Szabad Újság, 1992. március (2. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-04 / 54. szám

1992. március 4. Február 16-án a pozsonyi Vár egykori kápolnájában ünnepélyes külsőségek kö­zött emlékezett meg az itteni magyarság Pozsony szabad királyi várossá válásának 700. évfordulójáról. Az ün­nepségen képviseltette ma­gát a budapesti Rákóczi Szövetség is, melynek nevé­ben dr. Vígh Károly törté­nész átadta a szövetség ki­tüntetését dr. Fogarassy László történésznek, Mayer Judit fordítónak, Schleicher László tanárnak és Moravek István egykori sportolónak, akik munkásságukkal hoz­zájárultak Pozsony több­nyelvű kultúrájának gazda­gításához. A történelmi év­forduló közős megünneplé­sének gondolata Kajla Júliá­ban fogalmazódott meg, ahogy az ő ötlete volt a Po­­sonium Társaság Is, amelynek megalakulásához ez az ünnepség szolgáltatott keretet. Ez a társaság telje­sen kötetlen, vezetősége, elnöke nincs, szervezője, egyszemélyes mindenese maga az alapító, tagja pedig mindenki, aki szereti Po­zsonyt és ellátogat a Poso­­nium Társaság rendezvé­nyeire. • Hogyan született a Posonium Társaság ötlete?- Pozsony nemrég ünnepelte hét­századik évfordulóját annak, hogy az utolsó Árpád-házi uralkodó, III. Endre kiváltságlevelével szabad királyi vá­rossá emelte. Én ugyan nem vagyok pozsonyi születésű, a keleti végekről származom, de amikor sok diáktár­sammal együtt feljöttem ide tanulni, a város befogadott, magához ölelt bennünket, otthonunkká vált, s hálából Szabad ÚJSÁG A BEFOGADÓ VÁROS BESZÉLGETÉS KAJLA JÚLIÁVAL, A POSONIUM TÁRSASÁG ALAPÍTÓJÁVAL belénk plántálódott az ősi város tiszte­lete, szeretete. Ezért arra gondoltam, hogy ezt a jelentős évfordulót méltó módon meg kell ünnepelni, de nem akárhol, hanem a Várban, amely a vá­ros szimbóluma. S ha már egyszer összegyűlünk mi, akik szeretjük ezt a várost, miért ne találkoznánk rend­szeresen. Hát Így született az ünnep­ség és a Posonium Társaság ötlete. Aztán felkerestem a Komensky Egye­tem magyar tanszékét, a Duna utcai magyar iskolát, a magyar óvodát, az Ifjú Szivek madrigálkórusát, a Szőttes táncosait, a Színművészeti Főiskola, a Zeneművészeti Főiskola és a Kon­zervatórium magyar növendékeit, hogy járuljanak hozzá valamivel az ünnepi est műsorához. • írásos meghívó nem volt, mégis sokan voltak az ünnepségen. Ezt hogy sikerült elérni?- Megkértem Herdics plébános urat, Mikó püspök urat és Montág tiszteletes urat, hogy a Ferencesek­nél, illetve a református és az evangé­likus templomban hirdessék ki a va­sárnapi istentiszteleten, mikor, hol lesz az ünnepség, és ók ezt nagyon szívesen meg is tették, az emberek pedig eljöttek. • Hogyan tudtad megoldani, hogy az ünnepség a Várban legyen, ráadá­sul ingyen bocsássák rendelkezésed­re az egykori kápolna helyiségét?- Mindenki valamilyen képesség­gel, adottsággal születik, én a szerve­zést kaptam ajándékba, no meg azt, hogy nagyon könnyen tudok kapcso­latot teremteni az emberekkel. Én az emberekben sosem a mínuszt, hanem mindig a pluszt veszem észre. Ők pedig érzik, hogy szeretettel, bizalom­mal közeledem feléjük, és ezt viszo­nozzák. Nem emlékszem olyan eset­re, hogy valamit ne tudtam volna elin­tézni. Már az iskolában is mindig szer­veztem, intézkedtem, ez egyszerűen a véremben van. Diákkoromban ren­geteget sportoltam, színjátszó körben szerepeltem, én voltam az örök kultúr­­felelös, vasárnapi matinékat, közös színházlátogatásokat, különböző összejöveteleket szerveztem, alapító tagja és első elnöke voltam a József Attila Ifjúsági Klubnak. A hatvanas éveknek fantasztikus atmoszférája volt, mindig történt valami, és mi, diá­kok mindenütt ott voltunk. Innen a sok ismeretség, mindig találok valakit, akit még a régi időből ismerek, és hajlandó segíteni. Itt, az egyetemen ragadt rám a Zsüli név is, sokan ma sem tudják az igazi nevemet, csak így ismernek Hogy kérdésedre válaszoljak, a Vár­ban azt a termet is ilyen régi ismeret­ségeken keresztül sikerült megsze­reznem. • És a Posonium Társaság heti összejöveteleinek színhelyét, a Stefá­nia kávéházat is?- Persze, azt is. Minden szerdán kettőtől hatig fenntartják számunkra a három utolsó asztalt, ahova le lehet ülni egy kis baráti tereferére. Ennek a régi kávéháznak patinája van, min­denki ismeri, ráadásul nem emeletes, az idősebbeknek nem kell lépcsőt mászniuk, ideális hely ilyen találko­zókra. Ez hetente van, a Posonium Társaság előadásait pedig havonta szeretnénk megrendezni. Az első már megvolt és kitűnően sikerült, Vadkerty Katalin történész népes hallgatóság előtt beszélt a Kassai Kormányprog­ram következményeiről. Vírágvasár­­nap megemlékezést tartunk Jan Amos Komensky születésének 400. évfordu­lója alkalmából, május 1-jén pedig megrendezzük a József Attila Ifjúsági Klub országos találkozóját. Ez utóbbi­ra már elintéztem az olcsó szállást és étkezést, mivel kétnapos lesz, s az egész országból és Magyarországról is várjuk a résztvevőket. • Ez is mind a te ötleted?- Igen, ezt úgy megálmodom ma­gamnak, aztán talpalok, loholok, tele­fonálok, amíg össze nem jön az egész, összegyűjtöm a virágokat, de a csokorba rendezésüket már másra bízom. Ahhoz, hogy le is vezessem az akciókat, konferáljak, rendezkedjek, már nincsenek idegeim, akkor már egy új dolog foglalkoztat. • Mondd, van neked noteszod?- Mire? • Hogy feljegyezd a neveket, a te­lefonszámokat, a találkozók idő­pontját.- Ez mind a fejemben van. • Azt hallottam, hogy te már min­den voltál, még darukezelö is. Igaz ez?- Három évet kibírok valahol, mint a mesében, de aztán már változtat­nom kell. • De voltál riporter is, az pedig elég változatos mesterség.- Igen, de az olyan időszakban volt, amikor ha valahol eltüsszentetted ma­gad, már odafönn is tudtak róla, nem, ez nekem nem passzolt. Darukezelö meg azért lettem, mert kidobtak a főis­koláról. Pozsonyban ugyanis, a Ko­mensky Egyetem bölcsészkarán na­gyon liberális tanáraink voltak, akik egyenrangú partnerként kezelték a diákokat, még azt is megengedték, hogy a szemináriumokon rágyújtsunk. Aztán a pedagógiai fakultást áthelyez­ték Nyitrára, de az utolsó évfolyamot még hozzánk csatolták, tanárokkal együtt. Ezek már korántsem voltak olyan elnézőek, sót elég vaskalaposok voltak. Az egyik szemináriumon szü­netet kértem, egyszer, kétszer, amikor a tanár harmadszor sem adta meg, rágyújtottam ott a teremben. Aztán röpültem, mert úgymond, huligánkod­tam. Akkor mentem el darukezelónek, egy kimustrálásra érett, életveszélyes darura, de ott is megvoltam A munká­mat elvégeztem, ráadásul kultúrműso­rokat szerveztem, faliújságot csinál­tam, megkedveltek, alig akartak elen­gedni. A munkaadómtól olyan jellem­zést kaptam, hogy azonnal visszavet­tek a főiskolára. Ebbe besegítettek régi tanáraim is, akik jól ismertek, tudták például, hogy második évfolya­mos koromban cigányokat tanítottam imi-olvasni. A Patronkára akkoriban vándorcigányokat telepítettek, akik között sok volt az analfabéta. A ked­ves, idős tanító néni nem tudott zöld­ágra vergődni velük, mert jórészük csak cigányul és magyarul tudott. Egy ismerősöm, aki képviselő volt abban a városkerületben, megkérdezte, vol­­na-e kedvem segíteni? Már hogyne volna! Beöltöztem jó tarka ruhákba, hatalmas fülbevalókat tettem a fülem­be, s úgy mutatkoztam be felnőtt tanít­ványaimnak, hogy a Dankó Pistának vagyok a leszármazottja. Ez ugyan nem igaz, de valahogy meg kellett őket nyerni. Tudtam a nyelvükön, mert odahaza gyerekkoromban sok cigány­­család velem íratta a leveleit Cseh­országba, rám is ragadt néhány ci­gány szó, így aztán rögtön befogad­tak. Karácsony előtt már mindenki le tudta írni a nevét. Áprilisban befejező­dött a tanfolyam és májusban orszá­gos konferenciát tartottak a cigányság problémáiról, ahol külön megdicsérték a Komensky Egyetem bölcsészkaros hallgatóit, akik jelentős eredményt ér­tek el a cigányok analfabétizmusának leküzdésében. • Évek óta ismerlek, de még soha nem láttalak rosszkedvűnek, mindig tele vagy energiával, humorral.- Az ember arra született, hogy élje az életet és vegye észre azt, ami szép. Nem szeretem a kishitüeket, a kicsi­nyeseket, a fehér-feketében gondol­kodókat, az örökösen panaszkodókat. Problémák mindig vannak, ezt az em­bernek egyszerűen tudomásul kell venni, és tennie kell a maga dolgát. Azért vagyunk itt, hogy valamit csinál­junk. VOJTEK KATALIN Dúdor István emlékének BETTES ISTVÁN „A világ helyzete sohasem reménytelen, mert sohasem azokon múlik, akik nem hisznek az életben, hanem azokon, akik hisznek benne". Jól van, én nem bánom, legyen akkor halál is, de nem mindég..." (tőlem, 92-ben) Fényt árasztott, világított és világít ma is nekünk és bennünk. Küldetése volt figyelmeztetni az embert a belső elszegényedésre, az élet ellaposodá­­sára, a hamis ideák kelepcéjére. Kül­detése volt átmenteni a fényt. Megtet­te dolgát a világban. Jel volt rövid élete s jel művészete is. Emberi keresztje alatt születik az új, látóbb ember. A vért, a gyalázatot emberi létéről már lemosta az idő, betakarja a föld. Ma­radt a tiszta, töretlen eszme, művé­szetének tüze képeiben, rajzaiban. öt éve már, hogy Dúdor István nincs köztünk. Longinusz százados lándzsáját jelentette azon a júniusi éjszakán egy felkorbácsolt idegzetű siheder ütése, amely halálát okozta harmincnyolc éves korában. Befejező­dött egy életpálya s végérvényesen kiegészült a triász: Szabó-Bacskai -Dúdor. Egyként vallották, hitték és tették, hogy egyetemes, igaz művé­szetet lehet teremteni a provincián is: Nógrádban, a Medvesalján és Gömör­­ben. A lezárult életpályák igazolják hitvallásukat. Művészetük az egyete­mes magyar kultúra részévé vált. Saj­nos, a jelenlegi magyar kultúrpolitika alig vesz róla tudomást. Dúdor István gondolkodásának, művészetének tárgya: az „egész“. „Nemcsak a kultúra, az ember is; nemcsak a természet, a természetfö­lötti is; nemcsak a lélek, a szellem is; nemcsak az élet, hanem az is, ami az életen túl van. És nem mindez külön, egyenkint, hanem mindez együtt Az „egész a krízisben'' (Giulio Evola) Az utóbbi húsz év, amelyben Dúdor István művészete kibontakozott, nem kedvezett az érzékeny lelkületű mű­vésznek. Gazdasági válság, szociális bizonytalanság, morális törvények semmivé válása, korrupció, közöny, türelmetlenség és züllés - ezeknek a tünetjelenségeknek felismerése, megélése motiválta művészetének apokaliptikus attitűdjét. A válsághely­zet minden alkotásán érzékelhető, táj­képein, portréin, csendéletein, figurá-Paul Valéry lis kompozícióin, de tanulmányrajzain is. Fájdalmas és keserű vad kiáltozá­sok művei. Végletes ellentétek feszítik Dúdor István művészetét, hasonlóan, mint Kondor Béláét. „Romantikus pá­tosz, dühödt expresszivitás, s az em­beri lényeg és teljesség megcsonkítá­sai elleni lázadás, az önemésztö, tra­gikus hangú irónia, a kor kataklizmáit az apokaliptikus látókhoz méltóan idé­ző vizionárius révület, káromló szitok - a másik oldalon pedig a tiszta em­berség vágya..." (Német Lajos). Jellé egyszerűsödött képi motívumai imagi­­náris erő hordozói. Töltetük által meg­tisztítani képesek az embert. „Ó, hazám fiai, ragaszkodjatok hozzám ti is, ragaszkodjatok!.. (Barak László: Míg élek.) FARKAS VERONIKA X• .•V.. v:;- y ••• 82-es retro-repró Elvirának (Tájkép menet közben) melegíteni úgyis kellett mert leginkább nekünk ajánlgatták- hogy is mondta a mozdonyvezető... ? ..mozdonyfüttyé a jövő bakfittyé a múlt ez meg a zord jeleny “ és még nyakkendőt sem volt könnyű akkortájt szerezni nem mozdonyt kölcsönözni de deresk messze hol csanalas gémek tornáztak a veríték aurájában s meszelni sem volt bolondság nem hogy még festeni tipródni a látomásokkal gizi tangó közben azt hitte te is mozdonyvezető vagy szökött fegyenc gólyahir fia mosatlan hajszesz mariám! mániád kata pult alatt katapultált s az amputált pult állt lám imád nem hatott mániád átsöpört andalúzián ellepte katalániát majd megintcsak bezúgtunk mire elfogyott a lőre múzsánk is megellett tőle később kitudódott mindenki tehenet tervezett magának vagy már üszőt tartott csak a dicsőséges babérkoszorú fel ne fújja nekik hisz akkor lökhetik a kecskét a nyári hőhullámig míg belövődtünk sem volt mindig könnyű bár nem okvetlenül melegítőben de melegíteni kellett s még ha el is hitted hogy nem muszáj mindenáron szesszel én csak a szójáték kedvéért tanácsoltam: keksszel persze ennyire nem ragadtattuk el magunkat IN MEMÓRIÁM i A komáromi Duna Menti Múze­um és a rimaszombati Gömöri Múzeum közös rendezésében 1992. február 28-án nyitották meg Dúdor István halálának 5. évfor­dulóján a festő müveiből összevá­logatott emlékkiállítást a Duna Menti Múzeumban. A képen Dúdor István 1987. január 3-án készült tusrajza lát­ható. Helyreigazítás Új könyvtár Pozsonyban címmel egy írást jelentettünk meg február 12-i számunkban, melyben a pozsonyi Magyar Kulturális Központ (Somolic­­kého 1/a) nemrég megnyílt könyvtárá­nak nyitvatartási idejéről is tájékoztat­tuk tisztelt olvasóinkat A cikkben fel­tüntetett időpontok, sajnos, pontatla­nok voltak, amiért az érintettek szives elnézését kérjük! A Magyar Kulturális Központ könyvtára az alábbi időpon­tokban várja a látogatókat: Hétfő 16-18 óráig Kedd 14-16.30-íg Szerda 14-16.30-ig Csütörtök 14-16.30-ig Péntek 10-12 óráig

Next

/
Thumbnails
Contents