Szabad Újság, 1992. április (2. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-07 / 83. szám

1992. április 7.

7

Szabad ÚJSÁG

Dalibor M. Krno

A BÉKÉRŐL TÁRGYALTUNK MAGYARORSZÁGGAL

Krno professzornak ez a műve a magyar történetírás számára forrásértékű, mert bemutatja, miként láttak és minősítettek minket győztes ellenfeleink. Ennek megismerése és a magyar önismeret gyarapítása érdekében készült ez a fordítás (Käfer Istváné), amelynek első kiadása 1990-ben jelent meg az Illyés Alapítvány és a Csehszlovákiai Magyar Kultúráért Alapítvány anyagi támogatásával, s melyből lapunkban folytatásokban részleteket közlünk.

Restitúció — kártérítés

(Gondolatok időszerű jogi kérdésekről)

ÁTTELEPÍTÉS

A magyar etnikai kisebbséget az első világháború után abban a reményben hagyták meg Csehszlovákiában, hogy közelíteni fogja mindkét államot. Eközben bizonyos kisebbségi reciprocitás alapelvével számoltak. A trianoni Magyarország területén mintegy félmillió szlovák maradt, tehát megközelítően ugyanaz a szám, mint a szlovákiai magyaroké és elmagyarosított szlovákoké. Annak reményében, hogy betöltik a közvetítő feladatát, Csehszlovákia messzemenő kisebbségi jogokat és kiváltságokat biztosított az egész magyar kisebbségnek. Csakhogy a csehszlovákiai magyarok tevékenysége, akár maga a határközeli megmaradásuk, segítség helyett már a múltban is igen sok nehézséget és keserű percet okozott Csehszlovákiának. Tudjuk, ha meghagyják őket ezen a helyen, a jövőben is, előbb vagy utóbb, bármilyen határmenti magyar kisebbség puszta léte is revizionizmust fog provokálni Budapesten. Ez megint az irredenta szervezésére csábít majd. Ezért Csehszlovákia kormánya a kassai program szellemében a felszabadulás első napjától igyekszik megoldani a Csehszlovákia déli határvidékén a szlovák etnikai elemmel erősen keveredve élő magyar etnikum problémáját.

1946. február 27-én lakosságcsereegyezményt kötöttünk Magyarországgal. Ez az egyezmény nem oldotta meg az egész problémát. A magyar kormány azonban elutasított bármilyen további tárgyalást. Ezért a párizsi konferencián a magyar békeszerződés-javaslat 4. B cikkelyeként amendementet terjesztettünk elő, amely kimondaná Csehszlovákia jogosultságát, hogy területéről maximálisan 200 000 etnikai magyart áttelepítsen Magyarországra.

Ez a transzfer-kérdés volt az egyik legnagyobb problémánk Párizsban. A „transzfer-amendement” tárgyalásának lefolyása viszonylag ismert. Számos, néha nem egészen helyes sajtóközvélemény látott napvilágot róla a napilapokban. Ezért úgy vélem, az olvasó akkor alkothatja magának a legvilágosabb képet, ha leírás helyett időrendben közlöm az egyes beszédeket és nyilatkozatokat, valamint az albizottsági jelentés teljes szövegét is.

A magyar politikai-területi bizottságban 1946. szeptember 16-án nyitották meg a vitát ún. „transzfer-amendementünkről”. Javaslatunk részletes indoklását dr. Clementis államtitkár adta elő:

„Elnök úr, delegátus urak!

A csehszlovák delegáció javaslata maximálisan 200 000 magyar elköltöztetésére Csehszlovákiából Magyarországra, ami által végérvényesen meg kellene oldódnia a magyar kisebbség kényes problémájának, a csehszlovák kormány alapos és lelkiismeretes elemzései és igyekezete után került a konferencia elé. Es mivel rendkívüli jelentőségű problémáról van szó nemcsak Csehszlovákia, hanem a közép-európai békés fejlődés számára is — kénytelen vagyok kissé több időt szentelni magyarázatára.

A közép-európai kisebbségi problémák főleg az utóbbi században a viták és konfliktusok kiváltó okai közé tartoztak Európának ebben a részében. Az első világháború előtt Ausztria-Magyarország elhatározták, hogy a németek és a magyarok megosztják az uralmat a kis szláv nemzetek és részben román és az olasz kisebbség felett. Ebben a korszakban a szlovákok a magyarok nemzetiségi és szociális nyomásának súlya alatt egyrészt tömeges kivándorlásra kényszerültek — manapság erre azt mondanánk, hogy kitelepítették őket — vagy legalábbis részben engedniük kellett a kényszermagyarosításnak és asszimilálódásnak. így történt, hogy a magyarok, akik a XVIII. század végén Magyarország lakosságának 21 %-át tették ki, a többi magyarországi nemzet természetes szaporulatának asszimilációja és emigrációja segítségével 1910-ben elérték a lakosságnak csaknem 50 %-át. Legalábbis ilyen növekedést mutattak ki

a hírhedt magyar statisztikák.

Az első világháború után megváltozott a közép-európai nemzetiségi kisebbségek képe. A szláv kisebbségek egy része a német uralom alól az olasz fasiszták brutális uralma alá került, Csehszlovákiába, Romániába és Jugoszláviába pedig jelentős magyar kisebbség került. A továbbiakban csak két kisebbség, a csehszlovákiai magyar és a magyarországi szlovák sorsának követésére kívánok szorítkozni. A csehszlovákiai magyar kisebbség nemcsak minden állampolgári joggal, hanem ezen felül még nemzetiségi előjogokkal is rendelkezett. És mivel Csehszlovákia kulturális és szociális színvonala felülmúlta a magyarországi színvonalat, a csehszlovákiai magyar kisebbségnek több joga és jobb szociális helyzete volt, mint maguknak a magyarországi magyaroknak. Ezzel szemben a magyarországi szlovák kisebbség még a legelemibb jogokkal sem rendelkezett, és már maga a szlovák nemzetiséghez tartozás megváltása is diszkriminációt jelentett számára. Míg a csehszlovákiai magyaroknak számarányukhoz képest több iskolájuk volt, mint a magyarországi magyaroknak, addig a magyarországi szlovákoknak egyetlen iskolájuk sem volt. Ugyanez volt a helyzet a kulturális és politikai szervezetek terén is. Elég azt említeni, hogy a magyar képviselők száma a csehszlovák parlamentben pontosan megfelelt magyar lakosságunk lélekszámának, viszont a magyarországi szlovákoknak egyetlen képviselőjük sem volt.

Ennek ellenére, ha betekintenének a Népszövetség genfi levéltáraiba, látnák, hogy a kisebbségi kérdésekben a legtöbb panaszt Csehszlovákia ellen tették a magyar kisebbség részéről — de egyetlen panaszt sem tettek Csehszlovákia, illetve a magyarországi szlovák kisebbség részéről, Magyarország ellen.

Meg kell érteniük, milyen sebet okozott Csehszlovákiának mindezek után az, amikor a magyar kisebbség parlamenti képviselői közvetítésével a Csehszlovákia számára legkritikusabb időben nyíltan szövetkezett Konrad Heinleinnel és K.H. Frankkal, a csehszlovákiai németek rosszhírű vezéreivel, és amikor később München előtt is és után is és a bécsi döntés idején ez a kisebbség rárontott a Magyarország által megszállt területen élő szlovákokra és csehekre. Nem ismételem, amit ezekről a dolgokról már a bizottság előtt preambulum-vitánkban kifejtettem.

Ezek azok az okok, amelyek következtében a csehszlovák kormány arra a szilárd és megváltozhatatlan véleményre jutott, miszerint az új köztársaságban nem kísérletezhet azzal a nemzetiségi politikával, amelyet a háborúig folytatott. Csehszlovákia nagyonjól tudta, hogy Magyarországon, eddig legalább is részben, megszüntették a régi politika objektív okait, amely a Közép-Európa és a Balkán kis szláv nemzetei ellen irányuló, a német imperializmussal kötött szövetséggel tűnt ki. Valamennyi objektív okot azonban még nem szüntették meg. A két háború közötti időszak bizonysága szerint a revizionizmus gondolata volt az, ami termékeny talajt és bázist biztosított a Közép-Európát nyugtalanító magyar reakciónak és Magyarország politikájának. A mai magyar kormány képviselői részéről elhangzott számunkra, hogy feladják ezt a revizionista politikát Csehszlovákia viszonylatában, amennyiben mi készek vagyunk visszatérni a háború előtti kisebbségi politikához.

