Szabad Újság, 1991. december (1. évfolyam, 242-264. szám)

1991-12-30 / 263. szám

Szabad ÚJSÁG Látogatóban a negyedi jósnőnél „Magának különleges tudománya van...“ Farkasd és Negyed egymáshoz közeli két falu. Olyannyira, hogy volt egy pillanat, amikor abban sem voltam biztos, melyikben va­gyok tulajdonképpen. Az egyik vé­gét és a másik kezdetét jelző helységnévtébla ugyanis közvet­lenül egymás mellett, pontosab­ban egymás mögött áll, mint ahogy visszafelé meggyőződtem róla. Most azonban valahogy el­nézhettem, így egyelőre azon töp­rengek, hogyan kérjek útbaigazí­tást, hogy az ne tűnjön túl komi­kusnak. Mert tessék csak elkép­zelni, hogy letekerem az ablakot, és kiszólok:,,Bocsánat, de melyik faluban is vagyok én most tulaj­donképpen?“ Szerencsére támadt egy men­tőötletem: egyenesen a megláto­gatandó személy után fogok ér­deklődni. Mert ha igaz, amit állíta­nak róla - és miért ne lenne igaz? -, akkor őt úgyis széles e tájon ismerik. ■ Megkönnyebbülten fé­keztem le tehát az első járókelő mellett: „Jó napot kívánok, a Ma­riska nénit keresem. Tetszik tudni, azt, akit jósnőként, jövendőmon­dóként ismernek ebben a... szó­val ezen a vidéken.“ Egy gyors útmutatást követően néhány perc múlva már hepehu­pás földúton araszolok. Balról a jéggallérral díszített Vág töltése, jobbról a falu - Negyed - legszél­ső házsora. Itt már könnyen meg­találtam a házat, ahol Mariska néni lakik. Annál is inkább, mert az idős asszony - mintha csak várt volna valakire - éppen a ka­puban állt. Félhomályos ki konyhában ülünk le, a kabátomat inkább ma­gamon hagyom, mert vendéglá­tóm - mint mondta - csak később szokott befűteni. Annyit már az első pillanatban látok, hogy min­dennemű, tudat alatti „misztikus“ elvárásaimat félre kell tennem. A konyha berendezése olyan, mint bármely falusi portán, a szek­rényen is a megszokott tárgyak sorakoznak: sehol egy varázs­gömb, aranyozott gerincű Szibilla­­könyv vagy bármi hasonló. Maga Mariska néni is szemmel látható­lag a mindennapos ház körüli fog­lalatosságaihoz készülődött, ami­kor megjöttem. Most pedig vára­kozóan ül velem szemben az egyenes támlájú konyhaszéken, sőt tekintetéből félreérthetetlenül egy kis türelmetlenséget is kiol­vasni vélek. Ennek — no meg az újságírónak eleve kijáró bizalmat­lanságnak - azonban csakhamar nyoma vész, amint belefog a tör­ténetébe. „Még egészen fiatal koromban kezdtem kártyavetéssel foglalkoz­ni, csak úgy a magam, no meg a falubeli lányok szórakoztatásá­ra. Nem én hívtam őket: ők kezd­tek járni hozzám, hogy mondjak (A szerző felvétele) nekik jövendőt. Még a pap is csak mosolygott, amikor tudomást szerzett róla: »Nem bűn ez, Ma­riska...«« Aztán, már később, azt mondta egy velem egyidős asz­­szony, akivel együtt dolgoztunk egy családnál: »Jött a faluba egy híres csillagjós, menjünk el hozzá csak úgy kíváncsiságból!« Én nem akartam, de ő csak erőskö­­dött, így elmentünk. Ő - mármint a jós - aztán nekem csak annyit mondott: »Maga vasárnap dél­után kettőkor született, ugye? Ha nem tudja, kérdezze csak meg az édesanyját!« Megdöbbentem, mert tényleg akkor születtem. Ám amit utána mondott, az már szinte megrémített: »Magának van egy különleges tudománya...« Jézus Mária, mi lehet az, tépelődtem, csak nem valami boszorkányság? Hiszen minden vasárnap mon­dom a rózsafüzért a templomban! No, aztán teltek-múltak az évek, sokfelé vetett a sors, dolgoztam kórházban Pozsonyban, a surányi cukorgyárban, és lassan el is fe­lejtettem az öreg csillagjós sza­vait. Hanem egyszer aztán - valami­kor a háború után - késő este bezörgetett hozzám egy idős zsi­­gárdi ember. Sírva mondta: »Ma­riska néni, most kaptam a hírt, hogy az unokám soha nem tér vissza, elesett a fronton! Pedig amióta várjuk, nem is főzünk, hogy majd együtt vacsorázzunk!« Lehet, hogy csak vigasztalásként, de azt mondtam neki: »Nyugodjon meg: fognak még vele vacsoráz­ni!