Szabad Újság, 1992. március (2. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-07 / 57. szám
10 Szabad ÚJSÁG 1992. március 7. Mi, romániai, szlovákiai, vajdasági. A kisebbségi sors bűvöletében Sohasem hittem volna, hogy valaha egyet fogok érteni Zolcsák Istvánnal, az Erdélyi Világszövetség brazíliai társelnökével (Merre, erdélyi magyarság?, Magyar Nemzet, 1992. január 30.). Még akkor sem, amikor 1977-es ausztráliai utamon személyesen ismerkedhettem a nyugati magyarság, de főleg az erdélyi emigráció szinte homogén módon egységes álláspontjával a szétszakított magyarság újraegyesítésének a kérdésében. Sőt, két hónapos lelkierkölcsi-szellemi vajúdással, tépelődésekkel, csalódásokkal és reménységekkel árnyékolt szépséges körutazásomat követően szinte diadalmas meggyőződéssel rohantam haza, vissza az UTUNK szerkesztői asztala mellé Kolozsvárra: igen, a történelem (rövidesen) csakis bennünket igazolhat, akik tudva tudván, hogy mind a történelmi, mind a nosztalgia-lázakból szőtt Erdély megszűnt létezni. Felvállaltuk a Szellemi Erdélyi Fejedelemség konstrukcióját, amely előtt egyszer majd ámulattal áll meg a Világ, csodálattal pillant át kristálygömbjein, tapintani s fürkészni próbálja a láthatalanul finom szerkezet működési elvét, s egyenkint, kétmillió-mindannyiunknak a nyakába akasztja a példákon felbuzdulva létesített érdemrend: a Szellemi Ellenállás Hőse érdemérmet Ma, amikor ennek a szellemi fejedelemségnek a Noé bárkája (mit Noé bárkája! Makovecz Imre sevillai álomhajójának eredetije) lassan beúszik az illúziók hullámain a művelődéstörténet homályába, azt kell mondanom: noha semmit sem kell megbánni, „bevallani”, tulajdonképpen mindannyian a romániasiság (lásd Gaál Gábor terminusát), vagy pontosabban a kisebbségi effektus áldozataivá váltunk, persze nemcsak az erdélyiek, hanem az egész ötfelé szakadt határokontúli magyarság, s ez a jelenség semmiféle más európai (de talán egyetlen más kontinensen sem tapasztalható) etnikai problémához sem mérhető, hiszen nemcsak 1. a legnagyobb, de egyben a legkulturáltabb kisebbsége vagyunk a földrésznek, s 2. éppen ezért az államiság biztonságának az elvesztése akármennyire váratlanul s dermesztőén érte ezeket a közösségeket, mint egy mesebeli ember végtagjai: a lemetszés után még hét évtizeden át működtette a csonk a Részek életerőit, s mindegyik kéz és láb megpróbált önnálló testként funkcionálni—méghozzá sikerrel. Ezt a (például romániai magyar) kisebbségi effektust nem lehet pusztán a félelem vagy a megfélemlítettség fogalomkörébe írni. A félelmet mindenki alkata szerint éli meg, küzdi le vagy lép ki belőle. Akik pedig eljöttünk, valamikor majdnem mindannyian megjátszottuk a magunk egy vagy több, rövidebb vagy hosszabb labdamenetét a Securitatéval, de — most csak magamról szólva — bár nem vagyok egy merész lélek, nem a félelem okából léptem ki a körből. Itt tehát téved Zolcsák István: sem Tőkés László, sem SflíőAndrás, sem az RMDSZ vezetői nem a megfélemlítettség miatt kívánják kivívni az emberi jogokat a román állam lojális polgáraiként. Hiszen már-már embertelen közéleti jogi és egzistenciális viszonyok között zajlik mind a parlamenti, mind a sajtóbeli önigazolás — és jószerével nem is a tényleges jogok, elvek, intézkedések törvénybe iktatása körüli küzdelem emészti fel energiánkat, hanem egyszerűen az önigazolás legkülönbözőbb gesztusainak az érvényesítése. (írás közben értesültem Domokos Géza érgörcséről). Éppenséggel ez az elkeseredett, már-már öncélúvá fajuló hit, remény, dac, amellyel hetven éven át a tanítónő, a darukezelő, a festőművész, az egyetemi tanár, az író, a kórusvezető, a népi táncos, a régész, a pap, a körorvos, most pedig a sors által a politikai pályára csábítottszorított költők, szerksztők, püspökök, ügyvédek, pedagógusok mérnökök, ezek a — elnézést a talán riasztó, de a tisztább látószög érdekében tanácsos felnagyításért — szóval ezek a „leláncolt Prométheuszok” eleget tettek és tesznek a történelminek tudott kihívásnak, hogy tudniillik itt, a szülőföldjükön kell (szabad) boldogul élni, nos éppenséggel ez a megátalkodott hazaszeretet, ez az egyre hontalanabb hazafiság a romániai magyar kisebbségi effektus lényege. Az, hogy sorsszerűnek érezzük a kisebbségi életformát, ezért ha kell, egyéniségünket, tehetségünket, tudásunkat, a jövőnket is feláldozzuk érte, s mindenfajta lealázó párbeszédre hajlandóak vagyunk, csak hagyjanak békében, dolgozni, méghozzá Románia dicsőségére (olimpiai és világbajnokok sportban és matematikában, nemzetközi rangú tudósok, feltalálók, az erdélyi magyar drámai iskolája, zenei, színházi, képzőművészeti és népművészeti versenyek, biennálék, triennálék, fesztiválok győztesei, karmesterek, hegedűsök, énekesek és súlyemelők dicsőssége Romániai színeiben). A romániaiság-effektus jelzése, jelképe: az egyfolytában kinyújtott, kinyitott kéz (benne páratlan emberi értékek ígéretével), amelynek elfogadásához sohasem tudtak elég bátorságot összegyűjteni (Nem bizalmat, hanem bátorságot, hiszen ugyanbiza mivel adtunk volna okot hetven éven át a bizalmatlanságra?! Talán szikkasztó hűségünkkel, állampolgári öntudatosságunkkal, a hátunk mögötti szövetkezés, tárgyalás összeesküvés mindenkori elutasításával?). Mint az egyre mélyülő vízbe lép, mind beljebb a gyanútlan, hiszékeny erdélyi ember a kisebbségi sorsra rendeltetésben, mígnem szájáig ér a hullám, s nem mindenki tud úszni, aki pedig tud, annak felfőzik a folyót. Igazat kell tehát adnom Zolcsák Istvánnak, mert három és fél év elegendő volt ahhoz, hogy ez az effektus kellőkképpen kilazuljon bennem, s belássam: a hivatalos magyar külpolitika és az erdélyi magyar politizálás együttvéve sem képes megmenteni a mesterségesen szórvánnyá lefokozott magyarságot. Még akkor sem, ha a magyar külpolitikai koncepció azért engedte elsőszámú tárgyalási feltételként leszögezni, hogy a határokat sérthetetlennek tartja, mert a bizalom-erősítésnek ezen a pontonhídján, s a további kis lépések taktikájval kíván mind közelebb férkőzni a másik fél szívéhez és tudatához, s végül eljutni a határokat átszelllemítő, korszerű nyugati típusú szomszédsági állapotok, a fizikai és szellemi közlekedés szabadságához. Hosszú távon ugyanis Magyarországgal (sem) fognak soha, semmiféle szerződést tiszteletben tartani megefelelő nemzetközi garanciák és konzekvenciák nélkül. Viszont nem tudok megállni Zolcsák István érveinél — hiszen ez az effektus három és fél esztendő alatt sem mosódott s nem is mosódik ki belőlem teljesen sohasem —, mert bár valószínűleg gyakrabban jár mostanában errefelé, túl messze sodródott ahhoz, hogy átérezze annak a veszélynek a valóságosságát, miszerint az RMDSZ esetleges önkormányzati törekvésének az első határozott megnyilvánulását jeladásnak vennék arra, hogy mondjuk zöld krétakereszttel jelöljenek meg valamennyi ajtót, amely mögött magyar család lakik, s éjjel titokban, lopva, végezzenek akivel csak lehet. Bizony mondom betlehemi népszámlálássá válna ez a mostani, ártatlan kis lélekszámhamisítás. Persze, ma már ez a kisebbségi effektus lebomlóban van a lelkekben, s úgy mint az eddigi hetven évben, soha többé nem tud s nem kíván élni az erdélyi magyarság. S noha a nacionalizmus, fedő nélkül, most mutatja meg igazi dimenzióit — a románság sem folytathtja a régi nemzetiségi politikáját (legfennebb ezt még nem tudják). Am súlyosan téved a polgári demokrácia szemlélete és gyakorlata, ha beavatkozás nélkül hagyja kiforrni a nagyhatalmak által elültetett, gondozott és időnkénti leszűrt kelet- és közép-kelet-európai etnikai szőlőtáblák mustját Aki még sohasem fegyverrel csikarta ki győzelmeit, hanem megtévesztéssel, megvesztegetéssel, szószegéssel, csalafinta és alamuszi politikai rájátszásokkal, az múlt századi álmok érvényesítéséért nem riad vissza e századi fegyverekkel hitelesíteni erejét. S akárcsak az eddigi két alkalommal, amikor is szintén a Balkán robbantott (illetve általa robbantottak), de nem maradhatatott meg a játék helyi konfliktusnak — most legfennebb annyi különbség lehet, hogy a puskaporos hordó helyett a személyiségüket féltő kis népcsoportok pezsgésétől szétfeszített boroshordó pukkanása lesz a jel a harmadik világháború kezdetére. Mi, romániaik, szlovákiai, vajdasági, kárpátaljai és őrségi magyarok elvállalhatjuk újra az áldozat szerepét - de ezzel nem váltja meg magát Európa az új géprombolás borzalmaitól. (Magyar Nemzet) A XXIII. Czuczor Gergely Irodalmi és Kulturális Napok műsora * Érsekújvár 1992. március 9. — 18.00 órakor A Csemadok-székház klubhelyiségben Magyarok a Zoboralján — Előadó: Jókai Mária pedagógus, néprajzkutató. 1992. március 13—28. a Csemadok-székház klubhelyiségében Ügyes kezek — Kézi munka-kiállítás. Megnyitó 1992. március 13-án 16.00 órakor. 1992. március 14. A Csemadok-székház nagytermében Nemzetközi társastáncverseny a Csemadok érsekújvári alapszervezete társas táncklubja rendezésében. 10.00 órakor selejtezők 19.00 órakor döntők és gálaműsor. 1992. március 15.—10.00 órakor Czuczor Gergely szobrának megkorszorúzása a Csemadok székháza előtt. 1992. március 16. — 18.00 órakor a Csemadok-székház nagytermében Ünnepi est — Az 1948-as forradalom emlékére. 1992. március 18. — 19.00 órakor a Szakszervezetek Házában Háy Gyula: Mohács A komáromi Jókai Színház előadása. Csemadok a gyerekekért — gyermekek a Csemadokért 1992. március 19. — 11.00 órakor a Csemadok-székház nagytermében Irodalmi zenés délelőtt gyermekeknek. 1992. március 21. — 10.00 órakor a Csemadok-székház nagytermében Mese — zene — tánc Szórakoztató műsor az óvodás és az alapiskolás alsó osztályos tanulói számára. 1992. március 22. — Andódon, 15 órakor Czuczor Gergely emléktáblájának a megkoszorúzása •16.00 órakor — az andódi kultúrház nagyhelyiségben Ünnepi megemlékezés Czuczor Gergelyről, a falu szülöttéről. 1992. március 23. Egy nap Gál Sándor a csehszlovákiai magyar íróval 10.00 órakor — a Csemadok székház klubhelyiségében Irodalmi vetélkedő Gál Sádor műveiből középiskolás tanulók számára Másik történelem Beszélgetés Gál Sándor íróval kisebbésgi létünk alapkérdéseiről, a csehszlovákiai magyar irodalomról, a közéletről. 1991. március 27. — 19.00 órakor a Csemadok-székház nagytermében Vendégünk a SZŐTTES. Magyar gimnázium Beregszászon A vizsga sikerült Félévet zárt Kárpátalja első magyar tannyelvű gimnáziuma. A Beregszászi Gimnázium megnyitását nagy várakozások, parázs viták, hosszú kilincselések előzték meg. Érthető tehát a többszörös öröm: a gyerekek egyértelműen bebizonyították létjogosultságát. A gimnazisták tanulmányi eredménye — a középiskolainál sokkal zsúfoltabb és nehezebb program ellenére — 4,1 és 4,9 között mozog. Mindez egyben azt is jelzi, hogy hasonlóan jól tette le első félévi „vizsgáját” a tanári kar is. A gyerekek — és ez nagyban megkülönbözteti őket a hasonlójellegű ukrajnai tanintézmények tanulóitól — teljes egészében a magyarországi tantervek alapján, magyarországi tankönyvekből tanulnak. A felmérhetetlen segítséget a beregszásziak a nyíregyházi kollágáktól kapják. Ők látták el a gimnáziumot könyvekkel és szemléltető eszközökkel is. Udvari István igazgató elmondása szerint ezek a könyvek főleg abban különböznek az Ukrajnában használatos magyar nyelvű tankönyvektől, hogy nem biflázásra, hanem mindenekelőtt gondolkodásra késztetik a gyerekeket. Az oktatásban különösen nagy hangsúlyt fektetnek az idegen nyelv és az anyanyelv oktatásra. Ebben az esetben ugyancsak a nyíregyháziak siettek a segítségükre, akik hanglemezekkel, magnókazettákkal látták el a beregszásziakat. Két szakkör is működik a tanintézményben — egy néprajzi, ami a hagyományápolást hivatott szolgálni, és egy jövőbe mutató számítástechnikai. Jelenleg ideiglenesen egy Turinform nevű szervezet számítógépeit használják. A gimnáziumnak is van ugyan két számítógépe, de nincsenek hozzá monitorok. Óriási tévedés lenne azonban azt hinni, hogy a tanintézet élete mentes a problémáktól. Elég, ha csak azt említjük meg, hogy Kárpátalja egyetlen magyar tannyelvű gimnáziumának nincs saját épülete. A Beregszászi Termelési Tankombinát — ahol a középiskolás fiatalok különböző szakmákat sajátíthatnak el — három helyiséget bocsátott a rendelkezésükre. így tavaly szeptemberben két osztályt .el tudtak helyezni. Remény van arra, hogy az idén ismét sikerül két újabb osztályt indítani. Az 1993-as tanévnyitó azonban több mint bizonytalan. A városfejlesztési tervben szerepel ugyan egy 500 diák számára alkalmas gimnáziumnak a felépítése, de a felkínált lehetőség elfogadhatatlan mind a gyerekek, mind a pedagógusok számára. A helyét ugyanis jóval a város határán túl jelölték ki. A gimnáziumnak mindenképpen a központban lenne a helye. A kérdés, hogy hol? Udvari István felmérése szerint Beregszász magyar tannyelvű iskolái túlzsúfoltak. A kedvező folyamatoknak köszönhetően viszont mind kevesebb a beiratkozó az ukrán tannyelvű középiskolába. Az egyik megoldás lehetne, ha ezt az épületet adnák át a gimnázium számára — ők átköltözhetnek a majdan felépülő új tanintézetbe — annál is inkább, mivel az említett épület valaha a Beregszászi Állami Főgimnázium épülete volt. A másik megoldás, hogy a Beregszászon lévő két bentlakásos iskola egyikét alakítsák ki. Ez is kézenfekvő lenne, mivel egyrészt a városnak nincs szüksége két internátusra, másrészt itt a kollégiumot is be lehetne rendezni. A meglévő és sürgős megoldást igénylő gondok ellenére a kollektíva bízik abban, hogy sikerül eleget tenniük a maguk elé tett mércének. A tanév végén független szakmai bizottság dönt arról, hogy a tanárok megfelelnek-e a támasztott követelményeknek. Egy tavalytól érvényben lévő pályázat alapján akarják elérni, hogy az ifjú gimnazistákat a legfelkészültebb pedagógusok oktassák. (-kő-)
