Szabad Újság, 1992. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-22 / 18. szám
Ne betonkaptárakat Lakható hajlékot! I_____________________________ Szabad ÚJSÁG „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne“ - mondta egykoron Tamási Áron, az emberi lélek közösségteremtő erejével. Heidegger Wohneder szerint is olyan lény az ember, akinek mindenkoron otthonra volt és van szüksége. Az otthon a természetből nem kihasított, hanem azzal szervesen egybetartozó, ember formálta tér. Illethetjük-e ezzel a fogalommal azokat a házakat, amelyekben lakunk? Mitől jobb az egyikben élni, s mitől kevésbé a másikban? Milyen a lakható hajlék? A társadalom egyre erőteljesebben igényli az életformát, életkörülményeket olyannyira befolyásoló épített környezet emberközelségét. De mit kezdjünk azzal a mesterséges környezettel, amelynek születésébe, mint jövendő használóknak úgyszólván alig volt beleszólásunk? Mivel tehetjük szebbé, otthonosabbá lakóhelyünket? Ezekre a kérdésekre kerestem a választ alábbi összeállításomban. Elvetélt faluálmok Nem tudom, van-e az országban olyan tollforgató, aki az elmúlt esztendőkben ne tette volna szóvá, hogy uniformizálódtak falvaink. Azelőtt egyforma kockaházakkal építették teli őket, most pedig emeletes, manzárdos, erkélyes házakkal. Országjáró útjaim során számos településen megfordultam már. „Városiasodunk“ - mondogatták itt is, ott is a falvak vezetői, s büszkén mutogatták a földszintes házak közé épített, vadonatúj két-háromemeletes házakat. Falun a többszintes házakat ugyanazért építették, amiért városainkban egy időben a toronyházakat. A vezetők szemének kellettek. Az egymás után épített házak sok helyütt akár a szamárlétra: a soron következő szomszéd háza mindig magasabb az előzőnél. A közelmúltban egy bodrogközi nagyközség utcáin kalauzolt a település első embere. A főutcán jártunk, századvégi, szemet-lelket gyönyörködtető, igazi parasztházak között. De a házak állaga elkeserítő. „Tatarozni, korszerűsíteni akarták a tulajdonosok, de nem engedélyeztük“ - mondta a „régi struktúra“ embere, majd így folytatta: „Ha lesz egy kis pénzünk, jön a buldózer, és eltüntetjük őket. Gyönyörű, többemeletes sorházakat építünk a helyükbe. Nehogy lefényképezze ezeket, mert ha meglátják az újságban a falu lakói, felháborodnak, hogy ilyesmivel járatják le őket. Inkább az új soron kattogtassa a masináját“. S hány olyan település van, ahol már nem mondhatjuk azt, hogy „egyhangú“ a falukép, mert központjában, a földszintes parasztházak, a sátortetősek, az új divatú manzárdosok és az „állami“ háromemeletesek olyan káoszát találjuk, amilyent csak nagy „művészettel“ lehet létrehozni. Az, hogy az épületek nem illenek egymáshoz, bizony elég baj. De van ennél nagyobb baj is. Éspedig: hogy eltérő életformákat kevernek össze, kényszerítenek egymás mellé! A falusi házakban többnyire a mezőgazdaságból (vagy abból is) élők laknak. Tágas udvarokon disznóólak, istállók, tyúkketrecek, galambdúcok. A szomszédságukban viszont épp most emelik vagy most építették (az engedélyezett 400 négyzetméteren!) a többemeletes, zöldterület nélküli, városi életformára tervezett házakat. A vita, veszekedés, egymás feljelentgetése mindennapossá válik. A „falusi“ védi (védené) az igazát. Állatot nevel, s kell a pénz, amitérte kap, életszínvonala fenntartásához. A városi életformába kényszerített is védi (védené) az igazát: büdös a szomszéd disznaja, nyula, tehene, a szárnyasok átjönnek a kerítésen, telepötyögtetik a ház bejáratát, a kutyák ugatnak, nem akar istállóbüzben élni! A maga szempontjából mindkét félnek igaza van. Az tévedett, aki szoros közelségbe engedte a kétféle életformát. Mennyi, de mennyi faluban panaszkodnak az ott lakók: nincs vizük, vagy van, de fertőzött. Az új házak lakói nem értik miért is van ez? Vidéken igazi építészek alig voltak. A falvak számára gyártott tervek többnyire építészeti szemetet eredményeztek. Ahhoz, hogy ezeket a terveket elfogadják, jóban kellett lenni az ilyen-olyan hatósággal, s keresztül-kasul korrumpálódott mindenki. Párnázott ajtók mögött kitalálták, hogy megszűnik a falu és a város közötti különbség az építészetben is. Sikerült is elérni, hogy a falusi ember szégyenleni kezdte saját hagyományait, a parasztházat - s lassan lerongyolódott a falu. Amikor aztán kezdett jobban menni, akkor meg óriási házakat építettek. A gyerekek persze a városba költöztek - s az öregek a két-három szintes paloták alagsorában vagy a külön felépített nyárikonyhában éldegéltek. Az okok hátterében látnunk kell azt is, hogy az emberektől elvették azt, ami korábban az övék (Baranyai Lajos felvétele) 1992. január 22. (Bogoly János felvétele) volt. De nemcsak a paraszti, hanem a kereskedő és a polgári világ is elvesztette a - vagyonban és létbiztonságban megnyilvánuló - történelmi folytonosság tudatát. Meghirdették a falu és a város közti ellentét felszámolását, amit úgy értelmeztek, hogy proletárrá kell tenni a parasztságot. Elsöpörték tehát a valamikori parasztosztályt, bűnösnek titulálták és mezőgazdasági agrárproletariátust csináltak belőle, s a tévéző, rágógumizó városi kispolgárt állították eléje követendő példának... Építészeti bűncselekmény A tízemeletes vagy még magasabb „betonkaptárakba“ csukni az embereket bűncselekmény. A hazai lakótelep-építés pedig egyenesen a városok tömeges mészárlásának minősíthető. A mentségül felhozott érv: a háború után gyorsan, olcsón, sokat kellett építeni, s ez tűnt a legcélravezetőbbnek. De hát nem olcsó és nem is humánus! Az építészek eredetileg talán nem ilyet akartak. De az építészet irányítói sem a ház kényelmét sem szépségét, sem humánumát nem kérték számon, csak a mennyiségi tervek teljesítését. Az egy főre jutó házgyármennyiséggel a világstatisztika élvonalába kerültünk. S ez dicsőségben épp olyan értékű, mint az alkoholizmus terén kivívott „rangunk“. A házgyár már „születése“ pillanatában kudarcra ítéltetett: típusházakat képes kifejleszteni, de típusembereket hozzá nem. A monopolhelyzetben lévő állami hivatalok döntöttek a lakások száma, minősége, komfortja dolgában is. A házgyári lakótelepet nem építészek, hanem politikusok hozták létre, s egy részük élő, létező, történelmi értékű városrészek elpusztítása árán születtek. Építettek alvóvárosokat szűz területeken is, mert ott nem kellett bontani. S hogy a fajlagos költségek elegendőek legyenek és a központból leosztott tervszámokat teljesítsék, kispóroltak innen mindent, ami lakhatóvá tesz egy várost. Mégis mindannyian lakhatónak véljük azt a helyet, ahol lakunk, mert megszoktuk. Mitől lakható, mitől otthonos tehát egy falusi vagy egy mezővárosi lakás? Attól, a sok embertől, akikkel nap, mint nap találkozunk, s akik életének részei vagyunk. Kevesebb komfort, több érdekesség és talán kevesebb magány, mint az új lakótelepeken. A népművészet többet jelent régiségnél és nosztalgiánál. Kodály és Bartók öröksége döbbentett rá minket arra a felismerésre, hogy a magyar népművészet is hordoz magában egyfajta titkos üzenetet, amely évszázadokon át képes volt minket megtartani. Az a kérdés, hogy a mai építészek vajon szert tesznek-e olyan típusú műveltségre, amelyben meghallják ezt az üzenetet, és képesek lesznek a hagyományost a korszerűvel ötvözni, hogy a lakás eredeti, de egyben komfortos is legyen. A város és a falu is attól lakályos, hogy az emberek jobban odafigyelnek egymásra, a házak nem növik túl a fák koronáját. KORCSMÁROS LÁSZLÓ A legbőkezűbbek a svédek és a svájciak Költekező turisták Noha még sok év eltelik addig, amíg az Európai Közösségek teljes gazdasági és politikai unióvá fejlődnek, 1992 után Európa legnagyobb részén megszűnnek a határok. Mindez változást kefr hogy hozzon a térség gazdaságának elemzésével foglalkozó kutatók, illetve a gyakorlati tevékenységet folytató üzletemberek szemléletében; az egységes, úgynevezett nemzeti piacok helyett előtérbe kerülnek a gazdasági régiók. A luxemburgi székhelyű European Travel Data Center (ETDC) a közösséget nem különálló nemzeti piacok összességének, hanem egy regionális különbségekkel rendelkező egységes piacnak tekinti. Az ETDC által működtetett European Travel Monitor információs szolgálat adatai igazolják az egyébként már régóta ismert tényt, hogy az államhatárok Európát eddig mesterséges idegenforgalmi piacokra tagolták. Ennek ellenére tévedés lenne ma a kontinenst homogén piacként felfogni, és azt feltételezni, hogy létezik valamiféle „tipikus európai fogyasztó“. Az utazási intenzitás éppúgy eltérő, mint az utazások gyakorisága, a kulturális, történelmi és földrajzi okok következtében az utasok karakterében és viselkedésében meglévő eltérésekről nem is beszélve. A nyelvi különbségek különös jelentőséggel bírnak például az úticél megválasztásakor. A nyelvi kötődéssel magyarázható, hogy a hollandul beszélő belgák többet vannak együtt dán szomszédaikkal, mint a franciául beszélő belgákkal. Az ETDC Európa területét 130 piaci zónára osztva próbált reális képet alkotni az idegenforgalmi vásárlóerőről. A tanulmány az egyes régiókat a külföldi utazásokra fordított összeg, valamint ennek az egy főre jutó nagyságrendje alapján hasonlítja össze. E két mutató határozza meg legjobban a piac nagyságát. Az egyes régiók ráfordításait tekintve a németországi területek vezetik a ranglistát. Az első 10 között a következő német régió szerepel: a Rajna-vidék, Alsó- Szászország, Bréma, Dél-Bajorország, Hessen és Vesztfália. A Rajna-vidék polgárai 1990-ben 7,2 milliárd ECU-t (1 ECU = 1,25 dollár) költöttek külföldi utazásokra, többet, mint egész Kelet- Európa. Az egy főre jutó utazási irodák átlaga 1990-ben 485 ECU volt a Közösségek országaiban. A lista élén a svédek és a svájciak állnak. A Svédország déli részén lakók például 2017 ECU-t költöttek tavaly külföldi utazásokra. Részben jogos az az érv, hogy Európának ezen a részén egyszerűen költségesebb az utazás, de a nagyobb távolságok mellett a döntő tényező - akárcsak a svájciak esetében - a magasabb életszínvonal, amely lehetővé teszi, hogy a családok jövedelmük nagyobb hányadát fordítsák utazásra. A németországi listavezető - Hamburg és környéke - a ranglista negyedik helyén áll. Itt a polgárok átlagosan 1247 ECU-t költöttek tavalyelőtt külföldi utazásokra. Őket az egykori Nyugat- Berlin lakosai követik 1114 ECU- val. Érdekesség, hogy egyetlen olasz vagy francia régió sem szerepel az első 20 helyezett között, s a brit területek közül is csak egy. A tanulmány szerint Párizs és környékének lakói évente 499 ECU-t költenek külföldi utazásokra, a 247 ECU-s francia átlaggal szemben. Olaszországban az északnyugati területeken (Lombardiában, Liguriában és Piemontban) a legnagyobb az utazási hajlandóság, itt 313 ECU-t fordítanak külföldi utakra, a 238 ECU-s országos átlaggal szemben. Madrid lakói esetében 122 ECU ez az összeg. A sort Lengyelország, Románia és Bulgária zárja. FIGYELEM! RENDKÍVÜLI ALKALOM CERERIT és NPK műtrágyákat kínálunk minden érdeklődőnek bármely mennyiségben, kedvező áron. Címünk: Stavební spolecnosl Sémiin s r.o. Studentská 84, Stavafov 530 09 Pardubice Tel: 040/47469 , Fax: 040/42564 szop.rtj
