Szabad Újság, 1992. április (2. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-13 / 88. szám

1992. április 13. 5 Szabad ÚJSÁG „Kemény munkára teremtődtem“ Garaj Béla bácsi, a Domica-cseppkőbarlang mészkősziklás vidé­kén, Kecső falucskában éldegél 86 esztendejével és Ilona nevű feleségével. 1908-ban született, a Vízöntő jegyében. Ha valakiről, akkor róla biztosan el lehet mondani, hogy sorsával beteljesíti csillagzatának jellegzetes vonásait. A bővizű, kristálytiszta hegyi patak partján gubbasztó parasztház konyhá­jának félhomályában, a meleget ontó tűzhely melletti priccsen pihen riport­alanyom, akit széles e környéken fá­radhatatlanságáról, örökös dologtevé­séről és szinte határtalan teherbírásá­ról ismernek. A jóleső csöndben még a falióra sem üt; hallgatózik, ahelyett, hogy felügyelné az idő múlását. De Béla bácsi számára immár semmit sem jelent az Idő. Önmagába forduló bölcsként üldögél, tekintete a messze­ségbe, a múlt eljegesedett Mont Blanc csúcsairól az elíziumi mezők felé réved... Vétek volna most kérdésekkel zak­latni. Megvárom, amíg felgyülemlik benne a mondanivaló, s magától be­szélni kezd:-Leéltem az életemet, nincs már érdeklődésem a világ eseményei iránt. Sem fájdalom, de még öröm nyomán se érzek lelkemben kínt vagy boldog­ságot. Kemény munkára teremtődtem, és úgy érzem, hogy én becsülettel elvégeztem, amit kiszabott rám Sor­som Irányítója... Kétéves voltam, ami­kor apám kiment Amerikába, pénzt keresni. Kétszer látogatott haza, némi dollárt is hozott magával, de miután harmadszor is átkelt az óceánon az Új Világba - soha többé nem láttuk őt. Az a hír járta felőle, hogy újra megnősült. Anyánk öt kicsi gyermekkel és temér­dek adóssággal szállt harcba a nyo­morúságos élei kegyetlenségeivel.- A ránk nehezedő (adósság)terhek súlya alatt hamar felnőtté, de inkább koravén gyerekké váltam. Anyám majdnem eszét vesztette, de én erőt vettem magamon és fogadalmat tet­tem, hogy életre-halálra megküzdök a gondokkal. Szereztem két borjút, s szép pár ökröt neveltem belőlük, majd jó pénzen eladtam az egyik vá­sáron, és vettem rajta olcsóbb áron egy újabb pár igavonót. Ezeken meg egy újabb vásáron adtam túl szép haszonnal. És ezt a kupeckodást így folytattam vásárról-vásárra, míg adós­ságunk nyereségre nem változott. Közben még földet is vásároltunk, s így 5-5 hold erdőn, kaszálón kívül ugyanannyi szántóval is rendelkez­tünk. Miután megnősültem is, nagy buzgósággal, nóta mellett műveltük a földet. Részes aratást is vállaltunk más vidékeken. Olykor két hét alatt kétszázötven keresztnyi termést is learattunk, s még a tarlót is felgereb­lyéztük magunk után. A gazdák nem tudtak hova lenni az ámulattól, és így a fizetségben sem fukarkodtak. Fára­dozásunk gyümölcseként Kecsőben elsőként nekünk lett cséplőgépünk. Négy esztendeig szolgáltam vele a fa­lu népét, addig, amíg a vörös urak el nem kobozták tőlem az 55 ezer koro­náért vásárolt gépet. Amikor megala­kították a szövetkezetei, éppen én voltam az úrbéri közösség elnöke. Addig szervezetten gazdálkodtunk, az ősi hagyományok alapján. A mezei dologvetésen kívül (főleg a késő őszi, téli és a kora tavaszi hónapokban) a munkaképes férfi lakosság javaré­sze földműveléssel, favágással, szén­ás mészégetéssel foglalkozott.-A szövetkezetesítés után a fele­ségem a közösben vállalt munkát, de nekem, öt gyermekünk lévén ,,komo­lyabb" pénzkeresési lehetőség után kellett nézni. Akárcsak egy mesebeli szegénylegény, egész életem során próbatételek elé voltam állítva. Miután elsajátítottam a parasztgazdálkodás fortélyait, majd kitanultam a szén- és mészégetők mesterségét, s azt köve­tően, hogy télvíz idején kolyibában lakó erdei favágóként is megálltam a helyem, továbbá megtapasztaltam az üveggyár, a vasérc- és kőszénbá­nya fojtogató levegőjét - három na­gyobbik fiamat magam mellé véve egy évtizeden át - 60 esztendős koromig - hetes tarisznyával jártunk a rózsahe­gyi, martini, vereskői fafeldolgozó üze­mekbe. A hétvégi ,,szünetek" alatt pedig házat építettem az idősebbik fiamnak. Talán mondanom sem kell, hogy a kőműves is én voltam.- Midőn nyugdíjas lettem, a szoká­sosnál is több elfoglaltságom akadt. Gondoltam egy nagyot és 7 ár földön 550 tőke szőlőt telepítettem, amelyet azóta is nagy körültekintéssel gondo­zok. Több szabadidőm lévén még na­gyobb erőbedobással folytatom a mar­hahizlalást. A hízóbikák eladásával biztosítottuk csemetéink szárnyrabo­­csájtásához szükséges anyagiakat. Vén fejjel, rövid időre még Csehor­szágban is elszegődtem motorfűré­­szes favágónak. A szövetkezet meg­bízásából én voltam a szalmakazlak elsőszámú mestere. S mivel világéle­temben a kaszálás volt az egyik legna­gyobb szenvedélyem, a nyarakat vé­gigkaszáltam. Hétszámra, virradattól késő estig, pálinka nélkül, aludttejen, kolbászon és kenyéren vágtam a ren­det a kecsői, borzovai és hosszúszói határban. Naponta 20 mázsa szénát is feltakart utánam a feleségem. Volt olyan esztendő, hogy egymagám több mint 4 vagon szénát kaszáltam (illetve gyűjtöttünk össze) a szövetkezetnek. Utoljára 82 esztendős koromban volt kasza a kezemben. Egész életemben minden sietség nélkül, nyugodtan, de kitartó állhatatossággal dolgoztam. Mások csodálkoztak rajta, de szá­momra természetes volt, hogy soha­sem éreztem magamban leküzdhetet­len fáradtságot. Azonban annál bosz­­szantóbb volt, hogy az irigyeim, a te­hetetlen és lusta emberek mindig mo­lesztáltak. Sajnálták tőlem a munkát (vagy inkább a jövedelmet?), pedig másnak is maradt a tennivalóból bőven.-Az elmondottakon kívül sikeres borókabogyó-gyűjtő hírében állok. Gyermekkorom óta - amikor anyám­mal szedtük az értékes erdei termést - minden évben ,, végigfésülöm" a kö­zeli és távoli mészkőhegyek borókali­geteit. A szúrós bokrokról nagy sza­kértelemmel csipegetem a sokféle or­vosság alapanyagául és a pálinkák ízesítőjéül szolgáló bogyókat. Néhány évvel ezelőtt, amikor például 440 má­zsa szénát takarítottunk be, a kaszá­lással egy időben még 18 mázsa boró­kabogyót is összegyűjtöttünk a felesé­gemmel. Ha az egészségem engedi, ezt az esztendőt sem hagyjuk ki... Eddig tartott Béla bácsi mondandó­ja, s mielőtt még bármit is kérdezhet­tem volna tőle, felállt a priccsről, és egy üvegkancsóval a kezében kivonult a házból. Távollétében Ilon néni, a szomorú arcú feleség, saját élettörténetének számbavételével folytatta a közös sorsban összefonódó családi krónikát.- Velünk hál a gond, higgye el, ha csillag iránt emeljük is a szemünket. Sok szenvedést mért ki ránk a Terem­tő, s még öregségünkre is juttat belőle. Én kéthetes lehettem, a bátyám meg kétéves volt, amikor apánk elvonult a tizennégyes háborúba. Anyám sokat szenvedett. Ember módjára kellett dol­goznia, hogy el tudjon bennünket tar­tani. Favágást is vállalt a Bükkben (mert egy ideig Magyarországon lak­tunk), sőt, még egy szénbányában is dolgozott. Különben napszámosként kereste meg a család mindennapi be­tevő falatját. Mikor felcseperedtem a munkára, én is napszámos lettem.-Ahogy összekerültem az uram­mal, kicsikét jobbra fordult a sorsom, de a bajból és a rettegésből akkor is kijutott. Hiszen Bélát többször is be­hívták katonának; egyszer Bácska, majd pedig Erdély visszafoglalásának idején tűnt el hetekre, hónapokra. S amikor vele együtt megjött a béke is, akkor meg a testi épsége miatt kellett aggódnom. Egy alkalommal, a mező­ről hazafelé jövet, a meredek dombol­dalon maga alá leperte a szekér és úgy összezúzta, hogy azt hittem, örö­kös nyomorék marad. De hála Isten­nek felépült, bár a kórházi kezelés után nem tudta használni az egyik kezét. Csak úgy lógott a teste mellett, mint egy élettelen tárgy. Azonban a gondviselés elvezérelte a páromat a csontkovácshoz, aki rövid időn belül újra munkaképes embert csinált belő­le. Tovább dolgozhatott, mígnem egy hajtóvadászaton ő szenvedte el a vad­disznónak siánt golyót. Ezt is túlélte. S hogy mi vár még rá(nk) hátralévő életünkben, annak csak a Jóisten a megmondhatója - fejezi be mondan­dóját Ilon néni, miközben rezdülésnyi enyhülést látok átsuhanni feszületes arcán. Béla bácsi aranysárga nektárral tér vissza a pince világából. A hegy nehéz levével telecsurrantott poharainkkal arra koccintunk, hogy életük hátralévő napjait hét unokájuk és hét dédunoká­juk szeretetének holdudvarában, egészséges és megérdemelt megbe­csülésben tölt(hes)sék el. Lejegyezte: Korcsmáros László yKismácsédi születésű vagyok, de ott nem sok évet éltem. Tulaj­­ppen gyerekkorom óta Dió­szeg lakosa vagyok. Ezerkilenc­­száztizenháromban láttam meg a napvilágot. Anyám leányfejjel esett teherbe egykori gazdájától. Később ugyan férjhez ment - per­sze, nem a volt gazdához-, de én lánykori nevét viselem. Őt akkor Jónásnak hívták. Nagy hibát kö­vetett el, amikor nem íratott rá a gazdára. Mert a nagy vagyonból később nem örököltem semmit sem! Pedig igazán lett volna mit. Például azt a házat, amelyet idő­vel evangélikus templomnak ren­deztek be. Szóval rám nem ma­radt semmi - s ezt ma is látni... ból kerültem sokadmagammal Győrbe, majd haza. A háború után végre belelen­dülhettem a pékmesterség űzésé­­be. Több helyütt is tevékenyked­tem. Például Nagyszombatban, Pusztafödémesen, Nagyfödéme­­sen, Szenkirályfán... Egyszerűen csak így beszéltek rólam az em­berek: Lajos, a pék. Munkámmal elégedettek voltak, szerettek, be­csültek. A legtöbb évet itt, Diósze­gen húztam le. Istenem, de sok kenyér került ki a kezemből! S vénségemre ilyen sorsra ju­tottam. Pedig dehogy érdemiem meg! Egyedül élek a családi ház­ban. A második feleségemet négy éve temettem el. Az első, az elvált tőlem. Amikor hazakerültem a né-Egy öregember hétköznapjai Lajos, a pék Pedig becsületesen dolgoztam világéletemben. A pék- és cuk­rászszakmát tanultam ki Galgó­­con. Tanonclevelemet harminc­­háromban vehettem át. Kiváló zsidó mesterem volt, aki nem csu­pán a mesterségét szerette mód­felett, hanem a magyar nőket is... Miután kitanultam, hosszú ideig nem élvezhettem a szakma gya­korlását. Ugyanis vagy fél éven belül jött a behívó, amely Chomu­­tovba szólított. Ott sem nagyon melegedtem meg, mert áthelyez­tek Prágába. Közvetlenül a Vár­ban sütöttem a kenyeret. Több­nyire magyar katonák hordták az­tán szét a városban. Nagyon jól megtanultam csehül, s valóban számos kollégám, barátom lett. A csehek kedveltek engem... Ezerkilencszázharminchatban szereltem le, de három év múlva - a mozgósítást követően - ismét csomagolhattam. Akkor Mladá Boleslav volt az (egyik) állomás. Majd jómagam is megjártam né­hány poklot. Ezek közül az egyik a németországi fogság volt. On­nan az amerikai katonák jóvoltá­metországi fogságból, ő már „paktált“ egy hazai katonatiszttel. Két lányom meg egy fiam van. A fiú fütyül rám. Nem szeret, nem becsül engem. Már többször is hívtam, jöjjön Diószegre, látogas­son meg. De hiába várom. Aztán nemrégiben én kerestem őt fel. Pozsonyban él, a vágóhídon dol­gozik. Jól beetetett... Az istenért nem jönne haza... Nem tudom, mivel is bántottam meg öt annyira. Lányaim Jókán élnek... Most kaptam első alkalommal 2200 korona nyugdíjat. Ezt mege­lőzően kevesebből kellett kijön­nöm, megélnem. Otthon ritkán fő­zök, általában hideg ételt fogyasz­tok, vagy elmegyek valamilyen büfébe, kocsmába - s ott eszem egy levest, gulyást. Gyakran fo­gom magam, s útnak indulok Ga­­lántára, Pusztafödémesre. Csak úgy, autóstoppal.“ Ilyenné vált Lajos sorsa. A pé­ké. Akit egykoron annyira szeret­tek, aki az egyik legjobb volt a szakmában, s aki a prágai vár­ban is sütött valamikor kenye­ret... (susla) Erről jut eszembe De mi lesz a fecskékkel? Ezer éve itt élünk, itt, ezen a tájon, mégis: egyesek számára kezdünk terhessé válni. A „pisz­kos munkát“ elvégeztük, őseink felépítettek itt ezt-azt, hát illő len­ne, hogy átadjuk a helyet, a tere­pet másoknak, az „őstelepe­seknek“? A minap egy idős parasztem­berrel találkoztam.- Ha netán a vadnacionalista pártok győznének a választáso­kon - jegyezte meg csendesen -, a becstelen, erkölcstelen, ember­telen nyelvtörvény továbbmódosí­'tásával esetleg betiltják iskoláin­kat, sőt megtiltják a magyar szó használatát is. De - vonta össze a szemöldökét - akkor mi lesz a fecskékkel? A vén palóc mostanság egyre gyakrabban tekinget az ereszük alá. Az egyelőre még üres, gaz­dátlan fecskefészket lesi.- A gólyák már megérkeztek - fénylett fel a szeme -, remélem, hamarosan megjönnek a kis feke­tekabátosok is. Ha megtagadjuk megint az anyanyelvűnket, mit gondolnak majd a fecskék rólunk? Egymáshoz szoktunk, szinte ért­jük egymás beszédét. Ha idegen szót hallanak, elmennek, itthagy­nak bennünket. Bolond ember az, csivitelik aztán majd egymás kö­zött, aki megtagadja szülei nyel­vét, nemzetiségét! Aki viszont ilyesmire késztet másokat, egyéb gazságok elkö­­yetésére is képes lehet! Zolczer László (A szerző illusztrációs felvétele)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents