Szabad Újság, 1991. december (1. évfolyam, 242-264. szám)
1991-12-28 / 262. szám
4 1991. december 28. Szabad ÚJSÁG Jozef Krsek mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter „év végi” nyilatkozata lapunknak: „A legnehezebb időszak már mögöttünk van...” • Miniszter úr, hogyan értékelni az 1991-es ivet a mezőgazdaság, azon belül is elsősorban az ágazatot érintő új törvények szempontjából? — Itt okvetlenül vissza kell kanyarodnunk legalább egy évet, de inkább 1990 júliusába. Mint ismeretes, ekkor törölték el az ún. negatív forgalmi adót, ami automatikusan az élelmiszerek fogyasztói árának azonnali ugrásszerű emelkedéséhez vezetett. Ezt követte a ’91-es januári árliberalizáció, miáltal az árak tovább emelkedtek, a kereslet pedig ezzel arányosan csökkent. Nagy érvágást jelentett a mezőgazdaság számára az állami támogatás 30 százalékos „lefaragása”, valamint a „keleti piacok” szétesése is. További sajnálatos tény, hogy főleg a termelők szorult helyzetét kihasználta a feldolgozóipar és a kereskedelem. Ez a megállapítás nemcsak az állami boltokra érvényes, hanem — sajnos — a magánkereskedőkre is, akik pedig, kisebb önköltségük lévén, olcsóbban is kínálhatták volna az árut. Mindennek következtében elkerülhetetlenül halmozódni kezdtek a készletek, és rövid idő alatt jelentős felesleg jött létre a mezőgazdasági termékekből. Ez főleg a tejre, a tejtermékekre és a marhahúsra volt érvényes. Az ágazat korábbi irányítói a belső piac támogatásával — az ún. interveniális felvásárlásokkal — próbálták orvosolni a bajokat, ez azonban nem hozta meg a várt eredményt. A második félévben ezért a kivitel támogatására helyeztük a hangsúlyt: a marhahús esetében például kilónként 15 koronát „tettünk hozzá” az árhoz. így sikerült elérnünk azt, hogy ezáltal december elejétől az ágazatban is „működni kezd” a piac — a termelők azonban éppen ekkor érezték úgy, hogy most jött el az ő idejük és irreálisan magas árakat kezdtek kérni termékeikért. Vegyük csak a sertéshúst: önköltsége 22-23 korona kilónként, ők viszont 33 korona körüli áron kínálják! Igaz ugyan, hogy csaknem egy évig áron alul voltak kénytelenek eladni, de ezt így nem lehet kiegyenlíteni, főleg nem néhány hét alatt. Ugyanez vonatkozik a tejre is. £edig ez járhatatlan út, pontosabban ördögi körbe torkollik: a feldolgozó és a kereskedő is automatikusan tovább emelné az árat, ismét csökkenne a kereslet, s az egész kezdődne újra elölről... • Ón miben látja a megoldást? — Mindenekelőtt abban, hogy a termelőknek a minőség javítására kellene törekedniük. Egyrészt azért, mert minél jobbak a minőségi mutatók, annál kisebb az egységnyi termékre eső költség, másrészt pedig jobb minőségű termékekkel a külföldi piacokon is könnyebb érvényesülni. Ez azért is nagyon fontos, mert ma már számos szövetkezet megszerezte a külkereskedelmi tevékenység jogát. Sajnos, mindezek helyett sokan még ma is felsőbb — értsd: minisztériumi — utasításokra várnak... A megfelelő kereskedelmi partnerek felkutatását például igazán nem végezheti el helyettük senki, pedig ez igen fontos dolog. Ezáltal biztosítható jóelőre a termékek értékesítése. • A termelők részéről gyakran éri olyan vád a kormányt, hogy keveset tesz a mezőgazdaság jelenlegi gondjainak enyhítéséért. Sőt, az olyan vélemények sem ritkák, melyek szerint az ágazat tudatos visszafejlesztésével a külföldi termékek számára láván piacot nyitni, végső soron tehát a hazai mezőgazdaság tönkretétele a céL. — Tény, hogy az állami támogatás rövid időn belül Uy mérvű csökkentése hibás lépés volt. A mezőgazdasági minisztérium részéről — és itt most elsősorban a szlovákiaira gondolok — azonban számos megoldási javaslat is elhangzott, amelyek nyomán több konkrét lépés született. Az élelmiszer-ipari búza esetében például 3000 koronás tonnánkénti árban egyeztünk meg, és az már nem rajtunk múlott, hogy egyes termelők — éppen azok, akik most a leghangosabban ágálnak — 2300-2400 koronáért is odaadták. Pedig inkább akkor kellett volna összefogniuk, s nem hagyni, hogy megzsarolják őket. Abban is mi jártunk közben, hogy a pozsonyi PALMA 6400 koronáért vásárolja fel a repce tonnáját; ugyanakkor tudomásunk van róla, hogy a Nagymihályi járásban egyes szövetkezetek ezer koronával olcsóbban adták csehországi felvásárlóknak... Felemeltük szavunkat az ún. zöld gázolaj bevezetése, illetve a bértömegadó csökkentése mellett is. Meg kell mondanom, hogy az előbbi ügy kudarcához éppen a mezőgazdászok járultak hozzá a legnagyobb mértékben, mégpedig október 24-ei pozsonyi nagygyűlésükkel. Ez után döntött úgy a szövetségi kormány, hogy nem fogad el ultimátumokat, mert ez veszélyes precedenst teremtene. Pedig előzőleg inkább a pozitív döntés felé hajlott... Ezáltal a szlovákiai mezőgazdasági üzemek kb. 1,6 milliárd koronától estek el. Ugyancsak mi javasoltuk a húsra, a tejre, valamint az élelmiszeripari gabonára vonatkozó termelési kvóták bevezetését, illetve minimális felvásárlási áraik megállapítását. Mivel azonban a hazai piac egyelőre egységes, ezt el kellett volna fogadnia a cseh, majd a szövetségi kormánynak is; ellenkezőesetben ugyanis hátrányos helyzetbe kerülhettek volna a szlovákiai termelők. Ez nem történt meg, s emiatt — a tájékozódás érdekében — legalább ún. irányszámokat tettünk közzé. • Térjünk át — legalábbis résziben — egy másik problémára. Miniszter úr, Ön hogyan látja a hazai magángazdálkodás jelenét és jövőjét? — Jómagam is részt vettem a közelmúltban a mezőgazdasági vállalkozók szlovákiai találkozóján. Külön meglepetés volt számomra, hogy nagyon sok fiatal arcot láttam. Ez azért jó, mert amíg az idősebbeket főleg a megszokás vagy a nosztalgia vezérli, a fiatalokat inkább a céltudatosság, sőt egy kis jó értelemben vett fanatizmus, amikor e téren vállalkoznak; köztudott ugyanis, hogy a mezőgazdasági munka mindenütt a világon a legkevésbé nyereséges tevékenységek közé tartozik. A jövőre nézve az a meggyőződésem, hogy differenciálódniuk kell az ilyen vállalkozásoknak is. A síkvidéken a növénytermesztésre szakosodott, száz hektár körüli kiterjedésű farmok elteijedését látom reálisnak, míg a hegyvidékeken és a hegyaljai területeken értelemszerűen az extenzív állattenyésztéshez adottak leginkább a feltételek. Azt azonban feltétlenül hozzá kell tenni, hogy az értékesítés, a legszélesebb értelemben vett anyagbeszerzés — vegyszerek, üzemanyag, alkatrészek, vetőmag — terén a magánvállalkozóknak is ugyanazokkal a problémákkal kell szembenézniük, mint a mezőgazdasági nagyüzemeknek. • Visszatérve a nagyüzemi mezőgazdaságra: a visszafejlesztési program keretében parlagon hagyandó szántóterület nagyságáról, valamint az állatállomány tervezett csökkentésének mértékéről különböző találgatások keltek szárnyra. Mi is az igazság valójában? — Mint már említettem, az állattenyésztésben ’91 végére sikerült megszüntetnünk a felesleget. 1992. január elsejével 500 ezres tehénállomány lesz a kiindulási alap. A közgazdasági kutatóintézet ugyan további 50 ezres csökkentést javasolt, de mi ezt nem tartjuk elfogadhatónak, mivel pl. érzékeny szociális következményekkel is járna. Azzal is számolunk, hogy jövőre — a bérek valorizációjának eredményeként — a fogyasztás bizonyos mértékű növekedése is várható. Ami pedig a növénytermesztést illeti, a szövetségi javaslat 600 ezer hektár szántóterület parlagon hagyása. Mi azonban ezzel nem értünk egyet, mivel szerintünk Szlovákiában legfeljebb 100 ezer hektárról lehet szó; annak nagy része is nehezen megművelhető, meredek, illetve mocsaras terület lenne. • Végezetül próbáljunk egy átfogóbb pillantást vetni a jövőbe. A legtömörebben talán így fogalmazhatnám: mi lesz a hazai mezőgazdasággal? — Véleményem szerint a legnehezebb időszak már mögöttünk van. Több mindent említettem már, amitől javulás várható, és jómagam személy szerint javulást is várok. El kell jutnunk odáig, hogy minden termékből haszon származzon, ha csak egyetlen fillér, akkor is! Azon objektív tényezők közül, amelyek még nagyban befolyásolják majd a mezőgazdaság rentabilitását, az adópolitikába például nincs beleszólásunk, de továbbra is harcolni fogunk a zöld gázolaj bevezetéséért és a bértömegadó csökkentéséért. A gázolaj és a tej literenkénti árát ki szeretnénk egyenlíteni. Összegzésképpen: a lakosság élelmezésében továbbra is a mezőgazdasági nagyüzemeké marad a vezető szerep. Hiszen a fejlett országok példái is azt mutatják, hogy a kisebb farmok nem versenyképesek, ezért fennmaradásuk érdekében azok is az egyesülés valamilyen formáját választják. • Köszönöm szépen a beszélgetést. V. KRASZNICA MELITTA A hivatásos menedzserek elszürkítették ezt az üzletágat Pánik Hollywoodban, avagy vége a virágzó filmiparnak? Félelem üli meg a filmstúdiókat. Ez már nem a show-business szokásos aggodalma, és nemcsak a recesszió hatása. Sokak szerint a létfeltételek és a játékszabályok módosulása kezdődött meg. 1991 nyara a mozikban meglehetősen gyenge volt, a bevételek az előző évhez képest 11 százalékkal estek. A legrosszabnak pedig az augusztus és szeptember mutatkozott. Az elmúlt 23 évben ez volt a mélypont. A nyáron összesen három nagy sikert lehetett elkönyvelni: a „ Terminátor II”, a „Robin Hood” és a „City Slickers”, s egyiket sem a nagy stúdiók készítették, bár a terjesztésük rajtuk keresztül történt. A profit zöme azonban a készítőké, a független producertársaságoké lett. Az ősz sem hozott lényeges javulást. Az 1991. évre a bruttó bevételek októberig 3,43 milliárd dollárt tettek ki, 194 millió dollárral kevesebbet, mint z előző év hasonló idúszakában. Valamennyi stúdióban jogosan nő az elkeseredés. A döntő kérdés az, vajon a romlás időleges, vagy pedig olyan alapvetően változik az iparág, hogy a nagy stúdióknak meg kell reformálniuk üzleti gyakorlatukat. Az optimisták véleménye szerint az üzleti élet a filmszakmában is ciklikus volt, egyszer fenn, egyszer lenn. Belátják ugyan, hogy a filmek forgatási és marketingköltségei rendkívül magasak (egy film átlagos költsége 28 millió dollár körül mozog), továbbá azt is, hogy a recesszió megnehezíti a családok elszakadását a videóktól, ami mégiscsak olcsóbb, mint ha mozijegyet váltanának a család minden tagjának, de a fő bajt abban látják, hogy a stúdiók képtelenek jó filmeket készíteni. Más vélemények szerint ez nem csupán a recesszió következménye, amely a rossz filmekkel párosul, hanem a probléma nagyon is sokrétű. Megalapítása óta talán először a film- és a televízióipar alapjaiban érzi fenyegetve magát. A stúdiók többé már nem támaszkodhatnak a régi filmarchívumokra és a televíziós sorozatokra. A csatornák rendezetlenek, stúdiók és kábeladók keverednek, és a piac sem az, ami a múltban volt. A videók sovány vigaszt jelentenek. Igaz, hogy a kölcsönző segíti a gyenge filmszínházi bevételek kiegyenlítését, de messze nem hoz annyit, mint a mozikassza, különösen telt ház mellett. Néhány évvel ezelőtt még mindenkinek jól ment. A Walt Disney Társaság profitja 1985-90 között évről évre, sőt negyedévről negyedévre rekordot döntött. A legutóbbi negyedév nettó bevétele azonban már 31 százalékkal alacsonyabb volt, mint az elmúlt negyedévé. A mai helyzetben hihetetlenül távolinak tűnnek a nyolcvanas évek kasszasikerei, mikor a filmek készítői egyre gazdagabbak lettek, és a nagyobb sztárok egy filmszerepért 10 millió dollárt kértek, s a kisebbek is szépen a nyomukban haladtak. A kéziratokat 1 millió dollárért, vagy e felett vásárolták. Amíg a közönség fizetett, nem volt semmi rizikó. A hatvanas évek csúcsa 1989- ben a „Batman" című film volt, amely 65 millió dollárba került, de 250 millió dollárnál többet hozott, csupán a belföldi forgalomban az Egyesült Államokban. Ezután a Columbia Piktures stúdió társelnökként alkalmazta a film két producerét, évi 2,75 millió dolláros személyi fizetéssel, és természetesen profit részesedéssel. 1990 nyarán egy sor akció-, kaland- és horrorfilmet forgattak, amelyek közül kevés aratott sikert. Szinte kivételnek számított a „Ghost” című film, amely a szezon fősikere lett. 1991 januárjában a Disney Stúdió elnöke „belső használatra” szóló memorandumot írt, amely természetesen kiszivárgott. Ebben kifejtette, hogy nem szabad számításon kívül hagyni a világ megváltozását, valamint azt, hogy a verseny soha nem látott mértéket öltött, súlyos problémaként említette, hogy Hollywood költségei túlságosan magasak. Felhívta a figyelmet arra, hogy a jelenlegi környezet mindenki, de különösen a Disney számára fenyegető. Az elnök saját magát is hibáztatta a stúdió magas költségei miatt. 1991 nyarán a stúdiók kezdtek hátat fordítani a költséges kalandfilmeknek, és kisebb filmek forgatásába kezdtek, sokszor ismeretlen színészekkel a nagy sztárok helyett. A központi témák között nagyobb szerepet kaptak a mindennapi élet színes, komikus sztorijai. Ezen azonban egyetlen stúdió sem gazdagodott meg, csupán a vita élénkült meg arról, miért nem sikerült kitalálni azt, amit a közönség szeretne látni. A filmüzlet azonban soha sem volt biztos. Mindig voltak hatalmas bukások és óriási sikerek, de nagy átlagban tudták, hogy mire lehet számítani, s hogy a marketing mit hozhat. Ma ez egyre nehezebb. Az új ötletek nem jönnek be, s a régi sikerek felújítása, mint a Keresztapa és a Chinatown folytatása sem bizonyult sikeresnek. Az Universal Stúdió egyik vezetője úgy nyilatkozott, hogy nem szabad költséges filmeket készíteni. Ennek ellentmondani látszik, hogy a nyár két valóban sikeres filmje (a Terminator és a Robin Hood) rengeteg pénzbe került, és az olcsó filmek egyike sem lett kasszasiker. A „ Terminator IT’ például 100 millió dollárba került, de arra számítanak, hogy amerikai és külföldi forgalmazása mintegy 500 millió dolláros bevételt hoz. Sokan állítják a filmszakmából, hogy más típusú takarékosságra lenne szükség. A hirdetésre szánt dollárokat például gondosabban kellene elkölteni. El kellene bocsátani a felesleges munkaerőt, a vezetőket pedig az anyagi siker alapján kellene honorálni stb. Ami azonban a leglényegesebb, kevesebb filmet kellene készíteni, mint azelőtt, tehát jobban kellene szelektálni. Áz esetleges nagyobb szelekció szempontjai azonban bizonytalanok. Nagyon valószínű, hogy az érdekes intellektuális témákról készülő filmeket fogják háttérbe szorítani, amelyeket kevesebben, de válogatott közönség nézne neg. Egyesek a filmszakma veteránjai közül a vállalkozások növekvő bürokratizálását bírálják. Úgy vélik, hogy a hivatásos, egyetemet végzett menedzserek elszürkítették ezt az üzletágat, amelynek létfeltétele a színesség, és a kalandosság. Abban biztos sok az igazság, hogy a hivatásos marketing-szervezetek, közvélemény-kutatók, bankok és más cégek kiváló szakmai ismeretekkel rendelkező, jól felkészült szakemberek tömegét alkalmazzák. Ennek ellenére Hollywood továbbra is tele van zseniális amatőrökkel és dörzsölt profikkal. A világ filmgyártásának központja továbbra is az álmodozók, az optimisták, a linkek és a hamiskártyások városa. E sokszínűségében rejlik az a képessége is, hogy mindig meg tudja magát újítani. A némafilmek korszakának végén éppúgy, mint a televíziós korszak kezdetein. A megújuláshoz persze ma sokkal több pénz is kell, mint bármikor korábban. Mindmáig jelen vannak ugyan a független vállalkozók és a kispénzű konzorciumok, akik szinte „zsebből” fizetnek, és a bizonytalan siker reményében mindent kockáztatnak, ők azonban egyre kevésbé jellemzőek. Nagyobb szerepet vállalt viszont a külföldi tőke, amelynek képviselői főleg a Távol-Keletről jelen akarnak lenni Hollywood esetleges új korszakának már első lépéseinél is. (PÉNZ PLUSZ PIAC)