« És mi történt: másnap este kilenckor hazaérkezett az elve­szettnek hitt unoka! Ekkor jutottak eszembe az öregember szavai: hát ez lenne az én tudományom?. És ettől a naptól kezdve tömege­sen kezdtek járni hozzám az em­berek. Volt itt például egy fiatal fiú, akitől, mihelyt megláttam, azt kér­deztem: »Fiam, honnan kapod majd te azt a sok pénzt?« »Sok pénzt?« kérdezte ő meglepetten. »Se gazdag rokonaim, se öröksé­gem...« Két hét múlva visszajött, ő el sem akarta mondani, a barát­jától tudtam meg: másodmagával 90 ezer koronát nyert a sportfoga­dáson ... Az az igazság, hogy mostanára azért megritkultak a látogatók. Persze ez nem azt jelenti, hogy senki nem jön! Manapság olyano­kat kérdeznek, hogy lesz-e mun­kájuk, vagy hogy érdemes-e bele­kezdeniük valamilyen magánvál­lalkozásba. Hiába, változnak az idők... Volt, akinek azt mutatták a lapok - mert én csakis kártyából jósolok -, hogy valahová messzi­re kell mennie, mert ott jó pénz mutatkozik. Aztán megtudtam, hogy elmentek dolgozni Ausztriá­ba, és igencsak megszedték ma­gukat. De mondom, ma már keve­sebben jönnek, és én magam se szívesen állok kötélnek. Elvégre hetvenhét éves vagyok... Az uno­káimnak meg már kifejezetten elegük van belőle, és váltig mon­dogatják: »Mama, hagyja a fené­be már ezt az egészet...!»” Komolyan megijedtem, hogy Mariska néni végleg megfogadta unokái tanácsát. Ugyanis most láttam elérkezettnek az időt, hogy jómagam. is tudakolózzam egy kissé a saját jövendőm felől. Ma­riska néni egy pillanatig habozott, szemében felvillant a beszélgeté­sünk legelején észlelt bizalmat­lanság, de aztán leemelte a szek­rény sarkáról a gondosan becso­magolt kártyapaklit. „Vágja el há­romfelé“ - tolta elém, s miután megtettem, komor arccal mustrál­ta végig a zsíros, agyonhasznált lapokat. Aztán lassan, hosszú szünetekkel, ahogyan egy igazi jövendőmondóhoz illik, beszélni kezdett, engem pedig, ottlétem óta most először, lassan körüllen­gett egyfajta megfoghatatlan, misztikus légkör. Néztem az idős asszony kártyát gyűrő göbös uj­jait, hallgattam rejtélyes félmon­datait; ám hogy mit jövendölt, azt talán nem sértődnek meg, ha nem árulom el. Maradjon egyelőre a mi titkunk: az enyém, és Mariska nénié... VASS GYULA 1991. december 30. ,,Mindenki tartogat csontvázat a szekrényben“ - tartja egy angol közmondás, utalván arra, hogy egyikünk sem makulátlan. De azért a bűnösségnek, az elkövetett vétkek­nek is vannak fokozatai. Azt hiszem, mindnyájunk környe­zetében közszájon forognak olyan bűnesetek, amelyeket angolos humorral akár ,,meghökkentő meséknek“ is nevezhetnénk. Ezekből szedtem össze egy csokorravalót, vagy ha úgy tetszik, néhány ízesítő cseppet, szilveszteri turmixpoharunkba. Cs.-ben így szól.feleségéhez az egyik ,,ifjú“ autótulajdo­nos: „Ébredj, anyjuk, és nézd meg az új autónkat! Az éjjel hoztam Németországból, 12 ezer márkáért." A boldog hitves szemlesütve, a lélegzetét is visszatartva várta a jelszót: „Na most már kinyithatod a szemedI" Ám az ,,Meghökkentő mesék“, avagy: A másik orcámat is? egyetlen rántással kitárt garázsajtó mögött csak hűlt helyét találták az autónak. „Ez nem lehet igaz!" - rebegték holtsápadtan. Tévedtek, mert igaz volt, s ezen a tényen a szemdörzsölgetés, de - egyelőre - még a rendőrség sem segített. Az autónak szó szerint néhány perc alatt kelt lába... F. -ben disznóöléshez készülődött a család. Előző esete megfőzték a hurkába szánt rizst, kitisztították a mélyhűtőt, megfenték a késeket, bekészítették a szükséges Hatókat, és mint akik jól végezték dolgukat, békésen nyugovóra tértek. Pontban öt órakor berregett az ébresztőóra. A gazda megrakta a tüzet az üske alatt, a gazdasszony elseperte a havat az udvaron. Hamarosan a böllér is megérkezett. Irány az ólba! De abban bizony még egy pöttöm sündisznót sem leltek. Vajon hová lett a kará­csonyra tartogatott hízó? Lehet találgatni... Talán megne­­szelt valamit, kitört börtönéből és elinalt a kertek mögötti erdőbe? Vagy..., esetleg... ellopták? Hát az tűnt a legva­lószínűbbnek... Mindenesetre a gazda és a böllér - ha már felkészültek - addig abba nem hagyták a poharazga­­tást, amíg le nem itták magukat a sárga linóleumig. S.-ben egy szerény jövedelemből éldegélő nyugdíjas házaspár kamráját rámolták ki. Odalett az összekuporga­­tott pénzen vett téli élelmiszer-készletük. Ugyanebben a faluban egy kisállattenyésztőnek tucatszámra lopkodták a kacsáit. A „fekete" kacsapecsenyére áhítozók legutóbbi „kiszállásának" szemtanúja is akadt, aki feljegyezte és át is adta a rendőrségnek az autó rendszámát. A tolvajoknak ennek ellenére sem sikerült a nyomukra bukkanni... Engedjék meg, kedves, megszeppenve ünneplő olva­sóink, hogy most abbahagyjam. Ugyanis, amikor ezeket a sorokat írom, éjjeli két óra felé jár az idő, és hevesen ugat a kutyánk, bár ilyet már régen nem tett. Kinézek, hátha... Egyelőre szerencsém volt. A szomszédban ész­leltem a gyanús mozgást. Mindenestre elhatároztam, hogy amennyiben a tolvaj beveri az ablakunkat, én kidobok a lyukon egy frissen sült házicipót. Ha ennek ellenére is be akar jönni: szélesre tárom előtte az ajtót, s ha közben arcul csap, odatartom neki a fizimiskám fogfájósabb, másik oldalát is. Ezek után természetesen meginvitálom az ünnepi asztalhoz, hadd egyen a kenyérhez a szójapörkölt­­ből is. Távozóban pedig Vidor Hugo Nyomorultak című regényalakjának, Bienevenu püspökének példáját követve az alumínium étkészletet is odaadom neki. Hátha belőle is egy megtért Jean Valjean válik egy szép napon... KORCSMÁROSLÁSZLÓ Fényképek, emlékek... Vigyázat! (Ez is) felrobbanhat! A minap egy régen lapozott vaskos könyvből sárguló fényképek kerültek elő. Nézegettem, forgattam a képeket, és köz­ben felidéztem magamban a színhelyet. Az omladozó betonfalakról készült fotók évek­kel^ ezelőtt bizony még ritkaságnak számí­tottak, ma már ilyen felvételekkel van tele esténként a híradó. Igaz, azok Jugoszláviá­ban készülnek, az én felvételeim pedig idehaza, pontosabban Surányban. A Rimaszombati Terményfelvásárló Vál­lalat dolgozójaként 11 év alatt egyetlenegy alkalommal vehettem részt tanulmányi ki­ránduláson, éspedig Surányban, pár nap­pal az ottani terménysilóban történt robba­nás után. Borsózó háttal és dagadó mellel (mert kabátom alatt ott lapult a fényképező­gép) jártam körbe a lyukas falú betonóriást, miközben barátaim háta mögül sűrűn ké­szítettem a felvételeket. Akkori főnökeim hónapokig elrettentő példaként emlegették előttünk Surányt: „ilyesminek nálunk (értsd Rimszombatban) nem szabad megtör­ténnie!“... Azóta őket nyugdijaztatták, a tanulmányi kiránduláson részt vevők közül pedig már csak az autóbuszsofőr maradt a vállalatnál. Sem, „fent“ sem „lent“ nem emlékszik ma már senki Surányra, s egyáltalán az egész katasztrófára. Pedig az ott most a küszöbön áll. Igaz, nem az épületek valamelyike van veszély­ben, annál jóval több: az egész termelés. A vállalat vezetősége ugyanis „lent“ akar rendet csinálni, a dolgozók pedig „fent". Azok ugyanis nehezményezik, hogy a ve­zetőgárda úgy ritkítja saját sorait, hogy a rostán kiesőt nem bocsátja el, hanem áthelyezi: például egy gazdasági udvaron kap jól jövedelmező (a dolgozók szerint fölösleges) vezető állást, A légkört napokkal ezelőtt a rimaszom­bati tapkészítő üzem privatizálásának a hi­re tette feszültté. A három egyforma teljesít­ményű tápkészítő üzem közül ugyanis a vállalat vezetősége csak egyet sorolt be a kisprivatizációs folyamatba, és ami a dol­gozóknak feltűnt, meglehetősen olcsó áron. Később az is kiderült, hogy miért: a vezető­ség szűk csoportja akarta azt megvásárol­ni. Annak ellenére, hogy az árverés előtti napon az illetékes minisztériumok vissza­vonták a tápkészitő üzem árverésének en­gedélyét, a kedélyek nem csitulnak. Stíl­szerűen úgy is mondhatnám, hogy a felvá­sárló üzemben puskaporos a levegő. FARKAS OTTÓ

Next

/
Thumbnails
Contents