Szabad Újság, 1992. február (2. évfolyam, 28-51. szám)
1992-02-19 / 42. szám
Húst, vagy növényt? Gyanúban a tehén... ♦___________________________Szabad ÚJSÁG 1992. február 19. „Nem vagyunk mi egyebek, mint szomorú rabszolgái a gyomornak“ (Jerome K. Jerome) Isten szabad ege alatt (Bogoly János felvétele) „Nincs jobb dolog a világon egy szelet rántott húsnál, vagy egy gesztenyén párolt borjúcombnál!“ - áradozik 120 kilós ismerősöm az élet (s a gyomor) örömeiről, midőn egy közösen eltöltött ünnepi ebéden a „vegetáriánus fogások“ hiánya miatt morfondírozom. A ropogósra sült, ínycsiklandó illatokat gőzölögtető, zsíros húsfalatok társaságában talán nem is hallja, amit intelemként „olvasok“ az egészségére:- Tudod-e, hogy a világon milliók térnek át a vegetáriánus étrendre, az egészségügyi és gazdasági okok mellett immár etikai és vallási megfontolásból is! Ha a vegetáriánus étkezést egészségügyi szempontból vizsgáljuk, azonnal felvetődik a kérdés: Elegendő fehérjét tartalmaznak-e az ételek? A fehérje létfontosságú alkotórész, és nemcsak a húsban található meg. A tejtermékek, a gabonafélék, a gyümölcsök... Mind megannyi fehérjeforrás. A sajt, a földimogyoró és a lencse például több fehérjét tartalmaz, mint a hamburger, a sertéshús, vagy a bélszín. Bár az elégtelen mennyiségű fehérje valóban legyengüléshez vezet, a túlzott fehérjemennyiséget viszont nem tudja a szervezet feldolgozni, így azt a vese a szervezetet terhelő nitrogéntartalmú hulladékká alakítja. Az összehasonlítható terheléspróbák azt mutatják - folytatom energikusan -, hogy a vegetáriánusok kétszer annyit képesek teljesíteni, mint a húst fogyasztók. Úgy találták, hogy ha a nem-vegetariánusok fehérjefogyasztását 20 százalékkal csökkentik, akkor a teljesítményük 33 százalékkal nő. Számos más tanulmányban is kimutatták, hogy a megfelelő vegetáriánus étrend több tápértékét nyújt, mint a hús. Mivelhogy a sajtban sok a fehérje, nyilvánvaló, hogy egy élő szarvasmarha több hasznot ad a társadalom számára, mint a levágott: tej, sajt, túró, vaj, joghurt és egyéb magas fehérjetartalmú élelmiszerek állandó forrását jelenti. Az eqvik viláahirű egyetemen bengáli szarvasmarhákkal végeztek kutatásokat, és úgy találták, hogy azok közel sem csökkentik az emberek rendelkezésére álló élelmiszer mennyiségét, mivel csupán a betakarított gabonafélék ember számára ehetetlen melléktermékeit, és füvet esznek. Vagyis: a marhák a kevésbé értékes anyagokat, közvetlen hasznossággal bíró termékekké alakítják át. Ez a megállapítás is bizonyítja annak az elképzelésnek a tarthatatlanságát, miszerint Indiában azért éheznek az emberek, mert nem vágják le a teheneket. Figyelemre méltó, hogy az utóbbi években India megoldani látszik élelmiszer-problémáit, amelyeknek mindig is több közük volt az esetenkénti szárazsághoz, vagy a politikai zavargásokhoz, mint a „szent tehenek-hez“. A napnál világosabb, hogy a szarvasmarha (már persze az élő) .az emberiség legbecsesebb élelmiszer-forrása.- Fókák, delfinek, bálnák, fák életét védelmező mozgalmak szerveződnek; miért ne alapíthatnál te is egy tehénvédő ligát? - mondja cinikusan az étkezőtársam, aki miután végigette a „zsíros“ étlapot, elégedetten simogatja gömbölyű pocakját.- Hát ide figyelj, dagikám - mondom neki. - Ha már nekem nem hiszel, tudd meg, hogy Leonardo da Vinci, az egyik példaképed (a barátom ugyanis szobrász) is megvetette a húsevést. A húst fogyasztók testét „temetöhelyeknek“, a megevett állat sírjának tartotta. Tolsztoj Leó, a nagy orosz író is vegetáriánus volt. Feladta vadászszenvedélyét is, és „vegetáriánus pacifizmusa“ nevében még a legapróbb élőlények, így a hangyák elpusztítása ellen is tiltakozott. Richard Wagner, a zeneszerző is minden életet szentnek tekintett. A növényi táplálkozás számára a „természet étrendje“ volt, mely képes arra, hogy megmentse az emberiséget erőszakos hajlamaitól, és segítsen visszavezetni a „régi elveszett Paradicsomba“. G. B. Shaw, a drámaíró, amikor a vegetariánizmussal próbálkozott, arra intették orvosai, hogy az új étrend végzetes lehet a számára. Már öreg volt, amikor megkérdezte tőle; miért nem keresi fel korábbi orvosait, és mutatja meg nekik, mennyire jól érzi magát. „Meglátogatnám őket, de mind meghaltak már évekkel ezelőtt.“ Egyszer az iránt érdeklődött valaki, hogyan leheteséges, hogy olyan fiatalnak látszik. „Én ugyan nem - felelte én pont annyinak látszom, mint ahány éves vagyok. A többi ember az, aki öregebbnek néz ki a koránál. Mi mást várhatnánk olyanoktól, akik hullákat esznek?“ . Hogy meggyóztem-e végül is, nem tudom. Talán majd kiderül a legközelebbi közös ebéden vagy vacsorán ... KORCSMÁROS LÁSZLÓ Gazdasági haszon és természetvédelem A Galántai Járási Lakásszövetkezet ga\án\a\, szeredi illetve vágsellyei kirendeltségének dolgozói tavaly július elsejétől még több gonddal és munkával küszködnek, mint azelőtt. Ezen a napon emelték ugyanis a lakbéreket, s ezt követte az idény kezdetén a távfűtés, valamint január 1-től a vízszolgáltatás díjának emelése. Milyen volt a szövetkezet tagjainak reakciója? Mint mindenütt. A legtöbben sopánkodtak, kétségbeestek, majd összehívták a családi tanácsot és újraosztották a havi költségvetést. Nehezen, de végül sikerült. A sorozatos áremelkedéseknek köszönhetően volt már némi gyakorlatuk... Nem minden bérlő tett azonban így. Volt, aki megmakacsolta magát, s egyszerűen nem fizetett. Sajnos, nem hallgathatunk azokról sem, akiket nem a makacsság, vagy a dac késztetett erre, hanem egyszerűen NEM TUDTAK fizetni. Nyilván abban bízva, hogy előbbutóbb majdcsak valahogy elrendeződnek a dolgok, egyelőre nem reagáltak a lakásszövetkezet felszólítására. Ám hamarosan kézhez kapták a második felszólítást is, amelyben a szövetkezet egyben arról is értesíti őket, hogy kénytelen lesz bírósági úton követelni a tartozást... A jelenlegi adatok alapján a Galántai járásban több mint másfél millió koronával tartoznak a lakók a lakásszövetkezetnek. Galántán ez közel hatszázezer korona tartozást jelent, de külön figyelmet érdemel a vágsellyei-vecse lakótelep is. A városhoz csatolt egykori kisközség helyén ma már ugyanis egy széltében-hosszában elnyúló lakótelep található, amely elsősorban fiatal családoknak ad otthont. Sokan költöztek ide a környező falvakból is. Az itt élők lakbérhátraléka ma több mint 90 ezer korona. Nem egyszer találkoztak már a bíróság előtt is az adósok és a követelők. „Nem tudok fizetni... de aggyák csak oda a számlát, majd csak megfizeti az anyám, ha nem akarja, hogy a fiát becsukják“ - jelentette ki ott, a vállát vonogatva, egy negyven év körüli férfi. Ugyancsak nehéz zöld ágra vergődni az itt élő romákkal, akik - túl azon, hogy nem fizetnek - sokszor súlyosan meg is rongálják a lakásokat. xxx Sarokba szorított lakók, és jogosan kötelező lakásszövetkezetek folytonos harcának egy-két epizódjába nyerhettek röpke betekintést. Ez a harc azonban napjainkban országszerte folyik, és félő, hogy csak hosszú évek múlva fog véget érni... (száz) Visszatetsző érzésekkel olvastam a minap Sten Nilsson, svéd egyetemi professzor eszmefuttatását pusztuló erdeinkről. Viszszatetszó érzésekkel azért, mert a tisztelt professzor úr azon siránkozik, hogy micsoda óriási gazdasági - hangsúlyozom: gazdasági - károkat okoz a levegő szennyezettsége Európa erdeiben. Nagyon furcsának tűnt számomra, hogy a tudós profeszszor a zöldellö erdőre úgy tekint, mint élő gömbfaraktárra, ipari és energetikai célokat szolgáló objektumra, vagy legfeljebb mint a turizmus és üdülés „helyszíneire". Pedig azt meg sem merem kérdőjelezni, hogy a professzor úr nyilván tudja: a Föld területét (egyre kisebb mértékben) boritó zöld takarónak pótolhatatlan szerepe van bolygónk életében. A fák zöld tömege efféle gigantikus szivattyú- és párologtató állomásként, tehát folyamatos klimaszabályozóként működik; elpusztítása, akár jelentéktelennek tűnő méretekben is, azon nyomban magával vonja a helyi éghajlat nagyon gyors, már egy emberi generáció ideje alatt megfigyelhető változását. Nilsson úr ezt természetesen sokkal jobban tudja, mint én. Ennek ellenére a sok millió köbméteres fakitermelési deficit rémével igyekszik rábírni az illetékeseket arra, hogy tegyenek valamit erdeink megmentésének érdekében. Elolvastam a cikket először, aztán elolvastam másodszor - és igazat kellett adnom Nilsson úrnak. Régen túlléptük már azt a határt, amikor azt remélhettük, hogy az ipari üzemek, vállalatok nagy hatalmú igazgatói megijednek néhány megszállott természetvédő egyhangú óbégatásától. A háború utáni pár évtizedben, midőn mi is a „vas és acél országa" lettünk, nem volt divat a környezetvédelem. De aztán ez is, mint annyi más jó és rossz, csendesen begyűrűzött hozzánk a nyugati végekről, és a nagyvállalatok igazgatói megtanulták az új kifejezést: „környezetvédelmi bírság“. Megtanulták, kicsit bizalmatlanul és félve fogadták, de aztán hamar rájöttek, hogy nem olyan vészes a helyzet, mint amilyennek a törvények festik. Kiszámították, hogy a környezetszennyezésért kiszabható esetleges büntetést a mellényzsebúkból kifizetik. Különösen, ha a szennyezés mértékét ők maguk állapítják meg! így ment ez hoszszú éveken keresztül: a törvényesség betartatott, a büntetés kifizettetett, és a környezetvédők is kifejthették áldásos tevékenységüket: például szórólapokat ragaszthattak a falakra. („Egy csöpp olaj egymillió liter ivóvizet tesz tönkre!") Vagy három lábon álló vasplakátokat fabrikáltak ilyesféle föliratokkal: „A tiszta ivóvíz - az egészség forrása!" Az emberek közben fejcsóválva nézték a füstokádó kéményeket, a zöldséget-gyümölcsöt borító finom fekete port, panaszkodtak a furcsán megváltozott időjárásra, és tömött sorokban töltötték meg az orvosi rendelők várótermeit. Most pedig, amikora Tátrában savas eső esik, Kelet-Szlovákiában pedig egyszer fekete, másszor piros hó hull, úgy tűnik, sok mindennel elkéstünk. Nem akarom azt mondani, hogy végleg. De a két éve tartó politikai csatározás zűrzavarában ugyan kinek volt ideje figyelni a pusztuló természetre? Sok párt foglalta ugyan programjába a,, környezetvédelem“ kitételt, de csak mint hangzatos választási szlogent, amit később feltehetőleg úgysem kér tőlük számon senki. Legkevésbé azok az munkások, akik a legkoszosabb gyárakban dolgoznak, és akik örülnek, hogy egyáltalán van munkahelyük, nemhogy még a tisztaságára és az egészséges voltára is ügyeljenek. És végképp a legkevésbé azok a „természetvédőkakik még a bős-nagymarosi problémát is nemzetiségi alapon akarják megoldani. Pénzimádó világunkban talán tényleg csak Nilsson professzor úr gazdasági éneivel lehet rábírni az emberiséget arra, hogy valóban tegyen valamit a környezel, ezen belül az erdők megmentéséért. Az olyan érvek, mint „Az ember a természet része, és ha elpusztítjuk a természetet, önmagunkat is elpusztítjuk“ mára már elcsépelt, üresen kongó közhellyé váltak, amelyekre a kutya se figyel oda. Azok a gazdasági aggályok viszont, amelyeket a professzor úr fölsorakoztat, talán meggyőzőbbek lesznek egyesek számára. Képzeljük csak el a fakitermeléssel és -feldolgozással foglalkozó mamutcégek igazgatóit, amint légkondicionált irodáikban értesülnek, hogy a levegő szennyezettsége miatt vállalataik jövőre elesnek néhány millió dollár haszontól... Pár tízezres vacak környezetvédelmi ráfordításokkal azonban esetleg még növelni is tudnák az évi bruttó gömbfakitermelést... Ez talán hatásosabb lenne a környezetvédők minden tüntetésénél. TÓTH FERENC (V. Gy. illusztrációs felvétele) Több mint másfél millió korona tartozás Adós, ffizess! (Ha tudsz___) (V. Gy. illusztrációs felvétele)
