Szabad Újság, 1992. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-21 / 17. szám
1M2. január 21. Szabad ÚJSÁG Közeleg a huszonnegyedik óra... A halál háromszöge? Ez a bajlós kifejezés hangzott el nemrégiben egyik riportalanyom szájából. Értette ez alatt az Ung-vidéket és a Bodrogközt, a nagy kiterjedésű Tőketerebesi járás déli-délkeleti részét. Valóban ilyen sötét lenne a helyzet arrafelé? Valóban nagyobb környezeti ártalmaknak vannak kitéve az itt élő emberek? Átfogó környezetszennyezési tanulmány, felmérés nem született erről a vidékről. A fordulat előtt az illetékesek nem is nagyon törekedtek arra, hogy fölhívják az itt élők figyelmét a veszélyre. Sőt! Hiszen a füstölgő gyárkémények akkor a munkásosztály diadalát hirdették, most pedig a forradalom után egy felmérés költségeit valamelyik önkormányzatnak kellene előteremtenie. Ez pedig olyan nagyságrendű összeg, amilyenről csak álmodhatnak. Az állami támogatás pedig más vidékekre folydogál, ide, a „messzi Keletre" vajmi kevés jut belőle... Marad tehát minden a régiben. A vajáni hőerőműből továbbra is korom és savas esőt okozó kén-dioxid száll a légbe. Az üzem közepén, a szörcsögő, füstölgő vezetékek mellett egész nyáron üde rózsabokrok pompáznak. Hazug kép. És itt van még a tranzit-gázvezeték kompreszszorállomása, amelyet szintén nem lehet azzal megvádolni, hogy ózont termel. A legnagyobb baj, hogy az emberek fel sem fogják a veszély nagyságát. Nem sokan törődnek holmi láthatatlan részecskékkel a levegőben meg a talajban. Ráadásul a mézesmadzagot is elhúzták az orruk előtt: fölemelték a fizetéseket. Most aztán egy szót se többet környezetszennyezésről meg orvosi statisztikáról! Katasztrofális például az ivóvíz szennyezettsége. Néhány falu kivételével nincs vezetékes víz. Az emberek többsége kútvizet fogyaszt. A Nagykaposi Mezőgazdasági Szakközépiskola kémia szakos tanárnője, Balogh Mária végzett egy vizsgálatot. Egy faluban alig néhány kút vize felelt meg az egészségügyi előírásoknak. A kútvizek vas-, mangán- és nitráttartalma sokszorosa a megengedett értékeknek. Ezen a vidéken az ivóvíz mindenütt káros az egészségre. A tanárnő indítványát, miszerint artézi kutakat kellene fúrni, addig pedig tartálykocsikkal biztosítani a tiszta ivóvizet, a falun élők mosolygó fejcsóválással fogadták. „Ugyan már... még hogy tartálykocsi! Mikor nekünk olyan, de olyan vizünk van..." Hivatalos helyeken pedig az ilyen érvekre megszokott mozdulattal előrántják a mindenkor készen tartott argumentumot: „Nincs pénz.“ Pénz, az tényleg nincs. Csakhogy segíteniakarás sem. Néhány évvel ezelőtt a Labore folyó egy szakaszán ezrével pusztultak ki a halak. Csukák, harcsák, pontyok, keszegek tonnái úsztak hasukkal fölfelé a víz színén. Az emberek tátott szájjal néztek: sosem gondolták volna, hogy ebben a folyóban még ennyi hal él. Egy öreg horgász sírva figyelte a kapitális pontyok tetemeit. Volt, aki dühöngött, volt, aki vállat vont. „Valaki valamit beleengedett a folyóba“ - mondták. Hogy ki volt a tettes? Milyen büntetést kapott? Volt-e egyáltalán kivizsgálás? Azóta sem tudni. Ezt már nem lehet hanyagságnak, nemtörődömségnek nevezni. Ez bűntett. A települések fuldokolnak a szemétben. Szeméttároló? Ugyan kérem! Régi holtágak maradványaiba, természetes hajlatokba dózerolják a mocskot, sokszor egyenesen rá a ficánkoló halakra! És ha már nem fér? Heggyé nő a szemét a települések körül, a falvakat az ágakon lengedező fóliadarabkák jelzik. A fólia... Egy külön téma. Ezen a vidéken is vannak olyan falvak, ahol a házak szinte ki sem látszanak a fóliasátrak közül. A régi fóliát nem használják fel újra. Eldobják vagy elégetik. Van, aki csak legyint: „Majd elfújja a szól...“ Hát az el is fújja. Még a hetedik határba is. Tavasszal a széttépett fóliacsíkok elborítják az erdőszéleket, a virágzó galagonyabokrok alját. A műanyag nagyon lassan bomlik. A nyulak sem eszik meg. A levéltetvek meg a cserebogarak sem szeretik. Sikerült ellátnunk jó néhány utánunk jövő nemzedéket fóliahulladékkal. Nem lehet azon csodálkozni, hogy ezen a vidéken elrettentőek az egészségügyi statisztikák. Nem is csodálkozik rajta senki. Csak az öregek sóhajtanak föl néha, hogy miért hal meg váratlanul ennyi középkorú, sőt fiatal ember. Az ő idejükben mennyi hetvennyolcvan-kilencvenéves élt a faluban! Azon sem csodálkozik senki, hogy ezen a vidéken alig van egészséges gyerek. A szülőknek már akkor óriási kő esik le a szívükről, ha az újszülött egészséges. Néhány hónapos, egykétéves korukra szinte törvényszerűen már valamilyen légzőúti megbetegedésben szenvednek. Karon ülő csecsemők kerülnek kórházba tüdőgyulladással, huruttal, allergiás betegségekkel. Ez a probléma már régen túlnőtt azon a határon, hogy egy-két ember, vagy szervezet akár csak mérsékelni tudná a negatív következményeket. A környezetszennyezés olyan mértékű, annyira fenyegető, hogy csak az összehangolt, általános cselekvés segíthet. Remélhetőleg nem a tizenkettedik óra után. TÓTH FERENC Az egykoron,,stratégiai" pékség Békeidőben Szétlopkodoft A mai Rimaszombati járás területén 1949-ben huszonegy magánpékség üzemelt, ezeket 1950-ben sorra államosították. Az ötvenes évek közepétől új állami pékségek épültek és kerültek átadásra; közöttük a feledi 1960-ban kezdte meg a működését. 1980-ban már tizennégy kisebb-nagyobb pékségben sütöttek kenyeret, és hozzá kell tenni: közmegelégedésre. Nem sokkal ezután -tehát még a nyolcvanas évek elején - a járási székhelyen átadták rendeltetésének a nagyteljesítményű „kenyérgyárat“, a kihelyezett pékségeket pedig - szám szerint tizenkettőt - bezárták. A megszüntetett pékségek nagy részét szétszedték, a feledit stratégiai szempontból meghagyták, további karbantartási költségeit állami alapból fedezték. Tavaly nyáron a pékség árverésre került, új tulajdonosai - Borbás András és Pócsa Jánosné - beleegyezésével megtekinthettem az épületet. Kívülről szemlélve (már amennyire a fáktól és bozóttól megítélhető) az épület mutatós. A falak épek, a kémény kifogástalan állapotban mered az ég felé. Bent nincs pókháló, kimosta azt a tetőről becsorgó esővíz. A terem üres, a sammottkemencén kívül alig maradt benne kenyérsütéshez használható kellék. A környékbeliek ugyanis szétlopkodták a berendezést, az „ügyesebbek“ a nagy dagasztócsészékből még betonkeverőt is készítettek. A kemence is használhatatlan, a benne lévő nem víztelenített vascsöveket ugyanis megrepesztette a fagy. Az új tulajdonosok az eredeti kemencét befalaztatták, az új villanykemencét pedig egy kisebb helyiségben állították fel. Tavaly ősszel ezzel kezdték meg a kenyérsütést. Négy hónap múlva Egy vasárnap délután a pékségben „hadipékség" Borbás András fogad. A régi kemence elől időközben lebontották a falat, körülötte mesteremberek serénykednek.- Mi történt? - érdeklődöm.-Találtunk két karbantartót, akik a samottkemencénket visszaállítják eredeti állapotába. Rendbehozzuk, mert szükségünk van rá. Az elmúlt rövid időszak alatt ugyanis sikerült olyan üzlethálózatot kiépítenünk, hogy a kenyéren kívül a péksüteményekre is igény lesz. Mivel mindig friss kenyeret szállítunk, egy kemence kevés arra, hogy még péksüteményeket is készíthessünk. Pedig szeretnénk, sőt kenyérből is többfélét akarunk kínálni. Ha ez a samottkemence véglegesen elkészül, akár tovább is szélesíthetjük az üzlethálózatot. Mindezek apropóján Miközben Borbás Andrást hallgatom, több kérdés is foglalkoztat. Többek között az: vajon hová tűnt az épület karbantartására eddig kiutalt pénz? Nyolc év alatt ellenőrizte-e valaki a stratégiainak nyilvántartott épület állapotát? Az új tulajdonosok (a vételáron kívül) eddig már több mint negyedmilliót fordítottak a pékség rendbehozatalára, és ez még mindig kevés ahhoz, hogy működjön. Mi történt volna akkor, ha a pékségnek egyik napról a másikra szükségből valóban be kellett volna töltenie a papíron előírt szerepét? Erre azt hiszem, jobb nem is gondolni. A kérdésekre tulajdonképpen választ kaphattam volna az akkori illetékesektől, de nem láttam különösebb értelmét felkeresni őket. A környék lakosságának ugyanis egy a fontos: hogy újra finom kenyér kerüljön ki a pékségből, és erre már nem kell sokáig várni. FARKAS OTTÓ Erkölcsösebb, mint a feketézés ELSŐSEGÉLY- MÁSODKÉZBŐL Takaros butik áll Érsekújvár legforgalmasabb bevásárlóközpontjában. Színes mozaikkockákkal díszített bejáratán az angolul mit sem értők számára csábítóan villannak el a reklámbetűk: SECOND HAND, azaz másodkézből. Az apró üzlethelyiségben tetszetős, a vásárlót megtisztelni kívánó rend uralkodik. A fogasokon bundák, bőrdzsekik, ruhák, szvetterek lógnak. Valamennyi megtapogatható, felpróbálható. A zseben fityegő árcédula dönti el végül is, hogy az áru gazdát cserél-e vagy sem. Száz-százötven koronáért már mutatós pulóverek és trikók kaphatók. Némelyikük tulajdonosává válni jó vásárnak ígérkezik ugyan, de van olyan áru is, amelyről nehéz lenne megállapítani, hogy a kirakati lámpafény, vagy a sok viselés fakította, sárgította meg ennyire. Az elárusítónő' álmatagon figyel bennünket. Megszokta már a kellemetlenkedőket, ócsárolókat, s a gyermekruháért rendszeresen idelátogató hálás vásárlókat ugyanúgy, mint azokat, akik már a küszöbön sarkon fordulnak. „A tulajdonos elutazott“ - mondja, s jelenléte nélkül nem kíván kilépni a névtelenségből. Ennek ellenére kérdéseinkre készségesen válaszol, s bemutatja az üzletet. A nyár óta üzemelő bolt árukészletét svájci, valamint nyugatnémet bizományi boltok küldeményeivel töltik fel. A hatszáz kilogrammos bálákban öszszepréselt ruha és cipő érkezik.- Nem kis munkánkba kerül, mire ezeket a ruhákat és lábbeliket ilyen állapotba hozzuk, mint ahogyan itt láthatók. Először is fertőtlenítjük, utána alaposan kimossuk, kivasaljuk őket. Sajnos, akadnak a küldeményben olyan darabok is, amelyeket már semmiképpen sem tudunk felhasználni. Ezeket eldobjuk. Karácsony előtt nagy volt az érdeklődés az üzlet iránt, most viszonylag kevesebben nyitnak ránk. Ők elsősorban gyerekholmikat, kiscipőket keresnek, de sok a középkorú és nyugdíjas vásárlónk is - tudjuk meg az elárusítónőtől. Megszólal a csengettyű az ajtó fölött: két hazai ,,sötétbőrű" látogató a butik tulajdonosát keresi. Az elutasító válasz ellenére a pultra helyezik súlyos utazótáskáikat. Pongyolát, fehérneműt kínálnak eladásra. - Rendelhetnek, a kívántból bármennyit szállítani tudunk! — vetnék egy zsíros mosolyt biztatóan ránk és az elárusítónőre egyaránt. Szemmel láthatóan cseppet sem töri le őket a nemleges válasz, hiszen a városban bőven van még lehetőségük eladni a ,,behozott" árut...- A mi munkánk nyereséges ugyan, de jól jár a vásárló is, aki kevesebb pénzért tudja megvásárolni családjának a szükséges holmikat. Szerintem ez tisztességesebb dolog, mint amit ezek tesznek - int beszélgetőpartnerünk a távozó alkalmi árusok után. ... Diploma nélküli, szegényesen fizetett, szürke kis ,,kényszerközgazdászokként" járjuk az állami és a magánboltokat. Számolunk és mérlegelünk, magabiztosak vagy éppenséggel határozatlanok vagyunk. Ha a fénylő kirakatok sorában egy-egy bizományi boltra akadunk, immár restelkedés nélkül lépünk be az ajtaján. Olyan méltósággal fogadjuk az ,, elsősegélyt", mint amilyennel arra kényszerítenek bennünket...-száz-
