Szabad Újság, 1992. március (2. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-11 / 60. szám
1992. március 11. 5 Szabad ÚJSÁG Kultúra Az őstörténet valósága Sok szó esik manapság az egészséges történeti tudat igényéről: írók és történészek sokat tesznek kialakításáért. Ugyanakkor őstörténetünkről számos olyan írás lát napvilágot, amely aligha alkalmas e távoli, amúgy is kevéssé ismert korszakot megütő legendakörök eloszlatására. Fodor István régész, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója a cselekvő emberek közé tartozik. Alábbi írása is az előrelépés, a tévhitek felszámolásának céljából íródott. /.../ Az őstörténeti rögeszmék terjedését vizsgálva nem hallgathatjuk el az egyik-másik szomszédos országban hivatalos rangra emelt, nemegyszer állami ideológiaként terjesztett nacionalista őstörténeti mítosz ellenhatását. Ezek az elméletek jobbára nálunk is közismertek, mégis hadd utaljak lényegükre. A román történetírásban uralkodó dák kontinuitáselmélet szerint a mai román nép a romanizált dákok utóda, s így Erdély a román népalakulás bölcsője. A népvándorlás viharait Erdély hegyei közt csodálatos módon átvészelő ösrománok (akikről egyébként egyetlen írott forrás sem tesz említést!) a politikai uralmuk alatt lévő szlávokkal Erdélyben és az Alföld keleti részén a 9. században államalakulatokat hoztak létre, amelyek élén Ménmarót, Glad és Gelou állott. (E neveket - mint az közismert - a román történészek a magyar Anonymus regényes gesztájából kölcsönözték, valós történeti szereppel felruházva az 1200 körül költött alakokat.) A honfoglaló magyarok csak a só megszerzéséért mentek Erdélybe, utána ki is vonultak onnét. Az említett román fejedelemségek további virágzását, amelyekben egyébként a hatalom öröklődött, tehát nem akadályozták. Gelou utóda Gyula lett, Gladé pedig Ajtony (Ahtum). Ménmarót bihari központú tartománya jórészt Gyulára szállt. A magyarok a 11-13. században fokozatosan vették birtokukba Erdélyt, s megyeszervezetüket a korábbi román-szláv előzmények átvétele útján építették ki. Az erdélyi honfoglaláslfori régészeti leleteket - amelyek száma valóban nagy - a honfoglaló harcok emlékeinek vagy a nép zömétől „elkalandozott" közösségek hagyatékának tartják. A magyar államszervezés idejéből származó erdélyi földvárakat a román kutatók az imént említett román „hercegek“ szálláshelyeinek tulajdonítják, s ezért azok építését jó száz esztendővel „visszakeltezik“ a 9. századra. A történelmi jogokra hivatkozó román állami propaganda már a múlt század végén terjesztette a grandomániás álmokat, miszerint az egykori dák terjeszkedés jogán a Nagy Román Birodalom nyugati határát a Tisza vonalánál kell kijelölni. A szlovák történetírás azt a történetileg ugyancsak igazolhatatlan feltevést hangoztatja, hogy a mai szlovák nép a Nagymorva „Birodalom" (helyesen: fejedelemség) örököse, a nagymorvák utóda. A dicső múlt megalkotásának lázában néhány szlovák kutató a morva fejedelemség határát nem a Garamnál vonja meg, amint ezt az egykori cseh krónikaíró műve tanúsítja, hanem a „birodalom“ keretei közé helyezi Kelet-Szlovákiát, a Duna-Tisza-közét Szolnokig és a Dunántúl északkeleti részét is. Pannónia egyéb térségein pedig ugyancsak egy szláv fejedelemség egykori hatalmát feltételezik. A morva fejedelemség kiterjedését igazolandó a 9. századra keltezik vissza a magyar államszervezés korában épült zempléni földvárat, Feldebröt is, amely kétségkívül a 11. században épült. A mai Szlovákia területén előkerült keleti, nomád rítusú avar temetők „avar-szláv“, „szláv-avar" vagy egyszerűen „szláv“ jelzőt kapnak. (Szinte komikus, hogy például a pilismaróti avar temető avarként szerepel a szakirodalomban, de a határ másik oldalán fekvő párkányit már „avar-szláv"nak tartják a szlovák kutatók, mintha már az avarok is tiszteletben tartották volna a trianoni határokat, a túloldalon buzgón igyekezve elszlávosodni.) „Dél-Szlovákiát“ a magyarok e feltevés szerint csak 950-ben szállták neg. Nincs itt terünk ezen elmélet részletekbe menő bírálatára, talán elegendő Györffy Györgynek Ján Dekan könyvéről írott kritikájára hagyatkoznom, szó szerint idézve a koncepció lényegére vonatkozó szavait: „.. .olyanféle viszony van a szlovákok és a nagymorvák között, mint a 12. századtól Erdélybe beköltözött románok és az ókori dákok, illetve az őket megsemmisítő római legionisták között, avagy a 895-ben beköltözött magyarok és Attila hunjai, illetve az avarok között." Meg kell azonban azt is jegyeznünk, hogy a román kutatással ellentétben szlovákiai kollégáink közül többen nem osztják a fenti véleményt, s az írott, valamint a régészeti források objektív, tudományos értékelésén alapuló állásponton vannak. Szovjet Kárpátalja (Kárpát-Ukrajna) helytörténészei közül többen régóta hangoztatják, hogy a kijevi keleti szláv állam jelentős nagyságú területet birtokolt a Kárpátokon belül. E nézet helyet kapott az ismeretterjesztő munkákban is. Ezek egyikének szerzője, I. H. Sluha így értékeli a honfoglalás utáni viszonyokat a Kárpát-medence északkeleti részén: „A társadalmi és kulturális fejlődés magasabb fokán álló szlávok jó hatással voltak a magyar törzsek további fejlődésére. A magyarok fokozatosan áttértek a földművelésre és a kötött állattenyésztésre, megindult osztálytársadalmunk kialakulása. A szláv hatás meggyorsította a magyar állam megalakulását és a kereszténység felvételét. A magyar feudális állam az óorosz állam legtávolabbi földjeivel - a Kárpát Russzal - volt határos. Ez a határ a Tokaji-hegyektől a Tiszáig, onnan pedig a lápig húzódott, és ezután a Szamos és a Kraszna felé kanyarodott. A 12. század nyolcvanas éveinek végén Magyarország elfoglalta a Kárpátontúlt, és a Kárpátokig tolta ki a határát." Ezzel szemben a Szovjetunió történetét összefoglaló nagy históriai szintézisben a Kijevi Oroszország, illetve később Halics határa a Kárpátok gerincén húzódik, amit egyébként minden számba jöhető forrás megerősít. Kétségkívül érre utal, hogy a Kárpátok neve a magyar oklevelekben „Orosz Havasok“ (Ruthenorum Alpes), az orosz őskrónika viszont „Magyar Hegyeknek" (Gori Ugorszkija) nevezi. E feltevés adós marad a magyarázattal: miért éppen az állítólagos orosz területen találjuk a legszebb leletanyagban bővelkedő 10. századi magyar temetőket Rakamaztól Szolyváig, s hogyan került egy szintén rangos, határvédö magyar közösség a Kárpátok vonalán kívülre, akiknek temetői Przemysl térségben került elő. Sajnálatos, hogy már a cikk kezdő mondatai is a honfoglalás kori szlávok felsőbbrendűségét sugallják. Idejétmúlt téveszmékre emlékeztető szemlélet, másnak nem tekintjük. Újabban a bolgár történettudományban is felmerült az a nézet, hogy a Kárpát-medence keleti felének nagy része még Sámuel cár uralkodása idején, 996 körül is Bulgáriához tartozott. Ezt azonban sem a történeti, sem a régészeti források nem erősítik meg Való igaz, hogy az Avar Birodalom bukása után, a 9. század első felében Krum, majd Omurtag országához csatolta a Szerémséget, az Alföld déli részét és Dél-Erdélyt, ám ez csupán rövid katonai megszállást jelentett; a bolgár etnikum régészeti emlékeit csak Dél-Erdélyben, a só-és aranylelőhelyek környezetében lehet hitelt érdemlően kimutatni. A honfoglaló magyarság éppen a bolgárok elleni harcokban foglalta el új hazáját, s kétségtelen, hogy tüstént véget vetett a Kárpát-medencében itt-ott meglévő bolgár uralomnak. Talán nem minden tanulság nélküli, ha térképre vetítjük, milyen uralmi körzetekre oszlott a Kárpát-medence a fenti elképzelések szerint (lásd az illusztrációt)! Megjegyzem: nem is a legvérmesebb változatokat vittem térképre, hanem az összefoglaló jellegű munkák adatait' így is láthatjuk azonban, hogy a honfoglaló magyarság számára alig marad hely újonnan szerzett hazájában, ahol szerényen meghúzódhatott, s ahonnan sikeres kalandozó hadjáratokat vezetett Európa majd minden szegletébe. A honfoglalás utáni évtizedekben e hadjáratok eredményeként sarcolta s adóztatta Itáliát, Nyugat-Európa számos tartományát és Bizáncot, érthetetlen tehát, hogy miért éppen a tőle karnyújtásnyira levő, a Kárpát-medence legértékesebb területeit birtokló fejedelmecskékkel nem sikerült boldogulnia. Nyilvánvaló, hogy e történelmi konstrukciókat nem szabad komolyan venni. Hatásuk azonban - főleg ami a román és szlovák elképzelést illeti - az erős hazai és külföldi tudományos és publicisztikai propaganda következtében igen jelentős. A középeurópai nerhzeti kérdésben egyébként elfogulatlan külföldi kutatók is lassan magától értetődő igazságként kezdik alkalmazni ezeket a nemzeti becsvágyból kitalált elméleteket. E mozzanat egyáltalán nem elhanyagolható. Az ősi kontinuitást igazoló, légből kapott, ám a hivatalos propaganda minden eszközével terjesztett elméletek nyilvánvalóan mind itthon, mind külföldön nem egy amatőr magyar östörténészt arra késztettek, hogy régebbi és dicsőbb ősöket keressenek. S így jutottak el a sumérokig, sót néhányan már az ősemberig vezetik vissza a magyarság eredetét. A nacionalista őstörténeti mítoszok tehát újabb mítoszokat szülnek. E jelenség kialakulását nem kis mértékben táplálhatta az a rosszul értelmezett tapintat, amellyel az elmúlt évtizedekben a hivatalos magyar történettudomány ezeket az elméleteket kezelte. Pedig megalkotóik egyáltalán nem tisztelték a magunk nemzeti múltját, netán érzékenységünket. Nagyobb baj persze, hogy még a forrásokat sem, ami egyébként a fentebb idézett gondolatokból is kiviláglik. Noha nyilvánvaló, hogy a valóságtól idegen, délibábos fogantatásé tudományos dogmák annak a népnek ártanak a leginkább, ahol kötelezően előírják e misztikus illúziók már-már vallásos kultuszát. E népek valódi őstörténetének föltárását azonban törvényekkel és rendeletekkel tiltják, népük szellemét és lelkületét mákonyos álmokkal mérgezik, amikor Európa népei a megértés harmóniáját igyekeznek megtalálni. Mégsem lehetünk tétlen szemlélők, hiszen a kérdés a mi húsunkba vág: a magyarság múltjáról van szó. A hiteles forrásanyag föltárásán és tiszteletén formált véleményünket határozottan kell kifejtenünk, még ha egyik-másik szomszédunk megsértődik is. A szemérmes hallgatás káros következménye azonban, hogy a téves nézetek és a kisebbnagyobb csúsztatások általánosan elfogadott dogmává jegesednek. E polémiák természetesen már kinőtték a szakirodalom szőkébb kereteit. Tájékoztatni kell a közvéleményt és az ifjúságot egyaránt, hiszen tágabb hazánkban, Közép-Európában már élég sok bajt okoztak a zavaros rögeszmék (gondoljunk csak a nácik fajelméletére: mennyi véráldozatot követelt a belőle sarjadt gyűlölet!) E nézetek lényegének, kialakulásuk körülményeinek megismerése nemcsak hogy nem ártana a kölcsönös megértésnek, hanem - meggyőződésem - elősegítené azt Ráadásul nem zárkóznának el e téma megvitatása elöl nemzetközi társaságban sem. Ahhoz természetesen, hogy például fiataljaink higgadtan érvelni is tudjanak, lényegesen emelni kellene az őstörténeti oktatás színvonalát. Kezdeni mindenképpen a felsőoktatásban lenne célszerű, mégpedig a tanterv átalakításával, abban nagyobb szerepet biztosítva az őstörténeti stúdiumoknak. A szegedi egyetemeken szerzett tapasztalataim szerint a fakultativ módszer nem célravezető. Természetesen nem csupán az oktatás területén kellene újult erővel munkához látnunk. Az őstörténeti ismeretek oktatásának és népszerűsítésének szilárd alapját a kutatásnak kell megvetnie. Az előbbiekben már utaltam az ilyen irányú kutatások szervezeti hiányosságaira. Úgy vélem, a jelenlegi akadémiai bizottsági forma nem alkalmas maradéktalanul e feladatok ellátására. Alapvető hiányosság ezenfelül a magyar őstörténet írott forrásainak modern szempontú, magyar fordítással kísért kritikai kiadása. (Ezt a munkát például a román és bolgár történészek már rég elvégezték.) Láttuk, milyen téveszmék bölcsője lett például a Tarih-i Üngürüsz kiadásának és forráskritikai elemzésének hiánya. Az eddigiekhez képest jóval nagyobb figyelmet kellene szentelnünk tudományos eredményeink népszerűsítésének, megismertetésének itthon és határainkon kívül is. Megalapozott tudományos kritikával kell fellépnünk a mi történelmünket is érintő tudománytalan őstörténeti mítoszokkal szemben, s nem csupán a hazai, hanem a külföldi vagy idegen nyelvű tudományos sajtóban is. A szemérmes elhallgatás a téves nézetek közhiedelemmé válásához vezet, annak minden káros következményével együtt. Végezetül teendőink sorában javítandónak vélem a tudományos ismeretterjesztés színvonalát és szervezettségét is. Talán többet kellene ilyen kérdésekkel foglalkoznia a tömegkommunikációs eszközöknek - nem kampányszerűen -, és magas színvonalon. A kutatás, oktatás és ismeretterjesztés területén tett egyidejű erőfeszítések járulhatnak hozzá ahhoz, hogy ritkábban jelentkezzenek a népünk történeti tudatában észlelhető „őstörténeti zavarok". A téveszmékben vakon hívőket persze aligha lehet valaha is meggyőzni, de a közvélemény őstörténeti s egyúttal történeti műveltségének a mainál magasabb színvonalán hatásuk kevésbé ronthatja majd népünk remélhetőleg egészségesebb történeti tudatát. FODOR ISTVÁN Sikeres előadást tartott a Szlovák Nemzeti Színházban február 26-án az Ifjú Szivek Magyar Művészegyüttes tánckara és az eperjesi Duchnovic Színház táncstúdiója. A műsor első felében az Ifjú Szivek a lapunkban már méltatott Nyugtalan ének című műsorát adta elő, az eperjesi ukrán együttes viszont itt tartotta Az élet útjai című táncszínházi előadásának bemutatóját. Vlado Mamáin koreográfus három tételben - Út az élethez, Út önmagunkhoz, Az élet útja - próbálta színre vinni az emberiség történetét a világ kezdetétől napjainkig. A két kisebbségi együttes sikere Kulturális figyelő annál is inkább érthető, mert a táncszínházi formák bevezetése újszerű kezdeményezés még tájainkon. * * * A nemzeti érzelmek napjainkban tapasztalható újbóli fellángolásával egyidejűleg országszerte erősödik az idegengyűlölet és az antiszemitizmus. E pusztító megnyilvánulások fölöslegességére csak akkor döbbenhetnek rá az emberek, ha megismerik a más nemzetiségűek múltját és jelenét, megismerik egymás kultúráját. Pozsonyban a Lengyel Kulturális Központ dolgozói a zsidóság kultúrájának megismertetéséhez szerettek volna hozzájárulni a zsidó temetőket és sírköveket bemutató fotókiállításuk megnyitásával. Monika Krajewska felvételei a Lengyelország területén található zsidó temetőkben készültek. A felvételeken látható sírkövek nemcsak művészettörténeti szempontból jelentenek értéket, hanem sok mindent elárulnak e sokat próbált nép lelkivilágáról, történelméről. -cs* * * Posthumus Grammy-díj is létezik: a legrangosabb amerikai zenei díjat az idén az 1965-ben elhunyt Nat King Cole dalai nyerték el. Sokéves kiváló teljesítményéért külön díjjal jutalmazták Barbara Streisandot. Hazai vonatkozása is van az idei Grammynak. A klasszikus zene kategóriájában Rudolf Firkuénynak, a 80 éves kiváló cseh zongoraművésznek adományozták a legjobb interpretátoroknak kijáró díjat Janácek zongoraműveit tartalmazó új lemezéért. * * * Szoros együttműködésre lép a két rangos zenei rendezvény, a Prágai Tavasz és a Budapesti Tavaszi Fesztivál 1994-tól. A március 14-e és 29-e között rendezendő budapesti ünnepségen a regionális együttműködés keretében együtt hangversenyezik a Fischer Iván ve zette Fesztivál Zenekar és a Bécsi Filharmonikusok énekkara, műsorukon Mahler II. szimfóniája szerepel. A magyar -cseh regionális együttműködés 1994. évi végleges műsortervét még nem közölték. /. A kijevi keleti szláv állam nyugati határa a X-XII. században (I. H. Sluha ukrán szerző szerint) 2. A 950-ig morva kézen lévő területek Ján Dekan térképe alapján 3. Az erdélyi román fejedelemségek területe a X-XÍ században Stefan Pascu szerint 4. A bolgár állam északnyugati határa 996 körül D. Angelov szerint