Masaryk miniszter a magyar küldött beszédére adott válaszában az alábbi idézetet közölte az egyik magyar külügyminisztériumi hivatalnok könyvéből: „Egészen téves a csehszlovák propagandának az az állítása, hogy Magyarország demokratizálása elfojtja a revizionizmust. A magyar revizionizmus kiváltó oka nem az ország feudális rendszere volt. Más kérdés — milyenek voltak a kapcsolatok a feudalizmus és a revizionizmus között — és megint más — milyen lenne a demokratikus Magyarország revizionista politikája. A demokratikus Magyarország nagy valószínűséggel együttműködne szomszédaival abban a reményben, hogy az együttműködéssel a lehető legjobban biztosíthatná a magyarok kisebbségi jogait, továbbá kedvező határmódosítási feltételeket termthetne. Olyan magyar kormányt elképzelni azonban, amely feladná a trianoni szerződés revíziójának gondolatát, lehetetlen.”

És néhány nappal e konferencia megnyitása előtt olvastuk a New York Herald Tribunban a párizsi magyar követ levelét, amelyből idézek: „Közép- Európában vannak bizonyos határok, amelyeket úgy lehetne megszabni, hogy az etnikai és politikai határok általában szólva szorosak lennének. így van ez, bizonyos mértékben a magyar—csehszlovák határral.”

Korlátlan mennyiségben mutathatnék be hasonló idézeteket, amelyek azt bizonyítják, hogy ténylegesen és őszintén a mai Magyarország sem szándékozik feladni a revizionista politikát Csehszlovákiával szemben. Ám azt hiszem, ez egyszerűen fölösleges, mert a magyar küldöttségnek az e konferenciának címzett dokumentumaiban és beszédeiben nyilván önök maguk is elég bizonyítékot találtak, hogy a mai Magyarország sem mondott le a revizionizmusról nemcsak Romániával, hanem Csehszlovákiával szemben sem. Ez gyakorlatilag azt jelentené, hogy tovább tartana a feszült viszony Csehszlovákia és Magyarország között, és hogy a régi, reakciós, revizionista politikusok csak azért játszanának fontos politikai szerepet Magyarországon, mert a mai magyar közvélemény is a magyar nemzet érdekeinek képviselőiként tekintené őket.

Ezért mérlegelte a csehszlovák kormány mind belpolitikai, mind a fenti okokból e probléma valamennyi megoldási lehetőségét. Ezért kezdett tárgyalni a magyar kormánnyal és javasolta a csehszlovákiai magyar és a magyarországi szlovák kisebbség problémáinak kölcsönös és teljes megszüntetését. A magyar kormány csak részben járult hozzá a csehszlovák javaslathoz és hosszabb tárgyalás után lakosságcsereegyezményt kötött velünk azon az alapon, hogy minden egyes magyarországi szlovákért, aki önként jelentkezik az áttelepülésre, Csehszlovákia ugyanolyan létszámú magyart telepíthet át Magyarországra, azonos feltételekkel. Ezek a feltételek demokratikusak és humánusak. A csere a szerződő államok költségére történik. Az átköltözőknek lehetőségük van, hogy magukkal vigyék egész vagyonukat, és kártérítést kapjanak az eddigi lakóhelyükön hátrahagyott ingatlanokért. A csere szervezésének olyannak kell lennie, hogy az átköltözés legkevesebb nehézséggel és kíméletlenséggel járjon az érintettek részére.

Az egyezmény megkötése előtt és után is a magyar kormány képviselői biztosítottak bennünket, hogy Magyarországon 75 ezer szlovák sem él, és abszolút többségük tiltakozik az áttelepülés ellen. A rövid, áttelepülésre való jelentkezési határidő alatt, ami — tekintettel a magyar kormány indoklására, miszerint egy hosszabb határidő újabb nyugtalanságot okozna az amúgy is ideges magyar közéletben — elfogadtunk, mintegy 100 ezer szlovák jelentkezett. E határidő folyamán Magyarország miniszterelnöke biztosított bennünket, hogy a szlovákok csak jelentéktelen számban jelentkeznek áttelepülésre, többségük nem akarja elhagyni Magyarországot. És a mai magyar sajtó azt jelenti nekünk, hogy úgymond, a magyarországi szlovákok tiltakozó gyűléseket rendeznek azon gondolat ellen, miszerint a kölcsönös kisebbségi problémát valamennyi magyarországi szlovák valamennyi csehszlovákiai magyarral való kötelező cseréjével oldják meg. Ha ez így van, kérdezem, hány szlovák van még Magyarországon? Ha az új Magyarország által létrehozott szlovák iskolák számából kellene kiindulnunk, arra a következtetésre kellene jutnunk, hogy egyáltalán nincsenek, mint ahogy nincsenek szlovák iskolák. Mi azonban a magyar miniszterelnöknek hiszünk, hogy a szlovákoknak csak kisebb része jelentkezett áttelepülésre. Azért hiszünk neki, mert elég nagy létszámú áttelepítési missziónk volt három hónapig Magyarországon, amely legalábbis megközelítően meghatározhatta a Magyarországon élő szlovákok számát, és amely megállapította, hogy mintegy 450 ezren vannak.

