Szabad Újság, 1992. március (2. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-25 / 72. szám
4 Szabad ÚJSÁG 1992. március 25. Örökségi adó és vagyonbevallás az ókori Rómában... A gazdaságtörténelem: a privatizáció tanítómestere A _ Interparlamentáris Unió román tagozatának tavaly októberében MZ tett magyarországi látogatását nemrégiben viszonozta a Bogdán Emil (MDF) képviselő vezette magyar küldöttség. Bukaresti tapasztalatairól, a román-magyar viszony javulásának lehetőségeiről kérdeztük. Az időszámításunk előtt 753-ban alapított Róma fejlődését, majd hanyatlását nyomon követve gazdasági és társadalmi téren egyaránt meglepően sok hasonlóságot találunk a századunkban lejátszódó folyamatokkal, eseményekkel - mutat rá most elkészült tanulmányában Dobó Andor, a Prodinform Vállalat vezérigazgatója. Az akkori civilizált világ központjává váló Róma ipara egyre inkább csak a fényűzést és a luxust szolgáló ágazatokra korlátozódott. A gazdaságot kiszolgáló iparral csak a vidéki városokban foglalkoztak, nemegyszer „melléküzemágként", s ezt is a földművelés rovására tették - mutat rá bevezetőjében a szerző. A birtokos paraszt egyúttal egyféle vállalkozó is volt, főként a gyapjúiparban. A mezőgazdaság, a földművelés helyzete katasztrofálisra fordult, és nagy erőfeszítések árán újra meg kellett teremteni a kiveszöfélben lévő kisgazda osztályt. Itália válságos mezőgazdasági helyzete következtében sok vidéki lakos földjét eladva kénytelen volt Rómába vándorolni, amelynek lakossága Így kétmillió főre duzzadt. Nincs új a nap alatt Az elszegényedett vidékiek a fővárosban növelték a dologtalan, ingyenélő városi csőcselék számát - ugyanis a sok rabszolga miatt nehezen találtak munkát. A fényes gazdaság mellett ott tanyázott a szegénység. Fokozatosan nőtt a rablók, betörők, a tolvajok száma; nem volt ajánlatos éjszaka az utcákon közlekedni. Az ajtókra, és ablakokra erős zárak, és vasrácsok kerültek(l), a közrend védelmére pedig külön csapatokat kellett fenntartani. Már ebben a korban is létezett a vagyonbevallás, a privatizáció, és a reprivatizáció - még ha ezekét másként is nevezték. Kétféle adót vetettek ki: fejadót, és földadót. A vámokat kezdetben bérbe adták „vállalkozóknak", később hivatalnokokra bízták az állami jövedelemforrások kezelését. A főbb állami jövedelmeket az ötszázalékos örökségi, az ugyanilyen mértékű rabszolga-felszabadító adó, és a különféle állami birtokok, földek, legelők, erdők, különösen pedig a bányák bevételei jelentették. (Az arany-, és az ezüstpénzt a császár verette, míg a rézpénzt a szenátus, vagyis az előkelőségek és a vezető pénzemberek államtanácsa.) Magyarországon nagymértékű privatizáció legelőször a volt török hódoltsági területek elajándékozásával valósult meg, aminek következtében kialakult a Habsburg-hú arisztokrácia, vagyonossá váltak az egyházak s azok vezetői. Kis összegekért hatalmas birtokokat kaptak a császári tábornokok és az udvari szállítók is... Ha az emberiség a vázolt problémákat a privatizációs és reprivatizációs módszerek változó alkalmazásával több ezer éve nem volt képes megoldani, akkor félő, hogy itt alapvetően a modellben és a módszerben van a hiba, amit mindig valamilyen uralkodó szemlélet szül, a politikai nézetek és körülmények hatására - fejezi ki aggodalmát a mű szerzője, aki írását a következő megállapításokkal folytatja: általános tendencia, hogy egyre inkább eltávolodnak a világ országai az államgazdasági szemlélettől, és annak gyakorlatától, s a piacgazdaság elemei fokozott mértékben kapnak teret a nemzetgazdaságokban. Ma a világnak több mint kilencven országában folyik a privatizálás, ideértve Latin-Amerikát, Ázsia Csendes-óceáni térségét, és természetesen Kelet-Európát. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy sikeres privatizációt csak átgondoltan, jól kidolgozott modellek, és programok alapján lehet végrehajtani -az ad hoc megoldások mindig kudarchoz vezettek. Alapvető a nézetazonosság abban a kérdésben is, hogy a privatizáció nem szünteti meg automatikusan - főként nem egy csapásra - a volt állami vállalatok, intézmények veszteséges működését. Az ésszerű privatizáláshoz gyakran a döntések minőségét kell megváltoztatni, és nem feltétlenül a tulajdonviszonyokat. Az „államtalanítás“ eszköztárába kell tartozzék az állami irányító apparátus egyszerűsítése, új törvények, rendeletek kialakítása, és az állami beavatkozás lehetőségeinek a csökkentése is. Nem az állami szektor magánvállalatokká alakítása tehát az elsődleges cél, hanem az állami vagyon védelme, kezelése, és eredményesebb hasznosítása. Ennek csupán egyik következménye lehet az állami vagyon magánkézbe adása. Arról nem szabad megfeledkezni, hogy annak idején számos állami nagyvállalatot közösségi feladatok ellátása céljából hoztak létre, és korántsem biztos, hogy ezek magánkézben működőképesek lesznek. A részprivatizációk is számos nehézséggel járnak, problémákat hordoznak, és nemritkán visszaélésekre adnak lehetőséget. Ha versenyhelyzet van j Általános törvényszerűség az is, hogy egy privatizált állami cég csak akkor működhet igazán a piaci viszonyok és szabályok szerint, ha versenyhelyzet van az adott szférában. Ha monopolhelyzetüket meghagyva adják magánkézbe e cégeket, így az a szolgáltatások minőségi romlásához vezet, és egyáltalán nem járul hozzá az igazi gazdaság bevezetéséhez. Az egyes országokban folytatott privatizáció során annak a következő főbb modelljei alakultak ki: A részvények állami értékesítésekor az állam tulajdonában lévő vállalatok értékpapírjait megvételre kínálja fel a lakosságnak, miáltal a tulajdonjog újra elosztódik, és új tókeérdekeltségek jönnek létre. Az állam értékesítheti „tervszerűen" is a magánszemélyek között a részvényeket, ha a vásárlók szúkebb körére akarja korlátozni a tulajdonszerzést - ez a módszer azonban társadalmi elégedetlenséget válthat ki. A privatizáció támogatása érhető el azáltal, ha a vezetők, a dolgozók vásárolhatják meg a vállalati részvényeket. Hátrányát az irányítás, a tulajdonjog, illetve a munkaviszony tisztázatlan kérdései okozhatják. Szerződéses szolgáltatások esetében állandó, belső munkaerő helyett önálló magánvállalkozók végzik a szükséges feladatokat, állami térítéssel. Az érdekviszonyok ilyetén való megváltozása a tapasztalatok szerint 20-40 százalékos költségmegtakarítást eredményezhet. Az állami vállalatok eladása a magántőkének átmenetileg gyarapíthatja az államkasszát - ezért támogatják olyan sok helyen a nehéz helyzetben lévő kormányok hosszabb távú előnyei azonban bizonytalanok. A privatizáció további módszere lehet az adott vállalat egy részének az eladása, magáncégek bejuttatása a gazdasági szférába az állami vállalatok felszámolása révén, ha az állam marad a tulajdonos, de a magánszektorra ruházza a vállalat irányításának a jogát, valamint a „közvetett privatizálás", amikor a magánszféra kedvezményes hiteleket, illetve adókedvezményeket kap az állami termelés és szolgáltatás árainak csökkentése, vagyis az állami monopólium gyengítése, majd annak felszámolása végett. A privatizálás során a lokálisról a globális szemléletre kell áttérni. Nem előnyös ugyanis az a privatizáció, amelynek következtében növekszik a magántőke, csökkennek az állami befizetések, és fokozódik a munkanélküliség. Ennek épp az ellenkezőjére kell törekedni, aminek megvalósításához azonban időre van szükség. Átgondolatlan és felelőtlen minden olyan kezdeményezés, ami a privatizáció erőszakos lerövidítését, gyorsítását sürgeti - óv a Prodinform igazgatója. Bár rendszerváltozásról beszélünk, nincs meg a gazdaság működtetésének átfogó, új modellje - ehelyett gyakorta a vadkapitalizmus különböző változataival találkozunk, amely nincs tekintettel sem a nemzet, sem pedig az alkalmazotti, munkavállalói rétegek érdekeire - állapítja meg keserűen a szerző -, holott a felmérések-alapján immár ismert tény, hogy a nyugati országokban a munkaerő leépítése, elbocsátása a vállalatok zöménél nem járult hozzá lényegesen eredményességükhöz, fellendülésükhöz. Sót, a tapasztalatok szerint, az eddigi privatizációk során nem a tulajdonosváltás hozta meg a várt eredményt, hanem épp az emberi tényező szerepének növekedése, s az a vállalkozói szemlélet, és filozófia, amely a gazdálkodás irányítóinak magatartásán keresztül teremtette meg a vállalkozásokban a siker elemeit. (-m-)- A magyar-román kapcsolatokat számtalan kisebb-nagyobb gond terheli, és ezért általában a másik felet szokás felelősnek tartani. Minket a legalább kétmilliósnak becsült számú romániai magyarság sorsa foglalkoztat, őket a román nemzetállam integritását esetleg sértő, állítólagos magyar revíziós igények irritálják. Mindkét fél úgy látja, hogy a másiknak nincs oka a gyanakvásra. Az azonban biztos: elvben mindig annak van több féltenivalója, aki birtokon belül van. Mi itt Magyarországon, pontosan tudjuk: a Romániában élő magyar nemzetiség sorsa miatti aggodalom semmiféle olyan agresszív törekvést nem vált ki, ami bármiféle román félelmet indokolna. Bukarestben azonban máshogy látják ezt...- Igen, ezt mostani látogatásunk során is tapasztaltuk. Romániában a kérdés szervesen összefügg a belpolitikai harccal. Ez most, a helyhatósági választások során is bebizonyosodott. A magyar veszéllyel fenyegetés, a magyarság elleni uszítás a pártpolitika része. A propagandaháború, ami a választási kampány során kialakult, szélsőséges hangú állásfoglalásokat is kiváltott, még a viszonylag mérsékelt Adevarul is Ungaria über Alles címmel közölt vezércikket. Ebben a felfokozott hangulatban mindazok a pártok hazaárulónak számítottak, akik az RMDSZ-szel választási koalícióra léptek. Ez a világ azonban más, mint ahogyan a mi otthoni hagyományaink, normáink alapján minősíthetjük, hiszen ebben a közegben egy viszonylag korrekt választás zajlott le. Vagyis ezekhez a túlfűtött, látványosan megnyilvánuló szenvedélyekhez nem feltétlenül társulnak olyan indulatok, mint amilyeneket mi, beidegződéseink alapján feltételezünk.- Mi volt a képviselő-kollégákkal való találkozások leggyakoribb témája?- Tekintettel arra, hogy vendéglátóinkkal még budapesti látogatásuk idején igen jó kapcsolat, mondhatnám, barátság alakult ki, magunk között oldottan tudtunk beszélni mindarról, ami a lapokban túlságosan harsányan jelent meg. Más kérdés, hogy a békülékeny hangnem a nyilvánosság előtt annyira népszerűtlen, hogy meg sem igen jeleníthető. A leggyakoribb téma az úgynevezett Entz-ügy és Für Lajos eltorzított tartalommal közreadott miskolci beszédének néhány kritikus mondata volt. Mind a kötetlen beszélgetéseken, mind a nagykövetségen tartott sajtóértekezleten sok szó esett erről. Úgy tűnik, sikerült lecsendesíteni a hirtelen támadt vihart, egyszerűen úgy, hogy kiegészítettük a közismert szöveget azzal, amit a hírügynökségek kifelejtettek a szövegből. Vagyis hogy nem az hangzott el csupán hogy Magyarország mindent elkövet a Kárpát-medencében élő magyarság védelmére, hanem az, hogy mindent, amit a demokrácia, a diplomácia, a tárgyalások, tehát az Európában kötelező nemzetközi politikai illem, és a helsinki szellem megenged, illetve indokol. Jellemző azonban, hogy a nekivadult, és nem csupán az elmúlt negyven év, hanem két évszázados hagyomány jegyében gyanakvó közegben, sajtótájékoztatónkon szinte másról sem esett szó, mint a határkérdésről. Arra kértük a jelenlevőket, hogy zárjuk már le ezt a kérdést, hiszen nem tudunk mást mondani a továbbiakban sem: Magyarországnak nincsenek erőszakos revíziós törekvései Romániával szemben, s hogy az efféle vádak képtelenségek. Kis csönd után azonban újra jöttek a határokat firtató kérdések. Mindez azt is jelenti, hogy szinte végtelen türelemmel kell ismételnünk ugyanazt, ez azonban nem lehet akadálya saját szempontjaink képviseletének. Ami gondunk van, feltétlenül ki kell mondanunk, ha azt akarjuk, hogy a mi szempontjainkat is figyelembe vegyék. Az elhallgatás korszaka nagyon sokat ártott mindkét nép érdekeinek, ezt a hibát nem szabad többé elkövetnünk. Jellemző például, hogy annak idején rendkívül élesen támadták azt a kijelentést, hogy Románia útja Európába, Magyarországon át vezet. A közelmúltban viszont Iliescu minden él nélkül utalt erre, azzal kiegészítve, hogy Románia nélkül Magyarország sem juthat Európába, vagyis oda csakis együtt mehetünk. Azt igazolja ez a módosítás, hogy elóbbutóbb feldolgozzák, integrálják azt, amit mi mondunk, és ha ez reális, a mi elképzeléseinket is beillesztik a realitások közé.- Ez persze nem megy egyik napról a másikra...- Gyors és látványos eredményekre nem számíthatunk, arra azonban igen, hogy a szívós aprómunka hoszszabb távon eredményeket hozhat. Nagyon sok feladatunk van, mindenekelőtt a magunk megismertetésében, hiszen az emberek általában attól félnek, amit nem ismernek. így van ez a politikában is. A megértésnek azonban nemcsak a bizalom a feltétele, hanem az is, hogy megtanuljuk egymás politikai nyelvét, legalábbis abban az értelemben, hogy tudjuk, bizonyos alapkategóriák mit jelentenek a másik nép kultúrájában, hagyományaiban rögzült szóhasználatban. Ók például nem tudnak mit kezdeni a mi autonómia fogalmunkkal, amiben integritásukat érzik veszélyeztetve, vagy azzal, hogy a nálunk a proletár internacionalizmus téziseivel szemben kialakított patriotizmus nem az ő nacionalizmus fogalmukkal, hanem a sovinizmussal állítható szembe. Ugyanilyen fontos volna a tankönyvek valamiféle egyeztetése, hiszen az egyes történelmi személyiségek szerepének értelmezése sokszor teljes ellentétben áll egymással. Gondoljunk például Avram láncú megítélésére.- Mindez valóban nem határ-, hanem létkérdés. Azt hiszem, a határok ügyénél, amiben nem a két állam, hanem a régió problémáival szemben saját nagyhatalmi érdekeiket képviselő országok néhány politikusa döntött, vannak fontosabb és könnyebben megoldható kérdések is.- Többször felmerült bennünk, hogy micsoda képtelenség a határok fetisizálása. Annál is inkább, mert bármily meglepő, de a határok spiritualizálásának kérdését először éppen Titulescu vetette föl, még a Népszövetségben, a harmincas években. Ez a fogalom tehát, ami egyre többször bukkan fel a lehetséges megoldások között, román találmány. A jövő valóban errefelé mutat: gondoljunk mint egyelőre még nagyon távoli példára, az egységes Európa belső határainak virtuális jellegére. Ehhez azonban olyan gazdasági integrációra is szükség van, ami a ma még eléggé elmaradott és egymáshoz képest is különböző fejlettségű országok között csak lassan alakulhat ki. Éppen ezért kínál komoly lehetőségeket a regionális együttműködés, amiben román részről azért még ma is sokan látnak valamiféle burkolt, gazdasági szempontok mögé rejtett revíziós törekvéseket. A gyanakvás azonban el fog múlni amint feltűnnek majd az ilyen együttműködés eredményei. Mindenesetre most olyan torténe'mi esélyt kapott ez a két nép, mikor saját felelősségük a sorsukról való döntés, és nem idegen érdekek alakítják jövőjüket. Ezt a lehetőséget pedig nem szabad elszalasztanunk. Ú. M. Titus római diadalíve. Titus apja, a rendkívül gyakorlatias és kitűnő üzleti érzékkel rendelkező Vespasianus császár a legkülönbözőbb adókat vezette be a Római Birodalomban, még a köztéri illemhelyeket is megadóztatta. Amikor fia ezt szóvá tette, Vespasianus a szállóigévé vált mondattal válaszolt: „A pénznek nincs szaga“. Nem számíthatunk gyors eredményekre A megértés esélyei Romániával
