Szabad Újság, 1992. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-20 / 16. szám

rfttÚ

f & (tol fotofM okU...

(Bodrogközi halásztörténetek)

_____________________________Szabad ÚJSÁG____________________

Szülőfalum, Lelesz, a Bodrogköz legősibb települése. Idilli táj fogadja még ma is az ide érkezőt. Határa hajdan nemcsak vadban, de halban is gazdag volt. Az itt-ott kiemelkedő homokdombokat: a Vérdombot, Apróhegyet, Füzerőt, Mojvát még az én gyerekkoromban is szelíden ölelték körül a kisebb-nagyobb tavak, erek: a Benetó, az Aranyásó, a Mocsolya, a Sulymos, a Budató, a Csizér, és a több kilométer hosszan kanyargó Tice, amely régen a Tisza egyik mellékága volt. A Tisza szabályozása után holtággá vált, amelyet az idők folyamán benőtt a nád, a sás, és a rekettye. Mára teljesen kiszáradt a medre. A megáradt Bodrogot vízáteresztőn engedték belé annak idején. Ilyenkor sok hal, főleg ponty úszott az árral a medrébe, s zömmel ott is maradtak.

A Latorca is gyakran kiöntött, s bár négy kilométerre folyik a falutól, egy-egy nagyobb áradáskor a falu alsó részét, a Sárvéget is elöntötte. A visszavonult ár után itt is sok hal maradt a tavakban, a Sárvég alatti Gencerben is. A hivatalos halászokon kívül Leleszen sokan halásztak, kétközzel, gyalommal, tapogató kassal, varsával, emelőhálóval, szigonnyal. A kifogott jobbfajta halakat - csukát, süllőt, pontyot, harcsát, kecsegét - a távolabbi városokban, Ungváron, Sátoraljaújhelyben, Nagymihályban értékesítették. Ám bármennyi halat is fogtak és adtak el a halászok, mégsem gazdagodott meg egy sem közülük. Nem véletlenül született és szállt szájról szájra a népi mondás: „Halász, vadász, madarász, mind éhenkórász“.

í-----------------------------'

Kasolás a

Ticében

______________________

Nyár végén a viz a Ticében leapadt annyira, hogy már nem lepte el a tapogató kast. Ez volt akkoriban Leleszen is a legfőbb halászezköz. Szinte minden házban volt kas, amelyet az emberek saját maguk készítettek, ujjnyi vastag veresgyűrüböl. Átmérője 70, magassága 110 cm volt. A kasoló a kast hol jobbra, hol balra tette le maga előtt. Ha halat borított, az rémülten nekiúszott a kas oldalának, amit a halász azonnal megérzett. Erre mondták, hogy „ütött“, vagyis koppant. Ilyenkor a kasoló jól lenyomta a tapogatót az iszapba, s addig kotorászott benne a hal után, mig sikerült a kopoltyújánál fogva megragadni. A halat aztán az oldalán függő vászontarisznyába csúsztatta.

A kasolás csak nagyobb csoportokban volt igazán eredményes. Egy-egy „bokorban“ harmincan-negyvenen is voltak. A halászok két csoportra oszlottak, s úgy 300 méterre álltak fel egymással szemben, mindig „átfogva“ a vizet. Lassan haladtak előre, ütemesen emelve a kast. Volt ebben valami ősi szertartásszerű. Ha jól zárták a kört, egy halász akár tíz pontyot is fogott.

Emlékszem, 1945 nyarán én is leborítottam egy pontyot a Ticében. A felnőttek már befejezték a kasolást, s amíg öltözködtek, én a szomszédunk legény fiának, Székely Gyuszinak a tapogatójával bementem, s csak úgy a part mentén kasoltam. Alig borítottam néhányat, amikor hatalmas ütést éreztem a kason. Ráfeküdtem a kávájára, és segítségért kiáltottam. Gyuszi ruhástól, cipöstöl futott felém. Ő emelte ki a 8 kilós pontyot. Ez volt aznap a legnagyobb fogás, s nekem az első igazi halászélményem. Ott helyben fel is szenteltek: jól megmártottak ruhástól a vízben. A hal természetesen az enyém lett.

Mi gyerekek egyébként legtöbbször a Gencerben halásztunk nagy törekhordó kosárral. Később lejártunk a Latorcára is, cincázni. Gombostűből hajlítottunk horgot, s közönséges nyüstzsinórt kötöttünk rá, s úgy pecázgattunk. Legtöbbször singirt (sügért) fogtunk. A kifogott sügéreket parázsba tettük, amikor megsült, levakartuk

róla a kormos, cirkos pikkelyt, s kitűnő étvággyal megettük. Utána jót ittunk rá a Latorca vizéből. Azóta sem ettem olyan jóízűen halat...--------------------------------------.

Harcsa a Mocsolyában

A Mocsolya úgy három kilométer hosszú, 25-30 méter széles vízér. A Nagyrét és az Avas közt terül el, közel a Latorcához. Nagyobb részt káka, sás, vízililiom és súlyom nőtte be. Ebben is csak kassal halásztak, augusztusban, cséplés után, amikor a víz már jól leapadt benne.

A negyvenes évek elején nemcsak a nyár, a tél is száraz volt a Bodrogközben, Így a Latorca nem öntött ki tavasszal. Nyár közepére néhány kisebb tó teljesen kiszáradt, a Mocsolyában is jócskán leapadt a víz. Egy deleléskor a pásztorok nem mindennapi méretű halat vettek észre benne. Persze erről mélyen hallgattak, ők szerették volna kifogni. Különben is a munka dandárja volt, aratás. Egyszer az egyik pásztor italozás közben mégis kikottyantotta a titkot. Azt is elmesélte, hogy ók már hetek óta vadásznak a halra, de ahányszor leborították, annyiszor dobta fel őket kasostól. Végül a falu főhalászai úgy döntöttek, hogy közösen kell kifogni. A legidősebb halászt, Kobak Feri bácsit bízták meg a „hadművelet“ megszervezésével.

Egy szombat délután negyvennegyven kasoló állt fel egymással

szemben, sűrűn egymás mellé, hogy a hal el ne szökhessen. A szokásosnál sokkal óvatosabban emelgették a tapogatókat, de annál erőteljesebben nyomták a vízbe, hogy nagyobb legyen a csobbanás, amitől a nagy hal jobban megrémül. Hiába ütött most a kasban más hal, nem volt szabad megállni és kivenni, mert így megszakadt volna a sor, ami szökési lehetőséget kínál a nagy halnak. Márpedig ez a kasolás csak őérte történik. Meg kell fogni - ez a tudat hajtott mindenkit. Fél óra sem teltei, és megmutatta magát. Mi gyerekek a partról rögöket dobáltunk a vízbe, és husángokkal csobogtunk, hogy jobban elrémüljön.

„Bent van a körben!“ - kiáltották szinte egyszerre. Nagy hullámokat verve menekült a mélyebb víz felé. így akarták a halászok is, mert csak ott lehet megfogni. Húzóhálót is hoztak magukkal: ha a kör bezárul, azzal halásszák majd ki, így biztosabb. A kör egyre szűkült, de a nagy hal többet nem mutatta magát. A halászok tudták, hogy ez jó jel, mert befeküdt a gödribe, be egészen az iszapba. „Majd a háló kihúz onnan“ - mondták, s egyre óvatosabban haladtak előre.

A kör végül bezárult. A tapogatókat jó szorosan benyomták egymás mellé az iszapba, majd kimentek a partra és pipára, cigarettára gyújtottak. Közben megbeszélték a nagy hal kifogásának taktikáját. Kiosztották a szerepeket, kinek mi lesz a feladata. A fiatalabbak mennek be a körbe, a többiek a kasok köré állnak, két öreg pedig a partról irányítja őket.

Négyen húzták a hálót, amely kb. 10 méter hosszú volt. Alig léptek néhányat, amikor felkavarodott a víz, és a háló nagyot rándult. Kiemelték: egy nagy lyuk tátongott rajta.

„No, ezzel sem fogunk ma már halat“ - dörmögte bosszúsan az egyik halász.

„Zárjuk összébb a kört, és borítsuk le tapogatóval“ - javasolta egy másik.

Nagy óvatosan egyszerre emelték fel és tették összébb a kasokat, majd tapasztaltabb halászok álltak a körbe, s megkezdődött újra a harc a kasolók és a nagy hal között. Az még nem volt nagyon kifáradva: aki leborította, azt kasostól feldobta A négy öreg halász nem bosszankodott, élvezték a nagy hal erejét, a küzdelmet. így ment ez jó ideig, miközben a kasolók váltogatták egymást. Végül is a hal kifáradt és megadta magát: befeküdt újra a gödribe.

Ezután már simán ment minden. Egyszerre borították rá a négy Kast, s újabb négy halász jött a körbe, a fiatalabbak közül, akik felváltva buktak a víz alá, hogy megállapítsák, merre van a feje. Amikor megtalálták, jó erős

kötelet húztak a kopoltyújába, s úgy vonták a partra. Saroglyás szekéren vitték haza, de a farka így is a földön csúszott. Otthon megmérték: 90 kilót nyomott! Ez volt a legnagyobb harcsa, amit a faluban emberemlékezet óta fogtak.

(------------------------------------------------------Birkózás a

csukával

V________________________________

Amikor 1964-ben Abarára kerültem tanítani, még a Laboréban is bőven volt hal. Ha lementem horgászni, sose jöttem haza hal nélkül. Egy kisebb áradás után lementem két bottal csukázni, mondták a halász kollégák, hogy jól kap ma a csuka. Még be se dobtam a második horgot, feszült a zsinór. Tudtam, hogy ez nem lehet kis hal; nem is tévedtem. Amikor pergetni kezdtem az orsót, perecbe hajlott a bot. Harmincas zsinórom volt, ezzel, ha vigyázok, tízkilósat is könnyen kiemelhetek. A part nagyon meredek volt, tudtam, hogy ezt a halat itt egyedül nem vehetem ki. A túlsó parton horgászott csónakéban Nagy Ernő, régi, tapasztalt horgásztársam. Kiáltottam neki, hogy nagy hal akadt a horgomra, jöjjön a csónakkal. Jött is azonnal; én addig fárasztottam a halat, meg mi tagadás, élveztem is hatalmas szökéseit. A hal fárasztása adja meg azt az élményt a horgásznak, amiért érdemes órák hosszat ülni csendben a víz partján. Ezt az örömet, izgalmat, csak egy vérbeli horgász tudja átérezni igazán.

Közben Ernő gyors evezőcsapásokkal haladt felém, s biztatott:

„Csak tartsa, és vigyázzon, hogy el ne szakítsa a zsinórt. Nagy dög lehet, látom...!“

Amikor odaért, én is beszálltam a csónakba. Szépen, óvatosan az oldalához úsztattam a már eléggé kifáradt halat. A tiszta vízben láttuk, hogy csuka, 10-12 kilósra becsültük. Ernő ügyesen alányúlt a merítővei, de nem fért bele. Ez lett a vesztünk, mert amikor felemelte a merítöt, a csuka kivetette magát belőle, a zsinór megfeszült és elpattant. Nagyon bántott mindkettőnket a kudarc, hónapok múlva is emlegettük. Ő fogott aznap egy tízkilós, én egy egy háromkilós, meg egy két kilón felüli csukát. Vigasznak az is jó volt. A reményt azért nem adtam fel, tudtam és bíztam benne, akárcsak Hemingway öreg halásza, hogy egyszer megfogom én is a magam nagy halát.

Meg is fogtam, 1972-ben, de nem a Laboréban, hanem a falu alatti Gázló nevű holt mederben, amely néhol két-három méter mély. Ide jártam legszívesebben csukázni, főleg pergerővel, és kétkilósnál kisebb hal soha nem akadt horogra. így fogtam a legszebb csukákat, köztük egy hét és fél kilósat is. Elmondom, hogyan.

Október vége volt már, a csukák ilyenkor harapnak a legjobban. Szép, verőfényes napon, reggel 8 óra tájban kezdtem el a pergetést. A harmadikra már rákapott egy kétkilós csuka, később egy háromkilós, majd egy négy és fél kilós. Délben elégedetten mentem haza; ilyen fogásom még nem volt.

Délután újra lementem a vízre. Negyvenes zsinórt használtam, és egy 7 centiméter hosszú, dupla horgú fehér villanót. Ezt, mivel elég nagy, a csuka hamarabb észreveszi, s ha rákap, a dupla horog akadása csaknem mindig biztos. így történt most is. Jó messzire röpült a villanó, s lassan pergetni kezdtem a vízililiomok mellett. Alig pergetem néhány métert, érzem, hogy a villanó megakadt. Azt hittem, hogy a vízililiom gyökerében, de akkor már szökött is a csuka. Szerencsére a nyílt viz felé.

Nem sok időm volt a gondolkodásra, mert ha megfordul, és a vízililiom sűrűje felé veszi az irányt, nincs horgász, aki onnan kivegye. Alig bírtam pergetni az orsót. A csuka nem nagyon védekezett; szépen kiúsztattam a parti sekély vízig. Ott hirtelen fordult egyet, és megindult visszafelé. Erre számítottam; hagytam vagy tíz métert úszni, aztán újra berántottam a horgot, mire a csuka feldobta magát a levegőbe. Ekkor már biztos voltam, hogy a horog jól akadt, nem tudja kirázni a szájából. Újra a part felé úsztattam. Ott megint szökni akart, mire én megfeszítettem a zsinórt -sez abban a pillanatban elpattant. A hal azonban nem mozdult! Dermedten nézett rám, én meg őrá. „Ezt már nem szalaszthatom el“ - villant át az agyamon a gondolat, és ruhástól beugrottam a vízbe. Két karommal magamhoz szorítottam a csukát, de kicsúszott az ölelésemből. Újra ráfeküdtem, és sikerült a kopoltyúját két kézzel átfognom. Felálltam, és ki vittem a partra. Csak ekkor vettem észre, hogy a felső kettes horog a tenyerembe fúródott. De bántam is én a horgot, amikor a hatalmas csuka már a parti fűben vergődött! Száztíz centi hosszú és 7 kiló hatvan deka súlyú volt. töROK ELEMÉR

Vass Gyula illusztrációs felvétele