Szabad Újság, 1992. február (2. évfolyam, 28-51. szám)
1992-02-04 / 29. szám
1992. február 4. 5 Szabad ÚJSÁG Szobrok, domborművek Ä harkácsi fafaragó Fertő Dezső fafaragásait - szobrait, domborműveit - jobbára csak Tornaija környékén ismerik, plusz még néhány neves budapesti személyiség. Tíz éve vonult nyugdíjba. Hogy azóta farag, jobbára a véletlennek köszönheti, mint azt is, hogy egyáltalán él. A nyolc gyermek közül ugyanis csak ketten maradtak életben; hat testvérét fiatalon a másvilágra küldte a sánfalvai putri nyomora. Fertő Dezső túlélte a nehéz éveket, elköltözött Sánfalváról, Harkácson épített családi házat. Három éve megözvegyült, azóta egyedül él. Napközben ha nem farag, akkor mos, vasal, vagy éppen főz. Jöttömre kikapcsolja a vasalót, leül velem szemben és mesél.- Iskolás koromban csak arra adtunk ki pénzt, amire nagyon muszáj volt. Amit lehetett - mint például a tolltartót - magam készítettem, fából. Már gyerekkoromban is visszafoghatatlan vágyat éreztem a faragás iránt, de nem volt rá időm, dolgozni kellett. Apám béres volt a papi birtokon, én pedig szolga. Nyolcéves koromban már markot szedtem a tarlón. „Házikiállítás" az előszobában Egyszer azonban már nem tudtam ellenállni a csábításnak: a templomban úgy megtetszett a Mária-szobor, hogy odahaza fából elkészítettem mását. Megmutattam az iskolában, a tanítónő megdicsért érte. Gyorsan vitte is a tisztelendő úrhoz - aki jól elnáspángolt. Nem értettem, hogy miért: Ez a kedvenc csehszlovák pénzérmém. Mikor először megláttam, felujjongtam: ilyen szép pénz már régen került forgalomba! Gyönyörű sárga, és súlyosan pendül, mint egy aranytallér. Masszív és bizalomgerjesztő. Valami ilyesmit sugall az embereknek: Ne essetek pánikba. Eszetekbe se jusson az a csúnya infláció. A többi érme egyszerűen nem állja ki vele az összehasonlítást. Az egy kaptafára készült tíz-, húsz-, ötvenfilléresek meg két- és ötkoronások katogondoltam, hogy talán bűn a faragás Nem is faragtam többet. A szobrokat azonban mindig megcsodáltam. Különböző beosztásokban dolgoztam, utaim során hosszú perceket álltam egy-egy szobor előtt. Esténként sokat olvastam. Mindegy volt, mi került a kezembe, könyv vagy újság; szinte faltam a betűket. Könyvtáramon is látszik, hogy nem vagyok válogatós. Amikor nyugdíjba mentem, még több időm maradt az olvasásra. Az nás sorából csak az egykoronás lóg ki kellemesen. A többin csak unalmas számok, meg valami csúnya vastraverzek a háttérben. Az ötfillérest nem említettem, mert az már csak szégyenlősen kucorog a pénztárgépek legsötétebb fiókjaiban. Legföljebb egy-egy mókás kedvű vásárló kéri vissza olykor... Észrevették már, hogy kétfajta fém tízkoronás van? Egy „masarykos“ meg egy ..stefánikos“? Én is csak nemrég jöttem rá. Úgy látszik, nemújságban egyszer felfedeztem egy díjnyertes faragást, alá volt írva - még most is emlékszem rá: „A pipázó ember“. „Ez pipázó ember“? - mutattam a fényképet ingerülten a feleségemnek. „Ha nem lenne aláírva, senki sem tudná, mit ábrázol“. „Faragj te szebbet, ha tudsz“! - intézte el ö egy mondattal, és én faragni is kezdtem. Harmadnapra elkészültem vele, és megmutattam a feleségemnek. „Nagyon szép“ - mondta elismerően, és biztatott, faragjak még valamit. Azóta rendszeresen csinálom. Kivéve persze a hideg napokat, mert bent nem szemetelek; kiülök az eresz alá ott dolgozom. Behunyom a szememet, és akit egyszer már láttam életemben, annak a vonásait magam elé tudom idézni, ki is tudom faragni. Eddig több neves személynek készítettem arcképet: el is küldtem nekik. Persze ingyen: köszönő és dicsérő leveleiket itt őrzöm a fiókban. Kabos Lászlóról nemrégen készítettem domborművet, a napokban akarom eljuttatni hozzá. Most Vágó Istvánról készítek portrét. Ami az irodalmi alakokat illeti, azok megformálását a képzeletemre bízom. Fertő Dezső már több alkalommal kapott lehetőséget, hogy munkáit kiállítsa. Eleget is tett minden felkérésnek, így jutottak el szobrai többek között Nyitrára is, a mezőgazdasági kiállításra, ahonnan csak pár darabot hozott haza; nagy részüket megvásárolták. Két-három nap alatt készül el egy domborművel, amelyet egyszerű eszközökkel farag ki. Apró kések, vésők, összesen hat darab: ennyiből áll a szerszámosládája.- Egy szobrocskát legfeljebb kettőszáz, egy domborművet háromszáz koronáért árulok, de már gondoltam rá, hogy hivatalosan felértékeltetem a munkáimat - mondta befejezésül. - Megtörtént már ugyanis, hogy pl. idegenek az ár hallatán csak összenéznek: olyan is volt közöttük, aki itt helyben húsz darabot megvásárolt. Különben mindegy - mondja kisvártatva -, úgysem adnám drágábban... FARKAS OTTÓ (A szerző felvételei) igen van időnk a pénzt nézegetni, olyan gyorsan cserél gazdát. Megkapjuk, és már el is gurult... Kezdetben néha összecserélték az új egykoronással. Emiatt többen jól jártak. Pontosan ugyanannyian meg ráfizettek. Képzelje csak el, egyetlen ilyen érméért akár egy sört is kapni, s még vissza is kap belőle az ember (többnyire). Egy papírpénzt nem lehet ilyen elegánsan kezelni, könnyedén odapöccinteni. Pendül a pulton az aranyszínű tízkoronás, és mesét mond. Hol volt, hol nem volt... volt egyszer egy szegény papír ötkoronás meg háromkoronás... TÓTH FERENC Szeretem az új tízkoronást Volt egyszer egy gépállomás... 1. Az elbocsátott munkás: Egy „éltes“ szolgáltató üzemet búcsúztatnak a mezőgazdaság berkeiben. Fejfáján akár ez is állhatna: „A Gép- és Traktorállomás: élt 40 évet...“ A rozsnyói „esztéesz" egyik utcára került dolgozójának - nevét nem óhajtja felfedni a nyilvánosság előtt - szavai szolgáljanak helyzetjelentésül:- Kenyéradó üzemem évtizedeken keresztül létbiztonságot nyújtott a családomnak, hogy most teljesen váratlanul cserbenhagyjon bennünket. Igaz, kaptunk öt hónapra szóló végkielégítést, de húszezer korona vajon mennyi időre elég egy népes családnak? Egy pénteki napon történt. A műhelyben dolgoztunk, amikor a mester, csak úgy mellékesen megjegyezte: „Hétfőn hozzátok magatokkal a személyazonossági igazolványotokat.“ Akkor aztán aláíratták velünk a felmondást. Talpunkra kötötték az útilaput, és mehettünk, amerre a szemünk lát. Emberi mivoltunkban és szakmai becsületünkben egyaránt megalázva hagytuk el az üzem területét. Én például, még a 0 (nulla) korona leltári értékű, kivénhedt munkagépemet sem vásárolhattam meg, mivel a kezdetben felajánlott háromezer koronás árból egyik napról a másikra 16 ezer lett. Közben pedig mindazok, akik valaha is vezető beosztásban voltak ebben a járásban, egyszeriben élenjáró vállalkozókká váltak. Milliókkal dobálóznak a privatizációs árveréseken: még arra is futja „törvényesen" felhalmozott „tartalékaikból", hogy házat építsenek a gyermekeiknek és márkás autókat vásároljanak. No de ezt csak úgy mellékesen mondom - legyint a férfi keserűen. 2. A megvádolt szakszervezetis: A Rozsnyói Gép- és Traktorállomás „szakszervezetisét", Kórintus Viktort keresem. Az igazgatói szobában találom. Már a beszélgetésünk elején kiderül, hogy újabban ö (lett) az igazgató; a katonák nélkül maradt tábornok, a süllyedő hajón végsőkig kitartó kapitány.- Egyvalamit rögvest le kell szögeznem: ez az üzem nem egy önálló jogi szubjektum. A 32 gép- és traktorállomást tömörítő rovinkai állami vállalat fióküzemeként működött, s innen érkezett a likvidációra vonatkozó utasítás is. Szakszervezetünk nem tudott változtatni ezen a döntésen. Ezt követően összehívtuk a járás mezőgazdasági üzemeinek vezetőit, felszámolásunk megakadályozásának lehetőségeit megítélendő. Abban mindnyájan egyetértettünk, hogy szolgáltatásainkra továbbra is igényt tartatnálak, de sajnos egyelőre nincs rá anyagi fedezetük. Speciális munkavégzésünkhöz tartozott a trágyarakók javítása, de az utóbbi hónapokban már teljesen elmaradtak a megrendelések. Ráadásul 6,5 millió korona értékű alkatrész-raktárkészlet maradt a nyakunkon. Tehát a környék mezőgazdasági üzemei, szándékuk ellenére nem tudták megtartani az üzemet. így kénytelenek voltunk alávetni magunkat a további „felülről“ érkező utasításoknak, amelyek azzal folytatódtak, hogy a műszaki berendezések és a géppark java részét át kell adnunk a kijelölt fióküzemeknek. Hogy ott mi lesz a sorsuk, nem tudom. Szerencsére még idejében feleszméltünk, és amit csak lehetett - hangsúlyozom, a legtörvényesebb keretek között -, igyekeztünk pénzzé tenni. Pártatlan bírósági szakértővel felértékeltettük a jórészt már csak „erkölcsi értékkel“ rendelkező gépeket, jármüveket. Huszonötezer koronánál olcsóbban egyetlen darabot sem kínálhattunk! így fordulhatott elő, hogy esztergályosainknak az ígért 3-6 ezer korona helyett később 25 ezer koronán felüli áron kínáltuk megvételre a munkagépeket. A tehergépkocsik is hasonló „felárakon“ találtak gazdára. Az értékesített munkaeszközökből beinkaszszált pénzből fizettük ki egyébként az öt hónapos végkielégítést. Különben dolgozóink ítéletnapig futhattak volna a pénzük után... Közben vevő jelentkezett az üzemre. Szándéknyilatkozatát továbbítottuk a vállalat vezetőségéhez, de a majdnem feledésbe merült kártalanítási igénylések rendezetlensége miatt az árverést 1992 végéig elhalasztották. A néhai „esztéesz“ munkaközös----ségéból már csak hatan maradtunk. Feladatunk: őrizni a kihalt üzemet a privatizálásig. Megjegyzendő, hogy jelenleg 4 millió korona „bevasalhatatlan“ tartozás után kutyagolunk, mindhiába. S egyáltalán nem biztos, hogy az üzem végleges „kimúlása" után mi, az „utolsó mohikánok" kapunk-e olyan összegű végkielégítést, mint azok a dolgozóink, akik most azzal vádolnak bennünket, hogy saját érdekünket szem előtt tartva elárultuk őket. Végezetül csak annyit szeretnék mondani: egyes emberek utólagos vádaskodásával ellentétben az én kezemhez nem tapadnak „piszkos pénzek“. A szüleimtől örökölt, és mindmáig talizmánként őrzött becsületemet olyan alaptőkeként tartom számon, amelynek kamata számomra mindennél többet ér. Talán szükségem is lesz rá, mert bevallom: még mindig nem tudom, hol fogok kikötni az „üzembúcsuztatás" után... Lejegyezte: Korcsmáros László c Fotósarok 3 ; Párhuzamosok találkozása (Vass Gyula felvétele) A legfrissebb darabok egyike: Kabos László portréja
