Szabad Újság, 1992. április (2. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-01 / 78. szám
1992. április 1. Szabad ÚJSÁG r Kultúra 5 Vigyázva az ingoványon Beszélgetés Benda Kálmánnal Egy családba tartozó testvérként Van-e logikája a történelemnek? Milyen irányban haladunk tovább? Megmarad-e a nemzet karaktere? Ezekről a valamennyiünket érintő és érdeklő kérdésekről beszélgetett Aniszi Kálmán, az Új Magyarország munkatársa dr. Benda Kálmán történésszel, akit olvasóink is - számos könyve és a Magyar Rádióban hosszúhosszú évek óta végzett történelmi ismeretterjesztő tevékenysége révén - régóta ismernek. ► Tarics Péter, Csehi Ágota és dr. Székely András Bertalan, a magyar miniszterelnöki hivatal főtanácsosa az előadás szünetében. A magyar kisebbség márciusa Szlovéniában A Muravidéki Magyar Nemzetiségi Önigazgatási Közösség meghívására 1992. március 14-15-én Csehi Ágota és Tarics Péter, a fiatal komáromi házaspár a szlovéniai magyar közösségnek mutatta be „Magyarságunk prózában és zenében“ című ünnepi előadóestjét. Előadásukat a lendvai (Lendava) várban adták elő, majd március 15-én ünnepi műsort adtak a nemzetiségileg vegyeslakta Lendva főterén, ahol a Csemadok Komáromi Területi Választmánya és az Együttélés komáromi járási szervezete nevében megkoszorúzták Széchenyi István emléktábláját. Kétnapos szlovéniai tartózkodásukat a felvidéki és a szlovéniai magyarság közötti kapcsolatteremtés és kapcsolatépítés jellemezte. A szlovéniai magyarok hetilapja a Népújság „Hogy a következő ezer évben is magyar maradhasson a magyar“ címmel részletesen tudósított Csehi Ágota és Tarics Péter fellépéséről. Szúnyogh Sándor beszámolóját, amely jól érzékelteti az ünnepség egész atmoszféráját, az alábbiakban közöljük.- Azt hiszem, hogy a történelemnek feltétlenül van logikája, még akkor is, ha ezt nem mindig ismerjük fel. A történetírásban erre vonatkozóan különböző elméletek voltak. A legutolsó, amely még mindannyiunk emlékezetében él, a gazdasági törvények meghatározó jellegére épitett. E felfogás értelmében az embernek vajmi kevés beleszólnivalója volt az események alakulásába, inkább szenvedő alanya, semmint formálója volt a történelemnek. Ez volt a a történelemszemlélet, amely - mondhatni - kilúgozta az embert a históriából.- Korábban, a múlt század első felében, a magyar történetírásban - és az egyetemesben is - a szabadságeszme volt az a tényező, melyet a történelem elörelend(tőjének tekintettek, hozzátéve, hogy ezt viszont az ember teremti meg. Itt talán a másik véglet érvényesült, az a felfogás, hogy az emberi akarat korlátlanul irányíthatja az eseményeket, melyek alakulásába gazdasági tényezők kevésbé szólnak bele. Én azt hiszem, hogy az a történelmi folyamat, amely itt az utóbbi években, évtizedekben egyre körvonalazhatóbban érvényesül, az emberi jogok kiteljesedése irányába tart, amelyek természetesen nemcsak az egyéni, hanem a közösségi jogokat is magukba foglalják. Ennek a folyamatnak a gyökerei visszanyúlnak az elmúlt századokba. Hiszen nyilvánvaló, hogy amikor a francia forradalom nyomán megszűntek a társadalmat megosztó különböző kiváltságok, az is egy lépés volt az emberi jogok kiterjesztésének az útján. Napjainkban ez már nemcsak az állampolgári jogok azonosságra vonatkozik, hanem a vallási, etnikai közösségek kisebbségi jogainak az érvényesülésére is.- A totalitárius társadalmak összeomlása felszabadítóan hatott emberekre, akik viszont most különös helyzetbe kerültek.- Mert a régi modellről kiderült, hogy hasznavehetetlen, rossz, az új modell pedig még nincs kidolgozva, így a keresgélés, tájékozódás jellemzi leginkább a mai közép- és kelet-európai társadalmakat. Az elmúlt évtizedek gyakorlata, amely lehetetlenné tette az egyéneknek és a közösségeknek, hogy beleszóljanak a maguk sorsának az alakulásába, amikor is mindent egy központból rendeltek el és irányítottak, meggátolta az embereket az önálló gondolkodásban és leszoktatta őket arról, hogy maguk alakítsák ki a számukra járható utat. Az a bizonytalanság, amely most a közép- és keleteurópai térség államaiban - így nálunk is - észlelhető, szerintem abból fakad, hogy újra meg kell tanulnunk beleszólni a magunk sorsába. Ehhez bizonyos felkészültség szükséges, az, hogy komolyan átgondoljuk a helyzetünket és problémáinkat. Úgy vélem: most érkeztünk el oda, hogy lehetőségeinkkel megismerkedve, közösen kijelöljük azt az utat, amelyen haladni kívánunk.- Merre vezet ez az út?- Az egyéni és a közösségi szabadságjogok megteremtése és kiteljesedése irányába.- Megvannak ennek a külső feltételei? Mert az szinte bizonyos, hogy a szubjektív feltételek adottak, hisz nagyon szeretnénk végre emberi módon élni. Ám, miközben ezt sóvárogjuk, egyre bizonytalanabbá válik körülöttünk a világ.-A történész nem bocsátkozhat jóslásokba, nem lát a jövőbe, de persze bennem is felmerülnek ezek a gondolatok. A kis országok és a kis nemzetek csak ritkán tehették azt, amit szerettek volna; többnyire azt kellett tenniük, ami az adott nagyhatalmú környezetben számukra lehetséges volt. Számos vonatkozásban ez ma is így van. Ugyanakkor úgy vélem, régen nem volt olyan kedvező lehetőség arra, hogy a magyarság és Magyarország a maga útját próbálja kialakítani, mint ma, ha egyáltalán volt ilyen lehetőség számunkra az újkori történelemben. Persze az is igaz, hogy a környezetünkben lévő erőviszonyok bizonytalansága, az eddigi államalakulatok szétesése, a különböző nacionalizmusok komoly veszélyt jelentenek. A nemzetiségi ellentétek, amelyek most számos szomszédos és távolabbi országban oly sok keserűséget okoznak az embereknek, valamikor nálunk is megvoltak. Ezt a „betegséget" azonban nekik is ki kell nőniük, és én bízom benne, hogy ez meg is történik. Bizonyos megnyugvást jelent, hogy a világhatalmak ma már egyre inkább együtt munkálkodnak az emberiség egészére kiterjedő békességen, belátva, hogy az ő nagyhatalmi helyzetük is csak békés körülmények közt teljesedhet ki. így hát azt is mondhatnám, optimista vagyok: bízom benne, hogy e történelmi tájon élő népek - előbb vagy utóbb - túl lesznek a nehézségeken. Ha nem, az tragédiát fog jelenteni.- Úgy gondolja tehát, hogy fordulóponthoz érkezett a történelem, befellegzett az erőszaknak? Hogy a nyers erő helyett a politikai bölcsesség fog győzedelmeskedni a ,,fegyverek kritikája“ felett?- Igen, reménykedhetünk abban, hogy a politikában mindinkább a józan belátáson alapuló ráhatás fog érvényesülni a fegyveres „megoldással“ szemben.- Említene egy-két biztató jelet?- Biztató jelnek érzem például azt, hogy a világhatalmak a súlyos problémák megoldására nem egyéni utakat választanak. Biztató jelnek látom továbbá, hogy egyre határozottabban erősödik az az európai, sót világközösség, amelytől el lehet ugyan határolódni, de ez óhatatlanul az önkirekesztést jelentené és elmaradottságot vonna maga után. A világ ma már túl van azon a fejlődési fokon, hogy a külön kis nemzeti gazdaságok egymaguk megállhatnak a lábukon. Aki kirekeszti magát a nagy közösségből, az gazdaságilag lehetetlen helyzetbe kerül. Ez elöbb-utóbb azokat is kényszeríteni fogja, akik ma még nem akarnak a közösség átlagosan elfogadott normáihoz igazodni. Én ebből a belső - és nem a fegyvereken nyugvó - kényszerítő erőben bizakodom a leginkább.- A világban észlelhető integrációs törekvések nem járnak-e azzal a veszéllyel, hogy elhomályosítják a nemzeti karaktereket?- Az, hogy néhány száz vagy ezer év múlva hogyan alakul az emberiség története, az egyelőre beláthatatlan. Az utóbbi fél évszázad azonban azt mutatja, hogy az a jóslat, amely szerint elöbb-utóbb eltűnnek a nemzeti sajátosságok, s még előbb megszűnnek a kisebbségi közösségek, nem vált be. Sót, épp az ellenkezője történt - szerencsére. Mert a sokszínűség, ami a nyelvben, etnikumban, kultúrában itt Európában élő valóság, olyan érték, amely mindenképpen előre visz, tehát nem szabad lemondani róla. Tanúi vagyunk annak, hogy olyan etnikai, nyelvi és kulturális közösségek emelik fel a fejüket, amelyekről azt hitték, régen eltűntek, beolvadtak (baszkok, bretonok stb ). Ezek a kisebbségi közösségek a saját hagyományaikat, nyelvüket, öntudatukat, kultúrájukat élesztve-keresve, a sokszínűséget gazdagítják. Nyilvánvaló, hogy egy majdan megvalósuló európai közösségben bizonyos - eleddig nemzetinek tartott - államjogi, politikai különbségek el fognak halványulni, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a kultúráknak is el kell halványulniuk. Ma már azt is tudjuk, nem válunk idegenebbé magyar nyelvünk és kultúránk iránt. Ellenkezőleg, erősebbé válik a kötődésünk, mert tisztábban látjuk nyelvünk és kultúránk sajátosságait és értékeit.- Magyarország, a magyarság számára a kisebbség immár hetven éve realitás. Az anyaország mit tud tenni érettük?- Magyarországnak felelőssége és kötelességei vannak irányukban éppen úgy, mint ahogy az egy családba tartozó testvéreknek is vannak kötelességeik egymás iránt. Nekünk segítenünk kell a kisebbségbe került magyarokat abban, hogy kultúrájukat, nyelvüket, hagyományaikat és közösségi életüket minél teljesebben megőrizzék és lehetőleg kiteljesítsék. - Hogyan tudunk segíteni rajtuk? A megbeszélés, a megegyezés, a kölcsönös érdekek alapján. Ha megteremtjük a feltételeit, hogy azok a magyarok, akik más országokban élnek - ha úgy látják jónak -, ide járhassanak iskolába, szabadon érintkezhessenek a magyarországi magyar kultúrával, hiszen a magyar műveltség központja mégiscsak Magyarország. Mindnyájunknak jogunk, sőt kötelességünk a nyelvben, a kultúrában, etnikumban hozzánk tartozókat segíteni. Ugyanakkor kötelességünk az is, hogy előmozdítsuk a nálunk élő kisebbségek közösségi jogainak az érvényesülését.- Ha jól értem, ön a körülöttünk lévő földrajzi határok légiesítését és az előítéletek leküzdését egyaránt fontosnak tartja?- Valamikor - mondjuk az 1500-as években - az emberek között a fő választóvonalat a vallás, valamelyik egyházhoz való tartozás jelentette. Ez fölötte állt az etnikai, nyelvi különbségeknek. A liberalizmus korában a vallási ellentét szinte eltűnt: mindenki olyan egyházhoz tartozónak vallotta magát, amilyenhez akarta, s ennek nem voltak következményei. Bízom abban, hogy talán már a mi nemzedékünk életében, de a következőében bizonyosan bekövetkezik az, hogy bárki vallhatja magát bármely etnikai közösséghez tartozónak anélkül, hogy ez hátrányt jelentene állampolgári jogaiban vagy egyebekben. ANISZI KÁLMÁN Március 15-e előestéjén a lendvai várgaléria helyiségeiben érdekes nyüzsgésnek lehettünk szemtanúi. A lendvai és a környékbeli polgárok gyűltek össze, hogy megemlékezzenek március 15- röl, a magyar szabadságharc évfordulójáról. Az ünnepi műsor előadóművészei Csehi Ágota, zongoraművész és Tarics Péter előadóművész voltak. A szívet melengető előadóestet Tarics Péter a következő szavakkal indította: »Egy arcot látok valahol magamban. Egy ősöm emberarca épült ki bennem, s épül holtomig. Hallgat. S mi mindent mond a hallgatása. Lehet, hogy mindezt nem gondolta, s hogy ha gondolta is, hát máshogyan gondolta. De én így hallom, én így képzelem! Politikai hivatásunk a következő: tudatunk és létünk legfontosabb eleme a hazaszeretet, a hazafiság, szülőföldünk és népünk igaz, önzetlen, áldozatokat is vállaló szeretete. Az igazi patriotizmus lehet csupán alappillére annak, hogy becsületes magyarként élhessünk ezen a földgolyón. Művészetünk oltárán is ebben a szellemben áldozunk...« Csehi Ágota fürge ujjai nyomán Liszt Ferenc, Erkel Ferenc és Bartók Béla csodálatos mesterségbeli tudással megalkotott, szívbemarkoló akkordjai csendültek fel. Virtuóz játéka nyomán felsziszszentek a lendvai vár évszázados falai és ereinkben furcsa, lelket melengető bizsergés keletkezett. A zene, a zene, a zene, csak a zene és a szép ízes magyar szó... Ady Endre, József Attila, Petőfi Sándor, Illyés Gyula, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor, Sütő András, R. Bihari Sándor, Székely János és Gyóni Géza prózai re-A Széchenyi-emléktábla Lendva főterén mekművei és versei szóltak hozzánk Tarics Péter tolmácsolásában. Megállt az idő, néhány pillanatra ott lebegett a várteremben az emberek feje fölött a néma csend, mintegy intermezzoként... Megállt az idő, hogy tisztelegjen a márciusi ifjak, a délvidéki menekültek, a felvidéki elnyomottak, a földönfutókká tett baranyai magyarok előtt... Azok előtt, akik száműzetésben magukkal vitték a magyarságtudat, az anyanyelvmegörzés hitét. E mai márciusi hitvallásunk szerint »Magyarnak lenni bizonyos értelemben világnézet. Bárhol él is a magyar, bármilyen nehéz időszak elé néz, aki igazi magyar, segít népének, kiáll mellette. Hogy a következő ezer évben is magyar maradhasson a magyar...« A lendvai közönség örökre szívébe zárta Csehi Ágotát és Tarics Pétert.
