Szabad Újság, 1992. április (2. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-10 / 86. szám
4 1992. április 10. Szabad ÚJSÁG Békés földművelő „fasiszták“? Csak mert magyarok vagyunk? Csehszlovákiának óriási az esélye, hogy bekerüljön a Rekordok Könyvébe. Kies hazánkban még évekkel a borzalmas második világháború után is voltak rabszolgavásárok. Évtizedeken át istenített politikusaink büntetlenül, sót kormányjóváhagyással kupeckodhattak az emberekkel, az emberéletekkel. A hírhedt Kassai kormányprogram szövegfogalmazói a hazugságok tégláiból építettek légvárat a maguk mentésére, s dicsőségére. Az erkölcstelen, embertelen, becstelen rendeletcsokor egy egész nemzetrészt fosztott meg alapvető emberi jogaitól. Vétlen, dologszerető emberek váltak egyszerre földön-futókká! Békés, becsületes embereknek kellett egyik napról a másikra elhagyniuk a lakóhelyüket! Űzött vad lett a magyar saját szülőföldjén! Ártatlan Tóth István: ,, Ipolyságon kopaszra nyírták azt, aki magyarul merészelt beszélni“ bodrogközi, mátyusföldi, csallóközi, gömöri, ipolysági családok tízezreit sújtotta a deportálásokat, kitelepítéseket jóváhagyó határozat. Nem oda Buda! Egyeseket Magyarországra kényszerített az önkény, míg másoknak Csehországba, teljesen ismeretlen (nyelv)területre kellett távozniuk. A Magyarországra (áttelepített családok legtöbbje nem tért vissza egykori szülőföldjére. A Csehországba telepített egy része viszont az első adandó alkalommal visszaszökött, vagy hivatalos felmentő levél birtokában hazautazott ősi és ősei szülőföldjére. A deportáltak zöme több holdon gazdálkodott. Talán épp az volt a baj! Helyükre leginkább nincstelen, vagyontalan szlovákok „csorogtak be". A cseh országrészbe deportáltak télvíz idején, fútetlen, jéghideg marhavagonokban utaztak új, kijelölt lakóhelyük felé. Mozgó börtöneikbe bedudált a szél, befújta a havat is. A legtöbben közös kocsiba kerültek jószágaikkal is. Nem csupán életerős férfiaknak s fiatalembereknek, hanem a mozdulni is alig bíró aggastyánoknak, a szinte teljesen magatehetetlen idős nénikéknek meg a kisgyermekeknek, sőt a néhány hónapos pólyás csecsemőknek is takarodniuk kellett szőkébb pátriájukból. Jónéhányan az öngyilkosságba menekültek a kitelepítés elől, mások útközben, a vagonokban lelték halálukat. Legnehezebben a szülőföldjükhöz ezer szállal kötődő idős emberek viselték el a megpróbáltatásokat. Soknak megszakadt a szíve, amikor a katonák felpenderítették a holmija mellé a teherautó platójára... Szlovákiában most, a választási hadjárat előestéjén, újból fellángolni látszik a vadnacionalizmus, az idegenutálat, legfőképp pedig a magyargyúlölet. Sokan ma is újraszerveznék, újraindítanák a deportálásokat. Úgy látszik, még mindig túl sokan, s ezért túl veszélyesek vagyunk. Az üvöltők soraiban ott találunk nem egy szlovák nemzetébresztó(zug)politikust is. A független kommunisták független lapjának egyik glosszaírója például igazságosnak tartja a Kassai kormányprogram majdhogynem fizikai megsemmisítésünket szentesítő határozatait. Mint a kommentár fogalmazója megjegyzi, a deportálások közben előfordulhattak némi túlkapások is, de hát, ahol gyalulnak, ott röpköd a forgács! S inkább pusztuljon száz ártatlan, minthogy akár csak egyetlen bűnös is életben maradjon? A kitelepítettek zöme - a tollnyúvó szerint - megérdemelte méltó büntetését, hisz a legtöbbjük a csehszlovák állam esküdt ellensége, magyarbérenc, háborús bűnös, félfasiszta, meg fasiszta szervezetek tagja volt. Hát nem oda Buda! A szlovákiai magyarok között is akadtak fasisztákkal paktálók, höbörgő s garázdálkodó nyilaspártiak, őket megillette (volna) a méltó büntetés, ám legtöbbjük, sajnos, kibújt az igazságszolgáltatás alól, a gaztetteikért ártatlanok tízezrei szenvedtek. Az elmúlt két és fél esztendőben csupán szűkebb pátriámban több tucat Magyarországra telepített, valamint Csehországba deportált nógrádi és honfi szántóvetó, földművelő soha nem politizáló magyar ,,kollaboráns fasisztával" beszélgettem a hontalanság éveiről. Sokan közülük pelyhedző állú legénykék, gyermeklányok voltak akkor... Embertelen emberi sorsok Ipolyhídvégén 1990 novemberében az akkor nyolcvan esztendős Csajka Margit néni mondta tollba családjuk Magyarországra űzésének a hiteles történetét. Az idős asszony, akarva-akaratlanul, kétszer cserélt hazát, holott soha nem vágyott el otthonról, a szülőföldjéről. A magyarüldözést jóváhagyó kormányhatározatnak köszönhetően mégis jó néhány esztendőn át más országban, kijelölt lakóhelyen kellett élnie.- Legnagyobb vétkünk az volt - magyarázta könnyeivel küszködve -, hogy mindig is magyarnak vallottuk magunkat, s magyarságunkhoz foggal-körömmel ragaszkodtunk... Aki megtagadta a nemzetiségét, reszlovakízált, maradhatott. A szlovákgyarmati vagy a zsélyi magyarok nagy hányada aláírta a hűségnyilatkozatot. Nekik nem kellett elhagyniuk a falujukat, pedig közülük jónéhányan ma sem beszélnek kifogástalanul szlovákul. A Csajka portára Magyarországról, Kóspallagról érkeztek szlovákok. Margit néniék egy deportált német család lakásába kerültek. A sváb asszony az utcán sírt, Csajkáék meg az udvarban zokogtak... Jól éltek, ám hiányzott az otthonuk. A családfőt egy alkalommal hatalmas zápor érte a mezőn, megfázott mellhártyagyulladást kapott. Attól kezdve rengeteget betegeskedett- Vigyetek haza - kérte feleségét a nagybeteg ember -, otthon meggyógyulok. Hídvégre azonban nem megyek, onnan elüldöztek engem. Kapott útlevelet, s Rakoncára, a lánya családjához vitték. Három nap múlva már koporsóban feküdt. Csak holtában jutott vissza a szülőfalujába. Ezután Margit néni idős édesanyjával szintén hazaköltözött. Elbocsátó irományukat Dobi István, az akkori Elnöki Tanács elnöke írta alá. A család földjeit a telepesek használták. Margit néni maga fogalmazta meg közös fejfájukra a szöveget. ,, Messzi földről - olvasható a lapon a felirat ide jöttünk megpihenni, a szülőföldünkre.“ A Csehországba kényszerítettek között nem találtam háborús bűnöst. A gyurki Gömöryné Szabó Irén épp újságot olvasott, amikor meglátogattam. A félbehajtott napilap címoldalán egy pozsonyi nagygyűlésről közölt fényképen akadt meg a tekintete. „Na Slovensku po slovensky“ hirdette a fotón a felirat. Az asszony nem akart hinni a szemének, többször is, tüzetesen megnézte a felvételt.- Félelmetes - ismételgette -, a háború után pontosan ilyesmivel riogattak bennünket. S nem sokkal később az új hatalom urai ki is ebrudaltak minket az otthonainkból... ...s elkezdődött a rabszolgavásár Ezerkilencszáznegyvenhét telén kezdődött a Szabó család kálváriája. Az éjszaka leple alatt katonák érkeztek a dombok ölelésében meghúzódó apró településre. Virradatkor teherautó gördült a ház udvarába. Fegyveresek ugráltak le a kocsiról. Ki kell söpörni őket, bökött rájuk a katonákkal érkező falubíró, takarodjanak! A történetet egy Ízben már részletesen leírtam, ám a „falunagy" levélben kérte ki Irén asszony állításait. Tücsköt-bogarat összehordott a mentségére, védekezett, s támadott. Bizonyára megvesztegettek, lefizettek a történetmesélök, állította, de más egyebekkel is vádolt. Levelét ma is őrzöm... Az ipolyviski Tóth István, Péli Ignáccal, Nyustyin Gyuláékkal, s többek között Molnár Józsefékkel a szudéta vidékre, a németektől „megtisztított“ területre került. Négyéves Klári leányukkal együtt vagonírozták be a tompái vasútállomáson.- Jószerével már idehaza, a községben is féltünk megszólalni az anyanyelvűnkön - újságolta -, úgy hallottuk, Ipolyságon kopaszra nyírták azokat, akik magyarul merészeltek beszélni. Pilzenen túl, Biovicében hagyhattuk csak el a marhavagont. Épp virradt. Térdig ért a hó. Felsorakoztunk a szerelvény mentén, s a várakozó gazdák elkezdtek válogatni közöttünk. Ekkor láttam életemben először, s remélem utoljára, rabszolgavásárt. Eladdig azt hittem, ilyesmi csupán a mesékben, a filmekben, meg a kalandregényekben létezik... A palásti Bengyík Pál 1945 őszén került haza a hadifogságból. Azt hitte, most már békében élhet szerettei körében. Tévedett. Idehaza fejtetőre állított világot talált. Saját bőrén tapasztalta meg, mennyit ér az ember, ha magyar! A fogságból hazaérve jelentkezett a helyi laktanyában. Piros lapot a bírónak! Nem értette a szlovák szót, a csendőr viszont jól beszélt magyarul, mégsem akart a nyelvén megszólalni. Még a fejét is elfordította. Később, néhány hónap múltán egyéb furcsa dolgok is megestek vele. Deportálták. Kitelepítésükre 1946. december 16-án került sor. A katonákkal hozzájuk érkezett néhány helybéli szlovák ember.- Hiába - jegyezte meg gúnyosan az egyikük -, szél ellen nem lehet pisálni! Ha reszlovakizáltatok volna, most nem kellene elmennetek.- De hát - bizonygatta a kárvallott -, nem tagadhatom meg egyetlen tollvonással a nemzetiségemet. Hitvány ember az, aki a nagyobb konc reményében megtagadja a saját fejfáját. Azokat a bizonyos gyökereket nem lehet eltépni! Építkezni akartak, mire ismét hazakerülhettek, az építőanyag az udvarról eltűnt. Szécsénkéről több családot deportáltak Csehországba. A képen az egyik kárvallott, Turman Rozália látható Feleségét az utazás, meg az utazást megelőző tortúra alaposan megviselte. Persze Bengyík Pálnak sem lett volna szabad dolgoznia, hisz sok baja volt, többek között a tüdeje is rakoncátlankodott. Egyszer, mikor gazdájánál megtagadta a munkát, a „főnök úr“ csendőröket uszított rá, s az ételt is megtagadta tőlük. Ki is jelentette kategorikusan:- Nem kívánok a portámon ingyenüdülőt, vagy kisdedóvót nyitni! Amikor hazaszöktek, fegyveresek vadásztak rájuk. Szerencsére újból nem sikerült elfogni őket... Kelenyében Takács Páléknál is telepes irányította a kitelepítést.- Végre - mutatott maga köré - visszafoglalhatjuk ősi jussunkat. A faluban egyetlen magyar sem maradt. A szerencsétlen flótás akkor még jóformán meg sem melegedett lakóhelyén, hisz nem sokkal korábban költözött Kelenyébe... Az indulás előtt, akár a vágóhídra szánt barmokat szokás, megvizsgált mindenkit egy orvos. De az is csak látszatintézkedés volt. Nem kapott ugyanis „kegyelmet“ a várandós kismama, a párhónapos csecsemő, s a magatehetetlen vénember sem. Mindenkinek mennie kellett! Hazulról! .,. Most ismét félnünk kell? Csak, mert magyarok vagyunk? ZOLCZER LÁSZLÓ (A szerző felvételei) Már most vannak irigyeik a községben. Főképpen azok hozzák őket szóba, akik kezüket igencsak távol tartják a munkától, s többnyire a kocsmában sörözgetnek meg féldeciznek. Amikor Francisciék úgy döntöttek, hogy ráadják fejüket a magángazdálkodásra, sajnálkozó is akadt jónéhány. Aggódó ismerősök, barátok, akik megkérdezték: S ha már az általunk termesztett növényeknél tartok, megemlíteném, hogy kukoricát több mint öt hektáron termesztettünk, szintén eredményesen. Értékesítési problémáink szerencsére nem akadtak. Igaz ugyan, hogy például a babra a galántai felvásárlóüzemmel kötöttünk szerződést, de mivel az később nem felelt meg az általunk szabott követelményeknek, a MEDOS-nak adtuk el. A kukorica egy részét meghagytuk saját szükségletre, a többit most kívánjuk értékesíteni. A kosúti ,,nagygazda“ szerint „Nem piszkos ing...“ érdemes-e belemenni egy ilyen bizonytalan játékba. Legalábbis a „törődök“ szerint. Csakhogy azóta az ismerősök közül többen munkanélküliek lettek... Peter Francisci pedig javában dolgozik, és egyértelműen állítja: jó pár évre lesz munkája, a játékba érdemes volt belemenni... /------------------------------------------------------\ 1947: áttelepülés V,____________________________________________t A Francisci család két évvel all. világháború befejezését követően telepedett át Magyarországról - Kosútra. A mezőgazdasági termelésnek- persze, csak kicsiben - már akkoriban is hagyománya volt a családban. Magukkal „hoztak“ negyvenöt hektár területet, igaz, azt nem művelték teljes egészében, mivel a totalitárius rendszer elfojtotta az ő igyekezetüket is. No és a föld mellett ugye mindig volt egy-két tehén, baromfi, szóval a most 35 éves gazda nem a két évvel ezelőtti fordulat után látott először szarvasmarhát, nem akkor kezdett ismerkedni a földműveléssel. És ha hozzáveszszük, hogy a mezőgazdasági gépek „háza táján" is otthonosan mozog- mivel Nyitrán végzett a főiskolán, majd pedig a Diószegi Agrokémiai Vállalatnál dolgozott mechanizátorként -, azt mondhatjuk, hát igen, ideális feltételek az induláshoz. Csakhogy hányán vannak a feltételekkel hasonlóképpen, s mégsem mertek nekifogni! Peter Francisci nem riadt meg- s belekezdett...- A tavalyi évet mi úgy nevezzük, hogy nulladik év. Saját földterületünket műveltük meg, összesen negyvenöt hektárt. Az idén már nagyobb kiterjedésű területen próbálkozunk, ugyanis még húsz hektárt vettünk bérbe a saját földjeinkhez. S a bővítés gondolatától továbbra sem tágítunk: úgy tervezzük, jövőre, vagy két éven belül „felmegyünk“ egészen száz hektárig. Ezerkilencszázkilencven júniusában kezdtük rendezgetni a földhivatalban a szükséges iratokat. Különösebb problémáink nem voltak, mivel a családnak minden okmánya megvolt. Földjeink jelentős részét kilencvenig a Diószegi Vetőmagtermesztő Állami Gazdaság használta, amely a visszaigénylést követően rugalmasan intézte a kiméréseket is... Szóval tavaly tavasszal belevághattunk...------------------------------------------------------\ 1991: kezdetnek egyáltalán nem rossz! s________________________________/ A gazda tavaly február elsejével ■ bontotta fel munkaszerződését az agrokémiai vállalattal. Azt követően tehát már kimondottan a magángazdálkodásra összpontosíthatott. S hogy ezt jól tette, arról az eredmények tanúskodnak.- Huszonhárom hektáron termesztettünk árpát. Igaz, sörárpának vetettük, végül csak takarmányárpa lett belőle. A továbbiakban már jobban örülhettünk a termésnek. A helybéli mezőgazdasági szakemberek óriási csodálkozására „bejött" a cukorrépa, amelyet tizenöt hektáron termesztettünk. Ami pedig úgyszintén nem kis meglepetést váltott ki: A két hektáron termesztett fehérbabunk 24 mázsás átlaggal szolgált. Pedig sokan váltig állították, hogy ezzel a növénnyel szinte semmi esélyünk nincs. Mégis lett! Igaz, több időt fordítottunk a kapálásra, a sintelésre... Szóval a kézi munkaerőt nem szabad elhanyagolni. Azt ugyanis nagyon nehéz pótolni. /-----------------------------------------------------\ 1992: termelés, istállóépítés, gépparkbővítés... V________________________________; A gazda tervez. Állandóan dolgozik, mint mondja. Ha nem a földeken vagy az istállóban, akkor a konyhában. Igen, fontolgat, mit s hogyan tovább...- Az idén sem hagyjuk ki a vetésforgóból az árpát, a búzát meg a cukorrépát. S viszonylag nagy területen - 24 és fél hektáron - próbálkozunk majd takarmányborsó termesztésével. Marad a „sláger“, a fehérbab is, azonkívül a kukorica mind takarmányozásra, mind pedig vetőmagnak. Persze, így elmondva, mindez zökkenőmentesnek tűnik. Ezért a kép sok esetben egészen más. Hozzátartozik például, hogy tavaly az Úrföldi Állami Gazdasággal volt szerződésünk a répaszedésre. Ök ezt alaposan megszegték - s végül is a tizenöt hektárnyi területért 97 ezer koronát számláztak. Ez óriási összeg! Vagy vegyünk egy további tényezőt! A különböző szakmai tanácsadásokért, mondjuk a növényvédelemmel kapcsolatosan, óránként 100 koronát fizetek. De erre nekem természetesen szükségem van, mert egyedül nem győznék mindent. Szóval a pakliban ez is benne van! Vagy egy következő, manapság köztudott dolog: a gépek és gépi berendezések napról napra többe kerülnek. És ha nem akarunk lemaradni, szükséges a korszerűsítés, a bővítés. Azt hiszem, viszonylag fejlett gépparkkal rendelkezünk már ez idáig is. Van többek között egy 25-ös Zetorunk, egy 46-os traktorunk, egy 7745-ösünk, négyes forgatóekénk, bálázónk, öttonnás trágyaszórónk, négy darab öntöződobunk, permetezőnk... Már megrendeltünk egy AMAZONE típusú német vetőgépet, valamint egy négyes forgatóekét. Persze, még ezekkel a gépekkel sem győzzük a munkát saját magunk. De szerencsére készségesen segít a helybeli állami gazdaság. Örülnek az ottani dolgozók, hogy jöhetnek, hogy van munka. Állandó alkalmazottaink nincsenek, de amikor halmozódnak a tennivalók, felveszünk idénymunkásokat. Tavaly például a répában segédkeztek többen is. Kiosztottunk területeket - egy, másfél, két hektárt -, s azokat rábíztuk az idénymunkásokra. Kölcsönösen meg voltunk elégedve egymással... További terveink közül talán az isi tállóépitést, vagyis egy kisebb farm létrehozását említeném meg. Az állattenyésztésnek is hagyományai vannak a családban. Mindig is volt néhány tehenünk. Jelenleg van négy fejőstehenünk, négy üszőnk és három bikánk. A bikák közül az egyiket augusztusban leadjuk. A fejést gépekkel végezzük, s napi átlagban úgy 25 liter tejet értékesítünk, literjét öt koronáért. Vannak állandó vevőink, de olyanok is betérnek, akik a tejcsarnokban nem kaptak tejet. Az új istállót egyébként húsz darab fejőstehénre tervezzük. Természetesen egyéb szarvasmarhát is szeretnénk tenyészteni. Persze, amíg nem tisztázódnak az értékesítés körülményei, nagyon nehéz a szakosodás. Egyelőre kombinálunk: mind húsra, mind pedig tejre is tenyésztünk szarvasmarhát. Aztán majd a jövő dönti el, melyik lesz a helyes út. Ezt a „szakmát“ szeretni kell. Csakis így lehet csinálni. S ha olyan ha-, gyományokkal rendelkezik valaki, mint például mi, nagyon nehéz elszakadni tőle. Mert ez nem olyan, mint a piszkos ing, hogy levetem - és félredobom ... És hogy a jövőben csakis ez lehet a helyes gazdálkodási forma, afelől végképp nem kételkedem! SUSLA BÉLA