(A folytatást csütörtökön közöljük)

A restitúció latin szó, melynek magyar megfelelőjét életünk több területén is alkalmazzuk. így például általánosságban visszaadás, megtérítés, helyreállítás, visszatérítés, visszaállítás; jogi szempontból viszszahelyezés; korábbi jogok visszaadása. Az orvosi, fizikai, élettani jelentésével most nem foglalkozunk. Minket közelebbről a jogi szempontból érvényes szómegfelelések érdekelnek. Ezért is soroltuk fel a megtalálható összes változatát.

Restitúciós törvény. Nézzük meg közelebbről az említett szókapcsolatot, annak jelentőségét! 1990. november 1-jén lépett életbe a megnevezett törvény, amely minket, csehszlovákiai magyarokat közelebbről is érint, mint más polgártársainkat. Ezért is került be aktív szóként a hazai magyarok anyanyelvi szókincsébe. Abban a pillanatban, amint valaki közülünk kimondja a restitúciós törvény szókapcsolatot, azonnal eszünkbe jutnak az 1945— 1948-as némaságra ítélt évek, de még az 1949—50-es évek is, amikor elvették, kisajátították, államosították ingatlan vagyonúnkat — s ezt csaknem mindenki örökérvényűnek tartotta mindaddig, amíg meg nem született az ún. bársonyos forradalom, s az azt követő új törvények sorozata. Igen ám, de ezt törvényt nem alkalmazták-alkalmazzák a mai napig igazságosan és egyformán!

Tapasztalatból tudjuk, hogy a mi országrészünkben, a jogaikat visszakövetelő magyar nemzetiségű állampolgárokat a többségi nemzetből származó bürökratikus hivatalnokok, ahol csak lehet, félrevezetik, nem tájékoztatják kellőképpen és időben, a beszerzendő dokumentumok lajstromát nem adják át, illetve nem sorolják fel, hanem szándékosan húzzák az időt, sőt meg is mondták a szemünkbe, hogy mindezt azért csinálják így, hogy belefáradjunk a küzdelembe és adjuk fel harcunkat.

Hála a jő Istennek, hogy megáldott bennünket következetességgel, türelemmel, józan gondolkodással és nem utolsó sorban egészséges harci készséggel. Miről is van szó? Az említett törvény megjelenése után, 1991. november 12-én egy nagyon fontos hivatal még fontosabb elmarasztaló határozata született. Egy évvel a restitúciós törvény életbelépése után! Csupán egy mondatot idézünk eredeti nyelven a szövegből:"...predmetny majetok v danych podieloch nie je vofny v zmysle ésL-madarského Protokolu zo dúa 3. 2. 1964, őo znamená, 2e podieL.na predmetnej nenutelnosti sa stal vlastníctvom ésl. Státu." Magyar fordításban így hangzik: „... a nevezett tulajdon a megadott részarányokban az 1964.2. 3- án kelt csehszlovák—magyar egyezmény értelmében nem szabad, ami azt jelenti, hogy a tárgyat képező nevezett ingatlan részaránya a csehszlovák állan) tulajdonává vált.” E sorok írója nem jogász, nincs is jogi végzettsége, de kifinomult igazságérzete nem engedte, hogy ez az ügy elaludjék, s a hamisság, az igazságtalanság győzzön. Az általunk meg nem nevezett hivatal az ügyféllel anynyit packázott, hogy az már emberfelettinek tűnt, amit követelt, amit el kellett és el kell végezni. Azért nem tüntetjük fel a hivatal nevét, mert az ügy még nincs lezárva, a bosszú még él, és sajnos, olyan ügyvédeink sincsenek, akik ezt az ügyet felvállalták volna a Protokoll miatt úgy, ahogy azt mi laikusok képzeltük.

Protokol (L). Görög-latin szó, főleg a diplomáciában alkalmazzák. Jelentése: jegyzőkönyv; nemzetközi tárgyalások alkalmával a tárgyalások eredményét rögzítő, mindegyik fél által aláírt okmány. A többi jelentésmagyarázás nem érdekel bennünket. Minket, csehszlovákiai magyarokat csak az érdekel, hogy ez magyarul egyezményt jelent, s hogy a fentebb említett 1964-es csehszlovák—magyar EGYEZMÉNY/PROTOKOL hol található, kinél olvashatjuk el, ki adja oda csak megtekintésre. Hosszú utánjárás, kérdezősködés, tájékozódás után még ott sem tudtak róla, ahol a jogi dokumentumokat is őrzik. Sehol sem tudtak róla, nem látták, sőt maga a HIVATAL sem látta, amelyik az ominózusos határozatot kiadta. Fárasztó munka és fáradságos utánajárás eredménye: a PROTOKOL-t—EGYEZMÉNY-t megszereztük. Nincs iktatószáma, nincs kézjeggyel aláírva, csupán stencilezett formában, belső használatra rendelve, hét lakat alatt őrzött példánya van. De van! Cseh nyelven! A Magyar Köztársaság pozsonyi főkonzulátusán is jártunk ebben az ügyben, ugyanis szétszakított testvérek-örökösök itt is—ott is (Magyarországon, sőt Erdélyben is, tehát Romániában) érdekeltek ebben az ügyben. A főkonzulátuson sem látták az egyezményt. Nekünk végre megvan, a magyar-cseh változata is! A jó Isten megsegített: megvilágosította értelmünket, hol, merre keressük, kutassuk.

A HIVATAI.-ban megmutattuk, de kezünkből ki nem adjuk! A bürokratikus jogász-hivatalnoknőnek megmutattuk, mert állítólag ő sem látta, csak hivatkozott rá. Nem hitt a szemének, annyira nézte. De biztos, hogy neki megvan, csak nem akarta megmutatni. Ezután a tény után az ügyintézésben fordulat állt be(történt).

Ki írta alá a Protokol-1? Csehszlovák részről Leopold LÉR, volt pénzügyminiszter neve olvasható, akit mellesleg ebben az évben bíróság elé állítanak több társával együtt csalásokért, visszaélésekért, pénzügyi machinációkért. Magyar részről SULYOK Béla, talán ő is pénzügyminiszter volt 1964-ben.

Mi a lényege az egyezménynek? A csehszlovák fél kötelezi magát arra, hogy a Magyarországra kitelepített, vagy 30—50 kilós csomagokkal kidobott, kilakoltatott, kitoloncolt csehszlovákiai magyarok itt maradt ingatlanjáért, amivel a csehszlovák állam gazdagodott, azért 20 000 000 korona, azaz húszmillió csehszlovák koronát fizet a magyar államnak végösszegként és végkielégítésként.(!)

1992. március 29-én, vasárnap reggel a VASÁRNAPI ÚJSÁGBAN elhangzott a RÁKÓCZI SZÖVETSÉG képviselőjével, dr. Takáccsal készített interjúban Szőllős István riportja, hogy a 72 000 000,- dollár (hetvenkét-millió dollár) értékű vagyonért mindöszsze 72 millió forintot kapott a Magyar Népköztársaság, nem ismerik az EGYEZMÉNY időpontját, tartalmát, aláíróját! Miért? Kinek az érdeke még mindig hallgatni ezekről a dolgokról?

Lehet még a mi parlamentjeinkben interpellálni? Még van idő? Akkor most és azonnal, ezúton követeljük mi: csehszlovákiai magyar kereszténydemokrata nők, hogy képviselőink, pártállásra és mozgalomra való tekintet nélkül, még interpelláljanak mind a szövetségi parlamentben, mind a Szlovák Nemzeti Tanácsban ez ügyben! Kérjék az összes csehszlovák—magyar egyezmény felülvizsgálatát! Állítsák vissza a törvényes kárpótlást oly értelemben, hogy a ki nem fizetett ingatlanok értékét igenis térítsék, fizessék vissza a jogos tulajdonosnak. Követeljük az erkölcsi és anyagi igazságtételt!

Schniererné dr. Wurster Ilona az MKDM alakuló Nöegylete nevében