Szabad Újság, 1992. április (2. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-22 / 95. szám

1992. április 22. 5 Szabad ÚJSÁG ( Kaitúra Egy zászlótartó vallomása Beszélgetés Sinkovics Imrével Tóthpát Gyula: Kétirányú vonulás... (1967) r w A valóságteremtés kepei Tóthpál Gyula méltatása Csoóri Sándor kötetében Sinkovics Imre színművész Mikes Lillával és Vitai Andrással vendég­szerepeit Kassán. Megérkezésük napján a várossal ismerkedtek, mely­nek története sok szállal kapcsolódott az esti előadáshoz. A népszerű színművésszel, Sinko­vics Imrével az előadás előtt beszél­gettem a Thália Színház társalgó­jában.- Az utóbbi években nagy viták zaj­lottak arról, hogy a magyar drámát- még a legszínvonalasabbat sem- a külföld nem érti. Elfogadja pl. Molnár Ferencet, de az Illyés- vagy Németh László-drámákat nem. Ho­gyan látod e vitákat mai szemmel?-Azt hiszem, hogy ezek a viták annak idején is részben felfújtak vol­tak, részben azt a bezárkózottságunk­­ból eredő gondolkodást tükrözték, mi­szerint provinciálisak vagyunk. Törté­nelmünk, nyelvünk egyedi, s egyedül vagyunk... Ez nem így van. Egy hete érkeztem meg Párizsból. A Nemzeti Színház Sütő András „Ad­vent a Hargitán“ c. drámájával szere­pelt a Magyar Intézetben, egy délután pedig irodalmi estet adtunk és beszél­gettünk az ottani közönséggel. Többek között egy tíz évvel ezelőtt kivándorolt kolléganőnkkel, Vörös Eszterrel is, aki oda ment férjhez. Kitűnően beszél franciául, közel van a francia színházi, televíziós és film­élethez. Nos, Eszter lefordította Sütő András Advent a Hargitán-ját, amit ősszel az egyik francia színház játsza­ni fog. Ami pedig nem jövő időben történik majd, hanem megérkezésünk első es­téjén fogadott bennünket: a francia színiakadémia teátrumában a végzős színinövendékek vizsgaelóadását néztük meg. Madách Imre „Az ember tragédiája“ című drámáját adták elő Rousleau úr fordításában. Az elő­adásról csak himnikusan tudok be­szélni! Benne volt az egész francia szellem, a gaminség (csibészség- BZ), a virtuozitás, a derű, a humor, a könnyedség! Őket nem kötik tradíci­ók, konvenciók, nekik nem kell meg­felelniük egyfelől a magyar színházi szakma, másfelől a közönség elvárá­sainak. (Mert nálunk még mindig erős a hatása a Paulay Ede-, Hevesi Sán­dor- és Németh Antal-féle színrevi­­telnek.) Közvetlenül Párizsból való vissza­érkezésünk után ez a francia színiaka­démiai kis együttes megérkezett a bu­dapesti Ódry Színpadra, s itt is előad­ták a Tragédiát. Amit egyébként ját­szottak már angolul, németül, s ha jól tudom, oroszul, sőt talán még csehül is. Annak idején, amikor 1967-ben Prágában vendégszerepeltünk a Tra­gédiával és a Marat halálával, akkor ismertem meg egy idős cseh színész­kollégát, aki valamikor az én születé­sem táján Pozsonyban játszotta Ádá­­mot szlovák nyelven. Tehát nem igaz, hogy a magyar drámát a külföld nem érti. A Nemzeti Színház új vezetője, Ab­­lonczy László mint igazgató és Sík Ferenc mint főrendező a nyitó társulati ülésen megfogalmazták Antall József nyomán, hogy ők szeretnék a tizenöt­milliós magyarság Nemzeti Színházát megcsinálni, s a magyar színművé­szet külföldi megismertetéséért is so­kat tesznek. Az első lépések szerencsések és biztatóak, amit mi sem bizonyít job­ban, mint az, hogy múlt szombaton a szatmárnémeti magyar színház Ör­kény Kulcskeresőjét játszotta nálunk frenetikus sikerrel, s most érkezett meg a kolozsvári román színház tár­sulata, mely lonescu Leckéjét adja elő a Várban, szombat-vasárnap pedig Peter Weiss Marat halála című drámá­ját a Nemzeti Színházban. Május 20. és 30. között viszont mi adjuk vissza a vizitet az Advent a Hargitán-nal, valamint a Csíksomlyói passióval és Göncz Árpád Kő kövönjével Kolozsvá­rott, Marosvásárhelyen, Sepsiszent­­györgyön és Csíkszeredában. Megindult valamiféle nagyon-na­­gyon egészséges mozgás. Nemcsak a kelet-európai térségben, hanem egész Európában. Tegnap utaztak haza az aacheniek. Az aacheni német színház a Nemzeti­ben vendégszerepeit Goethe Egmont­jával, mi viszont június 10-én me­gyünk Örkény István Tóthék-jával Aachenbe. Azt hiszem, az elmondottakból is kiderül, hogy egy merőben másfajta gondolkodás, színházvezetési szem­lélet, s egyáltalán, valami új kezdődik.- De azért folytassuk beszélgeté­sünket egy további vitás kérdéssel. Sokszor elhangzott már, hogy a ma­gyar színjátszás és színészvezetési stílus elavult. Rendezői színház - szí­nészi színház, avantgárd színház- klasszikus színház... Miként ítéled meg ezeket a kérdéseket? Hiszen ezek kapcsán hangzott el, hogy a Ma­gyar Nemzeti Színház egyfajta avítt stílust visz tovább.- Major Tamás direktorsága idején- közel három évtizeddel megkésve- elkezdtek brechtiádákat játszani. Akkor minden Brecht úrról, vagy elv­társról szólt... Átesett a ló másik olda­lára „avíttségból“ az ügyetlen, túlzott „modernkedésbe", kísérletezésbe. Erre nincs szükség. Nemzeti hagyo­mányainkat kell elsősorban ápolni. A nagy klasszikusokat kell megismer­tetni, továbbá a mai magyar drámairo­daimat és a környező országok irodal­mát színrevinni. Jó, más színház is ezt teszi, de a Nemzetinek ez elsődleges feladata. Ami a rendezői stílust, az önmeg­valósító rendezést, színészvezetést il­leti: hát ez egy máig eleven, égető probléma! A rendkívül gondos kontra­­szelekció következtében az elmúlt év­tizedekben sikerült egy bizonyos ré­tegnek kisajátítania a színházat, s azon belül is a rendezői testületet. Ők önmagukat akarták megvalósítani, pedig - én úgy vélem - a darabokat és a színészeket kellene helyesen vezet­ni. E téren azonban gyors változás nem várható: egy nemzedéknek el kell tűnnie, egy másiknak fel kell nőnie. Ennek áthidalására találta ki színhá­zunk igazgatója a következőt: a Me­nyegzőt jövőre Andrzej Wajda fogja rendezni, s jön egy vendégrendező Németországból (feltehetően az aacheni színház egyik rendezője), de várunk vendéget Franciaországból is. Tárgyalunk a környező országokkal, hogy ne legyen ilyen egyarcú és ön­mutogató a rendezői munkánk. És természetesen itt vannak a fiatalok. Egy fiatal tanár fél osztályát fogja Ablonczy Laci szerződtetni a követke­ző évadra a főiskoláról, ezenkívül- amennyire az időnk engedi - járjuk az országot, hogy a társulatot felerő­sítsük, mert tátongó, üres szerepkörök vannak. Az „igazgatóválsággal“ huszonva­­lahányan eltávoztak a színháztól rész­ben, mert követték Csiszár Imrét, részben mert lejárt a szerződésük és nem is akartak ennél az „MDF-es" színháznál maradni. Frászkarikát, ez nem MDF-es színház! Ez egy Magyar Nemzeti Színház akar lenni! De jó, aki nem érzi a hűséget a zászlóhoz, a ha­jóhoz, az ne szolgáljon! Az kere.ssen másutt boldogulást! Te modern szí­nésznek hiszed magad, minket kon­zervatívnak tartasz... Nem erőszak a disznótor... Nagy teher hárul ránk, főleg öre­gekre. Belefáradtunk bizonyos „kur­zusokba“. Igazgatói és rendezői kur­zusokba. De a zászlótartó utolsó föl­­lobbanása azért tart még jónéhá­­nyunknál, s azalatt majd beérnek és jönnek a fiatalok. Most nem akarok nevekre kitérni, de nincs félnivalónk. Nem kell nagy társulat, de aki itt van, az értse a dolgát és legyen hűséges a zászlóhoz, ha már ezt a hasonlatot hoztam.- Végezetül: hogy érzi magát egy színművész ebben a politikai helyzet­ben, ebben a nagy kavalkádban?- Barátaim legjava, akikkel annak idején Lakitelken, Monoron és újra Lakitelken együtt voltunk az irodalom berkeiből került ki. Elég ha csak Csoó­ri Sándort mondom, vagy a filmesek világából Kosa Ferencet, Sára Sán­dort. Természetes, hogy ezen az olda­lon vettem részt a választási küzdel­mekben, az MDF mellett. Ezt a moz­galmat tartottam a magam számára a legrokonszenvesebbnek. Az MDF- ben fedeztem fel azt a Kisgazdapártot, amelyet én érettségiző diákkoromban támogattam. Eszmeiségében, szán­dékában. Persze, nehéz ilyen törté­nelmi összehasonlításokat tenni, hi­szen más volt a szituáció. Természe­tes tehát, hogy első szóra velük men­tem, s ott különösen annak a Csengey Dénesnek voltam egyik kortese, aki szegény elment közülünk. Tegnap es­te a Bazilikában emlékeztünk rá, halá­lának évfordulóján. Jártam Dénessel az országot, az­tán, amikor megszületett a választá­sok eredménye, mindenféle elképze­léseik voltak velem - a jelenlegi mi­niszterelnöknek, kultuszminiszternek, Kulin Ferencnek is. Én azt mondtam nekik: Barátaim, én ehhez nem értek! Én nagyon hiszek bennetek, azért ad­tam nektek azt a népszerűséget, amit én a szakmámmal szereztem. Nekem más vagyonom nincsen. Azt adtam oda nektek, de most engedjétek, hogy visszamenjek abba a szakmába, ami­hez értek. Most már jöjjetek ti, politiku­sok, gazdasági szakemberek. Egy nemzet ideggyógyászai, pszichiáterei, így az utóbbi időben visszavonultam. Csak amikor valami nagyon fontos, tisztességes, nemes szándékú dolog vajúdik és nem bír beérni, akkor, ha szólnak, elmegyek. De mindig azzal, hogy visszatérek a saját hivatásom­hoz, ahol tengernyi tennivaló van.- Mi az, amit okvetlenül el szeretnél még végezni?- A Nemzeti Színháznak most van egy sziniiskolája, melynek célja: meg­törni a főiskola hegemóniáját. Ha vé­gignézel a mai főiskola tantestületén, ott ugyanazokat az elvtársakat találod, akiket ezelőtt nem tudom hány évvel. Arra kértek meg, hogy a Nemzeti szí­niiskolájában tanítsak. Ott valami olyasmit szeretnék csinálni - ha sike­rül -, hogy beszélnék a Nemzeti Szín­ház történetéről, azokról a színészek­ről, akiket még személyesen ismer­tem. Valahol ezt a régi hagyományt folytatni. Állandóan változott a társu­lat, és ezért nem egymás szemeláttá­­ra nőttek fel emberek. Nem lépett az első sor helyébe a második, helyébe a harmadik. Szeretném, ha a nemzeti színházi növendék tudná, hogy ebben a családban kik is éltek. Nem tartom magam egy precíz, képző tanárnak. Tudok tisztességesen magyarul be­szélni. Szívem, a lelkem nemzeti ma­rad a szó mindkét értelmében, a pát­riát tekintve és a színházat is. Talán tudok valamit szellemileg, példamuta­tásban adni a gyerekeknek, valamit, amit nem lehet határozottan megfo­galmazni ... BALASSA ZOLTÁN Vannak különös élményt jelentő versek, regények, filmek, festmények. Hogy milyen mélyen vésődik be emlé­kezetünkbe egyik-másik alkotás, az csak az idő múlásával derül ki. A leg­több filmet, olvasott könyvet elfelejtjük, vagy meg sem jegyezzük. Tartós kép­élményünk még kevesebb van. Kiállí­tásra - kivált rendszeresen - nem túl sokan járnak. Fotósok bemutatkozá­sára sem. A művészi felvételek inkább csak az újságok, folyóiratok révén hat­nak az emberekre. Jobb esetben fotó­albumok lapjain. Akadnak azonban, akik szívesen gyönyörködnek a művé­szi fotókban. Hazai magyar fotóművészeink kö­zül számomra elsősorban Tóthpál Gyula néhány felvétele jelent mara­dandó élményt. Némely alkotását túl­zás nélkül nevezhetnénk nemzetiségi fotómüvészetünk klasszikus értéké­nek. Olyanokra gondolok, mint a vas­úti sínek közt látható csónak, a vonat­ban mankójára támaszkodó cigány hegedűs, az öregek magányáról szóló fájdalmasan szép képsorok. Mivel Tóthpál Gyula művei valósá­gunkat kendőzetlenül tárták fel, az elmúlt rendszer a művészt nem túlsá­gosan fogadta kegyeibe. Pedig kvali­tásait a fotóművészek 1971 -ben meg­rendezett berlini kiállításán szerzett ezüstérme is bizonyítja. A szak- és egyéb lapokban róla írt pozitív kritikák­ról nem is beszélve. Ugyancsak sike­resek voltak Pozsonyban, Prágában és másutt rendezett kiállításai. Nagy elismerést váltott ki magyar­­országi bemutatkozása is - 1983-ban Gödöllőn. Ettől kezdve kíséri figyelem­mel pályafutását Csoóri Sándor, a külföldi magyarság sorsát szívén viselő kiváló költő. 1988-ban fotósunk Tatán megrendezett kiállítását már maga Csoóri nyitja meg, értékelve művészetét. Méltatja Tóthpál Gyula munkásságát Nappali hold című, pró­zai írásokat tartalmazó kötetében is, amely nemrég jelent meg a Püski Kiadó Kft-nél. A kötetben olvasható elismerés méltó kicsúcsosodása az ötvenedik életévét a közelmúltban be­töltött fotóművészt köszöntő írások­nak. Ilyen sorokat olvashatunk a kötet­ben: „Tóthpál Gyula szlovákiai ma­gyar fotóművész emelkedő pályája is sokkal inkább a kálváriák kimerítő kaptatójára emlékeztet, mint lendüle­tesen fölfelé vívó lépcsősorra... Előbb csak fotóriporter, kisebb-nagyobb események tudósítója, de képbeszá­molói közt egyre szaporodnak a pilla­­natnyiság fölé emelkedő képek, a stili­zált világ beszédes látomásai. A gyor­san avuló időszerűséget az esztétika hosszú távra berendezkedő izgalma söpri el szeme elől. A valóságot hűen másoló képek a valóságteremtés képei". Természetesen néhány konkrét művet is megemlít Csoóri. Köztük azokat az immár klasszikusnak szá­mítókat, melyekről már szóltunk. ..... mit jelent egy elhagyott csónak lefényképezése két egymásba futó sínpár között? A tárgy hányódásának tényszerűségét? Abszurditását? A vi­lág fölfoghatatlan rendetlenségét? Vagy annak a félelemnek a tapintatos bizonyítását, hogy korunkban, itt a föl­dön, minden megtörténhet a tárgyak­kal és az emberekkel is? És mit jelent­het egy kifordított gyökerű fához kötö­zött ló?... a céltalan megkötözöttség szimbólumát? Az Isten szabad ege alatt való megcsúfoltatásuk példasze­rű jelentését?“ Végül hadd idézzük Csoóri Sándor­nak fotósunkat talán a legtalálóbban jellemző szavait: „Tóthpál Gyula sze­lídre hangolt képeivel ugyanarról a sorsról, ugyanazokról a körülmé­nyekről beszél, mint Tózsér Árpád vagy Duray Miklós, amikor a kisebb­ségi élet embertörpítő nyomorúsága ellen lázad." Áldásos lenne, ha Tóthpál Gyula művészete Csoóri Sándor méltatásá­nak megfelelő elismerésében része­sülne, s ha fotóit sokkal gyakrabban láthatnánk a lapokban és kiállításo­kon KÓSA IRÉN Felh ívás A megújuló Magyarországgal a Nemzeti Színház is történelmi változásokat él, s remé­nyünk lehet: beteljesedhet végre a haza a magasban gondolata, s megteremthetjük a nemzet színházát. összetartozási törekvéseinkben ezért tekintjük jelentős és jövőnket meghatározó ese­ménynek az augusztus 19-21. között rendezendő magyarok világkongresszusát. Úgy határoztunk: noha, a szokásos rend szerint színházunk még nyári szünetet tartana, a rendkívüli eseményre való tekintettel kitárjuk a Nemzeti Színház kapuját, hogy a világ minden tájáról érkező barátaink megismerhessék előadásainkat. Bízva abban, hogy lélekemelő élményekkel hazatérve magukénak tudják a Nemzeti Színházat ... Az alábbiakban ismertetjük azokat az előadásainkat, amelyeket, augusztus 19. és 26. között, az igényekhez igazodva, szeretnénk műsorra tűzni: Nemzeti Színház - Sütő András: Advent a Hargitán Várszínház - Csíksomlyói passió Karmelita udvar - János vitéz (A Várszínház udvarán szabadtéri előadás) Refektorium - (A Várszínház stúdiója): Gulyás Dénes-dalest Székely János: Dózsa (monodráma) Béres Ilona XX. századi magyar költészetből összeállított estje Segíts élni! - Balogh Emese Szabó Lörinc-pódiumműsora Az előadások a Nemzeti Színházban és a Várszínházban este 7-kor, a Refektóriumban 1/2 8-kor, a Karmelita udvarban 1/2 9-kor kezdődnek. A jegyek átlagosan 40 német márkának megfelelő forintba kerülnek. Amennyiben a szervezet hazalátogató tagjai szeretnék valamelyik előadásunkat megte­kinteni, úgy kérjük: április 30-ig szíveskedjenek a Nemzeti Színház titkárságával levélben tudatni: név szerint kik, s melyik előadás iránt érdeklődnek. Levelünket eljuttatjuk a világ minden táján működő valamennyi szervezetnek. A beérkező igények alapján véglegesítjük az előadások számát és időpontját és levélben értesítjük Önöket, mely időpontra biztosítjuk a belépőket. Amennyiben jelentkezésükkel megtisztelnek bennünket, szeretnénk, ha ez számunkra erkölcsi és anyagi garanciát is jelentene a majdani előadásra. Amint az ország, mi is nehéz anyagi helyzetben vagyunk. Művészektől és a színház valamennyi dolgozójától, s az intézménytől rendkívüli erőfeszítést követel, hogy a nagy jelentőségű világtalálkozó magyarságát szolgálni tudjuk. Tisztelettel kérjük, hogy szíveskedjenek tájékoztatni érdeklődésükről, jegyigényükről. Nagyrabecsüléssel. ABLONCZY LÁSZLÓ igazgató

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents