Szabad Újság, 1992. március (2. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-24 / 71. szám

X X _U_ 1992. március 24. Szabad ÚJSÁG <1 Magyar labdarúgó NB 1,18. forduló Vidi, a szupercsapat Ének az esőben Valósággá vált álom Profi futball Kispesten Ha nem lett volna ismét pocsék az idő (régen úgy mondták: Újpest—Videoton, sáros, mély talajú pálya, vezette: Bognár, köze­pesen, „sárgalázban”), talán el sem hisszük, hogy a Kárpát-me­dencében járunk. Ilyen időben, ilyen talajon, ilyen tét mellett mifelénk dögunalmas, iszapbirkózós meccset szoktak játszani. De itt és most valami csoda történt. Lélegzetelállító iram, parádés trükkök, szépségdíjas gólok. Még jó, hogy vasárnap este megnéz­hettük mindezt a Telesport Góóól című műsorában, mert egyéb­ként a kutya sem hinne a tudósítónak, hiszen legfeljebb ha ezren tanúskodhatnának arról: ez volt itthon az év mérkőzése. Itt van például Eszenyi. Ez a fiú olyan profi gólt rúgott, amilyennel a Bundesligá­­ban gólszépségversenyt lehet nyemi; nem is értjük, hogy nem kellett a Cadiznak. Az­tán Véber. Leheletfinom cselek, könnyed elegancia. Cigan. Ő a magyar mezőnyben valóságos labdazsonglőmek számít. De mindez semmi. Az igazi szám a Videoton. Hallották már Dubecz nevét? Ha még nem, Fehérváron alighanem imába Fordult egyet a kocka foglalják a Vidi védőjének nevét, bom­bagóljáról évekig mesélnek majd Fejér megyében. A Videoton játékát látva az ember kénytelen rádöbbenni, milyen egyszerű sport a futball. Rúgd és fuss — igazuk volt az angoloknak. A Videoton ezt játssza, s tegnap este szinte tökélete­sen. Tízen támadnak, tízen védekeznek. Igaz, a kiütéses győzelemhez Szlezák, az újpestiek balhátvédje is kellett. Szle­„Látod, Deszka, megy ez!” A történet ismert. A Ferencváros csapatából nyáron távozott Fis­cher, Pintér, Limperger, Keresztúri. Csupa sztár. A szurkolók nehe­zen emésztették meg távozásukat, s csak azzal vigasztalták magukat, hogy sikerült megszerezniük az NB II gólzsákját, Deszatnik Pétert Kazincbarcikáról. Tőle várták az eltávozott sztárok által otthagyott űr pótlását A csoda pedig késett. Sőt, nemhogy késett, egyszerűen nem jött... Az egész őszi idény alatt mindössze egy gólt rúgott... Ez aztán a szurkolóknak túl sok volt, nevednél meg mindenféle bekiabálá­illetve túl kevés. Az Üllői út közönsége egy emberként fordult az aprótermetű szélső ellen. A közönség végleg kivetette a szívéből. Aztán-már a vezetők is kezd­tek türelmetlenné válni. Sőt, úgy tűnik, hogy Nyilasi is megelégelte Deszatnik harmatos teljesítményét. Egyszer aztán kifakadt: „Egyértelmű, hogy Deszatnik Petit olyan mértékben sokkolja, blok­kolja a nagy közönség és a tét, hogy nem véletlenül vált a szurkolók céltáblájává. Pedig az edzéseken úgy futballozik, mint Maradona... Mindenki azt gondolta, Deszatniknak befellegzett a Fradinál. Aztán tavasszal valami történt... Egy hét, három mérkőzés, hat gól. Három a Hatvannak, egy a Veszprém ellen, s két remek, döntő találat a Vácnak. Deszat­nik Petiben pedig nyoma sincs a régi depressziónak. — Furcsa, hogy így, hirtelen egy csa­pásra megváltozott minden. Bár szerin­tem ne ói is nagyon történhetett volna másképp. Ereztem, bíztam benne, hogy egyszerre, egyik pillanatról a másikra majd vége lesz ennek a bénultságnak. — Lehet, hogy te bíztál benne, de a szurkolók és az edzőid mintha már te­mettek volna... — Igen, éreztem, hogy a szurkolók szemében megbocsáthatatlan volt az, hogy a Bréma meg a Honvéd ellen ki­hagytam a helyzeteimet, meg persze a többi meccsen sem tündököltem. Azt, hogy az edzők temettek volna, nem hi­szem, de az biztos, hogy már Nyíl is azt mondta, nem nagyon hisz benne, hogy egy játékos ki tud jönni egy olyan mély gödörből, mint amilyenben én vagyok. A srácok tartották bennem a lelket, pe­dig már volt olyan is, hogy összepako­lok és itthagyom az egészek.. — Lelkiző típus vagy? — Hát, elég sokat emésztem ma­gam. Ha volt egy rosszindulatú bekia­bálás a meccs elején, akkor az megra­gadt bennem, aztán ha ráadásul nem sikerült néhány megoldás, akkor már teljesen kész voltam. A Hatvan elleni kupameccsen úgy mentem ki a pályá­ra, hogy amikor a hangosbemondó be­mondta a nevemet, befogtam a fülem. Tudod, másnál nagy ováció, aztán a te sok. Gondoltam, jobb, ha nem is hal­lom. Állandóan, minden meccsen egy görcsös bizonyítási vágy volt bennem. Gondolom, ezt kívülről is észre lehetett venni, mert Fodor Imi, ahogy ideke­rült, az első nap rögtön félrehúzott és próbált lelket önteni belém. Tanácsol­ta, hogy a meccsek előtt kapcsoljak ki, meryek el a családdal kirándulni a he­gyekbe, szóval, ne gondoljak a meccsre. — Amikor Nyilasi észrevette rajtad a változást, mit mondott? — Amikor Hatvanban játszottunk, akkor azt mondta, nehogy most lagzit csináljál, mert rúgtál három gólt De nem sértően mondta, hanem abszolút közvetlen formában, viccesen. Aztán a Veszprém elleni megismételt meccs után azt mondta, látod, Deszka, megy ez. Most meg, amikor lejöttem a pályáról, akkor azt mondta, hogy nem gondolta volna két héttel ezelőtt, hogy egyszer ér­tem fognak aggódni Szepesi Lacival. — A csapaton belül vannak barátaid, összejártok valakivel? — Szeiler Józsi nagyon jó barátom, Keller Józsi, meg persze Telek Manci Ha van a vérbeli, igazi sportembernek mintaképe, akkor Telek Manci az. Na­gyon tisztelem őt és őszintén felnézek rá. Fodor Imivel is szoktunk jópofáskodnl — Nem vagy te túl szerény? Nem le­het, hogy éppen emiatt vannak a pályán is gátlásaid? — Nem tudom. Talán most a pszi­chológus kideríti. — Miért, oda is jársz? — Igen. — Magadtól mentél el, vagy valaki küldött? — A Fradiban javasolta Juhász fő­orvos, próbáljuk meg a Schneider Ga­bival együtt, hátha segít rajtunk... — A többiek tudnak a dologról? — Azt hiszem, igen. Egyébként ez senki előtt nem titok. — Miből áll egy foglalkozás? — Az elsőn különböző teszteket töl­töttünk ki. Aztán a második alkalom­mal le kellett feküdnöm, be kellett csuknom a szemem és a pszichológus­nő valamiféle szavakat szugerált be­lém. Azt hiszem, javulok... -os­zák századszor játszott a liláknál, de az unokájának nem fog mesélni erről a ju­bileumról, ugyanis idő előtt került meg­hitt kapcsolatba a zuhanyozó piros csap­jával. Ezzel egyszersmind jelt adott a Videotonnak az esőben komponált show-műsorra: öt perc, három gól. Sal­­lóié (ez volt a negyedik) alighanem az év gólja lesz Magyarországon, szorgos pókok többévi munkája veszett kárba, egyetlen pillanat alatt úgy pókhálózta ki a felső sarkot. Utoljára Bene Feri rúgott ilyen gólt Megyeren, meg is állt két hétre a munka az Újpesti Cérná­ban, szövőnők csak süveget készítet­tek. Most alighanem Sallóit fogják süve­geim, meg persze az egész csapatot. A „fehérvári huszárok” (újabban így emle­getik őket) akkor támadtak ilyen heve­sen, amikor Pákozdnál elkergették Jela­­sics seregét. S ennyi örömbe igazán belefér még egy kis színfolt. Hát persze, hogy Bácsi Sanyiról van szó, aki csereként jött be, de ő sem került meghitt barátságba Bognár bíróval, hiszen a nyolc­vankilencedik percben mehetett zuha­nyozni. Bácsi egyébként hosszú kény­szerpihenőjét nem intenzív diétával töltötte, s a testkontroll rejtelmeiben sem mélyedhetett el. Ha japán megfi­gyelők is felbukkantak volna a pályán, bizonyára meghívják a sumobirkózók keretébe... De hát Burcsáékat ez sem érdekelte, a 4:1 után boldogan énekeltek az eső­ben... B.K. Megmenekült a csődtől a Kis­pest-Honvéd Futball Club. ,S mint ahogy az ma Magyarországon már megszokott, a megmentő ismét kül­földről, pontosabban nyugatról ér­kezett. A Louis de Vries nevével jegyzett belga üzleti csoport százöt­venmillió forintos tőkével és ötven­egy százalékos részesedéssel kez­dett vállalkozásba a Kispest-Hon­véd FC-vel. Igen, üzleti vállalkozásról van szó, nem pedig az unalomig ismert mezreklámos szponzorálásról — mondta a Bozsik stadionban rende­zett sajtótájékoztatón Louis de Vri­es úr. S hogy mindenki számára meggyőző legyen: nem reklámozás­ról, hanem igenis üzleti vállalkozás­ról van szó, négy pontban összefog­lalta, hogy a Kispest-Honvéd FC— de Vries Kft. a jövőben milyen fel­adatoknak kell megfeleljen. 1. A biztos anyagi háttér megala­pozása. 2. Szervezés. 3. Utánpótlás-nevelés, s ezzel e­­gyütt egy ifjúsági labadrúgó-iskola megteremtése. 4. Marketing- és szponzorprog­­ram kialakítása. A futballszurkolóknak e négy pontnál mégis talán többet jelenthet az, hogy a vállalkozás haszna a lab­darúgást, egészen pontosan a kis­pesti labdarúgást gazdagítja majd. Louis de Vries mindehhez még azt is hozzátette, meggyőződése, hogy európai szintre emelik majd a Kis­pest-Honvéd FC-t. Vagyis, profi klubot alakítanak ki. Gyanítom, 'a Louis de Vries által megálmodott kispesti profizmus ha­marosan valóság lesz. Sőt, azt mon­dom: a mai magyar futballviszonyok között anyagilag a Kispest-Honvéd FC már most profi csapat. Tudniil­lik — s ezt már Kozma Mihály szak­osztály-igazgató mondta el — az utóbbi fél évben azt szenvedték, hogy miképpen tudnák működtetni a klubot. Hogy pénzhez jussanak, játékosokat kellett eladniuk, ám még így is fennállt annak a veszélye, hogy ha nem találnak egy befekte­tőt, augusztusban fel kellett volna számolniuk a klubot. Mondhatnánk, akkor bizony jobbkor nem is érhette volna a Kis­pestet az a szerencse, hogy kapcso­latba került, s üzletet is kötött a De Vries-csoporttal. Kozma Mihály azonban nem tudta pusztán ilyen szemszögből értékelni azt, ami a klubjukkal történt. A szakosztály­igazgató felvetette azt, bizony fur­csa, hogy a magyar labdarúgás életben maradása nem a sportág vezetőinek, hanem a legtöbb eset­ben külföldi üzletembereknek fontos. Pedig kaphatna pénzt itt­honról a totó bevételéből — meg­jegyzendő, elvileg kapnia is kelle­ne, hiszen még tavaly az MLSZ megállapodást kötött a Szerencse­­játék Rt.-vel, hogy a totóbevétel egy része a magyar labdarúgást il­leti... —, mint ahogy a legtöbb nyugati országban a futballt (is) a szerencsejátékokból befolyt ösz­­szegből támogatják. Ez persze egy másik történet, mindenesetre érdemes lehet az arra illetékeseknek elgondolkodniuk azon, hogy támogatás híján lehet-e jövője Magyarországon a futball­­nak. Mert bármekkora öröm, hogy a Kispest-Honvéd FC Louis de Vri­es üzleti csoportjának köszönhető­en megmenekült a csődtől, sajnos a legtöbb magyar klub még mindig nem találta meg a maga belga vagy más országbéli támogatóját... V.A. Pintér Attila hányattatása Kiben volt a hiba? Kisteleki Istvánt, a BVSC-NOVÉP vezetőedzőjét becsülöm. Pintér Attilát, a vasutasok kiebrudált középhátvédjét pedig őszinte szívből sajnálom. Nincs ebben semmi ellentmondás. Kisteleki hosszú évek óta az első olyan tréner, aki gondolkodás nélkül túl­adott csapata egyik kulcsjátékosán, erősségén, a válogatott kerettag Pinté­ren. Tudniillik a szakítás percéig a védő tagja volt Jenei Imre szövetségi kapitány hadra fogható seregének. Ezzel azt akartam alátámasztani, hogy nem a fu­tottak még, névtelen senki focisták kö­zül rúgtak ki valakit, hanem olyan labda­rúgót, aki egyértelműen sztárnak számí­tott az Üllői úton, majd a BVSC-ben is. Pontosan emiatt volt szenzáció Kistele­ki döntése. No és ezért minősíthető a magyar futballban valósággal mérföldkőnek a vasutasok edzőjének következetessége. Eddig ugyanis legfeljebb az öltöző négy fala között — vagy ott sem! — mertek véleményt mondani a sportvezetők, tré­nerek a meghatározó játékosokról, mert jobbára inkább eltussolták ittas vezeté­süket, lumpolásukat, tivornyáikat, bíró­sági ügyeiket. Ha az újságíró valahogy mégis szagot kapott, hiteles információ­hoz jutott, a klubvezetőknél, edzőknél — tisztelet a kevés kivételnek — a per­döntő dokumentumokkal történt szem­besítés esetében is csak a köntörfalazás, a mismassolás, az ügyek elbagatellizálá­­sa volt a tipikus. Rosszabb esetben pe­dig a gálád tagadás, mondván, mi sem­mit sem tudunk. Örökösen következetességről papol­nak a honi labdarúgóéletben, megtisztu­lásról, erkölcsi elhivatottságról, ám az eszemet nem tudom, mikor fordult elő, hogy kiemelkedő képességű labdarúgót utcára tettek volna azért, mert magának több jogot vindikált társainál, visszaélt helyzetével, tudásával. Jobban mondva, közel húsz éve, Dal­noki Jenőnél betelt a pohár, és úgy kivág­ta a Fradiból Kű Lajost, mint a huszon­egyet. Másnap a Vasas kapva kapott a válogatott középpályáson, és leigazolta. Az már más lapra tartozik, hogy ott is kitelt az ideje, vagyis az maradt, aki volt. Az élet Dalnokit igazolta, de azt hiszem, ez az eset is jellemző arra, hogy a morális nihil gyökerei milyen messzire nyúlnak a magyar labdarúgásban. Pintér Attila klasszisnak számít a ma­gyar mezőnyben, s hittel vallom, hcjy másutt még hosszú hónapokig, talán évekig is eltűrték volna allűrjeit, egyéni életfelfogását. Pechjére sorsa összeso­dorta Kistelekivel... Pintér Attilát sajnálom, de azt hi­szem, életében először most senki mást nem hibáztathat a történtekért, csak egyes-egyedül önmagát. Korábban ugyanis az volt a jellemző rá, hogy min­dig másokban kereste a bűnbakot a reá­lis önvizsgálat helyett. Ha a tehetségé­vel, elvitathatatlan futballtudásával kel­lő komolyság, sportemberi elhivatottság is párosul, a magyar válogatott összeállí­tása évekig elképzelhetetlen lett volna nélküle... Amikor 1984-ben az ifjúsági váloga­tott Európa-bajnokságot nyert Moszk­vában, Bicskei Bertalan — de sokan próbálják azóta is megkérdőjelezni ezt az elvitathatatlan szakmai sikerét! — csapatának oszlopa, erőssége volt a Sal­gótarjáni Síküveg 18 éves középhátvéd­je. Már akkor sorbaállt érte a fél NB I, s a Ferencváros joggal érezhette magát boldognak abban a tudatban, hogy leg­alább egy évtizedre megtalálta védelmé­nek pillérét, vezéregyéniségét. Most Kisteleki kipenderítette a BVSC-Novéptól, most Dunaszerdahe­­lyen, a csehszlovák első osztályban pró­bál* szerencsét, remélhetőleg sikerrel. Ugyanígy bizakodva engedtük útjára, amikor 1990 tavaszán leszerződtette a Beerschot, de a belga élvonalban rövid fél év alatt ráuntak. Aztán úgy tűnt, min­den rendben lesz, mert Nyilasi Tibor erősítései közé tartozott 1990 őszén, a régi cimborák között, a megszokott kör­nyezetben, az Üllői úton. Ha csipetnyi önkontroll lenne Pin­térben, elgondolkodna azon, hogy eny­­nyien azért mégsem pikkelhetnek rá Belgiumtól a Szőnyi útig, a Fradi-pályá­­tól az MLSZ-ig. Ne higgye, hogy össze­esküvés áldozata, s az életét megkeserí­teni akaró edzők, sportvezetők szövet­keztek ellene. De hibáztatható-e önmagában, egyes-egyedül Pintér Attila, amiért idáig jutott? Meggyőződésem, hogy nem. Azok rontották el, akik fiatalon sokat megengedtek neki a Ferencvárosban, pusztán jópofa csínyként fogták fel ki­lengéseit, pályán és pályán kívül tanúsí­tott féktelenségeit, sportemberhez mél­tatlan viselkedését. Jó lenne hinni, hogy Pintér Attilának a történtek ellenére van jövője labdarú­góként, tán még a címeres mezben is. Rá kellene döbbennie, hogy most már végérvényesen fordulóponthoz érkezett az élete. (gyenes)

Next

/
Thumbnails
Contents