Szabad Újság, 1992. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-14 / 11. szám

1992. január 14. Szabad ítjság 5 „Csak melegedni, mint az üdvözítitek“ (Beszélgetés Gömöri Kovács István költővel) „Go, Trabi, go...!“ A meredek hegyoldalra felfutó havas kertben törékeny és üres a csend. Az égre meredő fák közt a lombos, madárdalos nyár ár­nyéka kísért. A gyökerek már az őszi fényre sem emlékeznek. A mesebeli kerti lakban, íróasz­tala mellett, egy mécsvilág hold­udvarában szólongatja múzsáját a 67 esztendős G. Kovács István. Itt éli meg és itt is piheni ki a világ­nak saját keresztjeként is viselt fájdalmát, s itt ássa feneketlen kútját ,,a mindentudó hallga­tásnak“. A nyugalmazott pedagógus, a ma is tevékeny népművelő ugyanis „mindhalálig költő“ is.-1924 őszén láttam meg a napvilágot. Szüleimmel szegény sorban éltünk. Nyáron mezítláb jártam az iskolába. Mivel kezdet­ben nem tartoztam a jó előmene­telő tanulók közé, és véznaságom miatt nem vették sok hasznomat a mezei munkában, apám órás­mesternek vagy szabólegénynek szánt. Ám, egy alkalommal könyvárus járt a falunkban, s a szüleim jóvoltából megvásá­rolhattam első könyvemet. Fája Géza: Életképek című művének hatására elolvastam az iskola egész könyvtárát. Mikszáth és Petőfi voltak a kedvenceim. Ha­marosan jómagam is tollat ragad­tam, és megírtam első zsengéi­met. Közben sikeresen megpá­lyáztam egy 150 pengős ösztön­díjjal és tandíjmentességgel járó felvételt a Rozsnyói Kereskedelmi Iskolába. A négy évfolyamból azonban - a háború miatt - csak hármat végezhettem el. Később- titokban - beiratkoztam a mis­kolci Deák Ferenc Kereskedelmi Középiskolába, hogy kalandos körülmények közepette sikeres vizsgát tegyek a negyedik évfo­lyam tananyagából is. Ugyanis er­re csak azt követően kerülhetett sor, hogy illegálisan átléptem a határt, majd az ingem alá rejtett érettségi bizonyítvánnyal titokban szöktem vissza Szlovákiába.- Tudomásom szerint Sajógö­­mör a múltban - Mátyás királyhoz és Czinka Pannához fűződő em­lékein túl - iskoláival is öregbítette jó hírnevét.- Igen. A feljegyzések tanúsá­ga szerint településünkön már az 1600-as évektől működött a pol­gári iskola, 1948-ig pedig gimná­ziumunk is volt. A Bach-korszak alatt mindez megszűnt. Később, 1884-ben Szent-lványi Miklós- Ágostai Evangélikus Hitvallású Szent-lványi Polgári Iskola néven- újraindította az oktatást, hogy 1941-ben végleg bezárassák az oszágos hírű tanintézményt. Nem árt tudni, hogy ebben az időszak­ban az egész ország területéről, illetve Magyarország minden vár­megyéjéből érkeztek ide a maga­sabb szintű tudásra áhítozók. A szlovák (csere)gyerekeket- akik „magyar szót jöttek tanul­ni“ - az itteni családok fogadták be kvártélyra. Többek között olyan neves szlovák személyisé­gek tanultak, nevelkedtek ebben a közösségben a magyarokkal egyetemben, mint Jónás Zá­­borsky, Karol Kuzmány, Samo Tomásik, CtiborZoch, Jankó Kráí, Samo Chalupka, Jankó Matúska- a szlovák himnusz szerzője! -, és Ján Kalinóiak, aki visszaemlé­kezésében a magyar nyelv aka­démiájának nevezte egykori isko­láját. De jó lenne, ha a történelmi példa hivatkozási alappá, örökös történelmi leckévé, napjaink intel­mévé válna!-A második világháborút kö­vetően hogyan alakultak az ese­mények?- Miután a polgári iskolát be­zárták, a gimnáziumot is elvitték Rimaszombatba. Én, mint „isko­lázott ember“, a romokban he­verő téglagyár újraindításával megbízott csoport tagja lettem. Kilenc évig mindeneskedtem a gyárban. Közben megnősültem. Ezerkilencszázötvenháromban Sajógömörben is engedélyezték a felső tagozatú magyar iskola megnyitását, ahová engem is meghívtak oktatónak. Távúton megszereztem a földrajz-történe­lem szakos tanítói oklevelet. Ezt követően, egészen nyugdíjazáso­mig a katedrán szolgáltam a jövő nemzedékét. Az egykori Tornaijai járásban mi alakítottuk meg a Csemadok első alapszervezetét. Segítsé­günkkel a közéletben is felszínre bukkan a népművészet búvópa­takja. A nyelvi „ruházkodásban“ megelevenedtek a néphagyomá­nyokban rejlő erők. Felszabadult öröm telepedett ránk. Bizakodá­som jeleként a toliam is „megvi­­dámult“; kivirított lelkemben a köl­tészet fája. Az induló Új Szó az elsők között jelentetett tőlem ver­set, „Az én anyám“ címmel. Ké­sőbb a Pionírok Lapjában, a Kis Építőben, a Hétben és az Irodalmi Szemlében is publikáltam; verset, novellát, helytörténeti tanulmá­nyokat. Legújabban főleg a Tü­csök hozza a verseimet.- Eddig mindössze egyetlen verseskötete jelent meg a Ma­dách Könyvkiadó gondozásában, a hetvenes évek közepén, „ Hívo­gató“ címmel.-Mayer Judit támogatásával kiadott, gyermekverseket tartal­mazó kötet kétezer példányban került a boltokba. Ma már az óvo­dai és iskolai könyvtárakban is csak hellyel-közzel lelhető fel...- Talán kevesen tudják, hogy ön nemcsak gyermekverseket ír(t) ■ ■ ■- így igaz. Életem során szá­mos verset írtam anyanyelvűnk szépségéről, ápolásának fontos­ságáról, de ugyanúgy említhet­ném a természetről költött, vala­mint a női nem által ihletett és mindmáig kéziratban raboskodó szerelmes verseim gyűjteményét. A mintegy kétezer címszóból álló „verstermésemből“ akár több kö­tetre valót is összeállíthatnék...- Hatvanhét esztendő fáradal­mait kipihenendő, mivel múlatja nyugdíjas napjait?- Igaz, hogy már nem tanítok, de egyébként továbbra is szerve­zője és istápolója vagyok a falusi kultúrának. Kevéske szabadidőm­ben pedig átsétálok kerti faházi­kómba, ahol rímeket faragok, régi iratok fölé hajolva kutatom a múlt emlékeit. El-eltúnődöm a nagyvi­lág dolgain és a felénk közelítő jövőn. Immár a halál gondolatával is megbékéltem; olyan nagyszerű tragédiának tartom, mint a világra születés élményét. Attól nem tar­tok, hogy elmúlásommal fájdalmat okozok szeretteimnek, hiszen az igazi szeretet nem fél attól, hogy szomorú legyen.-Miben foglalná össze költői ars poeticáját?- Summázatom mindössze ennyi: minden körülmények között (szellemi) hazát kell teremteni an­nak a közösségnek a részére, amelyikben élnünk adatott. Az is­koláinkban boldogságra és szere­­tetre alkalmas gyerekeket kell ne­velnünk. A legfontosabb emberi jognak pedig a félelemtől való szabadulás jogát tartom. Olyan lettem immár, mint egy szelíd gyermek, olyan boldog is, hiszen önmagámnak semmit sem akarok már, csak ragyogni a szeptemberi napban, és illatozni virágkehely­­könnyűen. „Csak melegedni, mint az üdvözöltek“... A beszélgetést lejegyezte: KORCSMÁROS LÁSZLÓ Kedves Trabant-tulajdonosok. a vi­lágért sem akarom elkeseríteni Önö­ket, de a legjobban teszik, ha sürgő­sen egy jó erős kötél után néznek. A jobbik esetben azért, hogy feltehető­en legalább tiz-tizenkét éves PVC- táltosukat bevontattassák a legköze­lebbi roncstelepre vagy MÉH-gyüjtö­­helyre; a rosszabbik esetben pedig azért, hogy - elnézést a morbid javas­latért - szép csendesen felkössék ma­gukat. Mert ami az önökre váró pers­pektívákat illeti, egyéb választásuk aligha lesz. Kilátástalan jövőjük, ha hiszik, ha nem, a két Németország egyesítésé­vel kezdődött kirajzolódni, igaz, akkor még csak latens formában. Mert a Trabantok még azután is vígan pö­fögtek az összeomlott berlini falon in­nen és túl, s teszik ezt - már megbo­csássanak, de: sajnos - a mai napig. Csakhogy minden, ami a pöfögésük­­höz szükséges, ettől a történelmi pilla­nattól kezdve immáron IGAZI német márkával vált fedezendövé. Az első hullámban mindez persze csak a sze­rencsétlen volt keletnémeteket sújtot­ta, ámde nem volt megállás, és jöttek kérlelhetetlenül, történelmi szükség­­szerűségként nálunk is olyan, a Tra­banttól látszólag igen távol eső dol­gok, mint a rendszerváltás, nyitás Eu­rópa felé, a korona reálértékének megállapítása a nyugati valutákhoz képest, és - ami önökre nézve a leg­szörnyűbb - az ezen tényezőkön ala­puló külkereskedelmi relációk. Ame­lyek együttesen azt eredményezték, hogy önök immár - legalábbis árban egy Mazda, Toyota, Renault vagy Fiat tulajdonosával egy súlycsoport­ban érezhetik magukat. Ideje, hogy bizonyítsam is sötét jóslataimat. Sajnos, könnyű dolgom van. Előttem egy táblázat, amely az önök kétütemű paripájához való al­katrészek eddigi, illetve a piacgazda­ság, valutakulcs, árrelációk, kereske­delmi integráció stb. alapján megálla­pított JÖVŐBENI KISKERESKEDEL­MI ÁRAIT hasonlítja össze. Mivel sú­lyos számok következnek, már csak a felelősség elhárítása végett is köte­lességemnek tartom feltüntetni a jel­zett dokumentum forrását: a Svét mo­torú című folyóirat idei első számáról van szó. Ott, a komor fekete-fehérrel szedett 4. oldalon olvasható, mint egy Szibilla-könyvból, az önökre váró szomorú jövő. Ha nem tudják megszerezni a szó­ban forgó folyóirat jelzett számát, ké­rem, higgyenek nekem, mert valóban onnan máisolom, kétszer is ellenőrizve a számokat a gyér fényű íróasztali lámpa fényében. Tehát: „Trabant-al­­katrész-árak, eredeti és az átszámí­tás utáni várható kiskereskedelmi áron.“ Felkészültek? Akkor mehe­tünk. „Komplett tengelykapcsoló: eredeti ár [a továbbiakban a)] 376,80, új ár [ a továbbiakban b)] 1706 koro­na. Ablaktörlő-készlet: a) 444,70, b) 2562. Hátsó lengéscsillapitó-pár: a) 759, b) 1746. Első sárhányó: a) 271,50, b) 1151. „Félmotor“ (kérem fogódzzanak meg!) a) 6178,60, b) 36 872. Alternátor (két kézzel fo­gódzzanak meg!) a) 1946,50, b) 19 018. Az első irányjelzók plexi­üvege (kézzel-lábbal fogódzzanak meg!) a) 6,90, b) 316,80. Nos, mit szólnak hozzá? Ha netán elkeseredtek, még mindig van az önök számára vigasztaló szavam. Nevezetesen az, hogy önök most egy olyan autó birtokosai, amely, alkatré­szenként összeállítva (új árakon) kö­rülbelül százötvenezer koronát ér. S ha leszámítják az amortizációt, még mindig marad annyi, amennyiért mondjuk Svájcból valutástul-vámos­­tul-forgalmiadóstul be tudnak hozni egy négyéves Citroén BX-et, légkon­dicionálással, villanymotoros ablak­nyitással, hathangszórós sztereórádi­óval. Úgyhogy akárhogyan is nézem, csak önök járhatnak jól. S ha netán mégsem - hát arról már igazán csak ez a fránya és fura hazai piacgazda­ság tehet VASS G YULA Gömöri Kovács István: Tegnapelőtt, szeptemberben, Ahogy illik, úgy születtem. Tegnap szent tűz csapott felém A szerelem ős-tűzhelyén. Ma még küzdők dacos-bátran, Hol örömben, hol meg gyászban. Holnap lesz elszámolásom:- Mért is éltem a világon?!?! S holnapután az unokák, Hol a sírom, azt se’ tudják... Karácsonyfák élete és halála Eszembe jutott, hogy a természet iránti szeretet kimutatásának talán nem a legjobb módja, hogy az ember kivág egy fát és beállítja a szobájába. Az a fa meghal. Szomorú látvány ünnepek után a sok kidobott karácsonyfa. Megkopaszodtak és elszáradtak. Valaha üdezöld leveleiket rég összeporszívózta a háziasszony. Faluhelyen legalább összeapritják, aztán eltüzelik őket. Városon azonban kukucskálnak egy darabig a kukából, aztán a szeméttelepre kerülnek Még karácsony előtt találkoztam természetvédő ismerősömmel. Morcosán figyelte az embereket, akik összekötözött fácskát vittek a hónuk alatt. ,,Neked már van karácsonyfád, “ - kérdeztem tőle vidáman. Gyilkos tekintetet vetett rám. ..Nézd" - mondta, és a fákat cipelő emberekre mutatott. „Megkötözve viszik őket, mint a túszokat. Jönnek az emberek a baltával, puff. és már dobják is fel a teherautóra. Pedig az emberiség nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy egy ünnep miatt egész erdőket vágjon ki. “ Azzal faképnél hagyott. Hogy is mondta? Az emberiség nem engedheti meg magának... Ez egy megszállott, nem vitás. De talán igaza lehet. Mert láttak már önök ezüstfenyőt szabadban? Frissen esett porhóval az ághegyein? Sokkal szebb, mint szobában. Sétálok a városban. Az új lakótelep betondzsungelében sehol egy fa. Furcsa gondolatom támad: Képzeljük el, ha minden itt lakó család minden évben kiültetne egy fát. Azt, amelyet karácsonyra nagy cécóval feldíszít, aztán kidob. Néhány év múlva tömött fenyóerdó susogna a panelházak között. Az ágakon mókusok, az odúkban harkályok... Vagy fordítva... Én már mindenesetre döntöttem Ládában fogok nevelni egyet. Minden kará­csonykor földiszítem majd, és kész. És olyat nevetek, amilyet akarok Ha akarom, ezüstfenyőt, ha akarom, cirbolyát, ha akarom, akár mandzsúriai elefánt-karácsony­fát. De élő tesz, és életben is marad. TÓTH FERENC 5 9> j/> :o 0 2 N 1 iS I 58 §

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents