagja a társulatnak. • Milyen darabokat vittek színre az eddigi négy esztendő alatt?-Az elsőt, a Fanni hagyományait már említettem, utána következett a Salto mortále, amellyel sikerült megnyerni a Jókai Napokat. Ezt követően az Elefántember című darabot tanultuk be, mellyel szintén ott voltunk Komáromban, és az egyik szereplőnk, Tóth István megkapta a legjobb férfialakításért járó díjat.- Az év elején pedig az újonnan alakult Stúdió Színpad mutatkozott be Radnóti Miklós verseiből készített irodalmi összeállítással, Meredek út címen. Ezután következett a most látott zenés vígjáték. • Miért esett a választás éppen erre a darabra?- A darab kiválasztásának előzményei tavaly őszre nyúlnak vissza, amikor Losoncon őszi színházi napokat rendeztünk, amelyen részt vettek többek között a gyöngyösi színjátszók is. Az ő rendező-vezetőjük, a losonci származású Jankovits Jenő végignézte csoportunk bemutató előadását - az Elefántembert játszottuk - és felajánlotta a segítséget. Két darabot javasolt, abból mi választottuk ki a Charley nénjét. • A közönség mindig ilyen hálás, mint ma este volt?-Azt kell mondanom, hogy igen, számunkra pedig öröm telt ház előtt játszani. Az a tapasztalatunk, hogy a színkör fellépése mindig maradandó emlék marad. Ugyanezt tapasztaljuk vidéki fellépéseink után is. Nagyon szívesen látogatunk a falvakba és bízunk abban, hogy idővel ítt-ott talán követni fogják a példánkat, kedvet kapnak a színjátszáshoz. • Ezek szerint a Charley nénje bemutatója sem ér véget azzal, hogy Losoncon két este előadták?- Nem. Mindenképpen szeretnénk vidékre is ellátogatni a darabbal, az ilyen irányú tárgyalásaink már folyamatban vannak. Abban viszont egyáltalán nem bízom, hogy a vígjátékkal meghívnak bennünket Komáromba a JóA Kármán József Színkör Farkas Ottó felvétele kai Napokra... de nem is ez volt a célunk. Tavalyi tapasztalatból mondom: véleményem szerint a válogatóbizottság nem ezeket a darabokat támogatja. Annak ellenére, hogy én magam is a modern színműveket szeretem, nem értek egyet azzal a nézettel, amit a zsűri tavaly Komáromban képviselt. Márcsak azért sem, mivel a közönség körében azt tapasztaltuk és tapasztaljuk ma is, hogy van igény a zenés darabok, a vígjátékok iránt, sőt konkrétabban is fogalmazhatok: a vidéki közönséget modern színdarabokkal nem lehet meghódítani. Márpedig az alvó falusi színjátszást fel kell ébreszteni, és ez csak olyan darabok bemutatásával sikerülhet, amelyeket szívesen megnéznek. Csak az ilyen darabokkal érhetjük el, hogy a falusi rendezők vagy szervezők egy-egy előadás hatására tegyenek egy lépést előre, az amatőr színjátszás felélesztése felé. • Az elmúlt rövid négy év tapasztalatából mit tud tanácsolni az esetleg most induló színkörök tagjainak, illetve azok szervezőinek?- Csupán annyit, hogy nem kell külső segítségre, támogatókra várni, a munkát egyedül kell elkezdeni. Az amatőr színjátszás csakis önmagára támaszkodhat. Ez a munka bizony nem könnyű, sok áldozattal, lemondással jár, de az érte kapott taps a legnagyobb boldogság, a legnagyobb elismerés és feledteti az előzményeket, a kemény munka fáradalmait. __, FARKAS OTTÓ Lukács bácsi, a dalárdista A dal tartott össze idegenben is Ezen a hét végén húzták fel az új kéményt Czinege Lukács és felesége felsőszeli házára. Ottjártunkkor Márta néni a veteményesben foglalatoskodott, férje pedig a mésztöl fehérlő udvart rendezgette. - Én bizony nem látok hozzá a paprikapalánták ültetéséhez, mert ebből még eső is lehet! - ballag előre a kertből vendéglátónk felesége. Lukács bácsin most nincs hófehér, legényesen feltúrt ing és kalpag, mint ahogyan a Tavaszi szél népdalversenyen láthattuk a falu férfikórusában, de amikor az énekre tereljük a szót, most is szívesen nótázgat. KOTTANAPLÓT ÍRUNK- Ha az éneklés kezdeteiről beszélek, akkor dalárdás ifjúságomra kell hogy gondoljak. Lám, ezt az énekeskönyvet 1936. február 26-án kaptam Bellus Sándor kántor urunktól - mutatja büszkén a néhai dalárdista, s tekintete az elmúlt nyolcvannégy év emlékei között kutat. - Negyven éven át énekeltem Jézus szerepét a passióban, természetes volt hát, hogy a férfikórus tagja is legyek. A közös éneklésre és próbákra mindig kell időt szakítani. Elárulom - csak a mama meg ne tudja - sokszor vasárnap, még amikor jómagam is munkás ember voltam, egy kis pénzmag segítségével hol egyik, hogy másik társamat beszéltem rá, hogy vegye át helyettem a szolgálatot! Hiába, nagyon szerettem és szeretem ma is nagyapáink, apáink dalait, csakúgy, mint a szívhez szóló zsoltáros énekeket. - Kottával kellene most teleírnunk az oldalakat, ha Lukács bácsi új emlékeit szeretnénk megörökíteni. De amint azt tőle a beszélgetés során megtudjuk, nem csupán énekléssel, hanem színjátszással és versírással is foglalkozik. Orrára felkerül az okuláré és biztos kezekkel lapozza fel régi füzetét. „Tavaszra várunk, igazi tavaszra... ha kihajt a béke fája, álljunk oda mind alája...“ - mondja fejből a sorokat. Lukács bácsi a nők, anyák tiszteletére költött versét is felolvassa nekünk, s ezt mondja: A házunk előtt áll meg naponta az autóbusz, amelyről délutánonként 30-40 falubeli száll le. Csoportokra osztódva folytatják az utat. A férfiak a kocsma felé indulnak, hogy munka után felüdüljenek, elbeszélgessenek, a nők pedig sietnek haza, hogy el tudják látni a házi teendőket is, mire mindenki hazaér. Hát tessék nekem megmondani, nem érdemlik meg a tiszteletet?! KÉNYSZERMUNKA SZÖVETKEZETESÍTÉSKOR Emlékezzek? - kérdezi bíztatásunkra Lukács bácsi s szája kesernyés mosolyra húzódik, amikor a következőket mondja: - Nincs az az újság, amibe mindent le lehet írni, és én sem tudom mindazt a megpróbáltatást elmesélni, ami velem megesett. Két év a fronton, szeretteinket kitelepítették, deportálták. Sosem tudtam megérteni, kitelepítéskor miért azokat vitték el, akiknek sok földjük volt, s olyanok jöttek, akiknek szinte semmijük nem volt. Engem is el akartak vinni, éppen a húgomnál voltam disznót ölni. Hát hallom, keresnek, s már nyújtották is a papírt, hogy íme: „A 2 éves rekonstrukciós tervezet T 29/ 1946 számú törvénye értelmében a Csehszlovák Köztársaság újjáépítését akarjuk végrehajtani... minden életfeltételt megkapnak“... Az időpont is rajta volt, miszerint 1947. január 23-án kellett volna utaznom. Hogy mégsem mentem, azért történhetett, mert a kislányom légcsöves volt, s nem indíthattak útnak. A kórusunk viszont nagyon megritkult, majd meg is szűnt, messzire kerültek otthonról a jóhangú férfiak családostul, s magukkal vitték dalainkat is - emlékezik keserűséggel a hangjában a felsőszeli dalárdista.- Szövetkezetesítéskor is megjártam a magam kálváriáját. Mivel nem akartunk belépni a szövetkezetbe, elvittek kényszermunkára Szeredbe, ahol házakat építettünk. Minden délután be kellett mennünk az irodába, ahol csak verték belénk, hogy így meg úgy, be kell lépnünk. Otthon, a községházán a pártemberek is csak ezt sulykolták belénk. Nekem hét marhám volt, ebből egyet vittek el, hatot eladtam. De a pénz értékét veszítette, nem maradt csak egy kis vagyonkánk. S ma? Mit követeljek vissza, azt az 1,5 ha földemet? - gondolkodik el, majd mintha magának mondaná, azt latolgatja, hogy talán 4-5 zsák krumpli áranként megteremne rajta a két gyereke és az unokák számára. - Havonkénti kétezerkilencszáz koronából éldegélünk a feleségemmel. Én 1968-ban 450 koronával mentem nyugdíjba... A DAL TART ÖSSZE IDEGENBEN IS- Hogyne kellett volna hát a dal a mi embereinknek, ha a sorsukat így összekuszálták? Elmentünk mi énekelni a Tátrába, Magyarországra. Megismertek bennünket, s barátságot kötöttek velünk Lengyelországban. A környéken csaknem minden faluban ismertek az emberek bennünket. A csoportot ekkortájt még Sós Kálmán tanító úr vezette, utána Mészárosné Danajka Magdolna vette át a vezetését. Én szívesen járok közéjük, mert úgy érzem, a dal az, ami összetartja a magyarokat még idegen földön is. Itthon pedig hiába is akarnak bennünket eltörölni, ha nem hagyjuk elpusztítani azt, ami bennünk örök. Hát ki volt az, aki akkor is dolgozott a földeken, amikor mások a tereken szidtak bennünket és kiabáltak? A magyar ember - mondja, a zsoltárok és népdalok világába kapaszkodó, s belőle mindig új erőt merítő idős dalárdista. Hangja sokáig elkísér bennünket. Nem lehet elfelejteni. SZÁZ ILDIKÓ Történelmi perújítás Áruló avagy áldozat? Közel négy évszázaddal ezelőtt, 1607-ben koncolták fel a végvári vitéz várkapitányt, fejedelmi kancellárt, Káthay Mihályt Kassán. Rég elporladt embertársa „rehabilitálása“ érdekében, mintegy 90 forrásműre hagyatkozva állított össze egy tanulmányt a neves budapesti történész, Nagy László, mely tanulmányát perújítási kérelemnek nevezi. Mi indokolja ezt? íme az események rövid ismertetése: Két héttel Bocskai István halála után a fejedelem „udvara népéből“ fegyveresek törtek rá a már négy hónapja fogva tartott, de meg nem vádolt Káthay Mihályra. A kassai piacon álló kőpellengér felé vitték. Amikor a szégyenoszlophoz értek, egy bizonyos Gymes Ferenc kardját kivonva ezt kiáltotta: „Nosza vitézek, tisztessége vesztett áruló az, aki e hitetlen árulót nem vágja.“ Először ő sújtott le, s „azután mindnyájan, ízről ízre a sokaság elaprítá, a fejedelem megétetéséért.“ Reggel kilenc óra tájban az özvegye összesöpörtette a szétmarcangolt test maradványait és egy lepedőbe rakatta azokat. Még azon a napon elvitette Misiére, és az ottani birtokukon eltemettette. A kortársak nagy többsége a felkoncolás okáról azt tudta, hogy Káthay Mihály erdélyi fejedelem akart lenni, ezért lassan ölő mérget adott be Bocskai fejedelemnek. Sőt, még ebben az évben verset is írtak az esetről, szerzője az „áruló Kain" megnevezéssel illette Káthayt, hangoztatva, hogy holttestének maradványait „méltó módon, vadaknak, hollóknak gyomrában“ kellett volna elemésztetni. Jóllehet Káthay Mihály gyilkosai, ellenlábasai eltüntették az egykori kancellár iratait és leveleit, de a különböző családi levelekben és másféle periratokban még így is fennmaradt néhány. Elég, ha összevetjük a rendelkezésünkre álló töredékes adatokat - állítja Nagy László történész - és egy ravaszul kitervelt rágalmazás és hideg kegyetlenséggel irányított politikai gyilkosság képe rajzolódik ki előttünk. Tanulmányában utal arra is, hogy Káthay őrizetbe vétele Bocskai részéről nem volt igazi letartóztatás, csupán a kancellár félreállítása, annak túlzott radikalizmusa miatt. Bocskai levélben is mentegetőzött: nehogy azt gondolják a rendek, hogy ő saját magától fogatta el Káthayt. Káthay ártatlanságát Nagy László a következő tényekkel bizonyítja:- A gyilkosság gyakorlati kivitelezését irányító Gymes Ferenc tette után eltűnt. Neve soha többé nem fordul elő egyetlen korabeli levélben sem.- Már a kortárs erdélyi krónikás, Nagy Szabó Ferenc is feljegyezte: „Kátait azt mondják, hogy ártatlan holt meg.“- Bethlen Gábor uralkodása idején Káthay fia a fejedelem egyik felsőmagyarországi bizalmi embere lett Kassán.- Káthay a felkelés kezdetén, önként csatlakozott Bocskaihoz, s az első pillanattól kezdve krncellári teendőket látott el. További apró érveket is felsorakoztat a történész, míg eljut a végkövetkeztetésig, hogy ki, kik, mit tettek a kancellárt sújtó nemzeti átok, az igaznak, helyesnek minősített „népítélet" meghozatala érdekében, s megnevezi a bűnösöket is. Érdekes, hogy a korabeli históriás énekek protestáns szerzői azért szórták átkaikat az egykori kancellárra, mert eleve gyanússá tette őt előttük „pápista" volta. Az általunk jól ismert konstrukciós perekre, az igaztalan káderintézkedésekre, a vallási alapon szervezett választási propagandára gondolva a legteljesebb mértékben egyetérthetünk a történész perújítási indítványával: ha megkésve is, de szolgáltassunk igazságot a vitéz végvári katona, fejedelmi kancellár meggyalázott emlékének. HAJDÚ ANDRÁS
