Szabad Újság, 1991. december (1. évfolyam, 242-264. szám)
1991-12-31 / 264. szám
4 1991. december 31. Szabad ÚJSÁG Vajai emlékek és aggodalmak Szép múlt és jövő közé lehet-e hidat verni? Nyolcvanhárom augusztusában éppen a „TICCE” alkotótábora zajlott (a szó valós értelmében) Bodrogszerdahelyen. Valaki utánam szólt, hogy keresnek. Egy zömök emberhez hívtak, aki a kölcsönös bemutatkozáshoz még hozzátette: a vajai Vay Adám múzeumból vagyok. Egy kicsit összefolyt hirtelenjében a soknak tűnő „vaj”, de rövidesen tisztázódott, hogy a néhai kuruc generális Vay Adámról van szó és falujáról, amelynek múzeuma is az S nevét viseli. Kiderült az is, hogy az 8 egykori várkastélyában kapott helyet a múzeum, és az épület déli sarokbástyájában egy alkotó-, ill. vendégszoba van berendezve, amely az érdeklődők előtt mindig nyitva áll. Új ismerősöm rögtön hozzá is tette, hogy amennyiben nem veszem tolakodásnak, meghív; szóljak valakinek. Igaz, két hétre csak kétezer forintot tud adni fejenként tiszteletdíjnak, dehát ennyire telik a múzeumnak. Nem tudom elképzelni, milyen képet vághattam, csak amikor elment, szólva grafikus barátomnak az iménti ajánlatról, együtt próbáltuk megrágni a hallottakat: „tolakodásnak venni?”, tiszteletdíj?"... Nem nagyot akart-e mondani az illető?... A tábor tartama alatt még egyszer meglátogatott, és akkor kérdeztük: nem viccelt-e a múltkor, mert mi a szaván fognánk. — Ha jönnek, uraim, előtte két nappal dobjanak föl egy táviratot! Mentünk. De még mennyire, hogy mentünk! Nyíregyháza után az izgalom egyre magasabbra ágaskodott bennünk, a fantáziánk nagy hullámokat kavart: várkastélyban fogunk lakni két hétig... tiszteletdfjat kapunk... fizetnek, hogy jól érezzük magunkat... Itthoni kis egerek, ott külföldi művészek leszünk... Kész röhej! Közvetlenül Vaja előtt megittunk egy fiaskó sört. Kelley bátorítónak. Szeptembec második fele volt, telihold alkonyaikor, gyönyörű, nemcsak vénasszonyöknak való nyár... Az alkotóházba lépve vigyorgó koponyák, meredező lábszár-, és bordacsontok fogadtak. Társaságban tehát nem lesz hiány. Nehéz lenne leírni az érzést, amit a súlyos, ódon falak, a boltíves mennyezet, és a csontok együttese adott. Fokozódott ez, amikor végigtisztelegtük a hajdani kuruc nagyságok parkban álló szobrait. Sorban álltak^ mintha őrizték volna ezt a helyet. Úgy éreztük, mi is az oltalmukban vagyunk. Mert akkor bizony, még a dinár is dollár volt, és nekünk, itteni magyaroknak Magyarország olyan külföld, ahol inkább otthon éreztük magunkat, mint itthon. Ott már akkor is másabb volt a levegő... Mászkáltunk a parkban és (még akkor), az egyik bokor mögött észrevettünk egy emlékfát, amit a múzeumm alapítója, Molnár Mátyás emlékének állítottak, s amelyen a mű faragója kéri a Nagyságos Fejedelmet, hogy „kései telepesének szorítson helyet mennyei birodalmában”. Álltunk és egyszercsak éreztem, szememből megindul a könny. Oldalra pillantottam: Karcsi barátom sem járt másképp. A kései Talpas olyan intézményt hozott létre, amely közvetlenségével, bensőségességével egy sziget volt azok számára, akik a múltban, sokszor a kilátástalanság tengerén úszva, megpihenhettek. Aki kereste az utat önmaga megtalálásához vagy újratalálásához, ez a múzeum nagy segítségére volt. Nem akarok neveket sorolni, sokan vannak. Köztük olyan is, akiből később kiforrott művész, miniszter, vagy éppen — köztársasági elnök lett... Nyolc éve már a fenti élménynek. Azóta Vaja szent hely. ...És néha azért beszél az ember voltakról, hogy a jelent is dicsérje általa. Ebben az esetben ezt különösen hangsúlyozni kell, mert nem fogytak el a „kései talpasok”. Varga Béla régész, a múzeum másodikés jelenlegi igazgatója nemcsak folytatója és őrzője az intézmény minden nemes küldetésének, de kiterjesztője és újrafogalmazója is. A Felvidék közel is, meg messze is van Erdélytől. Ahogy vesszük... A „múlt világban”, bizony, inkább messze volt. Legalábbis azok számára, akik nem üzletelni mentek Romániába, hanem egyebet, veszélyesebbet, mondjuk — könyvet vittek magukkal. Gyanús volt még a fényképezőgép, a felvevőkamera... Szokatlan, abnormális dolog volt ez olykor az újhelyi vámon is, és bizony jólesett egy oázis, egy teveszerály a kulturális sivatag vándorainak. Ez volt a vajai Múzeum. Ott találkozni lehetett erdélyiekkel, vajdaságiakkal, sőt ritkán kárpátaljai is megfordult ott. Forgalmas volt az alkotóvendégszoba. Tulajdonképpen ez is volt a cél: biztonságot, otthont adni ennek a fura szellemnek és szemnek, amelyik az önmaga hülyeségét is túlordibáló tömegben meglátja és kikiabálja, hogy a császárnak nemhogy új ruhája nincs, de egyenesen és nevetségesen pucér... Festők, faragók, írók és más „bolondságok” művelőit tette ismertté egy-egy vajai rendezvény vagy felkarolás. Török János naiv-festő, Szabics Ferenc faragó, és Csömör Lajos nagy vizet kavaró „koronás könyve”, a „Magyarország Szent Koronája” innen indultak. Egy máig vitatott ügynek, a „barguzini Petőfinek” is Vaja a fészke. De számunkra, akik ízleltük Vaja biztonságát, mindennél többet jelentett a hely szabadsága, jó értelemben vett kötetlensége, az alkotást szinte kikényszerítő hangulata. Sajnos, a múzeum Vaján is „szigetnek” számít... A falu többségén nemigen látszik e nagyszerű intézmény hatása. Ennek a tövisnek a kapcsán terelődik a szó a problémák jelene felé Varga Béla igazgatóval való beszélgetésünkben. A kérdésekre, hogy — milyen most a múzeum szellemisége; kik az idelátogatók, itt-tartózkodók; van-e „hosszabb lejáratú” — úgymond — kegyeltje; tervek, és hát, persze - a jövő mit enged magából mutatni? — köhécselve vakargatja a fejét. — Hol is kezdjem? Talán sorjában, de mindenekelőtt is azzal a bevezetővel, hogy a megnemértések és gáncsoskodások egész hegyén kell átrágni magunkat. Mert: Vaja, illetve a múzeum szellemisége ugyanaz, ami volt eddig is. Ez nem korzevativizmus; a Jó, azt hiszem, mindig megmarad jónak. így a múzeum is marad az, ami volt: otthona, biztonsága a szépért, az emberarcúságért küszködő és munkálkodó — elsősorban is (mert még mindig nagy szükség van rá!) — a határon túli, arra érdemes magyaroknak. A múlt rendszer ideológiája fojtogatta őket. Akkor vett olyan irányt a múzeum szelleme, a szükség, hogy középpillére legyen annak a nagyívű hídnak, amely a két legnagyobb kulturális múlttal rendelkező országrészt: Erdélyt és a Felvidéket összeköti. Találkozóhellyé, és e találkozások által megtermékenyített tojásból, talán kikelő újszerűség szülőfészkévé, központjává tenni Vaját. Bátran állítom, és nagyszerű nevek a tanúim, hogy ez meg is indult; és tart a folyamat. Kár lenne ezt az ügyet lenyakazni! És itt is vagyunk a jelennél. Vannak látogatóink, ilyenkor, persze, kevés; inkább az ún. szezonban. Ilyenkor (de az különben érvényes az egész évre) inkább az alkotószobatelik meg festékszaggal, forgáccsal. Van olyan, aki rövidebb időre jön, és van olyan, akit szinte már a magunkénak érzünk. Művészeti hozzáértésével, ismeretségével, szívvel segédkezik, szinte csinálja, mondhatnám, apostola a fenti ügynek. Tiszteletdíj, persze, már régen nincs. Messze vannak azok az idők. Asztalos János, egykori tanár, ötvenhatos újságíró a múzeum munkatársa kapcsolódik a beszélgetésbe: — Terveink voltak is, vannak is, mára inkább csak reménység maradt. Mert rengeteg az önző rosszindulat. Ez év elején úgy sejlett, hogy átvesz bennünket a Hadtörténeti Múzeum. Sok gondunkat, köztük anyagiakat megoldott volna. A központi épület mellé álmodtunk egy 1848-as és a volt úttörőkiállítás helyére egy 1956-os kiállítást. Nem tudni, hol feneklett meg az ügy. Az 56-os kiállítás kapcsán elhangzott egy olyan megyei vélemény, hogy: minek az 56 Vajára? — csinálják a pestiek, ott volt a forradalom. Nehéz volna végigmenni a vonalon Vajától a megyén át egész Pestig és kibogozni, kiknek állt érdekében (és áll talán ma is) ezt hátráltatni, jóformán tönkretenni. Most pedig az alkotóház körül folyik egy értelmetlen csatározás. — Alkotóházi igazgatót nevez ki mellém a megyei főnökség. Tiszta röhej! — veszi át a szót Varga Béla. — Minek? Mit fog igazgatni? Talán a székeket? Vagy kimeszeli a beázott falakat? Megjavítja a budit? Havonta megír egy, esetleg két levelet, mit tudom én kinek — 15 000 forintért? Hiszen magára az épületre sincs pénz! — Apropó! — beázás és budi! Dehát, újrafedték az épületet, és valami nagyszerű pagoda van a kertben: WC. — Igen. Ezekre a fölösleges dolgokra volt pénz, de ott vannak a falak, omlik a vakolat! Ehelyett a jó palát leszedették (elvitték!), és azóta itt-ott beázik a tető, és — a parkban ez a közel másfél milliós klotyó, amit azóta sem használt senki, mert nincs benne víz! Az ősök csontjai társalognak benne. Nem tudom, milyen véleménnyel vannak az egészről... — Ez lenne, tehát, a jelen? Elszomorító. Nem vallja ennek kárát a jövő? A hangulat, amely elsősorban is vonzereje volt ennek az intézménynek? — Hát ez az! Mászkáltunk a környék falvaiban; tárgyaltunk a polgármesteri hivatalokkal; győzködtük őket egy alkotóház-láncolat létrehozásában való közreműködésért. Külföldi alkotóművészeket szerveztünk be a majd idelátogatók számbavételére. Elvégre is, ők értik, ők tudják a maguk dolgát, területét. Szívügyük lett — mindennemű ellenszolgáltatás nélkül — és tessék: ilyen ideg- és kedvromboló értelmetlenségekre, a magas polcok szeszélyeire kell pazarolni időnket és erőnket. Még elhangzott egy és más. Mit mondjak? Nem volt kedvem tovább kérdeződködni. Valahogy más lett Vaja. Egyszerre kezdett idegené válni. Kezdtem magamban a jelent agyonverni az első benyomásokkal. A szép múlt és a jövő közé lehet-e hidat verni? Mit szól mindehhez a múzeum Baráti Köre? Akikkel beszéltem, azoknak nem tetszik ez az oktalan mesterkedés, gáncsoskodás. Ott aludtam az alkotó-vendégszobában. A levegő tele volt kétségekkel, a sarkok, falak — képek halmazával. Itt készültek: Kiss E. Károly, Tiszai N. Menyhért, Petky Sándor, Szeike Vilmos... Felvidék, Erdély, Kárpátalja... Színeik, emberségességük, e hely iránti szeretetük tette élővé, meleggé a szűk alkotószobát. Értékeket, szívüket hagyták itt. Ezt nem látnák a helybéliek, sem a távolabbiak? Az jutott eszembe: néha nemhogy a szeretetre, de e megértésre sincs tartós hajlama fajtámnak; és eszembe jutott még József Attila, Latinovits Zoltán és mások: hogy miután kétségekbe kergetve, kikészítettük, tönkretettük őket, micsoda buzgó szívvel tudtuk mondani, hogy — sajnálom! Jó! volt ez így? Jól van ez így? Bettes István versei Bio-narkó kell nekünk a marihónalja a marihónalja selymes puha csábító a marihónalja a marihónalja hódító és hódító a marihónalja a marihónalja kívánja a folytatást a marihóhalja a marihónalja ezt fújja a trombitás a marihónalja a marihónalja élethű ez nem vitás a marihónalja a marihónalja mindenkin segít Yehu - télen, nyáron ayehu télen nem zenél a yehu otthon ül hallgatja a rádiridát amíg a dzsurbó sül yehunak a légyottja szájába repül jól szájon csapja magát a légy meg elrepül burkus télben nincsen légy azért van a nyár ayehu cikizve telel a meleg úgyis vár a yehu nyáron sem zenél akkor napozik hallgatja a rádiridát fő hogy zik zik zik-NGSNevet a gyereknek! Az ifjú apa büszkén fogadta a gratulációkat. A feleség a kassai kórházban Gábornak íratta be. Minden gond nélkül. A vidám atya néhány nap múlva elindult az anyakönyvi hivatalba. Kérte a hivatalának fontosságában rendületlenül hívő hölgyeményt, írja be a Gábor nevet. — Azt nem lehet! — mondta a nő. Ha ezt megteszi, állásából kirúgják Az ifjú atyát pedig arra akarta kötelezni, hogy ha ez bekövetkezne, juttassa álláshoz. De mivel az apa — érthetelen módon — makacskodott még akkor is, amikor a hivatalok gyöngye erősködött: Ilyen nálunk nincs!, újabb „érvvel" rukkolt elő: Ezzel a névvel az iskolában megveri a többi gyerek! — Magyar iskolába íratom — volt rá a válasz. — Mi reméljük addig lesz magyar iskola. — Maga tudja — adta föl a hölgy._______________________ Az apa végülis kérte a jegyzéket, amelyben szépen sorjáznak a magyar nevek, amelyeket, még nálunk is, adni lehet. De a nő nem hagyta magát, mivel a hőn óhajtott név valóban szerepelt a listán. — Itt, Szlovákiában, azt csak azok igényelhetik, akik magyarországi magyarok — fuvolázta a hivatali szolgálatkészség mintapéldánya. — De én másképpen, mint magyarul nem veszem át! — csattant föl az atya már kissé idegesen. Telefonáljunk a pozsonyi Ludovít Stúr Nyelvtudományi Intézetbe — jött a mentőötlet. Nyomban kiderült, az intézetnek az a részlege, mely a magyar névadással foglalkozott, megszűnt. A meglepő és eredeti érvek sorából a találékony díva nem fogyottki: — Gondolja csak meg, ha megint jönnek a szlovákok? Az újdonsült atya egyből ki akart rohanni az utcára, hogy megvegye az első újságot, mert bizonyára elmulasztott egy fontos információt, nevezetesen azt, hogy „a szlovákok kivonultak” Szlovákiából. A hivatal zordon őre végre fölhívta a járási anyakönyvi hivatalt. Ők azt üzenték, egyezzen meg a gyógyíthatatlan pácienssel. A nő végül megadta magát. Igaz, csóválta a fejét. Meglátja a kedves apuka, milyen problémákat okoz ezzel a csemetéjének, de kiállította a hivatalos iratot, rajta a Gábor névvel, magyarul... A vitába belefáradt atya a kilincset markolta, amikor a hölgy ékes magyar nyelven büszkén imigyen szála: — Én ipofysági vagyok!... Mi lett volna, ha esetleg rózsahegyi szlovák?!... BALASSA ZOLT-'
