Szabad Újság, 1992. április (2. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-29 / 101. szám

1992. április 29. 5 Szabad ÚJSÁG Brennbergbányai képek (Buda György kiállítása Pozsonyban) Vagy húsz évvel ezelőtt csodálkoz­va álltam meg a firenzei Santa Crocé­­ban egy idős úr előtt, aki egy össze­csukható kis széken kuporogva a templombelsőt rajzolgatta elmélyült buzgalommal. Anakronisztikusnak ta­láltam a látványt, már csak azért is, mivel a művész mellett ott hevert a föl­dön egy fényképezőgép. Istenem, mit bíbelődik annyit, ahelyett, hogy egy­szerűen lekattintaná - villant át agya­mon a profán gondolat, amely bizo­nyára az arcomra volt írva,, mert az öregúr szinte mentegetődzve meg­szólalt: „Bolondnak tart, ugye, a boga­ras vén angol, itt ül órákon át és rajzolgat. De higgye el, ez az igazi, nem pedig a fénykép.“ Hogy mennyire igaza volt, csak sok évvel később, Bécsben tudatosítottam, amikor egy­más után ismertem rá azokra az utca­részletekre, amelyeket egy pozsonyi kiállításon többször megcsodált lito­gráfia-sorozaton láttam. Pedig ismer­tem azokat a helyeket fényképekről is, de egyik sem adta vissza olyan meg­ragadó hűséggel az adott hely hangu­latát, mint azok a század elején ké­szült kőnyomatok. Mindez akkor jutott az eszembe, amikor a pozsonyi Magyar Kulturális Központ legújabb kiállításán Buda György rajzait és akvarelljeit nézeget­tem. A Bécsben élő magyar amatőr képzőművész, akinek családjában öt bányásznemzedék váltotta egymást, s három évig maga is elődei munka­helyén, a Sopron melletti Brennberg­­bánya tárnáiban dolgozott, a nagy ha­gyományú, de már évtizedek óta nem működő, régi bányát és festői szépsé­gű környékét örökítette meg minució­zus gonddal, s ami még fontosabb, és a képeken is jól érzékelhető, nagy­­nagy szeretettel. Ezt a szeretetet nemcsak az ott töltött gyermek- és ifjúkor nosztalgiája táplálja, hanem a féltő gond is, hogy ne vesszen el A fenti címmel jelent meg csaknem egyidejűleg az Egyesült Államokban és (még) a Szovjetunióban Raisza Gorbacsova könyve, amely a tavalyi év egyik bestsellere lett. Műfajilag ne­héz meghatározni, ugyanis nem a megszokott memoárkötet, s nem is valamiféle szabályos önéletrajz vagy napló. Az amerikai Herper-Collins Pub­lishers könyvkiadó felkérésére szüle­tett érdekes könyv úgy keletkezett, hogy 1989 telén és 1990 tavaszán (tehát jóval a Gorbacsov megbuktatá­sát célzó puccs előtt), négy hónapon át Raisza Gorbacsova interjúszerű be­szélgetéseket folytatott Georgij Vla­­gyimírovics Prjahin orosz íróval. A könyv teljes honoráriumát Raisza a Csernobilben egészségileg károso­dott gyermekek javára ajánlotta fel. ,,Ez a könyv nem memoár vagy a visszaemlékezések könyve aprólé­kos időrendiséggel és alapossággal. Ez csupán a múltam és a jelenem elbeszélése olyan eseményekről, me­lyek frissen élnek az emlékezetem­ben". - olvashatjuk az Előszóban. Tájékoztatást kapunk a Gorbacsov házaspár eddigi életéről, gyermekko­rukról, iskolai tanulmányaikról, mun­kájukról. Megtudjuk, hogy Raisza, aki 1932-ben született, ukrán apa és orosz anya gyermeke. Édesapja vas­úti tisztviselő, anyja egyszerű paraszt­asszony volt. Gyermekkorára, amely igen nehéz volt, mert gyakran nagy szegénységben, szűkösen éltek, nagy szeretettel emlékezik vissza. A család gyakran költözködött, apját többször áthelyezték, s volt, amikor egyszerű faházikóban vagy pléhkunyhóban lak­tak a lakásínség miatt, de Raiszának tetszett a változatosság. 1949-ben ki­tüntetéssel érettségizett a baskírjai Sztyerlitamak városban. Ekkor már nagyon kedvelte az irodalmat, a zenét, s a filozófia iránt is érdeklődött. Ezért is iratkozott be még ugyanabban az évben a Lomonoszov Egyetemre, ahol filozófiát és szociológiát tanult. A férjével egyetemi tanulmánya nyomtalanul mindaz, ami hosszú nemzedékek fáradságos munkájával teremtődött. Hisz a bánya több mint két évszázadon át biztosított megél­hetést a környék lakóinak és vonzott oda messzi tájról embereket, mint a művész édesapját is, aki Erdélyből került Brennbergbányára és töltötte be hosszú évekig a bánya igazgatójának posztját. Ezért örökítette meg Buda György olyan aprólékos részletességgel - amely, saját megítélése szerint is már-már a naivakhoz teszi hasonlóvá - a régi bányászeszközöket, felszere­léseket, az egykori bányászviseletet, a mára már lebontott épületeket. Meg­magyarázhatatlan nosztalgiát keltett bennem az egykori bányaigazgatóság hóval belepett, szép épülete - az egy­kori Monarchia területén számos ha­sonló akad, kései generációknak megszívlelendő tanúlságként, hogy idején ismerkedett meg Moszkvában. Vonzalmuk kölcsönös volt, jóbarátok lettek, együtt jártak színházba, mozi­ba, hangversenyekre, s néha kirándul­ni is a természetbe. Raisza őszintén megvallja, hogy egyetemi éveiben igen szerényen élt, sokat fázott, éhe­zett, s volt időszak, amikor csak akkor lakott jól, ha a szobatársnője hazaláto­gatott vidékre. Jobb csak akkor lett a helyzete, amikor a Lenin-hegyen épült diákszállóban kapott összkom­fortos lakást, s az egyetemi menzán étkezett. 1953 őszén volt az esküvő­jük. Akkori anyagi helyzetét egy régi latin mondással jellemezte: Omnia mea mecum porto (Mindenemet, amim van, magammal hordom). Férjé­ről így vall: „Olyan ember volt, akinek saját véleménye volt mindenről, s a véleményét bátran meg is tudta védeni. Tiszteli az embereket. Képte­len a saját boldogulását más emberek rovására egyengetni. Harminchat éve vagyunk házasok. Az életben minden változik. De szivem mélyén őrzöm azt a reményt és kívánságot, hogy a fér­jem olyan marad, amilyennek fiatal koromban megismertem őt. Bátor és szilárd, erős és jó. Hogy énekelhesse kedvenc dalait, ugyanis nagyon szeret énekelni. Hogy szavalhassa kedvenc verseit, és kacagjon, nyíltan, őszintén, ahogyan ezt mindig is tette. Egyetemi tanulmányaik befejezése után férje szülőföldjére, Sztavropolba tértek vissza, bár az egyetem - tekin­tettel kitűnő tanulmányi eredményeik­re - oktatói állást kínált fel mindkettő­jüknek. Raisza szívesen emlékezik vissza Sztavropolra, melyet akkor „a Szovjetunió legzóldebb városának“ neveztek. Raisza négy évig nem talált állást magának. Férje, aki az egyete­men jogot végzett, mindössze tíz na­pig dolgozott a kerületi ügyészségen, majd a Komszomol kerületi vezetősé­gében az aqitációs és propaganda osztály helyettes vezetője lett. Köny­vének ebben a részében Raisza lesúj­tó véleményt mond a sztavropoli ta­nárképző főiskoláról, s az egész szov­jet oktatásügy állapotáról, hiszen még ipari közegben is érvényesíthető az esztétikai igényesség. Nem lepődtem meg, amikor meghallottam, hogy már lebontották, csupán megvilágosodott előttem a kép láttán érzett furcsa nosztalgia oka. Jó hát, hogy megma­radt, legalább Buda György képén. És jó, hogy nemcsak fényképen, hanem akvarellen is látható a bájos Szent Borbála-szobor, amely, noha a képen magányosan áll, szinte elénk vetíti azokat, akik egykor mellette elhaladva levették süvegüket, vagy a bánya mé­lyén dolgozó szeretteikre gondolva, megálltak előtte egy röpke fohászra. Kár, hogy az eredetileg tervezett ötven kép helyett hely hiányában csak alig harminc látható. Talán nem vált volna az áttekinthetőség rovására, ha néhány képpel több kerül a falra. A ki­állítás május 7-ig tekinthető meg. a túlságosan is hézagos felkészültsé­gű végzős hallgatóknak is diplomát adtak. Itt említi meg, hogy a helyzet javulása érdekében a férje, miután a szovjet politika vezető személyisége lett, autonómiát adott az egyete­meknek. Raisza később oktató lett a sztavro­poli tanárképző főiskolán. Kandidátusi disszertációját a parasztcsaládok anyagi helyzetéről, életmódjáról, kul­turális igényeiről, a családtagok köl­csönös kapcsolatáról irta. De a szoci­ológia aspektusaiból tanulmányozta a kolhozok gazdálkodását, a munka­erő-tartalékok, a munkaszervezés, a bérezés, az életmód, az igazgatás szerkezetének és működőképességé­nek kérdéseit is. Mihail Gorbacsov 1962-ig dolgozott a Komszomolban, onnan a járási párt­­bizottság mezőgazdasági osztályára került, majd az SZKP sztavropoli kerü­leti bizottságának első titkára lett Ettől kezdve pályája felfelé ívelt: 1978. no­vember 21-én lett az SZKP titkára, 1985-ben pedig főtitkára. Ekkor már 1000 rubel volt a havi fizetése, s járt neki ingyen lakás, szolgálati gépkocsi és díjtalan üdülés. Amint száguldani kezdtek a történelmi események (Brezsnyev, Andropov, Csernyenko halála), Raisza úgy érkezik el monda­nivalójának legizgalmasabb részéhez, a nagy történelmi dátumhoz, 1985. március tizenegyedikéhez, amikor a Csernyenko halálát követő napon férjét az SZKP főtitkárává választot­ták. Ezzel elkezdődött a „peresztroj­ka“ és a „glasznoszty" időszaka. A nép lelkesen üdvözölte a változáso­kat. 1987-ben a Woman's own című angol folyóirat olvasói „az év asszo­nyának" választották meg Raiszát, s kitüntették őt a nők békedíjával. A könyv egy vonzó, rendkívül intel­ligens, rokonszenves asszonyt állít az olvasó elé, aki férjével együtt a volt szovjet rendszer neveltje, ám - amint ezt a peresztrojka is igazolta -, mind­ketten országuk népe és a maguk számára valami többet, jobbat, és igazságosabbat akartak. Nem rajtuk múlott, hogy a legutóbbi események nem Raisza reménykedését igazolták. Raisza Gorbacsova és Mihail Gorba­csov azonban olyan emberek, akikről bizonyára sokat hallunk még a jövő­ben is SÁGI TÓTH TIBOR illanatok alatt is megszerethe­tünk valakit. Az idei nyáron Ravennában egy nyolcéves kislányt szerettem meg így, a villámcsapás sejteket feltépő fényével. Az érseki palota kertjében ültünk, körülöttünk a kora délutánban el-elal­­vó s az alig mozduló szellőre máris felriadó öreg pálmafák sütkéreztek a Keresztelő Kápolna vörös téglafala előtt. A mozaikokért jöttünk Ravennába, a színes márványdarabkákból, az aranyhártyával bevont kockákból kira­kott begyes pávákért, szomjas galam­bokért, törvénykönyvet olvasgató vén oroszlánokért, a fekete bal lábát piros jobb lába elé emelő ismeretlen madá­rért, a gyáva, megfutamodó nyulakért, a gyanútlan, kacér bárányokért, a szi-lllés Endre gorú tigrisekért, a gólya orrára tekere­­dő kígyóért - a nagy, mozgalmas, drámai csoportokban ezeket a kis mellékfigurákat szerettük meg legjob­ban. És mindenhol, sírkamrákban, templomok, kápolnák kupoláin a mély, sötétkék égboltot, ebben a mélykék tengerben az izzó, arany és fehér csillagokat. Ide, a nyolcszögletű Ortodox Ká­polnába is ez a kékarany ragyogás vonzott tegnap és tegnapelőtt, és har­madszor is látni akartuk - de egyelőre várni kellett, a kápolna zárva volt, a déli szünet még nem ért véget. A szomszéd pádon egy délolasz család ült. Sovány, nagyon barna apa, fiatal, máris terebélyes anya, két kis­lány, az egyik talán hatéves, a másik nyolc. Nyugalmasan befejezték papír­ról az ebédet, a kisebbik lány ugrált, volt egy labdája, azt ütögette a földre, ezalatt a nagyobbik ábrándosán a ká­polna ajtajához sétált, végigolvasta az idegen nyelvű feliratokat, majd vissza­jött, és kijelentette:- Még zárva van. De már jött is a kócoshajú öregasz­­szony, a kápolna őre, két nap óta jó ismerősünk, kezében a nagy kulcs, s megnyitotta Ravenna egyik cso­dáját. Megnyitotta, de nem ingyen. Az olaszok csak bent a kápolnában tudták meg: a belépőjegyért száz lírát kell fizetni. Az apa méltóságteljesen leszámolta a száz lírát. És ekkor érte őket a második meglepetés: négyen vannak, így hát négyszáz líra a lát­vány ára. Izgatott szóváltás következett: a kislányokért nem kell fizetni! - de kell! - nagyon fiatalok! - akkor is kell! - a San Vitaiéban nem kellett belépő­jegyet váltani, Galla Piacidia sírkamrá­jában sem! - itt kell! És hiába hangzott el még tíz érv, a felelet tizedszerre sem változott: itt fizetni kell! Négyen vannak, tehát négyszáz lírát. Amíg a vita tartott, mi sem juthat­tunk beljebb. A sovány apa most összesúgott telt, kívánatos feleségével. Az asz­­szony a kislányokat nézte, majd ö is súgott valamit az apának. Hogy miről suttogtak, rögtön meg­tudtuk. Az apa a nagyobbik lányhoz fordult.- Carla, te kint maradsz. Carla először nem értette. De annál jobban értette a kisebbik, grimaszolva, csúfolódva ismételgette:- Carla, te kint maradsz... te kint maradsz... Az apa Carlába karolt:- Már úgyis körülnéztél itt, kislá­nyom... Majd a pádon megvársz minket. Azt hittem, sírni fog. Nem sírt, csak az arca lett piros. Szótlanul kiment. Ekkor szerettem meg. Az olaszok megváltották a három jegyet. S mi, a feleségemmel, anélkül hogy összesúgtunk volna, a lány után mentünk. Carla a vörös salakos úton állt, a szép, öreg érseki kert pázsitját nézte.- Nem jönnél be velünk? - kérdez­te a feleségem.- Nem - mondta ö, és fel sem emelte a fejét.- Nagyon szép ez a kápolna, meg­váltjuk a jegyedet, gyere be! - mond­tam én is.- Nem - ismételte halkan. És ezért a két ,,nem“-ért még job­ban megszerettem. Carla most lehajolt, tépett egy hosszú fűszálat. Nem szólt többet, a fűszálat rágta. S olyan volt ebben a szívet szorító kirekesztettségben, mint Ravenna ra­gyogó freskóin a megejtő, névtelen kis mellékfigurák. Helytörténeti és honismereti pályázat a szlovákiai és a kárpátaljai magyarság múltjáról A budapesti székhelyű Rákóczi Szövetség és A Csehszlovákiai Magyar Kultúráért Alapítvány harmadízben hirdet helytörténeti pályázatot Bölcsőnk címmel a csehszlovákiai és a kárpátaljai magyar tanuló ifjúság részére. A pályázaton egyaránt részt vehetnek egyéni indulók és iskolai kisközösségek tagjai (2-5 fő), akik még nem töltötték be 18. életévüket. Kérünk benneteket, hogy írjátok meg szülővárosotok, falutok, településetek újkori történetét a tizennyolcadik századtól kezdődően, különös tekintettel az emlékhelyek, emléképületek, emlékművek, emléktáblák, temetők, sírok történe­tére. A pályázat alapkövetelménye, hogy történeti forrásokra, muzeális értékű tárgyakra, fotókra, egyéb ábrázolásokra és visszaemlékezésekre támaszkodjék, azok lelőhelyének feltüntetésével. Körülbelül 30 gépelt oldalas munkát várunk. A pályázatok jeligések. A bekül­dött pályamunkához mellékelni kell a pályázó vagy a pályázó közösség tagjainak nevét és lakcímét tartalmazó lezárt borítékot, amelyre kívül a jeligét és a pályázó vagy pályázó közösség tagjainak életkorát kell felírni. A pályamunkákat a szerzői jogok tiszteletben tartásával kezeljük. A pályamunkák beadásának határideje: 1992. december 1. Azokat a követ­kező címre kell beküldeni: A Csehszlovákiai Magyar Kultúráért Alapítvány titkársága, / Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, 148. szoba, / Magyarország, / 1828. Budapest, / Fővám tér 8. Az ünnepélyes díjkiosztás 1993 márciusában várható. * * * A történészekből, helytörténészekből álló zsűri döntése alapján az 1990. évi pályázaton 1. díjat és 20 000 Ft-ot nyert Alt Mónika (Léva), 2. díjat és 15 000 Ft­­ot nyert a Tárnok Mária-Nevidánsky Anikó szerzőpáros (Párkány, illetve Ebed), 3. díjat és 10 000 Ft-ot nyert Vörös Attila (Csallóközaranyos). Az 1991. évi pályázaton 1. díjat és 25 000 Ft-ot nyert Végh Andrea (Galánta), 2. díjat és 20 000 Ft-ot nyert Danyisovszky Adrienn (Miskolc), megosztott 3. díjat és 5-5000 Ft-ot nyert Kocsis Mária (Nádszeg), Pócsa Péter (Csorna), Szepesy Éva (Rimaszombat). Az idén is minden pályázat nyer! Az első díj 25 000, a második díj 20 000, a harmadik díj 15 000 magyar forint értékű, minden egyes további résztvevő 5 hasznos könyvet kap jutalmul. Budapest, 1992. március 21. A Rákóczi Szövetség és A Csehszlovákiai Magyar Kultúráért Alapítvány VOJTEK KATALIN REMÉLEM (Raisza Gorbacsova könyvéről) A kirekesztett Buda György feleségével a pozsonyi tárlat megnyitóján (Prikler László felvétele)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents